Kalózvér 9. Rész

Az első megrökönyödések után, a meglepődés helyét átvette valami egészen más, de nem volt biztos önmagában. Nem tudta eldönteni mit tegyen és mit nem. Itt volt az a férfi, aki egy egész életre tönkretette, miközben egy másik férfi vágyát szívta magába. Rhys követelőző volt ugyan, de nem durva. A szájával csodákat művelt, nyelvével a mennyországba repítette, kezei pedig az öntudatlanság határára sodorta. Nyöszörögve kapaszkodott a másik zakójának elejébe, hogy találjon valami kapaszkodót, mert térdei kezdték felmondani a szolgálatot. Ledorgálta magát, hogy még csak nem is ellenkezett, hanem első pillanattól fogva bebocsátást engedett a férfinak, mintha valami belső parancsot teljesített volna. Elfordította a fejét, hogy levegőhöz jusson.
- Rhys… - suttogta elhaló hangon.
- Csak csináld azt, amit én…

Újra csókba vonta a lányt, és szorosan magához húzta. Egyik kezével a gerincét simogatta, míg a másikkal a mellét kényeztette a ruhán keresztül. Beth eldöntötte, hogy vagy itt fog meghalni, vagy sehol. Átkarolta a másik nyakát, és még jobban húzta magához. A férfi közelebb is lépett, szinte teljesen hozzá préselte magát. A keze, ami idáig a mellét simogatta, letért a derekára, onnan pedig a combjára, végül a fenekére. Megmarkolta hátul a ruha anyagát, és szorosabban szorította magához.
Az egész átváltott valami kétségbeesett dologba. Beth legbelül tudta, hogy halála pillanatáig fog emlékezni erre, és hogy talán a férfi is emiatt teszi ezt, bár ebben a pillanatban volt a szabadulásának az esélye is.

A férfi belenyögött a csókba a fájdalomtól és kissé erősebben harapott a lány ajkába, mikor valaki a bal vállára tette a kezét és figyelmeztetőleg megszorította. A csókot megszakította, és kicsit megemelte a fejét, hogy lenézhessen a lányra. Beth ajkai vörösek voltak, de szemeiben pánik csillogott. Már éppen azon volt, hogy megforduljon, mikor a lány felnyúlt a nyakához és lehúzta magához a fejét. Beth lábujjhegyre emelkedett, hogy rendesen ki tudjon nézni a férfi válla fölött.
- Miben segíthetek? – hallotta meg Beth rekedt hangját.
Elizabeth szinte majdnem felsírt a megkönnyebbüléstől, hogy nem Harper ment utánuk. A férfit még nem látta személyesen, de a flotta legénységének egyenruhája feszült rajta.
- Kalózokat keresünk, akik megszöktek a börtönből…
Rhys a lány nyakára hajolt, nehogy kiessen a szerepéből. Ha megfordult volna, azon nyomban felismernék, mert nem volt rajta paróka. Beth erőltetetten felnevetett.
- Úgy nézünk ki, mint a kalózok? – ismét felnevetett. – Nyugalom nagyfiú! – és játékosan meglökte a férfi jobb vállát. Rhys - hogy hiteles legyen - még inkább hozzásimult és a lány fülét kezdte el harapdálni.
- Uram! Ne zavarja a vendégeimet! – hangzott fel a Madam hangja. – Mint látja egyikük sem bűnöző… csak bűnbe esők! – kacagott fel kislányosan, majd arrébb vonszolta a férfit.
Elizabeth felnyögött, és hátrahajtotta a fejét. Rhys nem tudta, hogy megkönnyebbüléstől, vagy a-miatt, amit tesz vele. Mindenesetre a lány ismét megmentette…
Szájával követte állkapcsának a vonalát, végül újra az ajkaira hajolt, miközben oldalra sandított. A flotta emberei éppen most lépkedtek fel a lépcsőn. Hátrált volna egy lépést, de a lány derékon ragadta és visszahúzta.
- Még van egy mögötted… - suttogta és az ütőér feletti bőrbe harapott.

