McWithy villa - Az elátkozott ház: Tél

Az Első hó
Fagyott. Jégfüstös ablakokon át tekintettem kifelé, a ködös, fiatal tél szürke szemeibe. Összekucorodva aludtam a fagy első éjjelén, sejtettem a hideg közeledtét, de pontosan nem készülhettem rá, hisz’ tévét nem néztem, így az időjárás jelentés csalóka szavára sem ingathattam hitetlen fejem.
Durva szálú pulóvert húztam elvékonyodott testemre, nyugodt és felettébb úrias léptekkel vágtam át Meriel szobáján. Nem volt bennem félsz, lebukásbiztossá vált a ház ezen területe. Dana azóta nem tette ide csizmája hegyes sarkának, egyetlen kopott szegletét sem.

Emlékszem arra a jéghideg és csúszós légáramlatra, mely végigkúszott az összes folyosón és szobán, minden sarokban elhelyezte illatanyagát.. S aztán Dana érzéketlenségéből mit sem vesztve sétált tovább.
- Layton! - szólt erélyesen pipafüstöt eregető, szokásához híven semmittevő férjére, Laytonra. - Kérlek, kitakarítanád a konyhát?
Laytonnak arcizma sem rezdült. Megszokott helyén ült a konyha karcos asztallapját támasztva, ajkai a pipaszárra tapadtak, kedvtelve szopogatta az édeskés fát. Bólintott.
- Ráér holnap. A nagy részét még ma este megcsinálom. De előbb le kell dőlnöm egy kicsit... - Tüdeje sípolása az egész helyiségben hallható volt, ahogyan mélyen belélegezte a konyha hideg levegőjét. Közben homlokán apró ránc jelent meg, talán arra gondolt, be kellene már kapcsolni a fűtést.
Hosszú szoknyája csak úgy siklott felfelé a lépcsőn, egyetlen kiálló egyenetlenségben sem akadt fenn, Dana ujjai eközben olyannyira belenyomódtak a korlátba, hogy kibuggyanó vére nyomott hagyott a fán.

Egy szemhunyásnyit sem aludt, két órán keresztül csak feküdt, a plafont bámulva. Eztán felásta a hátsó kertet, egymaga. A kert hátsó része korábban takaros, virágágyásokkal teli, elegánsan kikövezett terület volt. Az árvácskák fejei most mégis kókadtan, búsan hajoltak meg McWithy asszony kemény talpai alatt. Elsőre gyengének tűnő, vékonyka karjai céltudatos akarattal feszültek meg, az ásó beosztottként engedelmeskedett neki. Mély gödör, körötte föld illata lengett körbe, az elhaló növények maradványai szétszórtan hevertek körös-körül. Dana lihegett, verejtékcseppek csillogtak a homlokán, arca sápatagabbnak tűnt a gyér fényben, mint a télbe forduló, szegényes táj köröttünk.
Bátran támaszkodtam a ház sarkának, már-már vakmerőn. Nem kellett félnem, Layton még levegőt venni is elfeledne, ha nem figyelmeztetnék rá, Dana pedig túlzottan is beleélte már magát saját rémálmába. Szürkült az ég, a köd egyre sűrűsödött. A nagyasszony befelé indult, hogy földet hányhasson végre a tetemekre.
Nehézkesen cipelte ki ölében Palmert és Tollet, egyenként. Elhaladtában Layton kifejezéstelenül nézett távolodó, s visszatérő alakja felé.
-Ha bárki kérdi.. - Nyögött fel keservesen, fájó derekát húzó súlya alatt. - Az ikrek a szüleimnél vannak. Mert szükségük volt egy kis levegőváltozásra.
A nő nyugalmától kilelt a hideg, Layton szempillái megreszkettek, majd lehunyta szemeit én lassan bólintott. Résnyire nyílt ajkai közül ráérős ringatózással szállt fölébe a füst. A konyhát olyan ridegség töltötte be, hogy a forró gomolyag még élesebben rajzolódott ki, csak nagy sokára mutatott hajlandóságot az oszlásra.

