Helley Joyan 3. Rész

Nyűgösen ütöttem le egy egyszerű kézmozdulattal az éjjeliszekrényemről a csörgő vekkert. Elnémult oké, de nem tudtam mennyi lehet az idő…
Visszaejtettem a fejem a párnák közé és hangosan felnyögtem. A fényből ítélve biztos elmúlt nyolc… na jó kilenc is. Egy hatalmas ásítás közepette a hátamra fordultam és lerúgtam magamról a takarót. Na… hajrá! Így soha nem fogom megtalálni Jack-et… érdekel is engem… alszok még…

Nos. Így, hogy beférkőzött a gondolataim közé gondolhatjátok, hogy mennyire ment az alvás. Morogva felültem és a pórul járt óra után nyúltam. A francba, öt perc múlva tíz! Lemondóan sóhajtva egyet, kiszálltam az ágyból és egyből a konyha felé indultam. A szokás hatalma. Bekapcsoltam a kávéfőzőt és a fürdőbe mentem. Lezuhanyoztam, felvettem egy fekete farmert és egy bő, fekete pólót. A hajam törülközőbe csavartam, azzal majd később foglalkozom. Mire visszamentem a konyhába a kávé már lefőtt. A koffein mániám kissé már beteges, de valahogy ébren kell maradnom! És valahogy úgy éreztem a mai nap elég hosszúra fog nyúlni! Kitöltöttem magamnak egy bögrébe és tejet öntöttem hozzá. Ezzel átsétáltam a szobámba, egyenesen az ablakokhoz, amik elől elhúztam a sötétítőt.
Nem valami felkapott környéken laktam, de nem is egy rozzant, piti bűnözőktől hemzsegő helyen. Amolyan… aranyközépút!

A társasház előtt egy játszóteret alakítottak ki, ahova már kiszabadultak a szomszédok gyerekei. Néha elhajtott egy-egy autó a szűk utcán, aminek a szélén végig, hosszú sorban családi kocsik parkoltak. A Nap szépen sütött, kellemes idő volt. Kár, hogy a lelkemre nem hatott valami vigasztalóan. Kiszedtem a táskám alól a tegnap kapott dossziét és kinyitottam. Megint nem maradt el a hatása annak, hogy megláttam a képet. A gyomrom diónyira zsugorodott, furcsa izgalom terjedt szét bennem és nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől vagy valami teljesen más dologtól. Idáig mindig flegmán álltam a munkához, hiszen olyan embereket kellett elintéznem, akik kiszámíthatóak voltak. Mindig meg volt adva, hogy előreláthatólag mikor, hol, kivel lesznek, mit tesznek, milyen ruhában mennek… egyszóval minden! De róla a nevén, korán, címén és azon kívül, hogy mindig hiba nélkül elvégzett mindent nem tudtam semmit! És ez nagyon zavart! Átkozottul! Ráadásul a tény, hogy Astier embere… a francba, tényleg tartottam ettől az alaktól! Még Javier is szólt, hogy vigyázzak vele! Ez pedig már nagyon gázos! Javier nem az a fajta, aki babusgat, és óva int másokat. Amikor meg megkérdeztem, hogy mit csinált ez a Robbie nevű alak - a mindig egyenes főnököm - kitért a válasz elől. Mi ez, ha nem rossz ómen? Idegesített… nagyon idegesített.
Újra kinéztem az ablakon a napfény sütötte parkra.
Végülis mindegy, hogy félek-e vagy sem. Ez is ugyanolyan munka, mint a többi. Mármint elméletileg. Meg kell csinálnom! Az, hogy mi lesz a vége, nem rajtam múlik! Én mindenesetre mindent megteszek annak érdekében, hogy legyőzzem Mr. Tökélyt!
Egy férfi épp most sétált ki a lakásából és a kocsija felé tartott. Helyes…
A munka pénz, a pénz az élet, nekem pedig szükségem van az életemre… Szóval, ideje indulni!


