Kalózvér 18. Rész

- Rhys! – kiáltott fel erőltetett hangon. – Észre sem vettelek! – miért sipít úgy, mint aki mindjárt megfullad?
- Tényleg? – kérdezte testét Beth, és az ajtó közé préselve. Így teljesen elzárta a menekülés útját. A lány hátrébb húzódott több lépést is.
A férfi ördögien vigyorogva fordította el a kulcsot a zárban és most nem csak eljátszotta. Tényleg bezárta. Beth fejében tombolt a vér, egy pillanatra meg is szédült.
- Gondolom azért… hogy ne zavarjon senki, amikor ilyen komoly dolgokról beszélgetünk. – mutatott az ajtóra remegő kézzel.
- Ó, igen… beszélgetni fogunk… - morogta, és zsebre vágta a kulcsot. Elindult a lány felé, Beth tovább hátrált. De egyszer csak hirtelen megtorpant.
- Honnan tudod, hogy én vagyok az?
- Beth… - nyögte Rhys fuldokolva a nevetéstől. – Ki más lenne olyan elvetemült, hogy utánam jön a bordélyba, és elbújik a szekrényben?
A lány most nem gurult dühbe a nyílt sértés miatt, úgy is tudta, hogy nem gondolja komolyan a másik. Sokkal jobban lekötötte figyelmét az, ahogy a férfi ránézett, miután abbahagyta a nevetést. Még hátrált is.
- Fontos volt, hogy ide jöjjek… - nézett szét és elhúzta a száját. – Amúgy eszem ágában sem volt, betenni ide a lábam!
- Hát persze…
- És… és arra sincs szükség, hogy bezárd az ajtót. Nem fogok elfutni, mert most kérdeznem kell valamit… - bólogatott jelentőségteljesen, szemeit a kulcson tartva.
- Majd szeretnél, hidd el… - mormolta Rhys csábító hangon. – Csak nem fogom engedni!
- Ne tereld el a figyelmemet! – csattant fel idegesen.
- Ó Édes, nem hittem volna, hogy megérem ezt a vallomást… tehát elterelem a figyelmed? – indult el felé.
- Én… én… én egyáltalán nem így gondoltam, csak mindig más téma felé irányítod a beszélgetést, és… állj meg ott, ahol vagy! – kiáltott rá, mert sarokba szorult. – Egy lépést sem jöhetsz közelebb, megértetted?
Rhys, csak a játék kedvéért megállt, de nagyon is élvezte a lány kétségbeesését. Vigyorogva leste, ahogy a tekintete a lehetséges menekülő útvonalakat keresi. Nem aggódott, hogy elfut előle, ez a szoba nem valami nagy, ráadásul az egyetlen kijárat kulcsa az ő zsebében lapult. Félni valója egyenlő a nullával.
- Tisztán hallak Drága, de túl nagynak vélem a távolságot, félek nem ér el eddig az a gyönyörű hangod!
Elizabeth összezavarodva nézett fel Rhysra. Eddig nem vette észre, hogy részeg volna…
- Te ittál?
- Ez aljas rágalom, nem vagyok részeg! – vigyorgott továbbra is.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos… - nézett rá erősen kételkedve.
Rhys drámaian felsóhajtott és lerogyott az ágy szélére. – Fáj, hogy ennyire nem bízol bennem.
Elizabeth késlekedés nélkül felhorkantott, nem éppen nőiesen. – Még szép!

Meg kellett volna ezen sértődnie és visszavágni, de tudta, csak azért mondja ezt a lány, hogy leplezze zavarát. Ha olyan helyzetbe kerülnének, az életét is a kezébe adná. És ez igaz fordítva is. Csupán Beth nem ismerte még el ezt a mélységes bizalmat, ami kialakult közöttük az idő folyamán. Egymást váltogatva mentették meg a másik életét, és ez olyannyira lekötelezte mindkettőjüket, hogy ezen nem lehet egyszerűen átlépni.
Ha Beth nem bízna benne, ha félne tőle, nem állna egy helyben ott a falnak dőlve. Rhys ismerte már annyira, hogy tudja: a lány minden tőle telhetőt megpróbálna a szabadulásra. A szabadságára nagyon harapós, főleg miután megszabadult Harpertől.
- Szóval? – kérdezte végül megtörve a csendet. Beth felnézett rá. – Miről akartál velem beszélni, ami olyan fontos, hogy még ide is képes voltál utánam jönni?

A lány szeme megvillant, Rhys érezte is a hatását. De hé, ember! Most nincs itt ennek az ideje! Beth tényleg mondani akart valamit.
- Jack a vér szerinti apám…
- Igen… - bólintott rá óvatosan. Nem tudta mit akar kihozni ebből. – Ezt már egy ideje tudjuk.
A lány elkapta róla tekintetét. Rhys összevonta szemöldökét, nem szokott hozzá ahhoz, hogy a lány így viselkedjen. Előtte már semmi takargatni valója nincs…
Lassan kiegyenesedett és a lány felé lépett egyet, de ő csak gyorsan megrázta a fejét.
- Maradj ott!
- Mi a baj, Beth?
A nő keresztbe fonta maga előtt a karjait. - Itt születtél a szigeten?
- Nem – válaszolt néhány pillanatnyi késéssel. Mi köze van hozzájuk annak, hogy ő hol született?
- Akkor hol?
Nem érdekelte, hogy a lány mit akar és mit nem. Közelebb lépett hozzá. Egyik kezét lefejtette a görcsös kapaszkodásból, és magához húzta.
- Hagyd abba!
- Tudod jól, hogy nem fogom, szóval kíméld meg magad a veszekedéstől… mi ez a hirtelen érdeklődés a múltam után?
- Csak szeretnék megtudni pár dolgot… - tért ki a válasz elől, és megpróbált elhúzódni a férfitól, de az nem hagyta.
- Beth! – sürgette, de a lány addig nem volt hajlandó megszólalni, amíg el nem engedi. – Viselkedj már felnőttként!
- Hogy én viselkedjek? – nézett fel rá dühösen. – Ki az, aki nem hallgat senkire? Mondtam, hogy maradj távol tőlem, te mégis idejöttél!
- Ez azért egy kicsit ironikus nem gondolod? – nyomta a lányt a falhoz. – Utánam jössz a bordélyba, de azért tartsam távol magam tőled!
- Veled ellentétben, nekem nem mindig az ágyon jár az eszem! – csattant fel és két tenyerét a másik mellkasának feszítette, hogy ne tudjon közelebb hajolni hozzá.
- Ellenkeznem semmi értelme, ezt teszed velem, Édes! Ha a közelben vagy, másra se tudok gondolni! – mondta halkan, miközben a lány tarkójához nyúlt, hogy kioldja az álarcot tartó szalagot.
Beth utána kapott, de elkésett, a fekete csipke lehullott a földre.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte suttogva. Szemeit lehunyva hagyta, hogy Rhys keze az arcára simuljon. Ujjával a lány ajkát cirógatta. Közelebb hajolva csókot nyomott az arccsontjára, orrával lágyan simított végig az arcán. A lány illata teljesen elbódította, mióta vágyott már erre!
- Már elmondtam… - mormolta a hajába. Még közelebb lépett, testével teljesen odaszegezve a másikat a falhoz. – Semmi önuralmam nincs a közeledben… és az igazat megvallva nem is akarom visszafogni magam…