Igen, hogyan is felejthettem volna el azt a napot. Az aznapi vacsoránál, már csak három teríték került az asztalra. Egyikük sem nyúlt az ételhez, Dana és Layton mereven néztek el egymás mellett, mintha csak direkt tették volna, de tudtam – mindkettejüknek hatalmas nyomás nehezedett elgyengült testére. A harmadik tányér mellett senki sem ült, a pohár lefelé fordítva, míg a kés és villa háborítatlanul fénylett a pengére hajtott szalvétán.
- Kemény tél lesz az idei - szólt halkan Dana, s ajkai közé vette a vékony üvegpohár szélét. Rúzsfoltot hagyott rajta, de nem kortyolt a testes borba. Nem kívánta az italt, nem kívánta az ételt. Nem kívánta az életet, a legszomorúbb tán az volt, hogy mindezt titkolni sem próbálta.
- Így van. Lassan be kellene fűteni - motyogta hitvese.
- Dolláék nem díjaznék a sarkvidéki éghajlatot, pár száz négyzetméterbe sűrítve - Kényszeredett mosolya résnyire nyílt, beleharapott a ropogós csirkébe, mely már teljesen kihűlt a tányérján.

Éjszaka volt, késő éjszaka és én Crumplebuttom társaságában álltam az úttesten, félúton az ő – és McWithyék háza között. Arcom az ég felé emeltem, egy szem csillagocska, annyi sem ragyogott odafent. Az első hópehely végre megadta magát a napok óta csokorba gyűlő elektromosságnak, lustán szállingózott alá, egyenesen a homlokomra. Apró kacaj hagyta el ajkam, amint forrongó bőröm felemésztette szegény párát.
- Milyen vidám valaki mostanság.. - Jegyezte meg kesernyés hangjából telő epével.
- Az vagyok - vontam vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Nem az én macskámat fojtották meg az ikrek. - Nevettem fel jóízűen, és kellően hangosan ahhoz, hogy újabb pihéket szakítsak le az égből. Kedvtelve bámultam a megannyi fehér, rakoncátlan jégcsillagot.
Crumplebuttom kalácsképén reszketni kezdtek a ráncok, szeme sarkában könnyek csillogtak. Szipogott néhányat, majd ő is nevetni kezdett. Az ő vidámsága azonban soha nem a pozitív dominósornak készítette ki a terepet. Berepedt, öreg körmeivel alig észlelhetően pöccintette meg a sor elejét, és a fekete lapocskák dőltek egymásután szorgosan.
-Ne bízd el magad. - Somolygott. - Az, hogy Meriel nem jelent többé veszélyt rád, nem tett téged különlegessé. - Prüszkölt egyet, már nem tudtam megállapítani, sír-e vagy nevet. Eltipegett a háza felé, én pedig önkéntelenül is fejet hajtva bölcs tanácsa előtt somfordáltam vissza a házba. Fáztam és új félelem kezdett gyökerezni odabent.