Az érintéstől Rhys gyomra megremegett, ahogy a térdei is, az érzés pedig az alfelébe nyilallt. Abba kell hagyniuk! Ha nem, még lesz annyira bolond, hogy felviszi egy szobába, és magukra zárja az ajtót. Az sem érdekelné, ha utána megtalálnák. Eltölthetett a lánnyal egy estét, ez éppen elég ellenszolgáltatás… Kicsit távolabb húzódott a lánytól, de nem feltűnően. Éppen csak annyira, hogy ne érjen össze teljesen a testük.
- Elment már? – kérdezte teljesen berekedve. Beth észrevette, hogyha folytatná, akkor ellenállásba ütközne. Hát persze… csak azért csinálta, hogy a bőrét mentse.
Szó nélkül ellépett onnan és a kijárat felé sietett. Idegességében az álarcához nyúlt, hogy biztosan a helyén van-e, majd ajkaira szorította az ujját, és könnybe lábadt szemekkel, megpróbálta letörölni róla a zsibbadtságot, amit ez a… ez a kalóz okozott.
Kiérve a friss levegőre, már nagyjából összeszedte magát. Meglátta a három nőt és férfit, akik rájuk vártak. Mindegyikőjük arcán aggodalom tükröződött. Megérezte, hogy valaki a háta mögé lépett, viszont tudta, hogy ki az, úgyhogy nem fordult meg, hanem csak előre sietett. Érezte a másik kezét a karján, hogy meg akarja fogni, de ő egy apró rántással kiszabadította magát, s „vakon” haladt előre. Valeriehez ért, aki összeszűkült szemekkel vizslatta az arcát.
- Történt valami? Zaklatottnak tűnsz.
- Itt van… - mondott félig igazat Harperre utalva. Kezével lesimította a nem igazán mély ráncokat a ruhájáról és megemelte fejét. – Indulhatunk? Szeretnék innen mihamarabb elmenni…


A Gyilkos Szirénen hat közlegény őrködött. Mindegyiken ugyanaz a sötétkék zakó, törtfehér mellény, fehér térdnadrág, és fekete csizma volt. Kezük a kard markolatán, és szüntelenül járkáltak a fedélzet különböző pontjain.
- Itt leszünk Rhyssal… ha bármi történne… - suttogta Nathan izgatottan, és megpróbálta jobban összehúzni Valerie dekoltázsát. A lány elsöpörte onnan a kezeit s megpaskolta a férfi fejét.
- Nem lesz semmi gond Nathan! Nem vagyok már gyerek! A tied meg főleg nem!
Nathan szólni akart, de inkább becsukta a száját és bólintott. Valerie megigazgatta magán a parókát. Fejével intett a másik két nőnek, Bethbe pedig belekarolt.
- Ugye tudod, hogyha kicsit pityókásak lesznek, a cél érdekében meg kell majd engedned némi fogdosást… persze csak a tűrés határain belül!
- Tisztában vagyok vele…
„Jobban, mint gondolnád!”
A hajóra csak egy deszka vezetett, amit rögzítettek a kikötő mólójához és a hajó korlátjához. Valerie fellépett a deszkára.
- Nem jöhetnek fel ide! – szólalt meg az egyik férfi. Valerie zavartalanul folytatta az útját. Cipőjének sarka idegenül kopogott a fán.
- Fontos ügyben jöttünk! A Felettese küldött minket!
A férfiak összenéztek, majd ismét a lányra, aki már elért a korláthoz, de sehogy sem tudott lekászálódni onnan a hatalmas ruhatömegtől.
- Várjon, hadd segítsek!

A férfi odasietett hozzá, a derekánál fogva megemelte és lesegítette a deszkáról.
- Ó, igazán köszönöm! Maga igazi úriember! – dorombolta Valerie és intett a többi nőnek, hogy bátran jöjjenek. Kuncogva követték egymást, végül mind a négyen fent voltak a hajón.
- Nos… - kezdett bele az egyik örömlány, és elővett egy üveg rumot. Beth tudta, hogy egy kis altatót is kevertek bele. – Mr. Harper küldött minket, és azt a feladatot kaptuk, hogy szórakoztassuk önöket, amíg le nem váltják önöket… szívesen jöttünk, mert csak sejteni tudjuk, milyen nehéz feladat lehet az őrködés… bizonyára megviseli magukat… - lépett az egyik fiatalabbik férfihoz, és együtt érzően végigsimított a karján, majd a mellkasán. Beth és Val biztos volt benne, hogy az érintés nem maradt reakciómentes…
A férfi elvette a nőtől a rumot, majd kibontotta. Tanácstalanul nézte társait, végül megvonta a vállát s jókorát húzott az üvegből.


Fél órájukba sem telt, a hat férfi kidőlt a sorból. Az egyik lány kimászott az egyik fiatalabb férfi öléből, és megrázta ruháját, hogy elsimuljanak a ráncok.
- Azt hittem, már soha sem lesz ennek vége.
Valerie egyetértően bólogatott, és magasra emelt kezekkel integetett egy sort. Nathan jött elő legelőször az árnyékból, majd követte őt Tim, Colin, végül pedig a Kapitány. Elizabeth figyelte a férfi magabiztos, ugyanakkor óvatos járását. Erővel vette le szemeit a kalózról, majd a kabin felé vette az irányt, bár nem tudta pontosan, hogy miért. Aztán emlékeztette magát, hogy meg akarja nézni itt van-e még a ruha, amibe felhurcolták a hajóra. Persze idióta kifogás volt, ezt ő maga is belátta, de muszáj volt lemennie utoljára.
Sötét volt a folyosón, alig látott valamit, de a résen, gyertyalángok fényei szűrődtek ki. Elizabeth furcsállta, hogy égni hagyták a gyertyákat. Belépett a kabinba, és levette magáról az álarcot.

