McWithy villa - Az elátkozott ház: Tavasz

Szeretlek, anya..
A madáretető népessége lassacskán csökkenni kezdett. A természet feléledni látszott, ellenben McWithyék életereje mintha fordítottan arányossá vált volna az ébredező tavasszal.
Dana aznap reggel a magvas tasakokat rendezgette. Azon gondolkodott, milyen virágokat ültessen a kertbe, hiszen a tavalyiak már annyira kimentek a divatból – persze nem mintha olyan sok embernek kellene tetszelegnie velük. Unottan próbáltam turkálni a fejében, de ez a móka már nem bizonyult annyira szórakoztatónak, mint rég. Csupa csupa unalmas és gondtalan gondolat kergette ott egymást, nem volt már vér, mely a stressz görcsös láncaihoz fűzte volna őt, és nem volt több rokon, aki idetévedhetett volna.. - Gondolta ő. S, hogy mekkorát tévedett, azt csak a kezét tördelő Layton bizonyíthatta be neki.
Kényelmesen gubbasztottam az üvegmozaik előtt, a vendégszobából ellopott széken. Mostanság ismét visszaszoktam saját kis felségterületem szűkös réseibe. Dana a bejárati ajtó melletti vitrin fiókja felett görnyedt. Nem, napraforgót biztosan nem fog ültetni..
- Kedves.. - Layton szinte a semmiből termett ott, még az én figyelmemet is elkerülte.
- Igen? - Kérdezte gépiesen, fel sem pillantva.
- Az anyád telefonált.
-Mi a fészkes fenét akart a vén szipirtyó? - Vetette oda ingerülten, erősen megmarkolt egy szürkés színű zacskót.
-Negyed óra múlva itt lesznek apáddal. - Felelte higgadtan.
-Ne szórakozz. Ma nem vagyok ráhangolódva..
-Mintha máskor rá lennél. - Jegyezte meg halkan.
-Tessék? - Hangja élesen hasította keresztül a levegőt, egy pillanat erejéig a madárcsicsergés kórusa elhallgatott.
-Ezt mondta. - Vont vállat. - Gondoltam szólok. - S Layton fütyörészve állt tovább. Jóízűt nevettem, na persze csak olyan hangosan, hogy én hallhassam. Layton nagy figura.. kár, hogy képtelen kiteljesedni e mellett a némber mellett..
-Egyszer még a saját kezemmel fojtalak meg..! - Sziszegte, s egy óvatlan pillanatban annyira megfelejtkezett a kezében tartott csomagocskáról, hogy az keze görcsös szorításában elszakadt, a magvak pedig a deszkák közé peregtek.. Ez hiányzott nekem. Egy saját virágoskert...

A napom egyre jobb hangulatban telt. Rájöttem, hogy szeretem a tavaszt! S mikor Melanie és Percy az ajtóban álltak és Dana arca elképedésből pulykaméregbe fordult, megint csak kedvem lett volna felnevetni. Most azonban uralkodtam magamon..Melanie nem úgy festett, mint aki nem hallja meg a legapróbb, oda nem illő neszt is. Arca férfias vonásokból, s némi ráncból tevődött össze, ajkai pengevékonysággal húzódtak végig, tán túl közel állához – akárcsak Danáéi.
Az ajtó nyitva állt, a két nő egymással nézett szembe, a háttérben rügyeket bontó fák sorakoztak, már amennyire a három oda tömörült személy alakja látni engedte őket nekem.. S ahogy elnéztem Melaniet, örültem, hogy nem vagyok egy négy éves kis kölyök, akinek ő a kegyetlen nevelőnője.. Igen, pontosan a szigorú, katonás dadus szerepe illett volna rá. Ezen jót kuncogtam. Úgy tűnt, semmi sem szegheti a kedvemet.
-Anya.
A nő kérdezés nélkül tolakodott be a hallba, szeme vizslatón csusszant be a bútorok mögé. Mintha még oda is belátott volna...
Percy némán követte. Róla nem ejtenék sok szót.. vékony volt és magas, piszkafa lábai kétszer olyan hosszúnak tűntek, mint a felső teste, haja feketén omlott a vállaira, rókaképét hosszúkás orr és magas homlok tette még alattomosabbá. Felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem. Majd éjszaka beengedek pár csótányt az ágyába...
-Az ikrek? - Kérdezte ő. - És Meriel?
-Én is örülök, hogy látlak, anya. - Szólt epésen.
-Nem úgy nézel ki. - Mosolyodott el gúnyosan.
-A látszat néha csal. - Állta a tekintetét. Layton idejét érezte, hogy előbújjon. Mosolyogva köszöntötte őket, kezet rázott Percyvel és arcon csókolta Melaniet.
-Percy.. rég találkoztunk. Melanie.. szia. - Derűsen tárta szét a karjait. - Nemsokára elkészül az ebéd..
-Hol vannak a gyerekek? - Melanie újra feltette a kérdést, halkan beszélt, mégis Laytonba fojtotta a szót.
-Layton szüleinél. - Felelte hasonló stílusban Dana. Anyja Laytonra nézett.
-Így igaz. - Bólintott ő gépiesen.
-Jó. - Mondta Melanie. - Oké, akkor játszunk ilyet!
-Mi bajod van? - Sistergett a nő. - Beállítasz ide minden előzetes nélkül és számon kérsz pedig semmi jogod..!
-Az anyád vagyok. - Mézes-mázos hangja szinte égette Dana idegeit. Keze ökölbe szorult, homlokán kidagadtak az erek.
-Az én gyerekeim. Jobbnak láttam, ha ott töltik a karácsonyt Lunánál.
-Március van. - Karba font kezekkel, fölényesen mosolygott, szemében tudás hatalma villant.
A két férfi némán állt, s figyelte a domináns párharcot.
-Tisztában vagyok vele.
-És az iskola?
-Kikértem őket.
-Hogyan fognak ennyit bepótolni..?
-Majd fogadok melléjük tanárt.
-Mibe lesz az neked?
-Legyen az én dolgom..
-Én nem segítelek ki!
-Nem is kértelek rá soha!
-Mi lett belőled, lányom...!
-Sose az legyen, ami belőled lett, anyám..!
-Hogy mered..?!
-Ez az én házam. - Mély levegőt vett, sikerült végre nyugalmat erőltetnie feldúlt hangjára. Egy-egy – gondolta, s igyekezett összekapni magát, nehogy Melanie bármit is észrevegyen belső zavarából. A két családfő nem is létezett számukra. Jelentéktelenségükben álldogáltak, egyik lábukról a másikra.
-Jó. - Szólt végül Melanie. - Maradok.

