Bloodford’s Vampires I - Áldozat - 1. Rész

London, Anglia

1850

- Kicsim, kérlek, maradj itthon! Te is hallottad a pletykákat, nem biztonságos London ilyen későn.
- Tudom papa, de el kell mennem a gyógyszeredért - érvelt a lánya Gustavnak.
- Adam is elmehetne!
- De Adam most nincs itthon, papa. Ne aggódj, sietek - állt fel az apja ágya mellől, és az ajtóhoz lépett.
- Daisy, kérlek!
- Majd jövök - mosolygott vissza apjára, és bezárta maga mögött az ajtót.

Hűvös szél fújt London magas házainak, falai között. Az utcák teljesen kihaltak voltak. Csak néhány kocsma ajtaja mögül szűrődött ki fény, csalogatva az arra járókat. A macskaköves úton, tompán verődött vissza a Hold fénye.
Befordult egy szűkebb utcára, és sietve megtett néhány métert, majd kopogás nélkül benyitott, egy ütött-kopott faajtós házba. Amint belépett rögtön megcsapta az ismerős, gyógyfüvek keverékének illata. Elmosolyodott egy kicsit, majd leemelte fejéről a csuklyát, és bentebb ment. Elhaladt egy sor, égő, kacifántos formájú gyertya mellett, és megmozgatta a feje felett lógó kagylókból álló, díszeket. Azok csilingelő hangot adtak ki magukból, amire felfigyelt a tűznél ülő öregasszony is. Mikor meglátta a szőke hajú lányt, rögtön elvigyorogta magát, megmutatva nem éppen fehér fogait. Feltápászkodott, és fából faragott botjára támaszkodva a jövevényhez csoszogott.
- Daisy drágám, de rég nem láttalak. Már azt hittem valaki bekötötte a fejedet, és nem enged el maga mellől - ért a lányhoz, és megfogta a kezét.
- Még egy jó ideig nem fognak… szerencsére… a szokásosért jöttem, Maharet. A papa megint beteg.
- Ó az a félnótás vénember mindig ágynak esik - morgolódott az öreg nő.
- Tudom, de ez most elég súlyosnak látszik - aggodalmaskodott tovább Daisy.
- Mindjárt hozom…- csoszogott hátra. - Hallottad a legújabb pletykákat? - kérdezte miközben egy kis üveget keresett.
- Kiről?- kérdezett vissza Daisy, miközben ölbe vette Maharet macskáját, Lucifert.
- Backwish lányáról kiderült, hogy mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek állítja magát. Állítólag megint azzal az ördögfiókával hált.
- Kivel?- kérdezte teljesen ledöbbenve Daisy.
- Hát azzal az Allen gyerekkel.
- Allen Ramen de Noir? - kérdezett megint vissza, kerek szemekkel.
- Az, bizony az! Egy ördög az a fiú - motyogta, miközben félretolt az útjából egy tekercset.
- De én találkoztam már vele, és nem látszott olyannyira gonosznak - gondolt vissza az ez előtti történtekre.
- Mikor, és mi történt?- kapta fel a fejét a motozásból.
- Hát még két nappal ezelőtt… de baleset volt! - védekezett Daisy.
- Mondd már el lányom!
- Mentem át az úttesten, hogy elmenjek Rozehoz…


Daisy egy kosár almával a karján, sietve futott át az úttesten, mikor két lovas száguldott egyenesen felé. Éppen áttért a másik oldalra, mielőtt elütötték volna, de még így is fellökték. A lány annyira dühös lett, hogy az első tárgyat, ami történetesen egy alma volt, a második lovas után dobta. Sosem tudott rendesen dobni, de ez most rendesen célba talált. A rövidebb hajú lovast pont fejbe találta, és lefordult a lováról, egyenesen a pocsolyába. Daisy-ben még az ütő is megállt egy pillanatra, mert felindulásból dobta meg, de még legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy eltalálja. Szélsebesen futott oda, és térdelt le a morcos idegenhez, aki a fejét fogta.
- Uram, annyira sajnálom, én nem gondoltam volna, hogy el fogja találni önt…