Elizabeth beleremegett a nyílt vallomásba.
Rhys a falnak támasztotta két kezét a lány feje mellett. – Ebbe már egyikünknek sincs beleszólása, Beth… - suttogta ajkaival a lány nyakát cirógatva.
- Már miért ne lenne? – kérdezett vissza remegő hangon. – Éppen ez különböztet meg minket az állatoktól… hogy van önuralmunk, és nem csak az ösztöneink irányítanak bennünket…
- Ne áltasd magad, kérlek!
Nem hagyott időt a lánynak, szorosan a falhoz préselve saját testével megcsókolta. Karjaival átölelte derekát, magához húzta az ellenkező nőt. Úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó dolog az életében, amit megtehet. Vágyai tomboltak, alig bírt magával, csak az egyre hangosabb belső hangra tudott figyelni, mely követelőzve harsogta: Most, most, most!
Hangosan nyögve egyet csúsztatta egyik combját a lány lábai közé, s mikor az nem állt ellen, diadalittasan felmordult.
- Várj! – kapta oldalra fejét a lány. Rhys nem állt meg, ajkaival az arcára tért, majd a fülére. Beth hátán ezernyi apró képzeletbeli hangya szaladgált válaszul. – Kérdeznem kell valamit… - tette kezeit a másik nyakára egyfajta akadályként, pedig legszívesebben körülfonta és közelebb húzta volna magához.
- Hát akkor kérdezz…
Hogy tudna koncentrálni, amikor a férfi így játszadozik vele? Ujjai gyengéden becézgették bőrét, válaszul a teste pillanatokként remegett bele az érintésekbe.
- A testvérem vagy? – nyögte ki végül a kérdést. Szorosan behunyta szemeit, mikor a férfi megállt.

Rhysban még a levegő is benn akadt. Hogy…
- Tessék?
Elizabeth összezavarodva nézett fel rá. Látszott az arcán, hogy hatalmas nagy harc dúl benne. De hát miért?
- Jack a vér szerinti apám… - kezdett bele bizonytalanul. – Neked is az?
- Ezt honnan a francból szedted? - hátrált két lépést.
Beth a homlokára simította kezét, és elgyötört arcot vágott. – Valerie mondta azt, hogy te Jack fia vagy…
- És ezért… - hát persze! Így már minden világos! Először fogalma sem volt arról, hogy a lány miért akadékoskodik ennyit. Akárhányszor közelebb került hozzá, elutasította, elmenekült előle, mintha valamiféle szörnyeteg lenne. Mert tisztában volt vele, hogy ugyanúgy kívánja őt… egyszerűen csak össze volt zavarodva. Félt a vérfertőzéstől…
Már-már nevethetnékje támadt a félreértés miatt, azonban csak rá kellett néznie a lányra és minden vidámsága szertefoszlott…
- Nem a vér szerinti apám… - jelentette ki komolyan.
Az arcán nem tükröződött semmiféle érzelem és ez egy kicsit… elbátortalanította. Nem hisz neki? Pedig ez volt az igazság. Miért hazudna? Egy ilyen tény fölött ő sem hunyna szemet… annyira nem elvetemült hogy a „húgát” ágyba vigye…

Állkapcsa megfeszült, kezeit ökölbe szorította. Érezte, hogy gyomra körül a remegés felerősödik. Tényleg meg akarja tenni? Eddig csak egy embernek mondta el… Tisztáznia, viszont muszáj lesz. Kell neki… ennek azonban ára van. A kérdés már csak az, hogy megéri-e…
Lenézett a lányra. Beth az alsó ajkát rágcsálva meredt maga elé, láthatóan nem tudott dönteni. Hihetetlenül kék szemeiben kétségbeesés csillogott. Ő eltüntethetné ezt onnan, olyan érzésekkel felcserélve, amiket jelen pillanatban magában is megtalált. Meg van rá a képessége, és szeretné is megtenni.
Ő mindent tudott a lányról. Minden egyes mocskos részletet. És mégis akarta, vágyott rá, olyan erővel, ami meglepte és megijesztette egyben. Ő miért ne tudhatna róla mindent? Az őszinteségen múlik minden…
- Tizenöt éves koromban szöktem el otthonról…
Beth lassan felnézett rá.
- Az anyám meghalt, mikor Jane született… - folytatta miközben elfordult és zsebre vágott kezekkel sétálni kezdett. – Tudni kell, hogy a szüleim házassága szokatlanul boldog volt, mármint a nemesek körében…
- Te… - lépett el Elizabeth a faltól. Rhys bólintott.
- Az apám Phillip Rathmore Barckshire grófja…
Beth a szája elé kapta kezét, úgy nézte az előtte álló férfit. Rhys gúnyosan elhúzta ajkait, fejét lehajtotta egy pillanatra.
- Most az a kérdés jön, hogy miért nem mondtam el hamarabb… hát ezért…- mutatott a lányra. – A rang mindenekfelett ugyebár…- hangja kőkemény volt és hideg. Gyűlölettel teli.
- Én nem…
- Tudom, hogy nem ez alapján ítéltél volna meg… - szakította félbe komoran. – de szerepet játszott volna abban a képben, amit kialakítasz rólam! Ne tagadd, így lett volna! Nálad a rang egyenlő a nyomorral és kínzással. A megaláztatással, szégyennel.
A lány lelki szemei előtt akaratlanul is felrémlett John Harper képe, és igazat adott a férfinak. Nem kicsit játszott volna szerepet.
- És amúgy is… - keserű mosoly jelent meg szája sarkában.- nem ez az első, amit elmondok egy vadidegen nőnek, aki ráadásul a halálomat akarja.
- Rhys…
- Hagyd, ezen már túl vagyunk – legyintett, majd az ablakhoz lépett. – szóval a szüleim… - kezdett bele ismét. - szerették egymást. Igazán. Nagyon büszke volt az apám is, az első szülött gyermeke fiú, akinek az első húsz éve már előre meg volt tervezve, hiszen ő az örökös. Elvárják tőle, hogy megfeleljen az elvárásoknak… mindegy. Jane születése mindent megváltoztatott.
Keresztbe fonta maga előtt a karjait.
- Szeretem a húgomat, félre ne érts. Bármit megtennék érte… - nézett Beth szemeibe. A lányt mélyen megérintette ez a nyílt, minden szégyen nélküli vallomás. – de az apám nem tudta túltenni magát az anyánk halálán… és mivel elvből nem bántott nőket, ráadásul Jane kisebb volt, rajtam töltötte ki az elkeseredettségét.
- Sajnálom… - mondta halkan.
- Nem kell… ha ez nem így lett volna, most nem lennék itt… és te sem!
Megint igaza volt. Így felsorolva ezeket, olyan sorsszerűnek tűnik az egész.
- Az apám ezek után csak az arisztokráciának élt. Semmi más nem érdekelte a pénzen és a hatalmon kívül. Felszínessé vált. Igazi sznobbá. Nekem pedig elegem lett… már sehol nem volt az a férfi, akire valaha felnéztem. Csak egy megkeseredett embert láttam, aki bármit megtesz azért, hogy fentebb jusson a ranglétrán.
Egyik kezével félrehúzta a függönyt, hogy kinézzen az éjszakába. A szobában csak a gyertyák adtak némi fényt, visszatükrözték Rhys alakját az üvegben.
- Jane-t is magammal akartam vinni, de megijedt. És én is rádöbbentem, hogy nem tehetem ezt vele. Az egy dolog hogy a saját életem minden bizonnyal tönkre teszem, ha megszökök Barckshire-ről, de az övét… egy férfi akárhonnan tud új életet kezdeni, de egy nő… - megrázta a fejét. – szerintem erről nem kell mesélnem. – fejezte be csendesen.
Beth keserűen felsóhajtott és lassan leereszkedett az ágy szélére.
- Szóval nem ment veled.
- Nem. Ami nem is volt baj. – leengedte a függönyt. – A kikötőben majdnem elfogtak. Jack hajójára szöktem fel… - félmosoly jelent meg az arcán. – Emlékszem Jack nagyon kiborult, mikor elé vittek. Utálta a potyautasokat. Ráadásul… a ruhámból rögtön levonta miféle vagyok, váltságdíjat akart az apámtól. Én azt mondtam neki, hogy inkább a halál… - felnevetett – azt az arckifejezést soha nem felejtem el… imponált neki a bátorságom, de közben sértette is, hogy így beszélek. Munkára fogott…
Elizabeth kicsit nehezen tudta elképzelni, amint a gazdag körből kiszakadt cingár alak egyről a kettőre a kemény, férfiak uralta világba esik.
- Néha úgy éreztem, nem bírom tovább, de valami mindig előre hajtott… kiérdemeltem Jack bizalmát, lassan a védelmébe fogadott, mindenre megtanított. – kitárta a karjait. – Ez lett belőlem…
Gyorsan végigmérte a férfit, nem akart udvariatlan lenni. Akaratlanul is megremegett…