A dolgok kezdtek izgalmasra fordulni. Szívem csak úgy parázslott a készülőfélben lévő eseményektől, egyszerre megint izgatott lettem. Imádom a tavaszt, imádom..! Vacsoránál Dana összeszorított fogakkal szolgált fel.
-Jó étvágyat. - Mondta anyjának, s Laytonnak is, amint eléjük tette az ételt, de Percy elé csak futtában helyezett tányért és nem is nézett rá. Megint eggyel több teríték volt fent, és Dana igencsak kétségbeesett mikor látta, hogy a sajátja bizony Percyvel szemben van. Megmakacsolta magát. Leült a Phaedra számára – az én számomra – odakészített tányér elé. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az eseményeket.
-Na és meséljetek. - Indítványozta Percy hamiskás vigyorral. - Minden rendben van köztetek?
Dana leszegte a fejét.
-A lehető legnagyobb rendben. - Mondta vidáman Layton.
-Az jó, az jó. - Hümmögött a férfi, s egy pillanatra sem vette le a szemét Danáról.
-Mondd, kedvesem.. - Nyúlt előre, érintette a nő vállát, hogy az felfigyeljen rá. Összeborzongott. - Miért van eggyel több teríték?
Dana a szemébe nézett, és akkor végre én is megpillanthattam az iszonyattól óriásira tágult pupilláit. Dana reszketett.
-Biztosan csak figyelmetlen voltam.. - Felelte remegő ajkakkal.
Apja lánya

Aznap Melania sokáig aludt. Tizenegy óra is elmúlt már, csodaszép, tavaszi vasárnap délelőtt szaladt tova oly’ gyorsan, hogy szinte észre sem vették, s neki kellett fogni az ebédkészítésnek.
Dana valami egyszerűt akart, esze ágában sem volt órák hosszat a konyhában sertepertélni.
Látszólag örült a pillanatnyi magányának, még dúdolt is a krumpli felvagdalása közben – igaz, csak alig hallhatóan.
Utált főzni. Sosem panaszkodott, de arcán egész máshogy álltak a régi ráncok, mint általában. Ujjai mindig szorosabban fogták a kést a kelleténél – mintha csak arra készült volna, hogy valakinek átvághassa a torkát egy óvatlan pillanatban, ha úgy hozza a szükség. Most sem festett másként. Görcsösen aprította a zöldséget, erősen csücsörített, halántékán elvékonyult a bőr, az erek kisebb dombságot alkottak kékülve.
Máskor fakó és színtelen szembogara dühösen csillogott.
-Nehéz az asszonyok sorsa.. - Motyogta maga elé, nyomatékosítva szavait durván vágta bele a kés élét a sárgarépába. Az megadón hullott ketté.
-Nem szeretsz főzni, drága? - Hideg bőrű, csúszó pikkelyű boaként tekeredett dereka köré egy kéz, melynek érintése már régen beleégett a szívébe.
-Percy. - Suttogta, még inkább rámarkolva a kése nyelére.
-Layton miért nem segít neked? - Kérdezte duruzsolva, olyan közel hajolva lányához, amennyire lehet. Felfordult tőle a gyomrom..
-Dolgozik. Eressz.. - Rázta le magáról a férfit. - Így nem tudok dolgozni.
-Ahogy kívánod. - Hízelkedőn végigsimított a vállain, de valamiféle furcsa kéjenc mozzanat volt abban, ahogy az ujjai végigszaladtak a kendős domborulaton. Azt hiszem én elhánytam volna magam, ha az apám így ér hozzám valaha is..
Percy leült az asztalhoz, pontosan olyan szögben, hogy Dana hátával legyen szemben. Szemei fel és le szánkáztak a nő testén.
-Régen láttalak. - Mondta, nosztalgikus hangsúllyal, de furcsa ravaszság lappangott a szavai mélyén. Dana nem felelt, így folytatta. - Hiányoztál. Ha tudnád mennyire.. ja, persze anyádnak is. Sokat gondoltunk ám rád. Mondd csak, mi egyáltalán nem is hiányoztunk neked?
Dana válasz helyett megnyitotta a csapot, elöblített egy fazekat, s teleengedte azt vízzel. Szépen, egyenként dobálta bele a krumplikat. Mozdulatai ingerültek és hirtelenek voltak, minden szem krumpli után kilöttyent egy kis víz az eddig mindig tökéletes tisztaságú, karcolatlan pultra.
-De. - Felelte kurtán. Gázt adott.
-Se egy levél, se egy telefonhívás. Nahát, nahát. Erre neveltelek? - Játékosan felnevetett. Dana összeborzongott. Na és a kis Palmerék hogy vannak?
-Jól.
-Nem vagy valami bőbeszédű, hallod-e? Vajon mi lehet ennek az oka? - Dörgölte állát, élvezte a helyzetet. Valamiért úgy éreztem, nincs minden rendben a férfival.
-Mondd, anyának nincs rád szüksége? - Válla felett szigorúan nézett hátra, de a kéjsóvár szemek láttán inába szállt a bátorsága.. Azt mondtam kéjsóvár..? Nem.. az nem lehet.. Sőt, magam sem hittem volna el, ha nem a tulajdon két szememmel látom.. De az én szemeim csalhatatlanok, mindig is azok voltak..
-Nincs. Odafent alszik. - Vidáman feleselt Danának, aki ettől még kínosabban érezte magát. -Hát Meriel..? Vele mi van?
-Jól van.
-Ej-ej. Nem akarsz velem beszélgetni? Na, akkor mesélj egy kicsit Phaedráról. - Invitálta, a kés visszhangot vert a konyhában, amint a padlóra zuhant, maradék krumplik gurultak szanaszét.

Az ebéd hasonló hangulatban telt, eddigre már Layton is hazaérkezett. Feszülten figyeltem Percyt, de ő legkisebb jelét sem adta volna annak, hogy valóban tud a létezésemről. Egyszer sem pillantott a falvédőre, nem.. Nyilván kacsa volt az egész, véletlenül hallott valamit, még régebben, amit nem kellett volna, vagy bánom is én.. De rólam nem tudhatott. Biztonságban voltam – legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam.
Inkább Melaniet vizslattam. A nő nyomott volt , arca nyúzott és szemei alatt a bőrt karikák csúfitották és öregítették még jobban.
Layton mellette ült, Danával szemben. Feltűnt neki, hogy a felesége egyszer sem néz az apjára, még ha beszél hozzá, akkor sem.. Egyszerre gondolt egyet, átnyúlt az asztalon és megszorította a nő kezét. Dana összeszorította a szemeit.
-Nahát.. nem értem mi ütött belétek ma! - Hüledezett Percy. - Gyönyörű az idő, tavasz van, együtt a család..Még ilyet. - Ciccegett, közben magában jóízűt nevetett Danán. Sosem kedveltem igazán a ház asszonyát – a legizgalmasabb dolgok tudni illik sosem vele történtek – de most határozottan sajnáltam őt.