A férfi felnézett rá, és Daisy azt hitte ez a vég, rosszabb már nem jöhet. Allen da Noirt dobta le a lováról… ez lehetetlen.
Még inkább meghajolva hadarta a bocsánatkéréseket.
- Uram, nem tudtam, hogy ön az, kérem, bocsásson meg…
Csak annyit vett észre, hogy a férfi el kezd nevetni, miközben ő a száját koptatja csipkésre, hogy bocsánatot kérjen. Ez még inkább feldühítette, de egyben meg is lepte.
- Én kérek bocsánatot, ha megengedi. De azért többször ne csináljon, kegyed ilyet, mert én még szerencsés is vagyok hogy csak egy…alma volt - mosolygott rá.
Daisy hevesen bólogatott.
- Megígérem.
- Akkor jó - Allen felállt, majd lépett volna előre, de megszédült és kicsit hátratántorodott. Daisy a karja után nyúlt, de rögtön el is kapta a kezét, mikor tudatosult benne, hogy mit csinált. Az etikett tiltotta, hogy egy polgár, megérintsen egy rangban felette állót, nyilvánosság előtt.
- Igazán sajnálom.
- Semmi baj, csak segíteni akartál.
Sokáig csak nézte a lányt a természetellenesen világoskék szemeivel, majd ismét mosolyogni kezdett, és meghajolt.
- További szép napot hölgyem. Örültem a találkozásnak.
- Részemről a szerencse - válaszolt Daisy.
Allen felpattant a lovára, és még hátrafordult, hogy intsen neki, majd ellovagolt, a testvérével...



- Hát ennyi - sóhajtott lemondóan a lány -, de végül is nem látszott haragosnak. Inkább…
- Nem kell tovább mondanod, tudom a folytatást - vágott közbe Maharet, miközben visszabotorkált a lányhoz-, de mielőbb verd ki a fejedből azt a ficsúrt. Nehogy az „áldozatává” válj te is.
- Áldozat? - kuncogott fel Daisy. - Nem hiszem, hogy embereket ölne.
- Tudod te milyen áldozatra gondoltam. Remélem, tudod, hogy mit gondolok, a kacér kis ágyasokról, hogy másképp fogalmazzak. Ezek a fiúk unalmukban abból űznek versenyt, kinek gyűlik össze több. Nehogy te is közéjük tartozz, mert én azt is letagadom, hogy valaha ismertelek.
- De Maharet, hogy gondolhatsz ilyet? Hiszen ismersz.
- Igen ismerlek. És láttam az arcodon, hogy megfogott, mikor beszéltél róla. Még egyszer mondom. Tartsd távol magad tőle! - veregette meg Daisy arcát Maharet, és a kezébe nyomott egy sötétzöld fiolát.
A lány felállt, és szomorkásan elmosolyogta magát.
- Ugyan Maharet, hiszen a pórnép nem kerülhet fel a nemesi családokhoz. Szerintem soha többé nem látom.