- És Jane? – kérdezte, hogy elterelje magáról a másik figyelmét.
- Mivel én ott hagytam mindent, máshogy kellett biztosítani a pénzt a család számára. Érdekházasság természetesen… akkor már a Szirén kapitánya voltam, és megtámadtuk azt a hajót, amin Jane is tartózkodott. Tudtam, hogy apám hajója, meghagytam a többieknek, hogy az utasokat nem bánthatják… - ismét elmosolyodott. – Jane-t átvitték a hajómra, és amikor visszavonultam a kabinomba, kis híján megölt… nagyon nehezen ismert fel, amit nem is csodálok.
- Önakaratából van itt?
- Persze! – vágta rá rögtön komoly arccal. – semmire se kényszerítettem…
- Elhiszem… - visszakozott mentegetőzve.
- Úgyhogy Jane eljött velem ide… találkozott Colinnal… - szemforgatva elmosolyodott. – Az elején nem egyeztem bele, ismertem Colint, nagy hóhányó volt. De láttam, hogyan néz a húgomra, és… ugyan mit tehettem volna?
- Nem sokat… - mosolygott Beth.

Rhys elmerengve nézett maga elé. Maga előtt lejátszotta a múlt egyes jeleneteit, melyek hol vidámak, hol elég szomorúak voltak. Mindenesetre Jane története szépen végződött. Van egy férje, aki bármit megtenne érte, rendkívül mélyen szereti, és van egy gyönyörű kisfia. Szemöldökeit összevonta, mikor felmerült benne a kérdés. Az ő sorsa vajon hogy végződik?
Egy olyan alak számára, mint ő egészen biztosan akasztófát rendelt el a sors. Eddig nem lepleződött le, nem kapták el. De mint mondani szokás: semmi sem tart örökké.
Beth-re pillantott. És ha felhagyna ezzel az élettel? Ha mindent elölről kezdve letelepedne valahol? Ugyan már ezt nem gondolhatja komolyan… mégis… a nőt nézve úgy érezte képes lenne rá. Persze, csak ha ő is mellette állna. Miért ne próbálja meg? Semmi sem köti a kalózkodáshoz azon kívül, hogy ebben nőtt fel. Megváltoztathatná a sorsát, nem muszáj neki kötél által meghalnia…
- Beth… - lépett hozzá közelebb. A lány kíváncsi tekintetétől összeszorult a gyomra. Most tényleg megteszi?
Elizabeth végigsimított szoknyáján, nem létező ráncok halálát okozva. Fejét hátra kellett hajtania, hogy tarthassa a szemkontaktust. Kezét a lány tarkójára simítva, szólásra nyitotta száját. – Én…
Hangos dörömbölés szakította félbe. Fejét egy pillanatra odakapta, aztán visszafordult a nőhöz. Elizabeth értetlenül meredt rá, arca kipirult a közelségétől. Kicsit gyorsabban is vette a levegőt a kelleténél.
- Igen? – kérdezte suttogva, mikor már nem bírt tovább várni. Rhys megint kinyitotta, végül becsukta száját. Halvány mosoly kíséretében megrázta a fejét.
- Semmi…
- Van bent valaki? – dörömböltek megint.
- Mindjárt megyünk! – kiáltott ki Rhys. Felhúzta Beth-t az ágyról. – Azt hiszem itt az ideje, hogy visszamenj… mielőtt az összes önuralmam szertefoszlik… - vigyorgott. Hazudott persze. Már rég sehol se volt a híres önuralma. De azt azért ő is belátta, hogy nem lenne szép tőle, ha a lányt egy bordélyházban vinné ágyba. Utálná magát érte, az biztos volt.
- De…
- Hidd el, jobb ha most elmész… - tolta maga előtt a lányt az ajtó felé. A kulccsal kinyitotta a zárat, majd maga elé fordítva a nőt, a vállainál megragadva, ajkait az övére tapasztotta. Nem akarta megkínozni magukat, de ezt nem állhatta meg. Beth zihálva, nagyra tágult szemekkel meredt rá miután a férfi megszakította a csókot. – Jó éjt egyetlenem…
Elizabeth összezavarodva nyúlt a kilincsért. Igazából azt se tudta, hogy fiú vagy lány… A kilincset lenyomta.
- Holnap éjszaka…
Visszanézett a férfira. Rhys komoly arckifejezéssel, parázsló tekintettel nézett a szemeibe. Karjait lassan összefonta maga előtt, vállával a falnak támaszkodott.

Beth nyelt egyet. Félreérthetetlen volt a mondata. Olyan ígéret volt ez, amire már egyikük se hozhatott fel mentséget. Tudta mit akar a férfi. Már a gondolatába is beleremegett, és Isten lássa lelkét… ő meg fogja adni neki.
Bólintott egy aprót, s kilépett a szobából.