-Felmennék lefeküdni. - Motyogta a nő.
-Felkísérem. - Szólt azonnal Layton, s a nyomába szegődött. Ebből én sem maradhattam ki.
Követtem őket a lépcsőig, ott aztán megálltak.
-Mondd, baj van? - Kérdezte a férfi fojtott hangon, megbizonyosodva róla, hogy Melaniéktól tisztes távolságba kerültek.
-Mi lenne? - Förmedt rá.
-Megint a régi vagy. - Mosolyodott el szeretetteljesen, aznap már sokadjára undorodtam meg egy emberi szótól, gesztustól.. Hogy képesek ezek erre?!
-Layton, az Isten szerelmére, ne bosszants!
-Jó-jó. De akkor is furcsa vagy. Veszekedtél apáddal?
-Nem. Miből gondolod?
-Nem nézel rá. Nem szólsz hozzá és..
-Túl sokat pipázol. Az agyad a füsttel együtt szállt el. - Morogta, s felfelé indult. Layton fejcsóválva nézett utána. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Igazat adtam neki.

Dana zokogva borult az ágyra. Könnyei folyásának se a párnák, se a paplanok nem szabtak határt, szomjasan itták magukba a sós cseppeket, míg át nem áztak.
Dana a lepedőbe markolt, dühödten tépte le az ágyról. Ujjai az ágy kényelmes szibacsába vájtak, széjjel tépték az anyagot, ezer felé hajították a szobában. Haja kiszabadult, arca vörös volt és puffadt és az egész nő úgy festett, mint egy tébolyult boszorka. Valahogyan nem volt kedvem kacagni.
-Férfiak! - Némán ordított a tenyerébe, miközben egyre csak sírt és sírt. - Gyűlöllek titeket.. gyűlöllek..
Térdre rogyott, körmeivel végigszántotta a fapadlózatot. Körme teteje letört, sőt, hüvelykujjáról teljes egészében leszakadt. Vérzett, de látszólag nem is érzékelte a fájdalmat.
Felemelte lassan elgyötört fejét, és körbe nézett.
-Hol vagy te senkiházi..? Hol vagy, tudom, hogy látsz! Most gyere elő, na most merd mutogatni magad!
Szívem üldözött kisnyúl módjára kalapált, riadtan siettem le a földszintre. Sehol sem éreztem otthon magam, s biztonságot semmi sem nyújtott már nekem – legalábbis valami ősi ösztön ezt súgta odabentről. Az ösztöneim pedig sosem csaltak meg engem.

Terülj, terülj asztalkám!

Egész éjen át egy szemhunyásnyit nem aludtam. Összehúzódva ültem a sarkomban, ahol régen is mindig vacogtam a téli estéken, mert tudtam, hogy ott húzódnak a falban a fűtőtestek csövei, így azoknál juthattam némi meleghez.
Persze kilóghattam volna, mint mostanság oly’ sokszor megtettem, de Dana olyannyira megrémített, hogy még a szemhéjam sem mertem lecsukni. Noha azóta egyáltalán nem adta jelét annak, hogy netán komolyan is gondolta volna, amit pillanatnyi őrületében mondott – mégis, nekem felért egy tettenéréssel.
Időérzékem mit sem vesztett pontosságából. Szinte az első napsugárral percre pontosan nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. Ezt onnan tudtam, hogy Melanie is velem együtt ébredt, mert lépteinek csendes zajára hallásom kiéleződött, a rejtett kis kukkolónyílásomhoz lopództam, s az ablakon át még csak haloványan szűrődtek át a reggeli fények.
-Mi a ménkű.. - Motyogtam, arcom félig a falhoz préseltem, amitől irtó nyomott formája kerekedett, de nem zavartattam magam – ő úgysem láthatott meg. Kinyitotta a hűtőt. Sajtot, tejet, párizsit, meg mindenféle élelmiszert vett elő.
A poharakba dzsúzt töltött, a reggelire való húsokat szépen, ízlésesen tálkákra rendezte. Az asztal csakhamar olyanná vált, mint amilyen ünnepekkor szokott lenni. Szalvétákat halászott ki a felső konyhaszekrényből, hosszas keresgélés után megtalálta a poháralátéteket is. Elegánsan hajtotta össze a színes szájtörlőket, minden tányér mellé helyezett egyet.
Lélegzetem sem mertem kiereszteni. Eggyel több szalvétát számoltam, mint kellett volna legyen. S ez az enyémnél is eggyel több volt, az én üres helyemen kívül még egy teríték került fel.
Melanie ujjával a levegőbe böködve számolta a helyeket – s legnagyobb megrökönyödésemre elégedett mosollyal nyugtázta a végeredményt.
Teát rakott fel főni és kávét, és miközben a forró víz fortyogott, felszaladt a lépcsőn, hogy keltse a többieket.
Fáradtságtól tág pupillákkal álltam ott, az asztalt bámulva egészen megéheztem, megkívántam a finom falatokat – mi mi tagadás, igen ritkán fordult elő velem, hisz’ nem orbitális méreteimről voltam hírhedt (hírhedt, haha..Crumplebottom néni köreiben?).
Melanie mosolyogva lépdelt lefelé a lépcsőn, nyomában a szemét dörzsölgető Percyvel, az értetlen Laytonnal és a feszengő Danával.
Igazi családi idill tárult elém.
-Jó illata van. - Szimatolt a levegőbe Percy.
-Úgy döntöttem kedveskedek nektek egy kis reggelivel. - Csapta össze húsos kezeit, szemei vadul cikáztak a jelenlévőkön. - Tegnap olyan sokáig aludtam. - Bűnbánó lejtést erőltetett édes hangjára, majd tettetett szorgalommal perdült a kávéfőző elé. - Jaj, ez meg kifut! - Szörnyülködött.
-Köszönjük Melanie. - Mondta Layton, mit sem sejtve. - Igazán nem kellett volna.
-Ó, dehogynem. Üljetek csak le. - Intett és a férfiaknak nem kellett kétszer mondani. Dana igyekezett minél távolabbra kerülni Percytől.
Eközben vártam, hogy teljesen kivilágosodjon, de ez nem következett be. Az éter szürkés maradt és borongós, eső készülődött, vagy tán az időjárás isteneinek rossz hangulatuk kerekedett aznap – látva ezt a merő szervezkedést. Mert valami tisztátalanság volt ebben a kedvességnek feltüntetett gesztusban – ebben biztos voltam.
Melanie némán helyezte a teás és kávés kancsót az asztal közepére. Ő maga is helyet foglalt, a többiek illendően várták – ő lévén a reggeli készítője- , hogy szájához vegye az első falatot. Ez azonban öt perc után sem következett be.