Amit idáig levontam a mai napból az, az, hogy… rohadt meleg van! A fekete kocsimban ülve enyhén szólva majd meghalok! Pedig a felém eső oldalon lehúztam az ablakot. Csak egy farmer, edzőcipő, és egy fehér ujjatlan póló volt rajtam. A szőke parókát vettem fel, amit tegnap este is. Bár felfogtam, de még így is nagyon melegem volt alatta. Az út szélén parkolva már két órája álltam itt, a célpont lakása előtt. Az eredmény? Semmi! Mintha nem is élne! Semmi mozgás, semmi életjel! Bár az én hibám, mert hamarabb kellett volna jönnöm. Lehet, hogy már itthon sincs…
Átnyúltam az anyósülésre és kezembe vettem egy csomag sajtos ropit. Lepillantottam és megnyugodtam a látványon. Még tíz gyönyörű csomag díszelgett az ülésen! Ez még kitart a napra… lehetséges… Hát, ha nem említettem volna, akkor most mondom… a kávé mellett ropi függő is vagyok… de a mottóm: Inkább ma két ropi, mint holnap egy cigi!
Ijedten rezzentem össze és borítottam ki a csomag ropit az ölembe, amikor neki csapódott valami a jobb oldali ajtóüvegnek.
- Mi a franc… - motyogtam.
- Puppy! Kicsi Puppy, hozd vissza! – hallottam meg egy öreg nő fülsértő ricsaját. Kinéztem az ablakon - amin egy jó adag nyál fojt lefelé – hogy a célpontom szomszédja tart a kocsim felé. Egy fehér pamacs alakú pincsi száguldott fénysebességgel egyenesen a kocsihoz. Néztem, ahogy a nagy sebességben fel-le lebeg a hosszú, gusztustalan szőre és a nyáltól ragacsos pofáján a bőr. Alig lehetett magasabb harmincöt-negyven centinél. Aztán lendületet vett és nekiszáguldott az ablaknak, ahogy előbb a játéka.
- A kocsim te dög! – kiáltottam fel. Kirobbantam a kocsiból és bevágtam az ajtót. A néni közben már ideért.
- Ó aranyoskám, nem kell ilyen harapósra venni a dolgot! A kicsi Puppyban túl teng az energia!
Harapóst mondott? Majd meglátja milyen vagyok, amikor harapni van kedvem!
- De ne az Én kocsimon vezesse már le, az Istenért!
- Maga olyan ismerős nekem! – mosolygott rám a nő. Megtorpantam és még csak most vettem jobban szemügyre. Tipikus sznob nagyi! A cuki, szemsértő-rózsaszín melegítőjében, dauerolt, fehér-szőke hajával, királykék szemceruzájával úgy nézett ki, mint valami megöregedett Barbie baba. Negédesen mosolygott rám mind a harminckét hófehér, csilli-villi porcelán fogaival. Szörnyű volt!
- Tényleg? – kérdeztem vissza és átsétáltam a kocsi másik oldalára kezemben egy széthajtott ronggyal. Letöröltem a nyálat miközben hátra-hátrapillantottam a vállam fölött, nehogy meglógjon a célszemély.
- Igen… ismerős… csak nem a kicsi Johny barátnője? – csillantak fel barna szemei.
Mi van? Milyen Johny? Biztosan az unokája.
- Á nem… nem ismerek semmilyen Johnyt!
- Akkor mit keres itt? – kérdezte és lehajolt, hogy ölbe kapja a kis vakarcsot. Meglepődtem, hogy milyen nyíltan esett nekem…
- Nem hiszem, hogy sok köze…
- Nem jön be egy teára?
Néhány pillanatig szólni sem tudtam. Ki tudja ezt a nőt követni?
- Most nem érek rá! – indultam vissza a baloldalra, hogy beülhessek. A nő követett.
- Nagyon tetszik a haja! Melyik fodrászhoz jár?
Ha tudnád, hogy paróka!
- A belvárosba.