Elszörnyülködve nézte, ahogy mindent felfordítottak. A polcokról lerámolták a könyveket, amik szétszórtan feküdtek hol a földön, hol az asztalon. A térképek szanaszét hevertek, az ágyneműket is feldúlták. A ruha eltűnt…
- Miss Scarlotte Sinclair, ugye?
Beth megmerevedett és a hang felé kapta a fejét. Thomas lépett elő a fénybe, egy flintával a kezében. A fegyver most veszélyesen villant meg a fényben.
- Thomas? – nyögte ki rekedten a nevét, bár teljesen felesleges volt.
- Itt lesz találkozója vele ugye? Maga nem is Sinclair… csak a kurvája… - mérte végig megvetően. Közelebb sétált. Beth az ajtókilincsért nyúlt, de a férfi ráemelte a fegyvert. – Én nem ajánlanám… csukja be szépen!
Beth nem engedelmeskedett. Csak állt egyhelyben, szemeit a férfira szegezte. Ha csak egy kicsit is tudná húzni az időt…
- Csukd már be te ribanc! – kiáltott rá, Elizabeth pedig összerezzent. A férfi elindult felé, ő pedig hátrált, de még az ajtót sem érte el, a férfi már a karját szorongatta.
- Ne!

Tom az ágy felé vonszolta, majd mikor odaértek, rálökte a lányt. Elizabeth rúgott, vágott, de semmi sem hatott a másikra. Egyik kezét a szájára tapasztotta. Tom letépte róla a parókát és eldobta. Kitépte a fűzőt a ruha elejéből, mire feltárult előtte az alsóruha, ami nem sokat takart a lány testéből. Azt is megragadta. Elizabeth beleharapott a tenyerébe, mire a másik elkapta onnan a kezét.
- Engedjen el! Segítség! – kiáltott a lány torka szakadtából, amire egy jókora pofon volt a válasz.
Ez nem lehet igaz, Nathannek már mindenképpen a hajón kellene lennie! Vagy Valerie! Nem igaz, hogy senki sincs ezen az átkozott hajón!
Sikerült felhúznia a térdét, és gyomron térdelnie a másikat. Gyorsan kicsúszott alóla és legurult az ágyról. Összefogta egyik kezével a ruháját, hogy valami takarja s négykézláb sietett előre az ajtó felé. Még az ágy mellől sem jutott el, a férfi már megragadta a haját, és visszahúzta. Elizabeth felsikoltott és a másiknak esett.
Mikor közvetlen a füle mellett hallotta a fegyver kakasának a kattanását, megmerevedett.
- Jobb lesz, ha szépen viselkedsz!

A bokáján ült, zihált, könnyeit nyeldesve, megfeszült derékkal. A férfi a földre lökte, de a flintát nem vette el a fejétől. Tom megfogta a lány egyik térdét, majd felhúzta.
- Jó kislány…
A szoknyát is felrántotta, már csak az alsóruha vékony rétege takarta el. Beth szorosan behunyta a szemeit. Megkeményítette magát lelkileg… Inkább lőjék le, de soha többet nem fogja hagyni magát!
A férfi, fölé emelkedett és lehajolt hozzá, Beth pedig a férfi nyakába harapott, aki felordított fájdalmában. A lány csak akkor engedte el, mikor már nem bírta tovább elviselni a bőr kesernyés ízét. Tom teljes erőből ütötte állon, a feje oldalra bicsaklott, előtte pedig elsötétült egy pillanatra minden, de nem hagyta, hogy átvegye felette az uralmat. A kétségbeesés erőt adott neki, így lelökte magáról a másikat, és az ajtó felé iramodott. Kezét a kilincsre csúsztatta, már majdnem kijutott, amikor a férfi nekiesett az ajtónak, ami becsukódott. A lányt a derekánál fogva lerántotta a földre, majd ő is rámászott. Teljes testsúlyával nehezedett Bethre, aki hason fekve próbálta lelökni magáról, de csak nyöszörögni tudott.
- Honnan vetted, hogy… győzhetsz egy férfi ellen? – lihegte és ő is beleharapott a lány nyakába, aki felzokogott a fájdalomtól.
- Ha most azt mondom, hogy engedelmeskedsz nekem, akkor azt fogod tenni és hagyod, hogy azt tegyem veled, amit csak akarok… senki sem fog neked segíteni…
- Ezt meg honnan vetted?