Csendben sétált végig a folyosókon, melyet csak a hold ezüstös fénye világított meg. Meztelen talpa nem csapott zajt, szinte kísértetként járta a kastélyt. Nagyon remélte, hogy nem fut bele senkibe, bár ennek nagyon kevés esélye volt.
Nem tudott aludni, hiába próbálta. Össze-vissza forgott az ágyában, de az agya képtelen volt megnyugvást találni… állandóan csak a férfi ígérete visszhangzott a fejében, amit még a bordélyház ajtajában tett neki…
Már ha csak rágondol is, felforrósodott a bőre, nem bírt magával. Miután visszaszaladt a kastélyba, lefürdött, átöltözött és ágyba bújt. Három teljes órája nem csinált semmi mást, csak szenvedett a takaró alatt. Így megunva ezt az egészet kiszállt és elindult. Ami azt jelentette, hogy hajnali négy óra körül ő kint kószált a kastély falain belül…
A konyha a szomszédos épületben volt, ahova egy alagútszerű folyosó és egy csigalépcső vezetett. Beth, mikor odaért, furcsállta, hogy az ajtó mögül narancsos fény szűrődik ki.
Gyertyafény. Elfelejtették volna eloltani?
Kíváncsian nyitott ajtót, amit rögtön meg is bánt. Rhys szemei megvillantak, mikor ráemelte tekintetét a lányra. Szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg és biccentett.
- Nocsak, kit látnak szemeim!
Beth beharapta alsó ajkát, és megpróbált úgy tenni, mintha nem sújtaná le a férfi jelenléte. Csak egyszer lopózik ki éjszaka, akkor is belefut valakibe! Kifejezéstelen arccal megkerülte az asztalt, hogy ahhoz a pulthoz menjen, ahol az italokat tárolták. Nem tudta hogy viselkedjen vele, láthatóan a férfi sem a legkedélyesebb, nem volt a legjobb hangulatában, így inkább választotta a ridegséget… Egy szekrényből levett magának egy poharat, majd tejet töltött bele.
- Túlságosan unalmas lenne a kis Rio?
Beth keze megállt mozdulat közben. – Nem értem miről beszélsz… - válaszolt fagyosan, értetlenül.

A tejes kancsót visszatette a helyére. Már épp azon volt, hogy megfordul, mikor egy forró kezet érzett meg a derekán. – Vagy a tejet másra is fogod használni? – suttogta a nyakába. Beth megérezte az alkohol szagát. Így már minden világos. Rhys alapból egy kötekedő természet, de ha józan megpróbálja visszafogni magát. Viszont így, mikor részeg, szabad utat enged a rosszindulatának, és senki nem állíthatja meg.
- Mintha olyan sok közöd lenne hozzá… - morogta oda, és megpróbált elhúzódni tőle, de Rhys a másik kezét is a derekára helyezte, és nem engedte el. Meztelen felsőteste Beth hátának simult. Csípőjével a pultnak szegezte hátulról a lányét, így már teljes csapdába esett. – Engedj el! – követelte. Hangja határozottan csengett, bár a férfit nem igazán hatotta meg.
- Nem próbálod ki először velem? Nehogy csalódást okozz neki… - lehelte a nyakába és fogai közé vette a lány fülcimpáját. Beth hátán a hideg futkosott, mégsem engedte, hogy elgyengüljön.
- Részeg vagy! Azt sem tudod, miről beszélsz! – rántotta el a fejét, így a férfi szájától is messzebb került egy picit.
- Ó dehogynem!

Egyik kezével átkarolta, hogy ne tudjon szabadulni, a másikkal pedig kivette kezéből a poharat. Elizabeth próbált megfordulni, de mintha satuba lenne szorítva. Ráadásul egyre kényelmetlenebbül érezte magát ebben a… helyzetben.
- Nem ismerem a kedves Rio ízlését, de ha a helyében lennék, jobban örülnék egy kis bornak, esetleg pezsgőnek… egy kis gyümölcs is belefér…
- Tessék? – kérdezte Beth tágra nyílt szemekkel.
- Csak tanítalak, aranyom…
- Nem kell a segítséged! – emelte meg a hangját, és minden erejét összeszedve eltolta magától a férfit. Ám az megragadta és most az asztalhoz szegezte. Immár szemtől szemben állt vele. Ahhoz képest, hogy részeg, furcsán éber tekintete volt, és a gyorsaságát sem veszítette el az alkoholtól… Elizabeth fejében megfordult a gondolat, hogy egyáltalán biztosan részeg-e…
- Tudod… - kezdett bele, miközben megragadta a lány fenekét, és felültette az asztalra. Lábait szétfeszítette, majd a térdei alatt megrántva, közelebb húzta magához. – Ha megmutathatnám, gyorsabban megjegyeznéd!
- Mondtam már! – sziszegte Beth. – Nem kell a segítséged!
- Akkor bizony, Rio csalódott lesz! – rázta meg a fejét lebiggyesztett ajakkal, tettetett szomorúsággal.
- Nem is vár rám! – csattant fel a lány.
- Hát persze, hogy nem… mert ma én vagyok a soros!
Beth dühösen ellökte maga elől, s kihasználva a pillanatnyi meglepődését a férfinak, lecsúszott az asztalról és az asztal másik oldalára sietett. Nem értette, hogy mi baja lehet a férfinak…. Hiszen az előbb még annyira… kedves volt és… – Soros? – kiáltott fel mérgesen. – Mert hát ugyebár a férfiak sorban állnak az ajtóm előtt, igaz? És persze egyikük sem maradhat ki!
- Szóval akkor lehetek az első? – kérdezett vissza gonosz vigyorral. Beth-nek elakadt a lélegzete a sértéstől. Szeme villámokat szórt, ajkait dühösen összeszorította. Legszívesebben a férfi fejéhez vágta volna a széket, amelynek most oly’ nagy szeretettel szorongatta a háttámláját.
- Gyűlöllek! – kiáltotta az arcába helyette, persze a felét se gondolta komolyan. Ennek a végére kell járni. Mi történhetett?
- Hát tudod… ebben a pillanatban most én is, mert nem engeded magad…
A lány zafírkék szemeibe könnyek gyűltek. Egész testében remegett…
- Mi bajod van?
- Nekem? Semmi… csak tudod… volt egy kis beszélgetésem Rio-val… beavatott egy-két részletbe.
- Micsoda? – lehelte elsápadva.
Rhys összeszorított fogai között szűrte a szavakat. Füst szürke szemei villámokat szórtak, de hatalmas nagy sebezhetőség is látszódott bennük…
- Odaadtad magad neki!
Beth ajkai elváltak egymástól döbbenetében. Ez… ez lehetetlen. Ez…
- Hazugság! Hogyan is tehettem volna, hiszen te magad…
- Így volt? – szakította félbe Rhys morogva.
A lány ajkai megremegtek. Látszott a férfin, hogy akármit is fog mondani, nem hiszi el… Ennyi lenne a bizalma, amit belé vetett? Elkeseredetten hunyta le szemeit… Ha csak ennyi kellett ahhoz, hogy nekiessen, néhány hazug szó, akkor talán jobb is, hogy így végződött a dolog. Ezek szerint a férfi egyáltalán nem bízott meg benne olyan szinten, mint ő Rhys-ban… Itt mindennek vége kettőjük között.
Szó nélkül fordult meg, hogy elmenjen, de Rhys megragadta a másik oldalról a karját. – Még nem végeztem veled!
- Én igen! – rángatta meg a karját, de nem tudott sok mindent tenni a szorítás ellen.
- Annak a kis pondrónak odaadtad magad, de nekem nem! Elmagyaráznád, hogy mégis miért? – emelte meg most már a férfi is a hangját. Nyoma sem volt az előbbi cinikus, gőgös hangnemnek, helyét átvette a szívből jövő elkeseredett harag és düh.
- Mégis miért? – visszhangozta Beth. – Ezt komolyan meg mered kérdezni? – remegett meg a hangja a végére. – Te minden szavát elhitted ugye? Gondolkozz már, az Istenért! Még te szedted le rólam! És amúgy is… - ha már itt tartanak, akkor ő is elmondja minden sérelmét… - Úgy kerültél nem kis ideig, mintha valami leprás lennék, hozzám se szóltál, de azért elvárod tőlem, hogy minden tiltakozás nélkül engedjem, hogy rám mássz, mert hát ugyebár rád jött a kanos időszakod! Hát elnézést, ha mégsem így teszek, és ha ezzel megsértelek! De tudod fikarcnyit sem érdekel! És jó lenne, ha elengednél végre, és békén hagynál egész hátralévő életemben, mert rohadtul nem esik jól, hogy kedved szerint játszadozol velem! – zokogta már a végére.