-Hát akkor.. - Kezdte Percy, mert látszólag már nem bírt ellenállni az előtte heverő apróra vágott, illatozó sült kolbászkáknak – jó étvágyat. Ám mielőtt fogaival végső csapást mérhetett volna a finom falatra, Melanie éles sípolása megfagyasztotta a levegőt.
-Ne még! - Szólt. Nyájasan elmosolyodott, s Dana keze az asztal alatt ökölbe szorult – Sejthetitek, hogy nem véletlenül nem kezdtem hozzá.
-Mi az oka? - Kérdezte Layton kíváncsian.
-Várunk még valakit. - Mondta könnyedén, hátradőlt, kedvtelve nézte Dana arcát.. és Percyét is, de míg férje értetlenül pislogott vissza rá, a nő orrcimpái megremegtek.
Lám, a McWithy házaspár egyik tagja sem emelt szót azért, mert az ő engedélyük nélkül hívott vendéget saját házukba.
-Ki az? - Emelte fel fejét lassan Dana, elszántan nézett szembe gonoszul somolygó szülő anyjával.
Atyaisten – gondoltam. Most igazán végem..
Szolid kopogás hangja verődött vissza a bejárati ajtó fájáról, egész idáig. Majd még egy s még egy. Az ajtó csengőt az idegen érintetlenül hagyta – mintha szándékosan kerülné a feltűnést.
-Kis lányom, nem nyitod ki? - Kérdezte kacéran.
Amaz elfehéredve, a széket végtelenül lassan hátra tolva állt fel.
Észrevétlen igyekeztem maradni, lerúgtam szakadozott cipőmet, talpam külső élén haladtam, hogy a lehető legpuhábban érjenek talajt lépteim. Danától kissé lemaradva értem ki a gyümölcsöstálhoz, de mikor már vigyázzban, készenlétben álltam, ő még akkor sem szánta el magát az ajtónyitásra.
Lelki szemeim előtt megjelent Melanie mosolya, az a perverz öröm, amint maga elé képzeli lánya megrökönyödött, holtra vált arcát..
..Melyet a következő pillanatban én magam is, premier plánban szemlélhettem meg, az ajtó résnyílásán keresztül, hol Layton anyjának kígyóarca bukkant elő.
-Te mocskos hazudozó. - Sziszegte, nyála fröcsögött, arcul találta Danát, s a nő, mintha azonnal ölő méreg szívódott volna bőrébe – összeesett.

Lepel, mely porba hull
Kővé dermedtem. Szívem megszűnt dobogni, a vérem alvadni kezdett odabenn, és a gondolataim mind messzire szálltak. A pillanat maradt, az a pillanat, mikor igazán félni kezdtem, s ez a félelem lassanként kiűzött a testemből. Én magam lettem a bizonytalanság, egy megfoghatatlan rettegés Dana lehunyt szemeiben..
Fel sem fogtam, amint Layton mellette terem, hideg vizet lötyköl az arcára. Elmosódott képekként érzékeltem csupán, azt a jelenetet is, mikor Melanie igazi díva módjára, kevélyen lépdel hozzájuk.
Ám éles hangja kegyetlenül visszakényszerített a világ ezen síkjára.
-Megjátssza magát. - Jelentette ki. Teresa hangtalanul siklott a házba. Layton szeme dühösen megvillant, melytől öklömnyire szorult a gyomrom. Korábban sosem láttam dühöt, vagy efféle szenvedélyes érzelmeket a férfi arcán. Ő csak Layton volt, a bamba boldogságérzetével, mit néhány grammnyi pipadohány is előidézett belőle.
Dana szemhéja megrebbent, s erre mindannyian lélegzetvisszafojtva vártak.. A nő felült, megdörzsölte a tarkóját, halkan nyöszörgött valamit.
-Jól vagy..? Fáj a fejed? Megütötted..? - Layton melléje térdepelt, arca néhány milliméterre helyezkedett Danáétól. Átlépte a határt, amaz hatalmasat lökött rajta.
-Ne lihegj a képembe. Semmi bajom. - Ízületei roppantak felállás közben. Lassan körbehordozta tekintetét a .. rokonain. - Teresa. - Biccentett. Annak hamuszürke arca csontos és beesett volt, orra ugyanolyan horgas, mint a fiáé, de Layton szemeinek fakósága nem vetekedhetett az ő szürke semmitmondó ködös ablakaival.. Rémisztő látványt nyújtott. Térdig érő, szürke ruhát viselt, s hozzá csíkos harisnyát, mely teljesen rásimult pipaszár lábaira.
-Teresa, milyen jó, hogy megérkeztél. - Tárta szét karját Melanie. - Már nagyon vártunk. Leülsz közénk reggelizni? - Mintha mi sem történt volna, könnyedén és vidáman cseverészett. Percy hallgatott mellette. Másfelé nézett, látszólag gondolataiban is másutt lelt menedéket, de azért én láttam a szemein, hogy figyel. Méghozzá kíváncsian. Nyilván csakúgy, mint a többiek, ő is szeretett volna magyarázatot találni az egészre.
Dana és én.. mi ketten már sejtettük. Kétségbeesésem és kíváncsiságom vetekedett most egymással, annyira érdekelt, hogy Dana most hogyan vágja majd ki magát..! Mert okos nő volt, ehhez kétség sem férhetett de..
-Azt hiszem a legjobb lenne ha folytatnánk a reggelit. - Bólintott ő. Tévedtem.. egy csepp esze sem maradt, nem, a sok vér elvette a maradékot is..! Ez meg miféle megszólalás volt, az Istenért?!
-Drágám, biztosan elég jól érzed magad ehhez..? Nem szeretnél lefeküdni?
-Nem. - Sziszegte Teresa váratlanul. - Most nem fog elmenekülni... - Sustorgott, mintha fájna a torka, és roppant nehezére esne a beszéd.
-Ahogy mondja. - Szólt szárazon és elsőként indult az asztal felé.
Leült, és megvárta, míg mind elfoglalják a megfelelő helyet. Kedvem támadt előlépni a gardróbból, és vigyorogva közéjük sétálni – csak, hogy ne maradjon üresen az az egy szem hely - , de hamar elvetettem az ötletet.
Nem kezdett hozzá a reggelihez. Mind őt nézték, mind.. de neki a zavar legapróbb jelei sem mutatkoztak arcán, épp olyan jól játszotta szerepét, mint máskor.
-Ki vele, Dana. Mit műveltél a gyerekekkel? - Teresa hangja továbbra is suttogásra emlékeztetett. Legszívesebben megkérdeztem volna Laytont – mondd, a kedves mama mindig ilyen volt, vagy csupán önkéntelen torokgörcsben szenved..?