Sűrűn káromkodva ébredtem reggel, torkom kétszeresére dagadt, orrom eldugult, se szagot, se ízt nem éreztem, s tán lázam is a harminckilencet verte.
- Fűtsetek már be, az istenért… - dühödten öklöztem a falba, döngött bele az egész földszint. Dobogó lábak zaja lopakodott fülembe, s egy pillanat erejéig szentül hittem, saját butaságomnak köszönhetően fednek majd fel idebent. Ám az ajtócsengő kitartó nyivákolása meghozta gyümölcsét, Dana máris készségesen állt ott, csinosan, mosolygósan, úgy, ahogyan soha sem láttam. Felhorkantottam, a mozaik üvege elsötétítette ugyan a képem, de hangjaim alig tompította. Láttam, amint a nő füle megmoccan a halk zajra. Számra csaptam – Crumplebottomnak igaza volt, túl sokat engedtem magamnak az utóbbi időkben.
Nyílt az ajtó, a küszöb előtt takaros párocska álldogált. Mögöttük, mint képeslapra illeszthető elem, szűz fehérség. Az első hó megmaradt az éjjel, fagyos levegő simogatta szárnyaival a padlót és a falakat, mely odakintről áradt befelé, itt összeölelkezett a házban lakó állandó rideggel.
- Dolly, drágám. - Dana mesterkélt csókot lehelt a kövérkés, barna hajú, gesztenyeszemű nő kipirosodott orcájára. - Szia Jim, Istenem, te semmit sem változtál! - A szavak szinte fájtak a megkeseredett nőszemélynek, de csak azért is kierőszakolta őket penge ajkai közül.
- Akárcsak te. Milyen csinos vagy - jegyezte meg a férfi mosollyal kísérve bókját. Elnéztem, amint betessékeli őket, Jim előre engedi Dollyt, kezét kényszeredetten derekára helyezi, hosszú ujjai a nő hurkái közé mélyednek. Mosollyal nyugtáztam, hogy az első adandó alkalommal eltávolodik tőle, inkább tettetett érdeklődéssel néz körbe a falon lógó festmények között. Egy pillanatra megállapodott tekintettel állt előttem, de szembogarában semmiféle tudást nem véltem felfedezni. Nem látott, nem is sejtette létezésem és csinos arcát szemlélve végtelen nyugalom ült meg vállaimon. Nem is értettem, hogy egy ilyen zöld szemű, fekete hajú díszpéldány mit keres a dagi, kurta lábú Dolly mellett, ki Danaval ellentétben a hold sápatag képére emlékezteti az embert, ha ránéz.
- Volna esetleg valami harapnivaló a számomra? - Bűntudatosan mosolygott Danára, kinek arca csaknem görcsbe rándult a válasz közben.
- Hogyne, gyere csak. Layton elment, hogy megvegye a karácsonyfát, de hamarosan ő is csatlakozik hozzánk. És mondd.. Jól megvagytok Jimmel?
A ház asszonya gyengéden terelte át étkezőnkbe testvérét. Annak vonásai egy másodpercnyi fuvallat erejéig megfeszültek, s eztán fájdalmasan ernyedtek el. Bájvigyorba torzult arca még inkább megeresztette tokáját.
- Persze. Persze.
Halkan kuncogva cirógattam meg a lecserélt falvédőt, melyen át semmit sem láttam olyan jól, mint a régi lyukacsain keresztül, de azt az arcot, mit a két nő játszott egymás előtt, ezer közül, látatlanul is le tudtam volna festeni.