Daisy, sietősen lépdelt a házak között, és minél kintebb ért Londonból, annál fásabb lett a környék. A parkok, a környező erdőkbe nyúltak át, míg végül már teljesen körülvette őt a hatalmas fenyves. A kitaposott ösvényen ugrált, hogy kikerüljön egy-egy pocsolyát, de nem tudta elkerülni, hogy a szoknyája szegélye ne legyen sáros.
Egyre bentebb került, annál gyorsabban szedte a lábát, mert olyan bizsergető érzése volt, hogy valaki figyeli. És azzal a valakivel nem szívesen futott volna össze.
Lépteket hallott a háta mögött, és elég sűrűn kezdte el kapkodni hátra a fejét, de senkit nem talált, aki követte volna.
A sétája már futássá gyorsult, megint hátra nézett. Még előre sem fordult teljesen, mikor beleütközött valamibe. Elvesztve az egyensúlyát, csak az idegen mentette meg, ahogy magához rántotta, nehogy elessen. Felsikkantott, mikor mindez ilyen hirtelen történt meg. Remegve várta, hogy megszólaljon az előtte álló alak, aki a karjaiban tartotta. Lélegzete felszállt, mikor kifújta a levegőt, a csípős hidegben.
Az idegen elengedte, majd a csuklyát leemelve fejéről, hagyta, hogy a hold megvilágítsa arcát. Daisy szemei már sokadszorra kerekedtek ki, mikor felismerte, hogy ki áll előtte. Fekete haja, kócosan állt minden irányban, és a végei épp, hogy csak a vállait verdesték.
- Lord Allen - hajolt meg.
- Mit csinál maga, ilyen későn az erdőben… egyedül? - szűkült össze a szeme kíváncsiskodóan.
- Hát… a városban voltam, gyógyszerért - próbálta lecsillapítani vágtázó szívét.
- Értem. Nos ez esetben, had ajánljam fel szolgálatomat, hogy hazakísérjem önt. Nem szeretném, ha bárki megtámadná - lépett egyet előre a lány felé, de Daisy ugyanannyit hátrált. „Ha Maharet óvva intett tőle, akkor annak oka van.”
- Köszönöm, de nem szükséges. A közelben lakom.
- Kérem - lépett megint előre, és Daisy azt vette észre, hogy ő már hátrafelé sétált. A távolság is egyre csökken köztük. Félt tőle. A sötétben valahogy másként hatottak a szemei. Fenyegetően gonosznak látszott.
- Kérem, engedjen utamra - csuklott meg a hangja.
- Miért tenném? - suttogta egy mosollyal a szája sarkában és elkapta a lány karját. Az felsikított ijedtében, és megpróbálta kiszabadítani magát, de túl erős volt a szorítás. Szemeiben könnyek gyűltek össze a félelemtől.
- Kérem, hagyjon békén!
- Nyugodj meg, nem fog fájni - rántotta újra magához. Szemei megvillantak.
- Mi csoda… Ne!

Allen félresöpörte a lány haját, és lefogta a kapálózó kezeket. Szorosan tartotta a lányt, mert ki akart élvezni minden egyes percet.
Daisy-ből feltört a zokogást, mikor Allen megfogta az állát, és nem hagyta, hogy elmozdítsa a fejét. Daisy még annyit látott a szeme sarkából, hogy a férfinak félelmetesen megnőnek a szemfogai. Allen végignyalta a lány nyakát, majd átszakítva a vékony bőrt, az erekig hatolt, hogy megkóstolhassa.
Daisy felkiáltott, és kiszabadítva egyik kezét, a hátát kezdte ütni.
Allen már ezt sem bánta, a mámorító íz mindent kizárt a lány vérén kívül.
Daisy már csak kapkodva szedte a levegőt, és megmarkolta a férfi köpenyét, hogy valamit szoríthasson a fájdalom miatt. Egyre gyengébbnek érezte magát, szemeit is alig bírta nyitva tartani.

Allen érezte, hogy gyengül a szorítás a hátán, és ő is egyre elégültebb lesz. Daisy keze lassan lecsúszott a másik hátáról, és maga mellé esett, amik ott lógtak, mint egy élettelen rongybaba. Még érzékelte, hogy valaki tartja, mert nem lenne képes állni, és hogy a férfi kirántja belőle fogait. De minden elsötétült előtte, és ő a földre került. Lefektették, vagy ő zuhant le?
Allen zihálva állt az ájult, és pihegő lány felett. A vére lecsorgott az állán és még mindig az íz hatása alatt állt. Még soha nem érezte ilyen jól magát. Valami furcsa volt a lányban, ami miatt ilyen állapotba került. Viszont nem maradhatott tovább itt, de szeretett volna. Abba kellett hagynia, mert valaki erre jött.
- Még találkozunk, Daisy - suttogta és belépett az erdő sűrűjébe.
- Daisy, Daisy! - kiabálta a nevét valaki, de már levegőt venni is alig maradt ereje.
Adam amint meglátta húgát, hogy ott fekszik vérbe fagyva az ösvény mellett, gyomra görcsbe rándult, és még a hideg is kiverte. Odarohant és térdre esett, majd azt sem tudta hirtelen, hogy mit csináljon. Csak ott ült felette, szemeit könny árasztotta el, de nem engedte, hogy lefolyjanak arcán. Ölbe kapta az eszméletlen lányt, és hazáig szólította nevén, de semmire nem reagált. Szerencsére nem laktak túl messze, de nagyon sok vért vesztett út közben is. Egyre jobban rázta a félelem, ahogy húga vére csorgott a kezére, amellyel a feje alatt tartotta.
- Tarts ki! - mondta egyre többször.