-Semmit. - Felelte egyszerűen.
-Ne hazudj! - Melanie kiabálása versenyre kélt a feszült, ámde mindeddig csendes légkörrel.
-Nem hazudok... - Mondta ő. - Nincs rá okom.. Ezzel kapcsolatban nincs.
-Hát mivel kapcsolatban van? Ne próbálkozz. Most már mindketten itt vagyunk. Most már nincs menekvés. - Karba fonta húsos kezeit, s olyan fölényes eleganciával tekintett le Danára.. Ellenben a két férfiról, mintha tudomást sem vett volna. Percy és Layton hallgattak – amondó vagyok: jól tették!
-Így van. - Krákogott Layton anyja. -A gyerekek nincsenek nálam, se Melanienél.. most aztán jól belegabalyodtál a csapdádba, te szerencsétlen. - Varjúkacaja sértette a fülem, olyasféle libabőrt váltott ki belőlem, melytől melleim is megkeményedtek. Meglepetten pillantottam le rájuk, nemhiába, néha teljesen megfelejtkezem róla, hogy magam is a női nemet képviselem.
Hatalmas villám szelte keresztül a horizontot odakinn, a tetőn kemény cseppek koppantak.
A vihar elkezdődött.
-Így van. - Mosolyodott el Dana fáradtan. - A gyerekek egyikőtöknél sem lehetnek. Nem lehetnek mert...
Hatásszünetet tartott, mint egy igazi színésznő, a nagy vallomása előtt.. De ez a színdarab most az élet színpadán játszódott, s Dana tudta, tudta, hogy nem fog vastapsot kapni.
-Mert? - Melanie mohón csillogó, gonosz szemekkel bámult rá.
-Mert meghaltak.
A mondat íztelensége, a semmitmondósága mellbe vágta a két nőt – és Percyt is. Layton fájdalmasan hajtotta le fejét.
-Mi?! - Így Teresa, mint rekedtes vészmadár, egy téli hajnalon.
-MI? - Így Melanie, mint óriás kakadu, ki az esőerdő csodás hangjait harsogja keresztül.
-Mi..? - Így Percy, a róka, ki talán a kérdését is hazugságnak szánta.
-Idióta. - Suttogtam én, aki nem hitte volna, hogy ekkora ostobaságot ember még elkövethet. - Mindnyájunknak végünk van.
-Meriel nem. - Folytatta Dana, hol Teresa, hol Melanie szemeibe mélyedve zavartalanul. - Ő megszökött egy fiúval, miután végzett az öccseivel. És most én kérdezek. - Fűzte hozzá ez utolsó mondatot, mielőtt a két boszorkány természetű felocsúdhatott volna döbbenetéből. - Anya, te honnan tudtad meg? Hm? Layton? - Pillantott oldalra széles mosoly kíséretében. - Te voltál az, drágám?
-Layton. - Kacagott fel Melanie hátravetett fejjel. -Layton..! Csak nem gondolod, hogy ez a szerencsétlen dalolt nekem.. Amikor még levegőt venni is elfelejtene, ha mi nők nem szólnánk neki, hogy..
Hatalmas csattanás rázta meg a családi asztalt, a teák kilötykölődtek a terítőre, a sótartó felborult, némi só szóródott a terítőre – veszekedés lesz.. Vagy már elkezdődött?
Újabb égzengés kísérte a baráti cseverészést, s az eső minduntalan szakadva húzta a magáét.
Tavaszi zápor.. Vajh úgy ül majd el, ahogy jött? Gyorsan és észrevétlenül?
Mind Laytonra néztek. Dana fújtatva fintorította el pengeajkait.
-Drágám, most ne fesztiválozz. - Egy mozdulattal lesöpörte férje kezét az asztalról – mert bizony ő csapott oda. Még aggódni is elfelejtettem.
Most felváltva néztek a házaspár tagjaira.
-Hívjuk a rendőrséget. - Szólalt fel aznap először Percy. - Ha igaz, amit ez a bolond lány mond.. Akkor hívjuk a rendőrséget.
-Nem. - Jelentette ki Layton. - Nem.
-Azt nem te fogod eldönteni. - Vetette oda neki az anyja, s úgy tűnt végre hajlandóak tudomást venni egymásról.
-Ma még ne. - Fűzte tovább. - Holnap reggel. Csak reggelig kérek haladékot.
-Hallgass már, te isten barma! - Rikoltott Melanie. - A szomszédtól tudom! - Üvöltötte. Dana elfehéredett.
-Drága, ugyan honnan tudott Mrs. Cornelle erről a.. - Kezdte Percy, épp olyan bamba kifejezéssel orcáján, mint Layton, de Melanie durván oldalba bökte.
-Nem a mi szomszédunk, te agyalágyult! Hanem Crumplebottom. - Széles mosolyra húzódó ajkai összepréselték a mellkasomat.. Ne.. ez nem lehet.. Ezt nem tehette meg.. velem..
Alig kaptam levegőt.
-Hogy Mrs. Crumplebottom..! - Most Danán volt a fehérség sora, s én láttam amint végigpörgeti magában az ismerős szalagot.. Mrs. Crumplebottom mindenütt.. Reggel, a piacon.. És akkor télen, éjjel mintha őt látta volna az ablakból.. Meriel fiúja..róla is tudott.. - Gratulálok, Dana. Ezt elbasztad.

Dana mesél
Láttatok már futóférget magába roskadni..? Hogyan is nézne az ki? Egy parazita, egy lábak és karok nélküli szerencsétlenség, akinek lelke és szíve sincs, csak ösztöne, mely a táplálék után hajtja. És ha ez a táplálék nem is a szilárd étel, hanem más nyomorúsága..?
Az ilyen lény lehet-e szomorú? S kétségbeesett, ha érzi a vesztét?
Én éreztem és mély letargiába taszított.
Csak kapartam a falat tehetetlenül, belülről, körmöm szakadtáig és közben könnyeztem a dühtől és ettől a mértéktelen, fene kiszolgáltatottságtól.. a francba is, ez nem igazság!
Laytontól olyasfélét láttam, mit még soha. Már órák óta csak mászkáltak, veszekedtek és szidták egymást és mégsem hívta egyikőjük sem a rendőrséget, mikor is Melanie végtére elszánta magát.
Lapátkeze a kagylóra vándorolt, mikor Layton elbömbölte magát.
-NE! ÁLLJ!
Dana szája tátva maradt. A férfi arca megfeszült, halántékán lüktetett a főér, szeme dühös kis szikrákat szórt és egész lényéből áradt a domináns hím. Ledöbbentünk – pedig én már tényleg azt hittem, hogy semmi sem következhet be, mi engem sokkba kényszerít. Ismét tévedtem..