- Ó én is oda járok! – kiáltott fel és egy csókot nyomott Puppy orrára. – Majd megmondom Madelinenek, hogy nekem is csináljon ilyet!
Ránéztem az alig vállig érő hajára… a fodrászt jól meg fogják dolgoztatni…
- Értem… - motyogtam és kinyitottam az ajtót, de a nő elém állt.
- Biztos nem jön be egy teára? Elhívnám a Johny fiút is! Kedves gyerek nekem elhiheti! Összeillenének!
Hatalmasat sóhajtottam és a célpontom ajtajára meredtem. Hogy rázhatnám le ezt a banyát?
- Most tényleg nem érek rá…
- Ó sebaj! Nem tart sokáig! Amúgy Betsynek hívnak! Téged édesem?
- Nicol – vágtam rá az első nevet, ami eszembe jutott.
- Nicol és John… nagyon összeillik még a nevetek is!
- Már van valakim – morogtam és próbáltam megint kinyitni az ajtót, de a nő úgy állt ott, mint egy tank… elpusztíthatatlanul!
- Óh de kár! Igaz Puppy? – kérdezte a kutyától, és úgy pillantott le rá, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna…
- Mennem ke…
- Hát persze, hogy beengedem! Már az elején is ezzel kezdtem!
Egy végső sóhaj kíséretében felhajtottam az ablakot, a kocsit lezártam és a nő után indultam. Végülis, ki tudja… lehet, hogy tud valamit Robbie Jackről ez a minden lében kanál Barbie! Puppy mellettem loholt, és minden lépésemnél rám mordult egyet. Visszamorogtam, amitől csak hangosabban kezdett rá. Amikor Betsy ajtajához értünk, a rekkenő hőség ellenére kirázott a hideg. Sejtettem, hogy mit jelenthet.

Balra fordultam, és meg is láttam az érzés okozóját. Robbie lépett ki az ajtón ugyanabban a szemüvegben, mint amit a képen is viselt. Most egy méregzöld ing volt rajta, aminek az ujjait – gondolom szokásához híven – könyékig feltűrte és egy fekete farmer. Semmi feltűnő nem volt rajta, mégis… nekem úgy hatott az egész, mint molylepkének a fény. Őrület, hogy némely emberek ilyen külsővel rendelkeznek! Ez már-már ellentmond a fizika törvényeinek! Az ilyet büntetni kellene, amiért arcátlan módon felhasználják a külsejüket az egyedülállókkal szemben… Bár a halálbüntetés pazarlás lenne Robbie esetében. Persze nem maradhat büntetés nélkül! Ezt nem lehet kihagyni… Mondjuk… talán… eladhatnánk rabszolgának… sőt! Szexrabszolgának! Kézről kézre, ágyról ágyra… ahogy kell!
- Johny! – kiáltott fel Betsy, s integetni kezdett a férfi felé. A Johny-nak nevezett Robbie felénk fordította fejét és elmosolyodott. Hát ez kész! Ilyen vonzerő birtokában lenni… Úgy éreztem a térdeim kocsonyává váltak, és ha nem kapaszkodom meg gyorsan valamiben, itt fogok elfolyni az aszfalton. Úristen! Ez felénk tart!
Veszélyes volt, nagyon veszélyes! Azt már ne kérdezzétek, hogy rám nézve volt veszélyes vagy… rám nézve, mert más lehetőséget pillanatnyilag nem találtam! A járása inkább hasonlított egy leopárdéhoz… magabiztos, tele ragadozói ösztönnel!
- Jó napot Betsy! – köszönt a nőre és kezébe vette az egyik kezét, majd fölé hajolt. – Elragadó, mint mindig!
Betsy kislányosan felvihogott s szabad kezével legyezni kezdte magát.
- Ha fiatalabb lennék, nem lennél ilyen biztonságban te Csirkefogó!
Robbie elmosolyodott, és levette a szemüvegét, bennem pedig tudatosult a dolog, hogy végem van… meghaltam…

Zöld szemei voltak… gyönyörű zöld szemei, amiket – a hajával megegyező színű – fekete szempillák kereteztek. Komolyan nem bírtam szóhoz jutni!