Mikor hazaért, berontott a házba, és lefektette a legközelebbi ágyra, majd letépve róla a köpenyt, feltárta a még mindig vérző sebeket. Remegő kézzel mosta le a nyakát, és egyre jobban áramlott el benne a bosszúvágy, ahogy láthatóvá váltak a fognyomok.
Az apja már mélyen aludhatott, mert nem kelt fel a zajra, de ha nem mondja el neki, mikor ő hazaért, hogy Daisy egyedül ment el a városba, hogy neki gyógyszert hozzon, talán reggelre csak a kihűlt testét találták volna meg.
- Ne hagyj itt minket Daisy! - nyögte erőtlenül, és nem fojtotta el tovább félelmét, hagyta, hogy könnyei megnedvesítsék arcát.


Úgy aludt el ülve, az ágy mellett, a kötést szorította a sebre, hogy elálljon a vérzés. Másnap reggel, a napfény világított az arcára. Először hunyorgott, majd minden kitisztult előtte. Mikor meglátta az előtte fekvő lányt, újra feltörtek benne az emlékek. Ahogy jobban megvizsgálta a lányt, észrevette, hogy valamivel pirosabb lett az arca, és nem olyan vészesen fehér már. A levegőt is normálisabban szedte, mint tegnap éjjel. Óvatosan elvette a nyakától az átázott rongyot, és felsóhajtott mikor a két mély seb körül, var képződött. Tehát a vérzéstől nem kell félnie. De ezt valakinek látnia kell, hogy végleg megnyugodjon. „Maharet”. El kell mennie érte. De nem hagyhatja itt egyedül. Valahogy el kell mondania az apjának, de csak finoman, nehogy túlságosan felzaklassa magát.
Bekötötte a sebeket, és átsietett apja szobájába. Az öreg férfi már felkelt, és épp azon fáradozott, hogy felüljön.
- Jó reggelt apám! - köszönt neki.
- Adam! - köszönt ő is vissza, mire a fia odasietett, hogy segítsen neki.
- Valamit mondanom kell, de ígérje meg, hogy nem fog semmi olyat tenni, ami az egészségét rongálná.
- Mi történt Daisy-vel? - tapintott rá rögtön a lényegre, de látszott rajta, hogy halálosan megrémült.
- Tegnap este utána mentem, és rátaláltam, ahogy ott fekszik az ösvényen… egy vámpír volt. De túlélte. Most akarok elmenni Maharetért, de addig valakinek vigyáznia kell rá.
- Daisy… Látni akarom! - remegett meg a szája széle.
Kisétáltak a szobából, majd átmentek a nappaliba. Gustav, amint meglátta a lányát, megszaporázta lépteit, és odasietett hozzá. Megfogta az egyik kezét, és leroskadt mellé.
- Ugye túl éli? - kérdezte remegő hangon.
- Szerintem igen, de ahhoz Maharetnek is látnia kellene - állt apja felé, keresztbe tett karokkal.
- Akkor siess Maharetért, és meg ne állj senkivel beszélgetni, és senkinek ne szólj a történtekről.
- Rendben apám, sietek.



- Maharet! - kiabált be az ajtón Adam.
- Itt vagyok, itt vagyok, de mi ez a hangoskodás? - dorgálta meg az idős hölgy.
- Maharet, kérem, jöjjön velem, Daisy-t megtámadta egy vámpír de épp csak pislákol benne az élet. Segítenie kell!
- Az nem lehet - sápadt le az asszony.
- Maharet, tudja, hogy ilyenekkel nem viccelődnék, kérem, jöjjön el, és segítsen! – hadarta a férfi.
- Persze, hogy megyek, összeszedek néhány dolgot, és már indulhatunk is.
- Segítek.