Rhys keze még jobban szorította a lány csuklóját, szinte már-már összeroppantotta. Kíméletlenül a másik könnytől csillogó szemeibe nézett.
- De hisz hozzá vagy szokva a játszadozáshoz, nem? – kérdezte halkan.
Elizabeth zihált, s egy percnyi gondolkodás nélkül, teljes erőből pofon vágta a férfit szabad kezével. A csattanás után, ijesztő csend borult a kis helyiségre. Rhys lassan elengedte a lány csuklóját és hátrált néhány lépést. Beth kapkodva vette a levegőt, kezével a torkához nyúlt, hitetlenkedéssel vegyes gyűlölettel meredt a férfira, aki állkapcsát megfeszítve nézett vissza rá, összeszorított öklökkel. A lány kezének a nyoma ott vöröslött az arcán, mint valami pecsét.
- Azt hiszem, most megmutattad milyen is vagy valójában… - suttogta Beth.
Rhys nem válaszolt. Nem is volt hozzá ereje. Mintha csak most tudatosult volna benne mindaz, amit tett… végigmérte a lány zilált külsejét, könnyektől csillogó összetört tekintetét… és mindezt ő tette…
- Beth…
A lány, fejét rázva hátrált egy lépést. A büdös francba! Meg kell magyaráznia! El kell mondania neki, hogy miért viselkedett így! Hogy nem gondolta igazából komolyan, csak a keserűség beszélt belőle… Hogy megőrül a gondolattól, ha más férfi karjaiban van! Bocsánatot kell kérnie!
- Hallgass meg! – nyújtotta ki felé a kezét. Beth még inkább hátrált. Az a rémület a szemeiben mindennél jobban fájt. – Kérlek… - csuklott el a hangja, de egyáltalán nem érdekelte. Meg kell mondania, hogy egy őrült idióta volt! Szörnyeteg!
Rhys közelíteni kezdett, mire a lány megfordult, és kirohant a konyhából. – Beth! – kiáltott utána, de mintha csak a falnak beszélne. Ő is utána vetette magát.

Elizabeth úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. Valahol így is volt. Hallotta maga mögött a férfit, ahogy a nevét kiáltotta, de még csak nem is lassított. Minden egyes kiáltás egy tőr volt a szívébe, s már-már azt hitte nem éli túl, mégis tovább hajszolta magát. Eddigi életében gyenge volt, hagyta, hogy irányítsák. Nem szabad hagynia, nem adhat még egy esélyt a férfinak arra, hogy akár egy picit is megsebezze újra, mert abba már belehalna. Nem élné túl, ha még egyszer ki kellene állnia azt, amiben nemrég része volt. Könnyei néha elhomályosították látását, ami most nem volt éppen szerencsés. Menekült. Menekült a férfi elől, a sebek elől és a saját érzései elől. Mindent hátra akart hagyni… Csak a szobájába akart menni, hogy ott mindentől elzárkózva, közönség nélkül sírhasson.

Élesen kanyarodva elérte a folyosó végét. Hálóingének az alja a lábai köré csavarodott és majdnem el is esett, de az utolsó pillanatban meg tudott kapaszkodni a falban. Gyorsan összefogta a szoknyarészt, és kettesével szedve a lépcsőfokokat száguldott lefelé a csigalépcső meredek fokain. Míg egyik keze a hálóing alját markolta, addig a másikkal a falat támasztotta, nem akart lezuhanni, mert akkor nem állna meg a kijáratig…
- Beth!
Elérte a szédítő kanyar végét, majd szinte kirobbant egy mellékajtón, ami egyenesen a szabadba vezetett. Kint több esélye volt elbújni, mint a kastélyban. Bármennyire is sűrűn járkált a falai között, Rhys még mindig sokkal jobban ismerte, mint ő. Oldalára szorított kézzel rohant a tengerpartra. Telihold volt, szinte minden egyes kis részletet láthatott az éjszakában, ami nem volt túlzottan jó dolog. Ha ő mindent jól lát, akkor Rhys is. A tenger mély hangon morajlott, hullámok nyaldosták a partot, hogy visszahúzódva, újra birtokba vegyék a homokot. Langyos szél kapott a hajába, Beth pedig elengedte hálóingének az alját, itt már nem volt veszély. Talpa alatt érezte a lágy homokot, és a vizet, mely körülölelte bokáját, akárhányszor újabb hullám érkezett.
A sós levegő már marta a torkát, könnyei felszáradtak a szembeszéltől, alig kapott levegőt, mégsem állt meg. Inkább sürgette magát, hogy még gyorsabban fusson, mikor hátrapillantva meglátta Rhys-t. Már csak néhány méter volt közöttük.
Köntöse állandóan lecsúszott a válláról, ezért futás közben kibújt belőle és hagyta, hogy a szél tovasodorja.