Bethről hirtelen minden súly eltűnt. Tom felkiáltott, a lány pedig odafordította a fejét, hogy megnézze, mi történik. A férfi kezéből kicsavarták a fegyvert, most pedig szemben állt Rhyssal, aki rászegezte a flintát. Szemei elsötétültek, most leginkább a viharban tomboló tengerre emlékeztette a lányt. Megrázkódott egy pillanatra a keménységtől, ami tekintetéből sugárzott, ahogy a férfira meredt. Arca mozdulatlan volt, érzelemmentes, és mindenre képes…
Tom nyaka vérzett, ahol Beth megharapta, a ruhája pedig összevissza állt rajta. Megvetően felhorkant.
- Képes lennél embert ölni egy ilyen kurva miatt?
A flinta eldördült. A férfi élettelen teste tompa puffanással ért földet…
Beth megkapta a választ.
Rhys leejtette a fegyvert, majd a lányhoz sietett. Letérdelt hozzá és gyengéden a hátára fordította, miközben összeszorult torokkal figyelte a friss nyomokat a lány testén. Nem zokogott, nem kiabált, nem nézett rá dühösen, csak csöndesen folyt a könnye, egy hang sem hagyta el a száját és ez jobban fájt neki, mintha golyót röpítenének bele.
- Most már nincs semmi baj… - suttogta, és a karjaiba vette.
- Ne… - nyögte alig hallhatóan.
- Fáj valamid?
Megrázta a fejét. – A sebed… felszakadhat…
- Azzal most ne törődj – vágott közbe halkan, és fölemelkedett a lánnyal együtt. Beth meztelen melleire húzta a kezét, arcát a férfi vállgödrébe temette. Rhys az ajtóhoz sétált, egyik lábával kitárta az ajtót. Nathan és Valerie siettek lefelé a lépcsőn. Mikor meglátták őket, Valerie előrelépett.
- Mi történt? – kérdezte halálra váltan.
- Takarítsátok fel azt a mocskot… - morogta Rhys, és a másik, szomszédos kabinba vitte a lányt, ahol csak egy ágyat helyeztek el. A szoba sötétbe borult, mikor Rhys berúgta maguk után az ajtót, csak a Hold fénye világított, ami beszűrődött a kis ablakon. A férfi feltérdelt az ágyra, majd lefektette a lányt, aki kezeivel próbálta eltakarni meztelenségét.
- Mindjárt jövök, csak… csak hozok valamit…
Beth nem válaszolt, csupán az oldalára fordult, térdeit felhúzta és kibámult az ablakon. Rhys csak sokára tudta levenni szemeit a látványról, végül sikerült. Sietve ment ki, hogy minél hamarabb visszatérhessen. A kabinjából már kihurcolták a férfit. Valerie lépett ki egy hófehér hálóinggel, kötszerekkel a kezében.
- Ugye nem… - csuklott el a hangja s reménykedve nézte a férfit.
- Nem. Nem jutott el odáig. – mondta halkan, és elvette tőle a kötszereket. – Öltöztesd át… majd elintézem a többit.
- Rhys…
- Csináld azt, amit mondtam! – keményítette meg a hangját, és felment a fedélzetre. Tim éppen a köteleket oldozta el, amik rögzítették a hajót a mólóhoz. Mikor az utolsó kötél is a vízbe csobbant, a hajó megrándult.
- Irány a Sziget! – kiáltotta Rhys a konyha felé menet. Mikor leért, itt is ugyanolyan felfordulást talált, mint a saját kabinjában. Azok a rohadékok…

Felkapott egy széket, majd az asztalhoz vágta. Egy mozdulattal söpört le mindent a földre. A porcelán, fa és vas edények csörömpölve értek földet, Rhys pedig sikeresen elvágta az alkarját, de nem érdekelte. Csak azt a képet látta maga előtt, ahogy a lányt a földre szorítja, az a vadállat pedig rajta ül. A pokolba… már akkor le kellett volna mennie a kabinba mikor fellépett a hajóra… ha lemegy… talán még időben megmenthette volna, mielőtt bántaná. Most meg mi a francot csináljon? A lánynak feltett szándéka volt, hogy nem tart velük, most pedig éppen a nyílt tengerre hajózik ki velük együtt…
Belerúgott a székbe. A szerencsétlen nyikorogva csúszott a földön távolabb. Rátámaszkodott az asztalra.
Miközben ő dühöngött, Valerie már biztosan átöltöztette… bár nem volt biztos az időben, ha sérült nők öltöztetéséről volt szó.
Megemelte a karját, hogy lássa, mennyire vészes „karcolást” okozott magának. A seb rendesen vérzett, de nem kell aggódnia miatta. Ki kell tisztítani és bekötözni. Ennyi az egész.
Körbenézett a helyiségen. Nem sokat rontott az összképen, csupán annyival lett jobb, hogy kiengedte egy kicsit a gőzt. Jobb így, mintha az emberein töltené ki a dühét. Visszaindult a fedélzetre. Az emberei már javában dolgoztak, mindenki a saját helyén. A kormányt Tim vette át. A vitorlákat felhúzták, szépen megdagadt a széltől, ami szerencsére feltámadt, így egyre távolabb sodródtak a parttól. A Hold megvilágította a tengert, ami úgy nyúlt végig a láthatáron, mint valami feneketlen mélység. Rhys meglátta Valeriet, aki fellépett a fedélzetre. Beth szétszaggatott ruháját szorította magához, ahogy lehajtott fejjel sétál előre. Nem próbált meg úgy tenni, mintha nem vette volna észre Rhyst. Odament hozzá és megemelte a fejét.
- Egy szót sem szól… - szemeiben könnyek csillantak meg. – Nem válaszol semmire…
Ellépett a férfi elől, majd folytatta útját a konyha felé. Rhys egy percet sem várakozott. Elindult a kabinhoz, ahol a lány is feküdt. Lassan nyitott be, nehogy megrémissze. Csak sejteni tudta, milyen zaklatott állapotban lehet lelkileg.