Jégvirág

A nappaliban ülték körül a dohányzóasztalt, mindenféle – és fajta sütemények, valamint egy díszes, ragyogó adventi koszorú alatt igyekezett megállni sarát az asztalka. Dolly és Jim egymás mellett foglaltak helyet, mint két gerlepár, noha turbékolásuk leginkább a tűz halk, de annál hangulatosabb pattogzásába fulladt.
- Tényleg, meg van még az a helyes kis rózsabokrotok ott a hátsó kertre nyíló ajtó mellett? - Dana szándékosan eltartotta kisujját a teáscsészétől, noha az cseppet sem volt olyan elegáns formázású, hogy megkívánja az előkelősködést.
- Á, nincs - válaszolta nevetve Dolly. - Ugyan, mikor is voltatok nálunk utoljára? - Összehúzta szemöldökét, mintha megszámlálni próbálta volna a felettük vándormadárként elhúzó éveket. - Tíz..?
- Régebben - mondta Dana.
- Mikor Meriel született - Layton halkan szólalt meg, de ez a csendes hang is mágnesként vonzotta magára mindhárom pillantást. Jimet látszólag nem izgatta túlzottan a téma, pillantása máris tovasiklott a falakon függő vadászfestményekre, s még tovább, a sötétzöld, bársonyfüggönyre, mely mögött felsejlő fátylon át, apró hópelyhek fedték el lassan a birtokot.
- Drágám - Dana felemelte hangját, nem minden él nélkül szólította meg férjét. - Kérlek, felhívnád a bejárónőt, hogy hol késik? - ajkait csücsörítve nyomta ki, így próbált kedves ábrázatot ölteni, láttam rajta, hogy ez egyszer képtelen lenne mosolyt erőltetni nyúzott képére. - Lehet nem említettem, de az ünnepek idejére felfogadtunk egy fiatal lányt. A kisujjam sem vagyok hajlandó mozdítani - megjátszott, már-már tökéletesen a családi idillbe illeszkedő kacaja el sem jutott Jim füléig, s Dolly is csak egy halovány mosollyal nyugtázta.
- Persze.
- Tényleg, hol van Meriel? No és az ikrek? - vonta fel szemöldökét Dolly, újabb teasüteményt tömött szájába. Jóízűen ropogtatta az édességet. Furcsa volt számomra a McWithy házban olyat látni, aki szívesen evett. Mióta az ikrek meghaltak, félig teli tányérok penészedtek tovább a mosogatóban, egész flaskányi tej romlott meg nap mint nap a hűtőszekrényben.
- Anyánál vannak. Ott töltik a karácsonyt Belfastban. - Lehelte egy szuszra. Túl volt rajta, kimondta, amitől eddig rettegett, most semmivé foszlott benne, de utórezgései még a szobában cikáztak.
- Beszéltél anyával..? - egészen elhalkult, kerekded arca gödröcskéi közé újabb költözött, noha csak ideiglenesen.
- Néhány szót - felelte kurtán. - Töltenél nekem még teát?
Bólintott, látszólag megértette, hogy nővére nem kíván többet értekezni szüleikről. Bőre kisimult, Jim térdére tette a kezét.
-A mieink Jim szüleinél vannak - mosolygott, s én vele együtt mosolyogtam. Az a két szerencsétlen kölyök legalább tényleg a nagyi ragadós, rúzsfoltos csókjait élvezi, nem pedig egy nyirkos, sötét gödör állatias, ám annál vendégmarasztalóbb bűzét...

Haraptam egy nagyot a zserbóból. Úgy tűnt valaki mégsem felejtkezett meg teljesen létezésemről. Dolly felfelé menetele előtt két süteményt hagyott a parkettán, pontosan a gardrób ajtaja előtt. Nyilván puszta véletlenségből, hisz’ az emberre jellemző, hogy lehajol járta közben, és letesz két finom sütit a földre. Jim nem sokkal később követte őt, nyilván, hogy eleget tegyen férji kötelességeinek. Sajnáltam Jimet, unott arcáról lerítt, semmi kedve ehhez az egészhez, semmi kedve a karácsonyhoz, az elhízott feleségéhez, McWithyék rideg szeretetéhez. Nem hibáztattam érte. Ugyanakkor Dolla iránt is szánalom fogott el.
Teljesen elérzékenyültem saját személyiségem zavarától. A végén még teljesen átjár az ünnep szelleme, és betlehemezni fogok Crumplebottom ajtaja előtt.
Ahogy testvére és Jim halló – és látótávolságon kívülre értek odafent, Dana csont vékony karjai erőből lökték a falnak Laytont.
- Te szerencsétlen! - sziszegte. - Mindent tönkre akarsz tenni, mondd csak?!
- Nem - felelte, meg sem próbálta lefejteni magáról felesége kellemetlenül szorító kezeit. Dráma, dráma, dráma. Mosolyogva néztem őket.
- Akkor meg kussolj! Mindent elrontasz! Istenem, miért kellet nekem annak idején hozzád mennem feleségül… - szorította össze szemeit, s egy másodpercnyi erő tartamáig – mely nyomban el is szállt a férfiból, amint megszólalt a csengő – Layton mintha válaszra nyitotta volna száját.
Csengettek.
- Ez biztosan Lucia. - Mondta végül.
- Ereszd be - megvetően lökte el magától. – Lefekszem - sóhajtott, s színpadiasan vonult fel.
Érdeklődve fordítottam fejem az új jövevény felé. Vörös haja rövidre nyírva, borzasan pihent kerek arcán. Igazán csinos volt, és ez Layton figyelmét sem kerülte el, férfiasságát tekintve bármennyire hasonlított is az öreg ház szerkezetére.