Rémülten vette észre, hogy a távolság egyre csak csökken és csökken… már hallotta a férfi zihálását… Isten tudja, mi jár a fejében… lehet hogy bosszúra éhes, amiért felpofozta… ha elkapja, lehet, nem fogja érdekelni, hogy ő mennyire tiltakozik, és… Krisztusom, segíts!
Félelmében újra eleredtek a könnyei és ijedten felkiáltott, mikor Rhys elkapta a könyökét. Kizökkentve a lendületéből térdre esett, magával rántva a férfit is. Rhys a hátára esett, Beth pedig négykézláb próbált elmenekülni mellőle, de megfogta a bokáját, ő pedig a földre hasalt.
- Ne, engedj el! – kiáltotta zokogva és másik lábával megpróbálta lerúgni magáról Rhys kezét. A férfi a földhöz szegezte, és a lány fölé mászva lefogta kapálózó lábait.
- Beth, kérlek…
- Szállj le rólam! – zokogta. –Szállj le!
- Beth…
A lány viszont csak rázta a fejét könnyeit nyeldesve és nem volt hajlandó odafigyelni rá. Rhys megfordította maga alatt a lányt, így most már szemben volt vele. Lovagló ülésben ránehezedett a lábaira, csak annyira, hogy ne tudjon mozogni. Beth újra pofonra lendítette kezét, de Rhys még idejében elkapta, és mindkettőt kifeszítette két oldalra.
Szívszorító látvány volt… haja kócosan terült ki a homokra, vörösre sírt szemeit lesütötte, nem nézett rá. Szaggatottan vette a levegőt, mellkasa őrült iramban emelkedett fel és le. Átnedvesedett hálóinge hozzátapadt felsőtestéhez, megmutatva mindent, amit inkább takarni kellett volna ebben a pillanatban…
- Meg kell hallgatnod… - szólalt meg remegő hangon a kimerültségtől.
A lány nem válaszolt, továbbra is lesütötte tekintetét.
- Beth… - simított végig az arcán, de a lány elfordította a fejét.
- Ne érj hozzám! – sziszegte.
- Sajnálom, Beth… amiket… amiket odabent mondtam, nem gondoltam komolyan hidd el, de… egyszerűen megőrjít a tudat, hogy… hogy… csak azt tudom, hogy ölni is képes lennék, mikor más mellett látlak, és… és csak nagyon nehezen tudom fékezni magam… fenn tartani a látszatot, hogy minden rendben, közben egyáltalán nincs rendben! Semmi sincs rendben!
A lány arcán egy fényes csepp gördült le.
- Mindketten utáljuk egymást… nincs ebben semmi bonyolult… - mondta alig hallható, kimért hangon.
- Én… soha…
Beth felnevetett. Hangjában viszont egy cseppnyi jókedv sem volt.
- Soha? – kérdezett vissza keserűen. – Hát én ezt nem így vettem észre…
- Figyelj…
- Nem! Te figyelj! – nézett végre a férfira. Szemeiben elszánt tűz lobogott. – Az elején, mikor még a hajón voltunk, egyáltalán nem érdekelt, hogy kiféle, miféle vagy! Mindenemet odaadtam volna neked, de te nem kértél belőlem! Nem bíztál bennem, felém se konyítottál! Kijelentetted, hogy nem kell a segítségem…
- Csak azért tartottam magam távol tőled, mert rohadtul bántott a tudat, hogy miattam sérültél meg! – kiáltott vissza. – Soha az életben nem ütöttem meg nőt, nem is lennék rá képes! És amikor miattam megsérültél, úgy gondoltam, hogy jobb lesz neked nélkülem!
- Igen! És pont akkor fordultál el tőlem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! – csattant fel.
- Mi a francot tehettem volna? – fakadt ki elkeseredetten. – Jópofát kellett volna vágnom azok után, hogy miattam majdnem meghaltál?
- De nem haltam meg…
- Nem… nem haltál meg…
Beth nem válaszolt. Minden érzelem nélkül meredt a férfira, aki reménykedve próbált leolvasni valamit az arcáról. Már meg sem próbált harcolni. Ugyan minek? Rhys könnyű szerrel legyőzi, bármivel is próbálkozik.

Felettük a csillagok fényesen ragyogtak, vetekedve a holddal. A tenger zúgása minden más zajt elnyomott a légzésükön kívül. Úgy érezte kiszáradt belülről, már csak egy lélegző szobor, ami belül üreges… és mindez egy férfi miatt… Hagyta, hogy végleg összetörje. A fájdalom, ami a mellkasát feszítette, szünet nélkül kínozta… Egy végső szúrás, és darabokra hullik… akkor minden megoldódik… érezni sem fog. Soha többet nem látja őt, nem tudja többet kínozni…
- Mit akarsz tőlem, Rhys? – hangja alig volt több egy sóhajnál.
A férfi nyelt egyet, arca megvonaglott valamiért. Nagy levegőt vett…
- Nem tudom többet távol tartani magam tőled, Beth… - válaszolt. A hangja szinte könyörgött, esedezett, hogy értse meg, fogadja el. - Akarlak… minden porcikámmal… azóta, hogy először megláttalak, abban a sötét sikátorban… kínoz a vágy, hogy a magaménak tudhassalak…
Beth mellkasa összeszorult az újabb fájdalomhullámtól. – Hazudsz… - nyögte rekedten.
Rhys elengedte a kezeit, és két tenyere közé fogta a lány arcát. Olyan gyöngéden, hogy Beth újra sírni kezdett. – Felforgattad az életem, amiért először haragudtam rád, de közben csak megijedtem. És most jöttem rá, hogy leginkább attól féltem, hogy úgy járok, mint Jack… hogy egyszer rádöbbensz: sokkal többet érdemelsz nálam, és faképnél hagysz… hogy elveszíthetlek…

Beth már alig kapott levegőt. Meg akart halni! Semmi más vágya nem volt! Biztosan hazudik! Nem lehet ez másképp! Nem eshet bele a csapdába, nem hiheti el! Ha reménykedni kezd, a rideg valóság bárddal fog lecsapni ismét, és egy jót röhög majd az arcába, amiért naív volt! Kezeit, melyek tehetetlenül feküdtek mellette, felemelte, és megpróbálta eltolni arcától a férfiét. Ehelyett, Rhys közelebb hajolt hozzá, homlokát a lányéhoz nyomta. – Sajnálom… - suttogta. – Annyira sajnálom…
Beth elfordította az arcát, erőtlenül próbálta megzabolázni légzését és könnyeit. Rhys kisimított egy kóbor tincset az arcából, mely nedvesen tapadt bőréhez.
- Beth… - mormolta. – nézz rám…
- Hagyj békén…
Újra kezei közé fogta az arcát és maga felé fordította. Végül lehajolt hozzá, ajkait puhán a lányéra tapasztotta. – Szeretlek, Beth… - suttogta a szájába.
Elizabeth összeszorította szemeit és egy fájdalmas nyögés szaladt fel a torkán. – Ne mondj nekem ilyeneket… Nem… nem gondolod komolyan…
- Soha életemben nem gondoltam még semmit ennyire komolyan! – mondta, és ismét megcsókolta. – Szeretlek! Ez ellen nem tudok mit tenni! És te sem!
Beth felhagyott a hiábavaló küzdelemmel, ajkait résnyire nyitotta bebocsátást engedve a férfi követelőző nyelvének.
Mi van akkor, ha tényleg komolyan gondolja? Mi van, ha tényleg szereti? Ha igaz amit mond? Hihet neki? Bár már sok keserűség érte a férfival kapcsolatban, még soha sem történt meg olyan, hogy hazudott volna neki… hogy félrevezette volna… nem, Rhys-t inkább az jellemezte, hogy kíméletlenül őszinte. Kíméletlenül…
Visszagondolva a férfi szavaira, nagyon úgy látszott, hogy mindketten egy hatalmas félreértés áldozatai… először maga a tény, hogy azt hitte ő és a férfi, testvérek. Miután viszont kiderült az igazság, Rhys húzódott el tőle… egy hazugság miatt… Tényleg csak annyi állt a háttérben, hogy félt? Félt attól, hogy ő elhagyja? Istenem, hogy is tudta volna elhagyni, mikor minden sejtje utána áhítozott? Merjen újra hinni?
Rhys szakította meg a csókot, csak azért, hogy kapjon egy kis levegőt. Miközben Beth azon igyekezett, hogy ne ájuljon el, Rhys a hajába túrt.
- Azt szeretném, ha mindig mellettem lennél… - suttogta csókot nyomva a halántékára. – Reggel, amikor felébredek… - ajkait végighúzta az arccsontján le egészen az álláig. – este, az ágyban… - ajkait a füle mögötti érzékeny részre nyomta. – És minden egyes percben egész álló nap…
Beth nyelt egyet, s aprót bólintott. Csukott szemekkel hallgatta a férfi vágytól fűtött, őszinte hangját.
- Légy az enyém, Beth!