Melanie összeszedte magát.
-Ugyan miért? Ha nem teszem meg, azzal még én is bűnsegéddé válok. Hah. - Azzal füléhez szorította a készüléket.
-Csak holnap reggelig. - Kérte, de mit sem vesztett határozottságából. Még mindig csak ámultam.. Layton a határozott..? Mióta..?
-Miért kellene reggelig várnom? - Vonta fel szemöldökét. Layton elmosolyodott. Elérte, amit akart, felkeltette az érdeklődését, s ezzel együtt az én szívem is reménységtől kezdett hevesen lüktetni. Csak úgy pumpálta belém az adrenalint, jesszus, a végén még ez a szerencsétlen lesz aki mindnyájunkat megment!
-Az legyen az én titkom. - Mondta. - Az az egy éjszaka már nem mindegy? - Vonta meg vállát. Melanie látszólag összezavarodott.
-Nem tartozom neked szívességgel. - Felelte végül, rövid gondolkodás után.
-Nem. - Hagyta rá. - Azzal is tisztában vagy ugye, hogy ha most bejelented a rendőrségen a gyilkosságot, öt percen belül szirénázó autók állnak majd a ház előtt, és a rendőrfőnök hangosbemondóval szólít fel bennünket, hogy feltartott kézzel hagyjuk el a házat. Téged is, Melanie. - Bökött terebélyes mellkasára, mire az hátrahőkölt. - Téged is, anyám. - Biccentett feléje. - A gyilkosság nem tréfa dolog. Az őrsön éjszakázunk. Lehet, hogy meglincselve.. ki tudja? - Ekkor már szabályosan lihegtem. Én ugyanis felismertem a legapróbb jeleket is, melyeket ezek a félkegyelműek nem is sejthettek! Melanie megadta magát.
-Jó. - Egyezett bele. - Akkor holnap reggel az első dolgom lesz személyesen a rendőrségre menni. És ti is velem jöttök és önként feladjátok magatokat.
A ház asszonya levegőért kapkodott.. Hogy ő, önként és dalolva...? Layton szemhéja alig észrevehetően megrebbent felé, s hál’ égnek ezúttal csendben maradt.
-Rendben. - Bólintott a férfi. -Akkor holnap.
Könyörgöm az égre.. Ha létezel odafent, ha létezel akkor most nézz rám! Csak egy pillanatra.
Ekként fohászkodtam magamban némán, a földön kuporogva, hátamat a falnak vetve, nem is sejtve, hogy az utolsókat szippantom a dohos, korhadt levegőből... Egészen addig, míg az est leszállott.

Dana meg sem szólalt, mióta kilátásba helyezték az ítéletet. Zsáknyi szalmaszálként roskadozott az ágyon. Csak bámulta a falat, üveges, merev szemekkel, néha még pislogni is elfelejtett..
Órák teltek el így és én tökéletesen azonosultam a szorongásával. Féloldalasan csúsztam el a folyosón, mely a házaspár hálója mögött húzódott. Fejem kinyújtott karomon pihent, bordáim sajogtak az egyenetlen deszkák testemet tartó halmazától, mégsem vettem rá magam a mozdulásra. Jó volt így. Könnyek csurogtak az arcomon, lepotyogtak a fára, néhány másodpercig átlátszó folyadékként álltak meg egy-egy gödröcskében, de aztán felszívódtak – mintha sosem lettek volna ott.
Én is így fogok majd felszívódni..? Mintha itt sem lettem volna soha..?
Layton lépett a szobába, csendesen, vigyázva, mintha tojásokon lépdelne, úgy közelítette meg Danát. Kezéért nyúlt, megszorította. Dana nem húzta el, de egy pillantásra sem méltatta őt. Érdekelt volna, hogy egyáltalán feltűnt-e neki a jelenléte, de jobbnak láttam nem kérdezősködni e felől.
-Minden rendben? - Kérdezte lágyan. Hallgatás volt csupán a felelet. - Már hogy lenne rendben. - Ismerte be, s félmosollyal arcán lehajtotta a fejét. További kérdések nélkül kerülte meg az ágyat, léptében leoltotta a csillár kapcsolóját, így félhomály borult a szobára, a kis olvasólámpa még égett az ágy felett. Feltápászkodtam, szipogtam kettőt és úgy helyezkedtem, hogy rájuk lássak.
Ki tudja..? Tán ez az utolsó alkalom, hogy élhetek a szenvedélyemnek.. S aztán a hajnal majd elszakít tőle véglegesen.
Layton Dana mellé telepedett, megint elvette a kezét. Amaz továbbra sem méltatta őt figyelemre.
-Tudod-e, miért kértem egy éjnyi haladékot? - Bújt hozzá, füléhez hajolt, lágyan susogott bele. Dana összerándult.
-Miért? - Kérdezte halkan, hangja reszketett, egészen úgy hatott, mint aki sírt. Pedig egy könnycseppet, annyit sem láttam tőle aznap.
-Előbb tudni akarom, hogy te mit akarsz tenni.
-Mit akarnék? - Szegezte plafonra szemeit. - Mit akarnék..? Mintha olyan sok választásom lenne.
-Értem. - Szólt lemondón. - Akkor hát..
-Nekem soha életemben nem volt választásom. - Folytatta, figyelembe se véve a másikat. A lámpa fénye megreszketett, s hangszálai vele együtt remegtek meg. Megcsuklott. Kibuggyant egy csepp a szeme sarkából.
-Te.. sírsz?
-Nem, kedvesem, kacagok.. - Felzokogott. Lecsúszott, arcát a párnába fúrta, teste rázkódott. Jó öt perc telt el így, némán figyeltük őt, mi ketten. De Laytonnal nem tudtam úgy együtt érezni, mint Danával.. S akkor a férfi gyöngéden ölébe vonta a fejét. Ujjai kiszabadították sötét tincseit a hajtűk gonosz fogságából, szétsimították a combjaim a selymes fürtöket. Élvezettel túrt újra és újra Dana koronájába, aki egyre csak sírt.
-Mi a baj? Nekem elmondhatod.. - Búgott megnyugtatón. Egy pillanatra azt hittem Dana felpattan és idiótának nevezi – de ekkor a nő nyelve megeredt. Dana beszélni kezdett.
-Pe..Percy. - Rebegte. - Percy nem..
-Mi nem? - Suttogott neki, ujjbegyeivel puhán körzött az arcán és a hajtövénél.
-Nem az én apám. - Mellkasa egyre emelkedett és süllyedt, s a teher, mely hosszú évtizedekig megült rajta, egyszerre oszolni kezdett.
-Hát kié?