Beth ugyanabban a mozdulatban feküdt, ahogy itt hagyta, csupán most már hálóing volt rajta, a takaró pedig a melleit is elfedte. Belépett a kis helyiségbe, és halkan becsukta maga után az ajtót. Leült az ágy szélére.
- Beth…
A lány még csak meg sem rezzent.
- Beth, sajnálom… ha nagyon meg akarsz szabadulni tőlünk, az első kikötőben megállunk, de most nem várhattam tovább…
Még mindig semmi.
- Sajnálom, hogy ez történt… ha tudtam volna, hogy ott van, biztosan nem engedlek le…
Beth csak pislogott egyet, de semmi más jelét nem adta annak, hogy értette, amit a másik mond. Nem merte megkockáztatni, hogy megérintse. Nem is értette, miért nem hagyta Valerienek, hogy megvizsgálja a lányt.
Már épen azon volt, hogy feláll, és elhagyja a kabint, mikor Beth megmozdult. Az ujjai jéghidegek voltak, amik megfogták a kezét. Annak ellenére, hogy a takaró vastag volt, úgy reszketett mintha hóban feküdne.
- Ne hagyj itt… - suttogta. A hangja is úgy remegett, ahogy az egész teste.
- Akkor nézz rám!
A lány az alsó ajkába harapott. Könnybe lábadtak a szemei, de megrázta a fejét.
Rhys tudta, hogy kegyetlenség a részéről, de valahogy muszáj volt visszazökkentenie a sokkos állapotból. Kiszedte kezét a gyönge szorításból. Elizabeth összeszorította szemeit, könnyei lecsorogtak az arcán.
- Kérlek… - nyögte elhaló hangon.
- Csak annyit kell tenned, hogy rám nézel!
- Nem akarok…
- Miért nem akarod? Nem Ő vagyok, nem Őt fogod látni! Nem foglak bántani! Miért? – fakadt ki elkeseredettségében.
- Megint összevertek… nem akarom, hogy így láss… - mondta elfúló hangon a sírástól. Egyik kezét a szájához emelte, és próbálta erővel abbahagyni a sírást.
Rhysnak csak egyetlen szó visszhangzott a fejében: Megint!
Ó a pokolba! Hányszor verhették már meg?
- Beth… - motyogta csendben, és közelebb fészkelte magát. – Figyelj…
- Szabad… szabad akarok lenni… új életet akarok kezdeni… ahol senki nem talál rám… csak egy ilyen helyet akarok… - nagy levegő. - vigyél el a szigetre, kérlek… vigyél el…
Rhys letörölte a könnyeket a másik arcáról, és közelebb hajolt.
- Tudod, hogy csak kérned kell…
Erre már Beth is felé fordult. Hatalmas, kék szemeiben hitetlenség csillogott a könnyek mellett. Rhys nyelt egyet, mikor meglátta felrepedt ajkát és a sötétlila foltot a járomcsontján. A bekékült harapásnyom a nyakán, csak hab volt a tortán.
- Dolgoznék a hajón… bármit megteszek, segíthetnék Valerienek…
- Csak pihend ki magad, egyelőre ennyi a dolgod.

Rhys távolabb húzódott, a lány hideg ujjai rögtön a kezére csúsztak.
- Már senki sem bánthat. – mondta nyugtatólag, de nem fejtette le magáról a másik ujjait.
- Ne menj el… csak ma este ne, kérlek…
- Azt hittem nyugalomra vágysz…
- Nem tudnék most egyedül maradni… - vallotta be remegő hangon. Rhys felsóhajtott, végül elnyúlt a lány mellett az ágyon, de nem ért hozzá. Csak a lány keze fogta az övét.
Bámulta a plafont, és nem tudta eldönteni mit tegyen ezután. Hogyan viselkedjen a lánnyal. Feltett szándéka volt, elfelejtetni vele ezt az éjszakát. Nem akarta, hogy a múlt árnyéka lebegjen fölötte, ha már egyszer eldöntötte, hogy új életet akar kezdeni…
- Szabad? – hallotta meg a halk hangot. Az oldalára fordult.
- Micsodát?
A lány felnézett rá, aztán újra lesütötte a szemeit. – Inkább hagyjuk.
Rhys viszont tudta mit akar. Jobb karját a feje alá tolta, a másikkal pedig magához húzta. Beth a férfi felé fordult, arcát a másik vállgödrébe rejtette.