- Johny, ő itt Nicol. Nicol, ő itt Johny, akiről már beszéltem!
„Johny” most felém fordult és rám pillantott a „smaragdjaival”. Észrevettem azonban, hogy amikor rám néz, már egyáltalán nincs benne az, az élettel teli csillogás, életkedv. Minden idegennel ilyen? Vagy csak velem? Talán gyanít valamit?
- És miket mondott rólam? – kérdezte Robbie félhangosan.
- Nem sok mindent… - vontam meg flegmán a vállaimat. A francba, nem kerülhetek a hatása alá! Ki kell nyírnom, nem az ágyába bújnom! Szedd össze magad Hell, mert megbánod!
Majdnem egy fejjel magasabb volt tőlem, szóval nem tévedtem a 189 cm-el.
- Nem jössz be egy teára, Johny? Nicollal épp teázni készültünk! – vette az ölébe ismét Puppyt.
- Szívesen mennék, de most más dolgom van! – vette fel újra a napszemüvegét és egy bocsánatkérő mosoly terült el az arcán. Na ja… más dolga van… emberi nyelven gyilkolászni megy!
- Óóó de kár! Legközelebb már nem szabadulsz! – veregette meg Betsy a férfi vállát.
- Hogyan is tudnék? – mosolygott a nőre, majd hátrált egy lépést. Felém csak hűvösen bólintott egyet. – Hölgyeim… további jó szórakozást!
Néztem, ahogy hátat fordít és elsétál. Egy ezüstszürke BMW-be szállt be. Amint elkanyarodott balra, Betsy ismét megszólalt.
- Ha fiatalabb lennék, én volnék számára a végzet! – rám pillantott. – A helyedben nem szalasztanám el!
- Mondtam már, hogy van valakim! – ellenkeztem zavaromban. Azt már nem árultam el, hogy az a bizonyos valaki egy nagy adag szivacsból és két gombszemből áll.
- Lányom! Azt hiszed nekem csak egy férjem volt? Ez már nem a tizennyolcadik század!
Na jó… azt hiszem elegem van!
- Majd legközelebb beugrom! – mondtam, de nem fűztem hozzá, hogy addig ugráljon fél lábon, amíg vissza nem jövök!
- Rendben aranyom! Akkor majd elhívjuk a Johny fiút is!




Ismét otthon ültem… csend van… és egedül vagyok. Bár már megszoktam és nem is hiányzik semmi és senki. Világéletemben magányos voltam, de ebbe inkább ne menjünk bele.
Robbie ma semmi különlegeset nem csinált, kivéve azt, hogy majdnem két órát töltött a rendőrségnél. Kérdem én: Egy ilyen alaknak mi keresni valója van egy olyan helyen, mint a rendőrség? Egész nap ezen törtem a fejem és arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy biztosan ő is egy beépített ember. Mi más lehet? Azt is megtudtam, hogy holnap este egy Red Light nevű helyre megy. Egy kis meglepetésben lesz része…
Idegesen felálltam az ablak előtti fotelből és a mappát nyúltam, ami még mindig ott pihent az asztalon, ahol reggel hagytam. Kivettem belőle a képet és dühösen rámeredtem. Mi a jó bánatért kellett ennek a jómadárnak belefolynia a mi világunkba? Ha normális munkája lenne, nem fenyegetné veszély. Lenne egy rendes felesége, gyerekei, kutyája… ami nem mindenkinek adatik meg.
Na, nagyon jó! Megint kezdek belesüllyedni az önsajnálat ragadós mocsarába. Úgyhogy ezt most hagyjuk abba!
Újra ránéztem a képre… megkeményítettem magam és megvontam a vállam. Belekeveredett, nem én tehetek róla. Nem most fogom elkezdeni a lelkiismeret-furdalás nevű játékot. Azt már az elején kellett volna. Most már kár ezen bánkódni. Ő is csak egy munka… semmi több!



