Regények - 71.oldal

- Mit csinál itt a sötétben egyáltalán? – számára a válasz biztos egyértelmű, végtére is ez az ő háza, de én nem tudom felfogni. Bár nem ez az egyetlen dolog vele kapcsolatban, amit nem értek. De nem bántam meg, hogy megkérdeztem.
- Csak egy kis magányra vágytam, hosszú napom volt- mondta egyhangúan, de azért a hangjából is hallottam a fáradtságot.
Én pedig nem is hiszek a fülemnek. Még hogy magányra vágyik! Ennél többre?
”Még egy himalájai kolostorban élő szerzetes...

Az első hetem a Houdson-villa falai között nem volt épp problémamentes. Azóta, hogy idekerültem 1 hónap telt el. A zakós affér óta Mr. Houdson nem szól hozzám, sőt valamikor napokig nem látom csak egy pillanatra. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez a Jeges isten kerül engem...

Ezt a történetet egy ismerősöm ismerősének az ismerőse mesélte, jobban mondva az ő unokatestvérének a barátnőjével történt. Tehát ez egy valós történeten alapuló regény. Persze minden olvasó döntse el, hogy a pletykából induló dolgok mennyire lehetnek valósak, és hogy mennyire tudom majd előadni az egésze úgy, hogy nem ismertem a szereplőket.
Az én szereplőim szépek, műveltek, na és persze hihetetlenül vonzóak. Ha-ha, tehát hogy is kezdtem?!? Igaz történet? Mindegy azét ne tedd...

. Még a hajam is kiengedtem a szorításból, megráztam a fejem, és úgy méregettem magam, de észre kellett vennem, hogy nem én vagyok az egyetlen. Az ajtó felé kaptam a fejem, és persze, hogy Ő állt ott és szinte villogtatta kékes-szürke szemeit. Száját összeszorította, az arca megkövült volt. Egy hatalmas „Francba” visszhangzott a fejemben. Miért kellett feljönnie, miért nem tudott volna egy perccel később érkezni? Villámgyorsan levettem a ruháját magamról, visszaakasztottam a fogasra és...

Nyár vége, gyorsan pereg, gyorsabban, mint eddig bármelyik nyáré. Érzem, hogy szabad vagyok, végre igazán szabad... S akkor egyszerre kijönnek... Öltönyben, zseblámpákkal, meg kutyákkal. Elrejtőzöm, távol a háztól. A kutyák kiszagolnának, ebben biztos vagyok. Nem tudom kik ők és honnét jöttek, de azt tudom, hogy a ház kell nekik...

Egész éjen át egy szemhunyásnyit nem aludtam. Összehúzódva ültem a sarkomban, ahol régen is mindig vacogtam a téli estéken, mert tudtam, hogy ott húzódnak a falban a fűtőtestek csövei, így azoknál juthattam némi meleghez.
Persze kilóghattam volna, mint mostanság oly’ sokszor megtettem, de Dana olyannyira megrémített, hogy még a szemhéjam sem mertem lecsukni. Noha azóta egyáltalán nem adta jelét annak, hogy netán komolyan is gondolta volna, amit pillanatnyi őrületében mondott – mégis,...

- Hahó! Minden rendben oda bent?! - Dana éles hangja hallatán végigfutott a hátamon a hideg.. Aztán lepillantottam. Az ágy lepedője vörös nedűben ázott, csakúgy, mint a két rajta fekvő áldozat.. S végül az önmagát áldozattá tévő Dolly és melléjük feküdt, fehér bőrén csupán két vágás húzódott, de azokból úgy szaladt kifelé a vér, mintha sietős dolga lett volna odakint.
- Dolly... - könnyes lett a szemem, de nem sajnáltam. Tudtam, neki így lesz a legjobb. Az a mocsadék Jim meg megérdemli.....

Még közelebb lépett, és szinte megéreztem a köztünk lévő kis szikrákat. Még egy-máshoz sem értünk, de így is éreztem a testéből áradó hőt. Már nem volt bennem semmilyen kétely, elhallgatott a fejemben az erkölcscsősz. Egyszerűen csak meg akartam érinteni, végig akartam simítani tökéletes mellkasán. Nem láttam be, miért kéne visszafognom magam, ezért kezemet lassan a mellkasára tettem, majd lassan, nagyon lassan végigsimítottam rajta...

Tátott szájjal álltunk, Meriel meg én. Először éreztem azt, hogy mindkettőnk ereiben egyazon vér csordogál, s ez volt az első alkalom, hogy elhittem – ugyanazt a levegőt szívjuk mi ketten. A sikolyai elhaltak lassan, a becsapott, alsó konyhaszekrény ajtajának visszhangjával együtt. Mi van ott, Meriel? Mondd, mi ez a holtra vált arc...? Gyerünk… nyisd ki...