Maharet két éjszakát, és három nappalt töltött Daisy mellett, hogy megbizonyosodjon: valóban rendbe fog e jönni a lány. A harmadik pirkadatkor nyitotta fel szemeit, és alig hallhatóan meg is szólalt.
Apja a boldogságtól el is sírta magát, Maharet pedig, megveregette csontos kezeivel Daisy arcát, ami már annyira jellemző volt rá. Adam viszont a sarokban ült magába fordulva, és elengedett magának egy mosolyt, de semmi több. Magában bosszút esküdött, hogy megkeresi, és megöli azt a nyamvadt vérszívót, aki megtámadta a húgát. Többször nem teszi rá a kezét.


Egy hét gyorsan elrepült, és Daisy is lassacskán, de biztosan, felépült. Újra segíthetett a házkörüli munkákban, de most még kevesebbet bírt, mint azelőtt. Sokszor dorgálták meg, hogy miért nem marad fekve, de ő már nem bírta az egész napos ágyban maradásokat.
A nyakáról a sebek, nem tűntek el teljesen, és nem is fognak, míg él. De a var még eléggé látszott, már távolról is, így egy díszkendővel takarta el a bizonyítékokat.
Nagyon meglepte, amit a tükörben látott nap, mint nap, mert… semmire sem emlékezett.
- Daisy - szólt be Adam a lány szobájának ajtaján. Az arca elég morcos volt, és látszott rajta, hogy még többször megfontolja magában, hogy feltegye-e a kérdést. - Bemegyek a városba Maharethez. Velem tartasz?
- Persze! - kapta fel a fejét Daisy a varrásból. Maga mellé terítette a lyukas inget, és felpattant a székről. Gyorsan magára kanyarította a köpenyét, és már a kijárat felé tartott. - Indulhatunk! - mondta csillogó szemekkel.
- Nem mozdulhatsz el mellőlem, értetted? - fogalmazta meg a határait. Arca rezdüléstelen maradt, és semmi enyhülést nem mutatott, mikor Daisy bólogatni kezdett.
- Rendben… végig a nyomodban leszek - válaszolt.
- Akkor, menjünk.

Friss volt a reggel. A nap is sütött, de elég gyengén. A szél most egyre többet fújt, de még nem volt hideg. Száraz idő volt, aminek majdnem mindenki örült.
Sok mindenkivel találkoztak össze útjuk során, és mindenki örömmel fogadta, hogy a lány jól van. Daisy mosolyogva válaszolt és azt hazudta, hogy megbetegedett, miközben ő maga sem tudta, hogy mi történt valójában.
Beértek Londonba, és rögtön Maharethez mentek, kisebb kerülőket téve, hogy megelőzzék a kérdésbombákat. Minél kevesebbet tudott a nép, annál jobb volt, hiszen nincs miből faragni a pletykát.
Adam és Maharet hátra ment, egy kis helyiségbe, hogy ott elintézzék az üzleti részt. Daisy próbálta elfoglalni magát, de nem igazán tudta mivel. Még Lucifer sem volt ott, akivel játszhatott volna. Többször is körbejárta a kis helyiséget, de nem talált semmi figyelemreméltót. Sokáig gondolkozott a nem rég született ötletén, hogy átmegy a szomszéd háztömbhöz, Rose-nak szólni, hogy felépült. De megígérte a testvérének, hogy nem mozdul el mellőle. Viszont az ilyen ügyek akár órákig is elhúzódhatnak, ha annyira sok dolgot akarnak megbeszélni. Ha szerencséje van, a nélkül visszajuthat, hogy észre sem veszik a távollétét. Végül lenyomta a kilincset, és kiment.
Elmosolyodott magában, hiszen imádta az ilyen „kalandokat”. A szellő bele-belekapott hajába, és sokáig játszott egy-egy tinccsel, hogy aztán kettő másik után, újra megismétlődjön a játék.