A Red Light nevű hely kissé kulturáltabb hely volt, mint a múltkori diszkónak nevezett kis putri, ahol egymás hegyén-hátán vonaglottak. Középen volt a parkett, ahova 2 fokos lépcső vezetett le. A falak mentén boxokat helyeztek el, bőrüléses fotelekkel, ízléses tapétákkal. A bejárattal szemben vörös fénnyel volt kivilágítva a pult, ami mögött négy pincérnő és egy férfi szolgálta ki a vendégeket. Én is valamivel ízlésesebben öltöztem fel. Egy fekete nadrág volt rajtam, fekete tűsarkú csizmával. Hozzá egy vérvörös blúzt és fekete – gyöngyökkel díszített – fűzőt vettem. Nicolként jöttem, úgyhogy a szőke parókát viseltem, amit lazán felfogtam és a nyakamnál néhány tincset kiengedtem.
Átvágtam a tömegen, egyenesen a pult felé. Látta, hogy a sok, körülöttem lévő figyelmét magamra fordítom, de nem igazán érdekelt. Ma nem szórakozni jöttem! Felültem az egyik magas, támla nélküli székre, az oldalammal pedig a pultnak támaszkodtam.
- Egy Stochot!
A pincérnő elindult volna az italért, de a férfi megállította. Odahajolt a nőhöz és kivette kezéből a poharat. „Majd én!” suttogta a fülébe miközben rám mosolygott. Nem nézett ki rosszul, sőt! Kimondottan gyomor remegtető látvány volt. Ha elkalandoznék az arcával a régi időkbe, mindig egy spanyol, vad, szenvedélyes hidalgóként tűnne fel, ahol szende kis angol lánykákat visz a bűnbe. Sötétbarna haja volt, furcsán vágott szeme és csábító mosolya. A fehér ing úgy feszült rajta, mintha eggyé akarna válni a bőrével. Gondolom a nadrág is, bár nem tudtam rendesen kivenni, mert eltakarta a fekete kötény.
Levett a polcról egy üveget, a poharat elém rakta.
- Nem túl fiatal az alkoholhoz? – kérdezte olyan hangon, mint aki pontosan tisztában van azzal, hogy mit vált ki velük a nőkből.
- Magának nem az a dolga, hogy kiszolgáljon? – kérdeztem, miközben rákönyököltem a pultra. Láttam szemeiben a meglepődést, de ügyesen palástolta. Közelebb hajolt.
- Nem is tudja milyen boldoggá tenne, ha… kiszolgálhatnám… minden szempontból.
Nagyon jó! Ismét sikerült kifognom egy tesztoszteron-bányát. Egy macsót, aki azt képzeli magáról, hogy minden nő az ágyába veti magát, ha rávillantja lenyűgöző fehérségű fogait. Király…
- Rendben… - halkítottam le a hangom. Láttam, hogy az egész lénye felvillanyozódik és hátra nyúlt, hogy levegye magáról a kötényt.
- Hol szeretnéd? – kérdezte tőlem.
- Ahol csend van… - sóhajtottam egyet drámaian. – Ahol tényleg lehet beszélgetni egy jót!
- Beszélgetni? – hökkent meg és megállt a keze a mozdulat közben. Értetlenül pislogott rám, én pedig csak nagy erőfeszítés árán tudtam visszafogni a röhögést.
- Igen… - pislogtam rá. Sikerült elérnem, hogy könnyes legyen a szemem. – Te „olyannak” tűnsz, nekem pedig szükségem van lelki támogatásra…
- Milyennek is tűnök? – zavart volt… annyira zavart volt, hogy az már gyönyörű!
- Hát… - közelebb hajoltam a hatás kedvéért. – hát olyannak… aki a férfiakhoz vonzódik… te azt mondtad, kiszolgálnál… más férfi a szexre gondolt volna, de te láttad rajtam, hogy valami bajom van, ezért felajánlottad, hogy segítesz és…
- Micsoda? – hőkölt hátra.