Rhys furcsán érezte magát, de jólesett ez a fajta közelség. A lány remegése kezdett alábbhagyni, de Beth vett egy reszkető sóhajt, amibe az egész háta megrázkódott. A férfi nedvességet érzett a nyakánál. Megemelte a fejét, hogy lenézhessen a nőre, s újra összeszorult a gyomra, a másik könnyeinek látványától. Szorosabban ölelte magához és a füléhez hajolt.
- Nincs semmi baj… már senki sem bánthat.
Beth nem tudott megszólalni, csak bólintott egy aprót, arcát próbálta a másik elől eltakarni.
A férfi felsóhajtott. – Nem kell zavarban lenned… - szólalt meg megint lágy, szelíd hangon. – Sírd csak ki magad…
A lány zokogva bújt a férfihoz, jobb karjával átölelte a derekát, s hátul belemarkolt zakójába. Rhys bátortalanul Beth hátára tette kezét és lassan, nyugtatóan simogatni kezdte. Felsiklott a tarkójára, lágyan beletúrt a hajába, majd visszatért a gerincére. Szórakozottan morzsolgatni kezdte ujjai között az egyik hosszú tincset.
- Miért teszik… ezt velem? – kérdezte halkan, kicsit már nyugodtabban.
- Ha megkérdeznéd őket, nem tudnának okot mondani… ez bennük van…
Beth arra gondolt, mikor a férfi szemrebbenés nélkül lelőtte Tomot… ő is gyilkos… Viszont ő nem élvezetből ölt… ha nem teszi meg… kirázta a hideg a gondolatra.
Egy végtelennek tűnő perc múlva, ismét megszólalt.
- Köszönöm…
- Nem tettem csodát… csak amit kellett.
- Lehet, hogy a maga számára…
- Beth!
Csend.
- Lehet, hogy számodra nem nagy dolog, de nekem óriási… nem tudom mi lett volna, ha egy kicsit is később érkezel – tegezte le csendesen.
- Nem engedtem volna, hogy bántson…
- Miért?
Ez egy nagyon rossz, gonosz, és utálatos kérdés. Miért? Egyáltalán ki találta ezt ki? Meg kellett volna verni!
- Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egy nőt bántanak… Nem értem mi abban az élvezet, ha legyőzzük a nálunk sokkal gyengébbeket…
- Legalább így állsz a dolgokhoz.
- Minden férfinak így kellene ehhez állnia…
Elizabeth félálomban bólogatott. Lassan felmelegedett, már nem érezte úgy, mintha jeges tűk szurkálnák a testét. Hallgatta a másik nyugodt szívdobogását. Az egyenletes ritmus őt is megnyugtatta, s lassan mély, tudatlan álomba ringatta.


Rhys már hajnalban fenn volt. A Nap még nem kelt fel, a horizont viszont világosodott.
Lenézett a karjaiban tartott nőre, aki még mindig mélyen aludt. Hosszú szempillái hófehér bőrén pihentek, haja szétterült a párnákon a háta mögött. Szorosan hozzábújt, mintha egész éjszaka azon aggódott volna, hogy megtámadhatják.
Rhysnak nem volt túlzottan nagy kedve a dologhoz, de kötelessége volt ellenőriznie a hajót és az embereit. Így hát óvatosan kihúzta karját a lány feje alól, ami már rendesen elzsibbadt, s lassan kiszállt az ágyból. Megdörzsölte bal vállát, ami piszkosul sajgott. Letekintett a nőre. Beth egy sóhaj kíséretében a hátára fordult, fejét pedig oldalra fordította. A gyönge fény megvilágította az arcát, Rhys pedig megállt a masszírozás közben. A duzzanat már félig lelohadt de még mindig rendesen látszódott. Kényszerítette magát, hogy levegye szemeit a lány nyakán lévő harapásnyomról és próbált megnyugodni. Csendben kisétált a kabinból, hogy sajátjába menjen. Csak még inkább elöntötte a méreg, mikor szétnézett a helyiségben. A takaró félig az ágyon, félig a földön hevert… még belegondolni is rossz volt, miket csinálhatott itt a férfi.
Amikor tegnap először hallotta meg Beth kiáltását, egy pillanatra teljesen megrémült, agyából minden kirepült, csak az, az egy „villogó” gondolat maradt meg, hogy: Meg kell keresnie és megvédenie! Valami ismeretlen érzés töltötte el, ami a torkát és a mellkasát szorongatta. Akkor nem tudta megnevezni, bár most sem, de így visszagondolva a rémülethez hasonlította. Őrültként rohant le a kabinokhoz, s már majdnem berontott, de megállította a férfi fájdalmas ordítása. Látta egy pillanatra a lány árnyékát a résen át. Még mindig a fülében csengett a kétségbeesett zihálása. Az ajtót viszont becsapták, és érezte, hogy valami eltörik benne, mikor a lány felkiáltott. Nem tudott megállj-t parancsolni magának, bár nem is nagyon akart.
Sötét hangulattal ment az egyik feltört ládához, amiben legalább benne hagyták a ruháit. Kihúzott közülük egy törtfehér, bő vászoninget és egy fekete nadrágot, majd öltözködni kezdett. Nem igazán bírta sokáig ezekben a puccos öltözékekben… bár volt ízlése hozzá, inkább volt lengén öltözve, mint centire szabott zakókban és feszes nadrágokban… a selyemingről nem is beszélve!