Meg sem várva a lány válaszát, csókba vonta. Egyáltalán nem volt gyengéd, de fájdalmat sem okozott. Úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó dolog, amit megtehet az életben. Követelőző volt, mindent akart, lehetőleg egyszerre! Nyelvük mohó táncot járt, és mikor Beth visszacsókolt, a férfi testén furcsa remegés futott végig. – Akarlak… - nyögte két levegő vétel között.
- Akkor vedd el, ami kell! – válaszolta lihegve. Rhys mélyen a szemeibe nézett, s egy pillanat múlva megragadta a hálóing elejét és egy rántással széttépte. Beth nem ijedt meg, még csak kételkedni sem kételkedett. Benne is ugyanúgy tombolt a több hónapja elfojtott vágy, mint a férfiban, megértette, hiszen ő is legszívesebben őrült vadként vetné rá magát… A hálóing a derekáig felhasadt, de egyikük sem foglalkozott azzal, hogy teljesen levegye. Rhys a ruha alját felhúzta a csípőjéig, majd térdével szétválasztva lábait, a combjai közé feküdt. Beth felnyögött az élvezettől, mikor a férfi hozzádörzsölte magát. A nadrágon keresztül is érezte az izgalmát…

Rhys lehajtotta fejét, nyelvét végighúzta a lány mellei közötti völgyön, Beth-ből elhaló sóhaj szakadt ki. Beletúrt a férfi hajába, térdeit felhúzta. Alig hitte el, hogy mindez megtörténik. Várta a pillanatot, mikor riad fel álmából, és újra a szobájában találja magát egyedül, de egyre inkább tudatosult benne, hogy ez a valóság… és Rhys az övé, őt akarja, senki mást!
A kalóz végighúzta állát a lány nyakán. Egynapos borostája sercegett a súrlódástól, és mikor a szájához ért, nem csókolta meg. Alsó ajkát fogai közé vette, gyöngéden ráharapva néha. Beth kezeit a férfi vállaira csúsztatta, majd lesimított bicepszén, aztán áttért a hátára. Élvezettel simított végig rajta, kitapintva minden egyes izmot, bemélyedést, vagy forradást. Rendkívüli élmény volt érezni kezei alatt az izmok összefüggő hullámzását, rezdülését. Olyan volt, mintha kezének útja nyomán tűz gyulladt volna ki a férfi sima bőre alatt… Libabőrös lett, mikor megérezte Rhys forró leheletét a mellén. Folyékony tűz száguldott végig ereiben, mely mind az ágyékában összpontosult. Kínzóan gyönyör teli volt felpillantani a férfira, aki két karján támaszkodva fentebb emelkedett. Nem látta rendesen minden vonását, bár nem is érdekelte. A szemei úgy ragyogtak, mint fejük felett a csillagok, és azok mindent elmondtak, amit Beth tudni akart. Ez a gyengéd, szeretetteljes pillantás minden szónál többet ért…
Ujjaival apró köröket rajzolva haladt egyre fentebb izmos mellkasán, miközben tartották a szemkontaktust, majd elérve a nyakát, megemelte fejét.

A férfi is lehajolt hozzá, félúton találkoztak ajkaik. Rhys egy mélyről jövő nyögés kíséretében a hátára fordult, magával rántva a lányt is. Ami megmaradt a hálóingből, mind lecsúszott a csípőjére. Rhys türelmetlenül túrt a hullámos tincsekbe, s tarkójára simítva tenyerét, húzta le magához a lány fejét, s keményen támadásba lendült, mialatt másik keze felfedezőútra indult a lány testén. Elizabeth remegő karokkal támaszkodott meg a férfi feje mellett, hátát homorítva nyomta a másikhoz felsőtestét, hogy minél közelebb érezhesse magához. Megszakítva a csókot lefejtette nyakáról és derekáról a férfi kezét, majd ujjaikat összekulcsolva a földre nyomta karjait, ahogy a kalóz is tette nem olyan rég. Rhys arcán vágytól fűtött, kíváncsi mosoly jelent meg, tudta, hogy készül valamire. Láthatóan nem nagyon zavarta, hogy most ő van kiszolgáltatott helyzetben… sőt, a lány gyanította, hogy a perverzebb énje igenis élvezi!
Szájával a torkán játszadozott, ami apró rezzenéseket, elfojtott nyögéseket váltott ki a férfiból. Meg akarta tudni meddig bírja. Hogy hol van az őrület határa… Mennyit képes eltűrni, mielőtt elveszítené a józan eszét…
Már maga a látvány megérte, hogy ennyit várt. Ahogy alatta feküdt, haja szétterülve arca körül, ajkait résnyire kinyitva, néha felszisszenve vesz levegőt, hogy aztán mély sóhaj kíséretében kifújja. Szürke szemei vadul csillogtak, szinte égette, ahol a lányra nézett. Izgató látvány…

Beth megmozdította csípőjét, hogy kényelmesebben üljön, de Rhys-nál elszakadhatott valami. Kiszabadította kezét a „fogságból” és megragadva a lányt a derekánál lefordította magáról. Feltérdelt a lány előtt. Beth is felült s, reszkető kezekkel nyúlt az öv felé, hogy minél gyorsabban megszabadulhassanak az utolsó ruhadarabtól is, mely közöttük áll. Mikor már azt is messzire tudták maguktól, Rhys lassan visszadöntötte Beth-t a földre, megtámaszkodott két karján, s testét a lány lábai közé engedte. Beth-nek kiélesedtek az érzékei, mindent éles pontossággal érzékelt: A férfi testének súlyát, bőrének perzselő melegét, férfiasságának keménységét, ahogy az alhasának nyomódott, a homok apró szemcséit a háta alatt, a hűvös szelet, mely simogatta őket… Rhys a füléhez hajolt
- Szeretlek… - suttogta, majd megemelve egy kicsit a csípőjét, egy határozott mozdulattal a lányba hatolt. Beth-ben egy pillanatra megakadt a levegő, és már-már reflexszerűen merevedett meg egész testében. Várta a fájdalmat, de az nem jelentkezett. Rhys megérezhette a hirtelen jött rémületét, mert ő is mozdulatlanná dermedt.
- Fájdalmat okoztam? – kérdezte rekedten. Hangjából ijedtséggel vegyes aggodalom csendült ki. Beth lenyugtatta kapálózó szívét és megrázta a fejét.
- Nem… - suttogta. Bevallotta magának, hogy most egészen kellemesnek találta a feszítést, amit odabent érzett…
Szívet melengető volt az a megkönnyebbülés, ami átsuhant a férfi arcán. Néhány pillanat múlva könyökeire ereszkedett, orrával cirógatni kezdte a másik arcát, miközben lassú, gyengéd mozgásba kezdett. Beth hátrahajtotta fejét, lábait összekulcsolta a férfi dereka mögött és még jobban szorította magához. Összehasonlíthatatlan volt ez az éjszaka, a többi, múltbéli, rémálomba illő éjszakával. Akkor a félelemtől, a megaláztatástól és a fájdalomtól remegett, most az izgalomtól és az élvezettől, ahogy érezte magában a férfit és annak minden rezdülését. Csukott szemekkel hallgatta a másik zihálását és az óceán morajlását. Lélegzetük összekeveredett, testük egyre csak hevült, az ősi ritmus irányította minden mozdulatukat. A nő a férfi vállaiba kapaszkodott, érezte, hogy valami közeleg. Összeszorított fogakkal nézett fel a férfira és figyelte, ahogy mozog. Széles vállait, amik szinte mindent eltakartak, mellizmait és karizmait, ahogy megfeszülve tartják felsőtestét. Kéjes mozdulattal végigfuttatta kezeit a gerincén, mire a férfi furcsán felmordult az élvezettől. Meglepődve vette észre ugyanakkor, hogy tetszett neki a hang.