- Vacsora! - Dana éles, sipító hangja még a legapróbb szálkák idegszálacskáit is pattanásig feszítette. Morogva emelkedtem fel, nemhiába, egyetlen szót sem akartam elmulasztani beszélgetésükből.
- Valaki engedje ki Luciát! - tette még hozzá kiabálva, a hang terjedéséből ítélve konyhájában tartózkodott épp’. - Nekem most nincs érkezésem.. Azt hiszem túlsült ez a pulyka.
Gyorsan slisszoltam lefelé, Jim árnyéka csak úgy suhant a falon. A sors akarata, ebben egészen biztos voltam.
Lihegve döntöttem verejtékező homlokom a sötét üveglapnak, idejében érkeztem. A szemkontaktus kettejük között felperzselte a fát, hogy az csaknem lángra kapott. Lucia vörösen izzó fürtjei egyszerre felforrósították Jim hidegnek és érdektelennek tetsző orcáját, szemeiben kis szikrák gyúltak.
- A viszont látásra - búgta a lány, miközben hagyta magára felsegíteni a szőrmekabátot, közben direkt simulva a férfias kezek közé. Kecses jégvirágocskára emlékeztető mozgása alattomosan kúszott be Jim bőre alá. Mint ki az ablak üvegén látja a tél eme csodáját, úgy égett bele retinájába a lány törékeny szépsége.
Elgondolkodtam. Vajon egy fiatal lánynak, aki ünnepek idején vállal másodállást, honnét van pénze ilyen drága holmira? Kérdésem megválaszolatlanul, de mégis megfejtésre lelt.
- A mielőbbire - mosolygott a férfi, vidoran folytatta útját a konyha felé. Layton és Dolly a lépcső közepén álltak. Layton sajnálkozó arca láttán megint csak nevethetnékem támadt. Micsoda komédia!
- Ha lehet... - szólt Dolly élettelen hangon, merev arccal. - Külön szobát kérnék.
Layton zavartan krákogni kezdett.
- Ami azt illeti, a vendégszobánk kulcsa jó ideje elveszett... Meriel tudja hol van és… - szeme furcsa mód kiguvadt, legszívesebben visszaszívta volna a tiltott nevet.
-Ó, akkor fel tudnád hívni nekem, ha szépen megkérlek? Layton, ez fontos - markolta meg karját hirtelen. Hatalmas, barna, bocira emlékeztető ártatlan és meleg szemei csak úgy könyörögtek. Mintha egy halálra ítél végső szavait rebegték volna el.
-Megbeszéljük vacsora után. - Hadarta, s lesietett a lépcsőn. Dolly csak állt ott, könnyeit visszatartani igyekezvén. Tudta jól, amit Layton nem is sejthetett. Ő már tudta, ismerte a férfiak azon pillantását, mikor elhatározzák, hogy le fognak feküdni egy nővel. S ezt az elhatározást igen kevés dolog gátolhatja meg, és ha valami, hát ő, Dolly Sheldon nem tartozott ezen dolgok közé.
Phaedra