Mikor vette volna le az inget, tompa fájdalom hasított alkarjába. Rögtön eszébe jutott a tegnap esti őrjöngése a hajókonyhában. Az anyag beleragadt a sebbe. Összeszorított fogakkal szedte ki óvatosan, majd elővett egy rongyot, leöntötte az asztalon talált alkohollal és bekötötte. Egyelőre elég lesz, később megkéri Valeriet, hogy nézze meg rendesen.
Kisétálva a kabinból felkapta magára az inget, útközben pedig összefogta a haját a fekete szalaggal, amit még a lány szerzett valahonnan.
A fedélzeten már talpon voltak, mindenki végezte a saját dolgát, de leginkább a javításokon volt a hangsúly. A korlátok megsérültek, a tatárboc sem úgy állt, ahogy kellett volna.
Hűvös volt a reggel, a Nap már félig feljött. A hullámok vidáman nyaldosták a Szirén oldalát. A szél belekapott az ingébe, Rhys pedig elmosolyodott magában.
Újra itthon van!

A deszka nyikorgása a léptei alatt, a hajó mozgása, ringásának ritmusa, a vitorlák között süvítő szél, mind-mind hozzátartozott az életéhez. A részei voltak. Soha nem lenne képes itt hagyni.
Felment a tatfedélzetre, ahol Tim fogta biztos kezekkel a kormányt.
- Átveszem… - mondta Rhys. Tim ellépett onnan, s átadta a helyét. – Minden rendben volt?
- Igen. A károkat már javítjuk, bár a fegyvereink nagy részét elvitték. Még szerencse, hogy néhány ládát leláncolva tartottunk.
Rhys egyetértően bólogatott, szemét a horizontra szegezte.
- Követtek?
- Egy ideig igen, de a sötétben sikerült elmenekülnünk… Harper hajója volt.
Rhys ujjai elfehéredtek a kormánykeréken, állkapcsát megfeszítette.
- Most nem akarok semmilyen kalandot, ha hajót látunk, kikerüljük. Nem vagyunk abban az állapotban, hogy kockáztatni merjünk.
- Rendben… Kapitány!?
- Igen?
- A flotta embere… nem halt meg.
Rhys Tim felé kapta fejét.
- Micsoda? – az hogy történhetett? Biztos kézzel célzott.
- Súlyos a seb, de még él. Ha nem látják el, pár napig húzza.
- Hol van most? – kérdezte fagyos hangon.
- Lezártuk az alsó fedélzetre…
- Majd később benézek hozzá.



Beth úgy ébredt, mint aki a víz alól bukkan fel a felszínre. Nem álmodott semmit, viszont olyan kipihentnek érezte magát, hogy szinte repülni tudott volna. Végtagjai kellemesen nehézkesek voltak, de még mindig érezte a pontokat a testén, ahol tegnap este megütötték, vagy ő maga ütötte be valahova. Elgondolkodva emelte meg a kezét, hogy az arcához nyúljon. Felszisszent, mikor az ujja felhasadt ajkához ért. Inkább felmondott a tervvel, hogy felmérje mennyi seb van rajta… így is tudta, hogy úgy néz ki, mint akit most húztak ki egy őrlőgépből. A kalóz pedig látta…
Szerette volna meg nem történtté tenni a tegnapi napot, de ezzel már elkésett. Akkor kellett volna másként döntenie, mikor Fanny ráadta a ruháját… Jesszus! Olyan érzése volt, mintha évezredek teltek volna el az óta.
Felült és halkan felnyögött. A háta nagyon fájt, bármilyen mozdulatot is tett. Meztelen lábait lerakta a földre, majd felállt. A hálóing leért egészen a földig… kis termetű volt… javítsunk a hangulaton: a hálóinget szabták túl nagyra! Apró mosollyal szájának jobb sarkában – csak azért mert a másik oldalon rettenetesen lüktetett – megmarkolta a kilincset. Úgy látszik a Kapitány egy időre lemondott arról a bosszantó szokásáról miszerint megszállottan szereti kulcsra zárni az ajtót. Egy jó pont neki!