-Nem tudom. Azt sem tudom ki az én apám. Még..Dollyét sem. Az egész úgy kezdődött.. - Nagyot nyelt. Elképedve álltam, fejem felszegve, minden figyelmem szavaira összpontosítva. Gyerünk, Dana! Hogyan kezdődött?
-Csak nyugodtan.- Biztatta. - Itt vagyok veled. Most már soha többet nem engedlek el.
-Volt egy kis házunk. Waldkirchenben. Egészen az erdő lábánál. Ha reggel felkeltem, az első dolog ,mi szemet bökött nekem az a hatalmas, hósipkás, ködbe vesző tetejű hegy volt. Imádtam ott élni. Dolly nem szerette, ő mindig a városba vágyott, de anyát nem érdekelte. Anyát.. akkoriban semmi sem érdekelte.
Zöld volt a fű, a tó meg feszes, hol lágyan fodrozódó, de mindig gyönyörű. Akkortájt sokat jártunk fürdeni Dollyval. Mi olyan jó testvérek voltunk. És Percy mindig nézett bennünket. Főleg engem. Dolly már akkor is kövér lány volt – nem tetszett a fiúknak. Ellenben én a vékony termetemmel, a kicsi, de feszes és hamvas kebleimmel a környékbeliek álma voltam..
És még valakié, aki közelebb volt, mint hinnéd, Layton, még közelebb, mint amit el mersz képzelni.........
-Percy. - Tátogott, látszólag ő maga sem hitte el.
-Percy. - Hunyta le szemeit, arca eltorzult az undortól.
-Percy... - Ajkamra szorítottam a kezem. Rettegtem a folytatástól.
-Percy anyám előtt úgy tett, mintha apám helyett akarna apám lenni. De egy nap követett bennünket a tóhoz. Az ég tiszta volt és felhőtlen és a nap úgy tűzött, hogy még naptejjel is igen veszélyes lett volna kit maradni. „Eredj haza, Dolly.” - Mondta ő és a nővérem értetlenül állt a kijelentés előtt. „És Dana?” - Kérdezte, de Percy arcul ütötte őt. Sírva szaladt haza. Mi ketten maradtunk ott, csak ő, meg én. Tizennégy éves voltam, Layton, és még.. érintetlen. Érintetlenebb, mint bárki ebben a korban, még csak csók sem érte soha a számat..! Ez a fenevad, ez a senkiházi, ez az undorító féreg meg... - Félre fordította a fejét. Elszorult a torkom s tudtam, hogy Layton szája e percekben épp olyan száraz, mint az enyém. - És anyám.. végig tudott az egészről, mert Dolly elmondta neki. És én, amikor hazaértem, nem tudtam ülni.. Mert.. úgy fájt.. belülről rohadtam, és rohadok azóta is.. - Felsírt, mint egy csecsemő. - Még csak nem is védekeztünk. Az egész egy vasárnap reggelen kezdődött, mikor a mise után a pap odahívott, hogy szagoljam meg a bort. „Látod, lányom? Milyen vörös..és az illata! Szagold csak..!” Engedelmesen beleszimatoltam a kupába, a pap akkoriban nagyon szerette a családunkat, hiszen anyám minden alkalommal hagyott ott neki valamit. Volt egy sejtésem, mi szerint ők ketten.. De erről akkoriban nem volt illendő beszélni, de hát miket is mondok itt, egy pap..! Mindegy. A gyomrom a torkomig kúszott, rohantam kifelé.. És szégyen, de a templom külső fala mellé hánytam.
Ez minden reggel így folytatódott. Anyám egyszer csak félrerántott, a karomnál és így szólt: „Az a Rositter fiú túl sokat legyeskedett körülötted mostanság. Van valami, amiről tudnom kéne?” Elsírtam magam. Megvert.
A következő hónap elején felküldött ide – a békés – hah, már amilyen békés az volt – vidéki életemnek befellegzett. Egy idős, roppant idős házaspárhoz költöztem, ide, ebbe a házba. - Itt szünetet tartott. Körülnézett a szobában, már-már olyan szeretettel simította végig tekintetével a falakt, mint ahogyan én szoktam azt tenni. De most képtelen lettem volna másra figyelni, Dana mondókája egyszerűen magához láncolt, s nem eresztett. Kezdett bennem kirajzolódni valami borzalmas gondolat.... - Szerződést kötöttek anyámmal. Míg élnek ellátom őket, segítek a háztartásban és a többi.. És miután meghalnak, a ház a nevemen marad.
Aztán..innentől emlékszel. A bútorüzletben találkoztunk.. - Idézte fel nosztalgikus mosollyal, melyet azonban még mindig beárnyékolt egy rendkívül apró momentum.
-Azt hiszem, valamit kihagytál. - Hajolt fölébe egészen, s tekintetük elválaszthatatlanul összekapcsolódott. - Mi lett a gyerekkel?
-Megszültem.. - Rebegte. - És elneveztem Phaedrának.
Apró sikkantás hagyta el a számat, mire Layton felkapta a fejét, Dana azonban csak mosolygott.
-Jesszusom.........- Suttogta maga elé. -Ugye..nem akarod azt mondani, hogy...
-Shh. - Mutatóujját férje ajkaira helyezte lágyan. - Kérlek..
-Dana! - Durván megragadta a csuklóját.
-Megszültem a lányomat. Nem kórházban, hanem itt, ebben a szobában, ezen az ágyon. Crumplebottom néni volt a bába. Dolly és ők voltak jelen egyedül. És egy életre szóló esküt tettünk. - Folytatta fájdalmas mosollyal.
-És hol van most...? - Újra felsikoltottam, ezúttal meg sem próbáltam felfedni a hangomat. - Szörnyedve kapkodta a fejét.
-A ház.. - Dana ajka remegett. - Tudod mi az a „ház a házban”? - Kérdezte, mire Layton nem reagált, így magyarázni kezdett. - Képzeld el, hogy van egy folyosó, minden szoba mögött. Ha egy alaprajzot látnál az egész úgy festene, mintha egy meglévő ház köré építettek volna egy másikat. És ezeknek a folyosóknak fából van az aljuk, sőt a benső falaik és.. És átjáróval - titkos és nem is annyira rejtett átjárókkal – van teli a ház. - Mosolygott.
-Dana...
Rázott a hideg, összegörnyedtem, két kezemmel a hajamba markoltam. Felüvöltöttem kínomban, egész hajcsomók, méghozzá sötétbarna hajcsomók hullottak lábaim elé.
-Így igaz, Layton. Phaedra McWithy itt él velünk. Mindent lát. Mindent hall. Mindent tud.. Most már mindent.