- Akkor nem beszélgetünk? – szontyolodtam el látványosan. Vállaimat leengedtem.
- Inkább hagyjuk… - motyogta. A mellette álló pincérnő felkuncogott.
- Bunkó vagy! – felhajtottam az italt, a poharat lecsaptam. – Azt hittem te más vagy! – leszálltam a székről. – Kíváncsi lennék a barátodra, hogy miért is visel el… Sajnálom szegényt!

A „hidalgó” eltátotta száját, én pedig hátat fordítottam neki, hogy a mosdóba induljak.
Istenem! Annyira buták a férfiak, most nem? Kiszámíthatóak, olyanok, mint a gyerekek… Csak egyre gondolnak, az eszüket pedig – ha van az illetőnek – a gatyájukban hordják. Ezer éves tapasztalattal rendelkezem, amire büszke vagyok. Most nem arra kell gondolni, hogy minden második szembejövő férfival meghemperegtem, csupán a véremben van már, hogyan kell bánni velük… hogyan kell leszerelni őket. A két legjobb módszer: Ha hominak nézed őket, vagy ha azt mondod a „kincsükre” hogy… kicsi! Ettől a falra másznak és ha az elhangzott mondat előtt szó szerint olyanok voltak mint a beton, elhihetitek, hogy sec-perc alatt a föld alá süllyed az önbizalmuk. Ami persze a teljesítményüket is jócskán befolyásolja. És… a veszély elhárítva! Semmi tovább kutakodó tekintet, még egyszer bepróbálkozó tapizó kéz… egyszerűen csak megfordulnak és elmennek.

A mosdó rózsaszínű csempével volt kirakva a falakon végig derékmagasságig tükör futott, feléjük lámpák lógtak. A mosdókagylókon különböző piperecikkek, parfümök sorakoztak. Mellettem egy barna hajú, karamell-bőrű nő mosta a kezét, miközben a barátnője vörös rúzzsal húzta ki a már vagy’ hatodszorra felfújt ajkait. Kirázott tőle a hideg.
- Szerinted meddig várassam? Már két hete csak azon van, hogy ágyba menjünk! – nyafogta a vörös rúzsos. A barna, a sminkjét igazgatta.
- Mióta is vagytok együtt?
- Mondom, hogy két hete! – csücsörített „Halacska”. Elszörnyedve pillantottam vissza tükörképemre.
- Szerintem nem vesz komolyan. Lyukra-játszik!
Hogy mennyire igaza volt!
- De hát már két hete együtt vagyunk…
Ó jesszus…
- Mike szeret engem! Ő mondta!
Szegény Mike… hogy mennyire egy buta szőkét fogott ki!
- Hát, ha akarod… ha szeretne, még várna…
Minden pasi egy szemétláda, mondom én!
- De szeret!
- Megmondta, hogy mit is szeret annyira benned?
- Hát… azt mondta szép a hajam… és hogy szereti, ha csinosan öltözködöm…
Végignéztem a szőkén. Rózsaszín melltartó felé, fehér, pántnélküli toppot vett fel, világoskék farmerja nagyon úgy nézett ki, hogy egy hirtelen mozdulattól megadja magát. Fehér necc harisnyát viselt és rózsaszín, strasszokkal kirakott fasarkú tíz centis papucsot… bájos…
Az ajtó újra kinyílt, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Elbaz!
Rögtön felismertem, pedig paróka volt rajta. Jeges kék szemei rám villantak, aztán tovább sétált egy fülkéhez.
- Lehet, hogy még várok egy hetet…
Mit kereshet itt? Robbie az én ügyem! Az én megbízásom! Nem vehetik el tőlem! Még soha nem baltáztam el egyet sem! Nem vele fogom kezdeni ezt a listát! Ez ellen Elbaz sem tehet semmit!

A két nő kiment én pedig húztam az időt, ahogy csak tudtam. Az idegeim pattanásig feszültek, csendben vártam, mikor jön már ki Amanda. Egy végtelennek tűnő perc múlva a fülke ajtaja kinyílt, és kilépett Elbaz. Ajkain gúnyos mosoly, de nem szólt hozzám.