Kikukucskált a résen, nem e járőrözik ott valami hímnemű egyén, de mikor látta, hogy tiszta a terep, gyorsan átsietett a férfi kabinjába. Sóhajtott egyet, hogy Tom már nem volt ott. Tekintetével kerülte az ágyat, és a ládában kezdett el kutakodni, hátha talál magára valami normális öltözéket… persze, hogy nem talált semmit.
Körbeforgott egyet a tengelye körül, hátha talál másik ládát, de csak egy volt a sarokban, az is lakatra zárva. Lemondóan sóhajtott és visszafordult az előzőhöz, hogy utoljára átnézze, biztosan nincsen-e valami rávaló. De ahogy elnézegette, ezek mind Rhys méretei voltak…
- Ágyban kellene lenned, Hercegnő.
Beth megrándult és az ajtó felé kapta a fejét, de rögtön vissza is fordította.
- É-én nem akartam turkálni, csak… csak kerestem valamit, amit… amit magamra kaphattam volna… - zárta le a láda fedelét.
- Én nem bánom, de inkább feküdnöd kéne.

Ahogy sajgó hátára és ólomsúlyú végtagjaira gondolt, lehet, hogy igazat mond a férfi. Felsóhajtott, s hátrált egy lépést a ládától. Fejét továbbra is úgy tartotta, hogy lehetőleg a férfi profilból láthassa. Bal arcát próbálta takarni.
Visszamenne a kabinba… csak azt várta, mikor megy el a kalóz. Nem akart vele szembefordulni.
- Ez jó ötlet… - értett egyet halkan és magában azért könyörgött, hogy forduljon már meg, és menjen el. Persze, hogy nem úgy tett.
- Valami baj van? – kérdezte halkan, s bentebb lépett a kabinba.
„Jaj, csak ezt ne!”
- Dehogy… én… - nagy sóhaj. – csak kicsit furcsa nekem ez az egész.
Rhys behajtotta az ajtót, s keresztbefonta karjait. – Mi az, ami furcsa?
„Csak ne nézne így!”
A férfi a falnak támasztotta csípőjét, inge szétnyílt mellkasán, láttatni engedve kidolgozott izmait. A nadrág kicsit ráfeszült a bal combjára, amin a súlyát tartotta, oldalán megint ott lógott hüvelyében a kard. Olyan természetes volt, mégis inkább hasonlított egy legenda alakjára, mint élő, „egyszerű” halandóra.
Beth oldalról rásandított, óvatosan elmosolyodott, nehogy túlságosan megfeszüljön az alsó ajka.
- Egy kalózokkal teli hajón vagyok… kerget a flotta… tényleg semmi furcsa nincs benne…

Rhys arcán is átfutott egy mosoly-féle, de ismét komoly lett. – Miért nem nézel rám?
A lány lesütötte szemeit, tartása görnyedtebb lett. – Nincs semmi oka…
- Már láttalak fényben is, Beth. Előttem, nem kell takargatni.
- Ez… olyan kínos… - nyögte elgyötört hangon. Mi történt vele, hogy mostanában ilyen hamar elérzékenyül? Látta, hogy a férfi közeledik hozzá, de mielőtt hozzáért volna, megemelte mindkét kezét és hátrált.
- Ne! Nem kell a sajnálat. Csak… elegem van az egészből! – hadarta gyorsan. Mégis odafordította a fejét, hogy láthassa a másikat rendesen. Rhys arcán leginkább a csalódottság ütközött ki, de egy szempillantás alatt elzárt a lány elől mindent.
- Nem veletek, félre ne értsd! Hanem ezzel a… - beletúrt a hajába - a homlokomra van írva, hogy: szedjetek ízekre, megengedem, hogy megerőszakoljatok?
- Én még nem láttam – válaszolt csendesen.
- Még szerencse… - motyogta inkább magának, mint a kalóznak, de Rhys meghallotta.
- Mondtam már, hogy bármilyen kegyetlenségre képes vagyok, ha úgy hozza a sors, de nőt nem tudnék bántani! Ezt ne felejtsd el! – mondta kicsit harapósan majd az ajtóhoz lépett. – Ha tényleg nem bírsz ágyban maradni, szólok Valerienek, hogy jöjjön le hozzád… bár szerintem még nem kellene túlerőltetned magad.
- Inkább visszamegyek… - mondta halkan. Most biztosan megbántódott.
Rhys bólintott. Kiment a kabinból, vissza sem nézett. Talán jobb is így, gondolta magában. Legalább megmarad közöttük az a bizonyos távolság, amit jobb, ha meg is tartanak.