Mind az asztalnál ültek, három gyertya világított erőtlenül az adventi koszorún. Látszólag jóízűen falatoztak, de Dana arcáról üvöltött, hogy legszívesebben kiöntené az egész fazék levest. Öt teríték pihent az asztalon, négy melegen, megrakva minden földi jóval, egy tányér azonban ugyanolyan hideg volt, mint mikor kivették a konyhaszekrényből.
- Vendéget várunk? - testvére értetlenül meredt az érintetlen terítékre.
- Nem - felelte foghegyről, hatalmasat kortyolt poharából. Dolly felváltva pillantott Laytonra és rá, s még Jim – kit aztán igazán hidegen hagyott mindenki, a fiatal és szép Lucián kívül – is észrevehetően elcsodálkozott a pár érdektelenségén.
- Akkor véletlenül?
- Nem - ismételte meg a nő. - Az a teríték Phaedráé.
Néma csend borult kis családra, Dana tányérjába meredt, ujjai olyan erővel feszültek egymásnak, hogy csaknem összeroppantak. Layton félig pillantott csupán fel étkéből, majd egy fáradt, beletörődő és megtört sóhajtással folytatta az evést. Mintha azt mondta volna „Nekem már úgysincs beleszólásom semmibe, ami itt történik... Ki vagyok én egyáltalán?” S annak rendje és módja szerint senki sem vette észre őt.
- Ki az a Phaedra? - Jim kíváncsisága végképp feléledt. Dolly zavartan bámult lefelé, ez nem kerülte el férje fürkésző pillantását, mely olyan fenségesen járt most fel-alá a családtagokon. -Te ismered? - Fordult feleségéhez. Dolly köhécselni kezdett zavarában.
Lám, a McWithy fészek felbolydult. A testvér szembogarai lopva fordultak fél másodperc erejéig a falvédő felé, mely engem rejtett. Elmosolyodtam. Ma este végre társaságom is lesz.
- Felmennék a szobába lepihenni - Dolly halántékára tapasztotta a kezét. - Azt hiszem, nem vagyok igazán jól...
Most kellett cselekednem. Sietve indultam meg felfelé, hogy a vendégszoba kulcsát Dolly ágyába csempésszem, mielőtt még felér az emeletre.

Álmodozva huppant a pihe-puha, virágmintás dunnák és párnák közé. Csak úgy reccsentek bele a szerencsétlen, öreg ágyunk deszkái, Dolly testes nő volt, ám látszólag ez nem gátolta meg őt semmiben. Látszólag…
Feljajdult. Dereka alá nyúlt, tapogatózni kezdett, s fájdalmas arca rögtön meglepetté vált, mikor kihúzta maga alól a méretes, kemény kulcsot.
- Hát ez meg? - dünnyögte felülve. - Biztosan Dana felejtette itt, mikor áthúzta az ágyneműt. - Jegyezte meg magában, s én ekkor láttam elérkezettnek az időt. Óvatosan megkocogtattam az ágytámla mögötti falat. Feje bagolyként – hozzáteszem igen termetes bagolyként – fordult hátra, szeme elkerekedett.
- Phaedra - suttogta, én pedig egyelőre látatlanul, de mosolyogva bólintottam.

-A vendégszoba kulcsa - állapította meg Layton oldalra biccentett fejjel.
- Hogy vág az eszed drágám. - Jegyezte meg Dana epésen. - Hol találtad? - Fordult immár előtte ismét teljes életnagyságban ácsorgó testvérére.
- Az ágyamban... - Dollyban most tudatosul csupán e kicsiny tárgy jelentősége. Ragyogó arccal bámult Laytonra. - Ó, akkor ugye igénybe vehetem a szobát?
- Hogyan? - Ráncolta homlokát Jim. - Mi bajod a közös szobánkkal? - Férje a számukra jól ismert „Már megint kezded?” arckifejezést öltött.
- Semmi - felelt szárazon, de arcára máris visszatáncolt a megszokott vigyora. - Hát akkor, további jó étvágyat.