- Mi a francot keresel itt? – szegeztem neki a kérdést, de ő egy bő percig csak mosta tovább a kezét. Felpillantott a tükörre, jobbra fordította a fejét majd a másik oldalra is. Elvett egy törlőpapírt, megtörölte kezeit. A papírt galacsinná gyűrte, s a tőle 10 méterre lévő kukába dobta egy laza mozdulattal.
Aztán rám nézett.
- Javier azt mondta, figyeljelek téged…
Ha nem lett volna önuralmam, biztosan eltátom a számat… Javier… mi a franc történt?
- Nem kell nekem dada, úgyhogy elhúzhatsz! – morogtam és az ajtó felé fordultam. – Ha pedig csak az ügyemre pályázol, jobb ha leteszel róla…
Amanda felnevetett, miközben felém sétált.
- Miért tartod magad annyira jónak? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Amikor megállt mellettem, jócskán fölém magasodott tíz centivel. – Simán lepipállak, ha nagyon akarom!
- Akkor miért nem tetted az elmúlt években? – kérdeztem, miközben kihúztam magam, hátha nyerek magamnak egy-két centit.
- Most még Te vagy Javier kis házi kedvence… de nem sokáig… egyszer kicsinállak…
- Ne csak a szád járjon, Édesem!
Amanda vicsorgott egyet, végül a fejem felett a tükörre pillantott, hogy megigazítsa a parókát.
- Jobb, ha vigyázol, Joyan… még bajod eshet…
- Hajrá… semmi sem tart vissza.
Elbaz a szemembe nézett… áthatóan… fenyegetően… de valahogy nem hatott meg. Szó nélkül fordult el tőlem, s ment ki a mosdóból.


Mikor visszamentem, rögtön szemet szúrt a legfélreesőbb helyen meghúzódott társaság, aminek a közepén… Robbie ült. Méregzöld inget viselt, feltűrt ujjal, fekete farmerral. Komor arckifejezéssel ült a férfiak között… bár egyikről sem lehetett elmondani, hogy ragyogó mosolya van. Csak az egyikük beszélt, a többiek bólogattak, néha megrázták a fejüket. Robbiet láthatóan nem igazán érdekelte a beszélgetésük. Tekintete ide-oda cikázott a táncoló tömegen.
Nos… ideje bedobni magunkat.
A táncparkett felé indultam. A zene hangosan dübörgött, a neon lámpák vakítóan villogtak, körbe-körbe futva a termen. A ritmusra mozogva kerülgettem a párokat, próbáltam olyasvalakit kiszúrni, aki elég közel van Robbie-ék boxához, de totál egyedül van.
Végül találtam is. Úgy tizenkilenc, esetleg húsz lehetett. Vörös haja égnek állt a rengeteg zselétől, ami tompán csillogott, akárhányszor ráesett a fény. Egyedül táncolt, de olyan beleéléssel, mintha az élete függne tőle. Nagyjából sikerült felvennem a stílusát, hogy csatlakozhassak hozzá. Végigsimítottam a hátán, ő pedig vigyorogva fordult felém. Nem hagyta abba a mozgást, ahogy én sem.

Nem nagyon szerettem táncolni, de ha muszáj volt kihoztam magamból a legjobbat.
Úgy fordultam, hogy szembe legyek Robbieval, miközben állandóan őt bámultam. Kerestem a tekintetét. Néha rámnézett, de gyorsan elkapta szemeit. Zavartalanul folytattam tovább a táncot. A vöröske a hátam mögé került, keze a csípőmre simult. Már épp azon voltam, hogy leszedem onnan, mikor Robbie ismét rámnézett, s ezúttal nem kapta el a tekintetét. Beharapva az alsóajkam, kissé hátrahajtottam a fejem, félig lehunyt pilláim alól bámulva. Hozzádörgölőztem a mögöttem álló sráchoz, miközben kirívóan lestem Robbie minden arcrezdülését. Kicsit megzavarodtam, mert nem láttam rajta semmit… Sem fellobbanó vágyat, vagy egy kis érdeklődést… semmit… az arca olyan volt, mint egy jól bekódolt páncélajtó, amit lehetetlen feltörni…
Mégis tovább játszottam. Beletúrtam a hajamba, aztán le a nyakamon, a derekamon… A srác kezei követték az enyémet.