Minden lökéssel egyre közelebb került a célhoz. A férfival együtt sodródott az érzékek tengerén és egyetlen biztos kapaszkodója Rhys volt. Mozdulataik felgyorsultak, levegővételeik kapkodóvá, szaggatottá vált. Amikor már azt hitte, hogy minden levegő elfogyott, Rhys a nyakába temette arcát, lökései nyújtottá váltak, kínzóan lassúra vette a tempót. Nyöszörögve kérte, hogy az a valami könyörüljön rajta a férfival együtt, de csak nem érkezett, még mindig várnia kellett… Rhys szenvedélyes csókkal fojtotta belé a hangokat. Szinte megállt, már alig mozgott. Nyakán megfeszültek az izmok, ökölbe szorította egyik kezét, másikkal a lány fürtjei közé túrt, majd a tarkójánál marokra fogta. Beth fájdalmat érzett, de nem érdekelte…
- Kérlek… - lihegte egy elkínzott nyögés kíséretében. Rhys összefonta ujjait a lányéval, állkapcsa megfeszült, és egy utolsó, keményebb lökés kíséretében felkiáltott. Beth követte őt, fejét hátravetve eresztette ki hangját az éjszakába, körmeit a férfi hátába mélyesztette a robbanás-szerű érzéstől, ami kis híján szétszakította. A színek és képek összefolytak szemei előtt, egyetlen, hatalmas örvényt alkotva.
Egy pillanatra mintha minden elcsendesedett volna, s nem hallott mást, mint saját és a másik akadozó légzését. Lábaival úgy szorította, mintha egyetlen célja az lenne, hogy összeroppantsa. Ami persze teljesen abszurd volt! Hogyan is bánthatná, mikor úgy érezte, az egekben van, és a csillagok között száll… Mikor mindent neki köszönhetett… hogy megmutatta és átélte vele ezt a megfoghatatlan, álomszerű gyönyört…
Rhys kimerülten omlott a nő karjaiba és bár a légzése kezdett csillapodni, egész testében megállíthatatlanul reszketett. Arcát a lány vállgödrébe rejtette, szemeit lehunyva lélegezte be, annak semmihez sem fogható illatát. Beth, mikor úgy vélte, hogy ismét szilárd talajt érez maga alatt, összeszedte maradék erejét és karjaival is átölelte a kalózt, s lágy csókot nyomott a nyakára.

Több perc is eltelhetett csendben, miközben nyugtatóan simogatta a férfi hátát és vállát, hallgatva az egyre szelídebb szuszogását. A levegő, melyet kifújt, csiklandozta a nyakát. Szíve elszorult egy pillanatra a boldogságtól, mikor arra gondolt, hogy ez élete legszebb pillanata. Ez, amikor lélekben és testben is összeforrva tarthatja karjaiban őt. Amikor saját szíve felett érezheti a másik szívének őrült vágtáját… Még akkor is, ha itt fekszenek a nyílt tenger előtt a parton, és bármikor megláthatják őket. Rhys-szal szemben elveszítette minden gátlását, és ez így marad örökké, míg világ a világ…
Mintha a természet is óvni akarná őket, súlyos felhők kúsztak be lassan a teljes pompájában ragyogó hold elé, így még sötétebb lett. Megborzongott, mikor feltámadt a szél, bár a férfi forró teste, mely szorosan az övéhez tapadt nem engedte, hogy átfázzon.
Rhys megemelte a fejét. Beth bágyadtan elmosolyodott és kisimította a másik, izzadtságtól fénylő arcából a nedves tincseket. A férfi megfogta a lány kezét, mikor az, az állához ért, majd belecsókolt a tenyerébe. – Be kellene mennünk… – szólalt meg halkan.
Elizabeth csak bólintani tudott, hüvelykujjával végigsimítva Rhys alsó ajkán. A férfi lehunyta szemeit, s apró csókot lehelt a lány ajkaira, miközben lassan kihúzódott belőle. Karjai még mindig reszkettek, de már közel sem annyira, mint néhány perccel ezelőtt. Beth háta alá csúsztatta egyik karját, majd a lánnyal együtt felült. Leseperte hátáról a rátapadt homokszemcséket, és mikor már biztosra vette, hogy mindketten meg tudnak állni a saját lábukon, felállt. Beth-nek is segített, rögtön azután pedig a nadrágjáért nyúlt. Elizabeth összevont szemöldökkel kezdett kutatni a köntöse után, ugyanis a hálóing, amint függőleges helyzetbe került a lábai köré csúszott. Teljesen használhatatlanná vált. Nem mintha bánkódott volna érte… ha Rhys-nak úgy tetszik, az összest szétszaggathatja… Végül rátalált, nem is olyan messze hevert, félig a vízbe lógva. Miközben Rhys az övével bajlódott, addig ő a köntöséért ment. Felkanyarította magára, az övet pedig összekötötte maga előtt. Már fordult is volna vissza, de megragadták a derekánál és a térdei alatt, majd a levegőbe emelték. Aprót sikkantva karolta át gyorsan a férfi nyakát. Rhys a kastély felé indult.

- Ugye tudsz róla, hogy teljesen felesleges volt felvenned? – hangja még rekedt volt, de valami más is csengett benne a kimerültségen kívül. Beth huncut mosollyal sandított fel rá.
- Ugyanis? – kérdezett vissza.
Rhys mosolya kiszélesedett, a végén pedig már úgy vigyorgott, hogy Beth azt hitte, szétreped az arca. Tüzes pillantással ostromolta a karjaiban tartott nő szívét.
- Ugyanis hasonló sorsra fog jutni, mint az a szerencsétlen hálóing…
Beth nevetve fúrta arcát a férfi vállgödrébe, és hagyta, had vigye oda, ahova csak akarja… neki egyáltalán nem számított, hogy hova… ha mellette lesz, semmi más nem számít…