Kifordult a sikátorból, és rátért a főutcára. A kirakatokban rengeteg holmi várt a vevőkre. A legtöbb boltban, csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy vásároljanak.
A gyerekek ugrálva próbálták rávenni szüleiket, hogy vegyék meg nekik az éppen kint díszelgő, színes, fából faragott játékokat. Még arrébb, egy kukoricás árulta a pirított kukoricacsöveket.
Megállt egy üvegablak előtt, hogy megnézzen magának egy mélykék, elég merészül kivágott ruhát. Hosszú ujja volt, amit ezüsttel szegélyeztek. Megfájdult a szíve, ha arra gondolt, mennyit kéne ezért dolgoznia, hogy megvehesse. Már jó ideje vágyott a ruha után, de tudta, hogy soha nem lehet az övé.
- Ha cserébe megkapom a kezedet, te megkaphatod a ruhát… és persze egy életre szóló szerelmet - suttogta valaki a háta mögött mély hangján, miközben a hajának a végét csavargatta az ujjai között.
- Gareth… - szólalt meg, megvetéssel a hangjában. Megfordult, és egy barna hajú, tőle egy fejjel magasabb, zöld szemű férfival találta szemben magát. - Mit akarsz tőlem, már megint?
- Tudod te jól. Már két éve ugyanazt - válaszolta sármos mosollyal, de ez Daisyt, egyáltalán nem lágyította meg. Átlátott rajta.
- Annyi lány van Londonban. Miért pont engem zaklatsz? - kérdezte miközben újra elindult eltervezett útvonalán, nyomában a férfival.
- Mert nekem, csak te kellesz.
- Hát persze… azért kötsz ki mindig más lánynál minden héten - válaszolta cinikusan.
- Csak vigasztalódok - próbált érvelni.
- Jó vigasztalódj, de engem hagyj békén - gyorsította meg lépteit.

Gareth megfogta a jobb felkarját, és megállásra késztette. Daisy kirángatta a szorításból magát, és dühösen meredt zaklatójára.
- Gyere hozzám Daisy. Megígérem, nem fogsz csalódni - kezdett el megint mosolyogni.
- Gareth… maga nyolc évvel idősebb. Higgye el, nem lenne boldog egy tapasztalatlan lány mellett, mint amilyen én vagyok. Ezért jobb, ha engem itt hagy, és más nők után néz - fordított neki hátat, de Gareth megint visszarángatta, és vészesen elkomorult az arca.
- Hagyjon békén! - kelt ki magából Daisy.
- Nem fogsz sokáig tiltakozni. Észre sem veszed, és már az enyém leszel!
- Engedjen el!
- Tiltakozz csak, ameddig tudsz – mondta alig hallhatóan. -… és ne aggódj, szeretem a tapasztalatlan lányokat… veled különösen jól meglennék, mert…
- Engedje el! - szólt közbe egy harmadik személy.
Daisy úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy most örüljön, vagy megijedjen.
Gareth dühösen hátrafordult, majd mikor meglátta, hogy kivel is áll szemben, rögtön elengedte a lány karját, és felvette az „álcamosolyt”.
- Blake… mit ártott magának a hölgy, hogy így viselkedik vele? - kérdezte.
- Lord Allen… bocsásson meg a viselkedésemért… csak éppen… megvitattunk egyes dolgokat a hölggyel, semmi különösebb.