A Te véred, az Én vérem
Haldoklottam. Álmodtam, mégis éber voltam. Sötétbe zártak és én beleszoktam ebbe a világba, hát most miért, miért kellett fényt ereszteniük a denevér börtönébe? Ennél nagyobb kegyetlenséget velem tenni nem lehetett volna.
Dana egész éjjel mosolygott, szerelmesen, mint egy kölyökkutya és Layton a haját meg az arcát simogatta. Rettegtem a reggelt, de még inkább rettegtem azt, ami utána következhetett... Belegondolni rettegtem, mégis szüntelen ezen járt az agyam.
A nap első sugarait nem láthattam, annyi bátorságom és önerőm már nem akadt idebent, hogy levonszoljam magam. Layton az órára pillantott.
-Mindjárt hét. - Gyengéden rázogatni kezdte felesége vállát, aki nyomban felriadt.
-Megyünk a rendőrségre. - Suttogta.
-Nem. - Mosolyodott el a férfi, s én bágyadtan ültem fel. Nem?
-Nem?
-Nem. - Még szélesebben mosolygott.
-Hát akkor? - Ráncolta homlokát. - Layton, mire készülsz? - Bal karja segítségével feltornászta magát az ágyon, ülő helyzetbe. A férfi felelet helyett apró kulcsot halászott elő a zsebéből, s az ő féltekére eső éjjeliszekrény fiókjának zárába helyezte. Elfordította, a zár halk kattanással adta meg magát.
-Jóságos.. - Dana arca elfehéredett. - Te.. te..
-Én? - Vigyorgott, s közben kiemelte a fiókból a gyér fényben ezüstösen megcsillanó Desert Eagle AE 50-est. Rámarkolt a fegyverre, játékosan becélzott egy vázát.
-Az istenért, Mary néni Herendi porcelánját ne! - Sivalkodott.
-Kedves, meg sincs töltve. - Forgatta szemeit. - Szóval ezt szeretném. - Mondta. Egy pillanat erejéig elmerültek egymás tekintetében.
-Biztosan? - Dana szeme reménytelin csillant meg. Szívembe markolt a jeges rémület, Dana, már Dana is..?! Nem, ezt nem hiszem el..!
Layton bólintott. Kezét nyújtotta a nő felé, aki örömmel fonta ujjait az övéi közé. Magára kanyarította a fürdőköpenyét, annak jótékony leple alá rejtette a fegyvert.
Ne hagyjatok itt! - Gondoltam és felugrottam.

Odalent Teresa és Melanie karikás, kialvatlan, de annál élénkebb szemeivel találtam szemben magam, de Danáékkal ellentétben engem igenis megrendített a látványuk.
Eddig minden alkalommal kéjes örömmel töltött el, ha előre tudtam, hogy valaki meg fog halni, míg maga az illető gyanútlanul tette a dolgát.. De most más volt.
Én nem tudtam úgy tekinteni Danára, mint az anyámra.. Képtelenség..! Itt valami tévedés történt!
S mégis a tudat, hogy a szülőanyám férje ölni készül megrendítette bennem az önmagamba vetett hitet. Én is McWithy vagyok... Ezek velejükig romlottak! De én nem.. én nem vagyok az.
Kezeimbe temettem az arcom. Sírtam.
-Ti meg itt még pizsamában vagytok? - Hallatszott Melanie ripakodása, aztán a lövés zaja..
Leeresztettem a karjaimat. Hallottam a tompa puffanást, amint a kövér test padlót fog, de azt nem tudhattam, hol érte a lövés. Teresa éles sikolya azt sugallta, hogy nem a mellkasán..
Minden erőmet összeszedtem, s kileselkedtem.. Ráharaptam az alsó ajkamra.
Melanie a hasán feküdt, a koponyája teljesen szétroncsolódott. Nem hiába, erős fegyver a Desert Eagle, hatalmasat üt és ez meg is látszott, a szerencsétlen fél agyát elvitte az az egy szem lövés. Lédús testéből lassan folyásnak indult a vér, arccal lefelé úgy festett, mintha azt lefetyelné a padlóról.
A helyes kis dohányzóasztalt gazdagon terítették be a rubintvörös cseppek – lám, ez a gyilkosság nem maradt nyomok nélkül.
-Nagyi.. - Suttogtam reszkető hangon, Layton torz mosolyát nem tudtam nem észrevenni. A saját anyjára, Teresára szegezte a fegyvert, Dana türelmetlenül, karba font kezekkel feszített mellette. Szigorúan nézett a nőre, úgy, mint egy betolakodóra, egy ocsmány kis féregre, aki megpróbálta bemocskolni az ő mindig makulátlan és tiszta szőnyegét..
-Layton.. - Teresa hullára vált arca nem sok reménnyel kecsegtetett. - Fiam..
-Ne merj így nevezni. - Felelte higgadtan. - Nem vagy az anyám. Megszégyenítettél, megbecstelenítettél... - Hangja elcsuklott, ezzel egy időben mozdult az ujja a ravaszon. Keze megrándult a fegyver visszarúgásától. Teresa mellkasába fúródott a töltény, a következő a hasába, a nő szájából vér buggyant fel, végigcsurgott az állán, s amint hátraesett koponyája szétcsattant az asztalka vas peremén.
Layton reszketett az idegtől és tán a fájdalomtól is. Az én arcomon már patakzottak a könnyek, ellenben Dana elérzékenyülten ölelte magához kedvesét.
Lábaik alatt tócsába gyűlt a vér, ők pedig szenvedélyes csókban forrtak össze. Homlokom a fának koccant, lecsúsztam a fal tövébe.
Artikulátlan torokhangot hallatva zokogtam. Égetett és fájt. Igazán fájt. Miért..? Miért nem maradhatott minden a régiben? A bolond Meriel, az elviselhetetlen ikrek, Layton bamba képe és Dana őrmester jellege..? Miért..?
Régen szerettem a McWithy családot. Szerettem nézni az elcseszett, reménytelen életüket, s az ebből kitörni képtelen fiatal lelkek tipródását. De most, hogy én is részese lettem ennek az őrületnek pokolra kívántam az egész bagázst.. és lassan már önmagamat is.
Az újonnan egymásra talált páros egyszerre abbahagyta egymás szájának felemésztését, összenéztek és alig észrevehetően, de szinkronban bólintottak. Kézen fogva indultak meg kifelé.
Mi történik..? Hová mennek ezek?
Érdeklődve követtem őket egész’ a hallig, ahol is megtorpantak. Layton leakasztotta a szegről a baltát, mely az esernyőtartó mellett függött évek óta, háborítatlanul. Még egyszer, utoljára a mozaiküveg hűvösének nyomtam az orrom.
Layton meglendítette a baltát, amely végérvényesen összetörte az engem mindeddig hősiesen védő gardrób faajtó gerincét.