Robbie szemei összeszűkültek.
Megnyaltam ajkaimat, csábosan elmosolyodtam és megfordultam egy kicsit. Éreztem a hátamon a tekintetét… Őrjítő volt. Mikor visszafordultam, még mindig nézett… Szinte égetett…
Szerintem nála ez már jó jel lehet… Perzselő tekintet… összeszűkült szemek, ha más érint meg… egy ilyen pasasnál nem várhatok többet… Mások már rég ugrottak volna… de ő nem!
A szám véget ért, a srác pedig magához fordított.
- Jó kis menet volt… - mondta lihegve.
- Az.
- Megiszunk valamit?
- Most inkább nem…
Megvonta a vállát és tovább állt. Utoljára hátrapillantottam a vállam fölött, és egy mosolyt küldtem felé, mire elfordította tekintetét.
A pulthoz sétáltam, a lehető legtávolabb helyet foglalva a pultos-macsótól. Rendeltem egy kis koktélt. A pincérnő elém tette, egy kéz pedig előrenyúlt, tizenöt dollárt tartva.
- Én fizetem.
Keresztbe tettem lábaimat, csak azután fordultam meg egy széles mosoly kíséretében. Robbie felült a mellettem lévő székre és rámnézett. Ó jesszus… zöld szemei voltak… tiszta zöld… olyan zöld, mint egy erdő nyáron… fekete szempillái sűrűn követték egymást… Komolyan megirigyeltem!
- Köszönöm! – mondtam a koktélt megemelve.
- Semmiség… - nézett rám fürkészően. – Nicol, ugye?
Bólintottam, és ittam egy kortyot.
- Te pedig… John.
Az arca megrándult.
- Az csak a második nevem. Betsyt nem hatja meg, hogy utálom ezt a nevet…
Elmosolyodtam.
- Ahogy észrevettem nem nagyon hatja meg semmi… Akkor? Hogy szólathatlak?
- Robbie. Robbie Jack.
Rávigyorogtam a pohár pereme mögül. – Ez olyan rosszfiús.
Felvonta egyik szemöldökét. – Zavar?
- Dehogy! Éppen ellenkezőleg! – halkítottam le a hangom.

Sokáig csak némán bámultuk egymást. Közben megittam a koktélt, és letettem az asztalra. Nem nagyon tudtam, mit tegyek. Nem volt túlzottan beszédes, nem tudtam, hogyan állna ahhoz, ha nyíltan felhívnám rá a figyelmét, hogy egy egyéjszakás kalandra vágyom… elfogadná, vagy itt hagyna?
- Az a srác… veled van?
- A vöröske? Nem.
- Egyedül jöttél?
- Én és a másik énem…
Hűha! Kaptam tőle egy félmosolyt… Micsoda kegyelem…
Közelebb hajolt, amitől egy ütést kihagyott a szívem. – És a másik éned mit szólna, ha mi elmennénk valahova máshová?
Láttam a szemeiben, hogy csak egy olyan nőt lát, akit egy éjszakára megdönt, reggel jópofáskodik vele, aztán annyit mond: „Semmi harag, haverok még lehetünk… kicsit többet ittunk a kelleténél”, aztán pedig örökre elfelejti… Ezt akartam elérni nem?
- Nem hiszem, hogy haragudna… - válaszoltam halkan.
- Az jó… nagyon jó… - suttogta a nyakamba. – Szóval? Akkor felmegyünk hozzám?
- Igen… - suttogtam vissza, és hagytam hogy a lábaim közé lépjen…