Allen ránézett Daisyre, majd rögtön felmérte, hogy a lány nem így gondolja.
A nő gyomra, valahogy figyelmeztetően összeugrott. Furcsán érezte magát a férfi közelében.
- Értem, ez esetben nincs közöm a kettőjük dolgaihoz, de én úgy láttam, hogy a hölgy, nem igazán szeretett volna magára pazarolni több időt, de ön mégis tovább követte. Ez már zaklatásnak minősül… mivel a Damon család ősidők óta nekünk dolgozik, kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a tagjait… Tartsa távol magát a hölgytől… - Allen egész jól visszafogta magát, de belül tombolt. Minden egyes porcikája azt követelte, hogy verje péppé, az előtte álló embert. Ahogy ránézett, elfogta az undor, és a gyűlölet, mert hozzá, mert érni, az ő… ki is ő, hogy így kell védelmeznie? Miért van így felháborodva, csak, mert a lányt megállította egy férfi, és házassági ajánlatokkal zaklatta? Nem tudta megfogalmazni magában ezt az érzést, de leginkább… féltékenységhez hasonlított. Inkább irigység. Hiszen ő már az övé… csakis az övé.
- A közeljövőben szándékozom elvenni őt… nem akadályozhatja meg…
- De megakadályozhatom! Azt mondtam… - váltott halkabb hangnemre. - tartsa magát távol tőle… - szemei vészesen villogtak.
Gareth még sokáig tartotta a szemkontaktust, majd elfordította tekintetét, és elsietett mellőle. Daisyhez még intézett egy „még elintézzük” pillantást, majd végleg elment.
Daisy félénken felnézett Allenre, aki teljesen feketében ácsorgott, és biztatóan mosolygott rá. Már nyoma sem volt az előbbi félelmetkeltő arckifejezésnek. Daisy mégis veszélyeztetve érezte magát, és tudta, hogy ennek köze van ahhoz, amire nem emlékezett.
- Jól érzi magát? - kérdezte Allen megtörve a csendet.
Daisy felkapta a fejét, majd bátortalanul a szemébe nézett. Kirázta a hideg, és keresztbe fonta karjait.
- Igen, köszönöm… és Ön? - kérdezett vissza halkan.
- Remekül - Allen folyton csak mosolygott. Körbenézett, majd újra visszatért a lányra. - Az a férfi… gyakran zaklatja magát?
Daisy lehajtotta a fejét.
- Már két éve… de túl fogom élni… amíg férjhez nem megyek, kibírom.
Mikor a lány kiejtette, azt hogy férjhez, Allenek furcsán zsugorodott meg a gyomra egy pillanatra. De ezt csak annak tulajdonította, hogy ő már tudta, hogy a lány nem fog férjhez menni, mert ő hamarabb végez vele, mielőtt megtudná, milyen is a házas élet.
- És… szereti őt? - kérdezte miközben megköszörülte a torkát.
- Dehogy…- sápadt le Daisy. Valahogy ezt olyan… természetellenesnek tartotta. - ő nyolc évvel idősebb nálam, ráadásul nem is az… ideálom - halkult el a végére.
Allen még jobban mosolygott, és szemében huncutság csillogott fel.
- Akkor megosztaná velem, hogy milyen is az esete? - kérdezte közelebb hajolva, félmosollyal.
Daisynek tágra nyíltak a szemei, és elvörösödve nézte az előtte álló férfit. Még a légzése is megtorpant egy kicsit, mikor feltette a kérdést. Most a férfi azt akarja, hogy… írja le szóban, hogy mit lát maga előtt? Hiszen ő mindent megtestesít, amiről életében álmodott. Magas, finoman kidolgozott, izmos test, fekete, épp csak hosszú haj, kék szem, a legszebb, amiket valaha látott. Hosszúkás arc, és még sorolhatná.
- Daisy! - kiáltottak rá a háta mögül. Daisy tudta, hogy most jól le fogják szidni.
Bocsánatkérő mosollyal megfordult óvatosan, és dühös bátyjával találkozott össze a tekintete.
- Adam, bocsáss meg, de nagyon unatkoztam…
Adam Daisy mellé ért, szúrósan ránézett Allenre, majd biccentett a fejével.
- Uram…

Allen is viszonozta az üdvözlést, de csendben maradt.
- Ha most megengedi, mi távoznánk… még elég sok elintézni valónk van - szólt Daisy bátyja, és a karjánál megfogva maga után húzta.
- Lord Allen… - pukedlizett futtában a lány.
Allen egy félmosolyt eresztett, és addig nézte, amíg meg nem fordult.
- Viszlát Miss Daisy.
A lánynak kikerekedtek a szemei.
Allen megfordult majd elment. „Könnyebb lesz, mint gondoltam.”
- Mond mi a francot csinálsz, Daisy? - kelt ki magából Adam.
- Mit csinálnék? - húzta magát össze.
- Mit kerestél kint a főutcán, mikor Maharetnél lett volna a helyed… ráadásul egy Noirral beszélgettél, kinek képzeled magad? Elmondtad neki a neved is!
- Én nem! Azt sem értem, honnan tudja! És nem én szólítottam le, hanem ő engem. Pontosabban elűzte Blake-t, és emiatt nagyon hálás vagyok neki.
- Daisy, Blake a jegyesed!
- Nem… az nem lehet…