A hatás kedvéért Meriel szekrényén át léptem ki sajátomból, a valós világba. Ügyeltem lépteim zajára, bár tudtam, még legalább fél óra, míg nem fejezik be a vacsorát. Túl jól ismertem McWithyékat..
Lassan nyitottam ki a vendégszoba ajtaját, a régi szobám ajtaját. Dolly aprót sikkantott. Csendesen zártam be magam mögött, gondosan elfordítottam a zárban hagyott kulcsot.
- Szia - mosolyodtam el szelíden.
Arca a fal színeiben táncolt, ajka résnyire nyitva maradt. Ahogyan két karján támaszkodott fel az ágyban, úgy festett, mint egy rozmár. Egy nagyon kedves rozmár, hurkácskái édesen gyűrődtek egybenőtt csípője és dereka körött.
- Hát igaz… - suttogta elképedve.
- Mit hittél? Hogy csak álmodtad az egészet? - kuncogtam.
- Mi tagadás.. reménykedtem benne - hajtotta le fejét. Hatalmas lélegzetet vett. - Jóságos Isten. - Látszólag minden erejét össze kellett szednie, hogy tartósan képes legyen rám irányítania tekintetét. – Megértem - döntöttem oldalra a fejem, s tudtam, ez kegyetlen dolog volt, mert kulcscsontom így is eléggé kiáll, nemhogy ha még inkább ráfeszítem a bőrt. Dolly megint elsápadt.
- Ne csináld ezt - borzongott meg, s láttam karján felállni az apró pihéket.
- Bocs. Leülhetek? - vigyorogtam. Válasz helyett felült az egyszemélyes ágyon. Odasétáltam, szeme tükrében néztem a székláb vastagságú, csontos lábaimat. Sajnáltam szegényt.
- Rémesen nézel ki.
- Te sem panaszkodhatsz.
Legnagyobb meglepetésemre megragadta hideg, vékony csuklómat. Ernyedten hagytam kezében pihenni kéklő körmöktől díszített kézfejem.
- Hogy bírtad eddig..? S eztán hogy fogod? Ezért feljelentést is tehetnél vagy..!
- Elég - mondtam. - Nem. Lehetne rosszabb is... - elfordítottam a fejem. Furcsa volt újra gyermeknek lenni egy felnőtt mellett.
- Hogyan?! - magához szorított. Szívdobbanása egy pillanatra átvette az én szívem ritmusát. Egészen meleg érzés volt. Eltoltam magamtól.
- Sehogyan. Nem tudom. Mindegy. Jó így...
- De hiszen úgy élsz, mint egy... egy...
- Mondd csak ki! - kacagtam fel. - Mondd ki!
- Egy féreg - suttogta, s szeme megtelt könnyel. Gyengéden nyúltam előre, begörbítve kis mutatócsontomat. Letöröltem arcáról.
- Mi a baj? - kérdeztem, mintha nem tudtam volna. A gyermek elbújt hát elfojtott kiskorom sötét üregében.
- Azt hiszem, nem bírom tovább - arca megmerevedett. Ahogyan ott ült velem szemben, egyszerre már nem is a szemeimbe nézett, pontosabban egyenesen oda, de láttam, hogy szelleme már egészen másutt jár. Túl a fél sötét, halovány fényű barátságtalan szobácskán. Túl a gyermekágyamon, melyben sosem feküdtem igazán, ha feküdtem is akkor is a börtön ígéretével. Nyomasztotta őt, láttam rajta, s közben saját életének árnyaitól sem szabadulhatott. Meg akartam nyugtatni, el akartam mondani neki, hogy az én nyomorúságom ne fájlalja. Géphangon, szürkén, élettelen szavakkal dobálózott tovább. - Két gyerekem van.
- Tudom... Lilly és Ann.. - de oda sem figyelt.
- Lilly tizenkét éves, még bújik. Éjszaka néha átjön a szobámba, hogy velem aludjon. A szobámba. Nem a szobánkba. Jimmel külön alszunk. Ann tizenhét és talán kevesebbet látom, mint Jimet. Fiúja van. Persze, miért is ne lenne? - fájdalmasan nevetett. - Szép... Az apja szemeit örökölte. - Jegyezte meg elvékonyodó hangon.
- A te szemed is szép - érintettem meg vállát, de tudtam, felesleges. Itt már minden eldőlt, minek el kellett dőlnie, s ugyan ki vagyok én, hogy megmelengessek egy kihűlt szívet, s reménnyel áltassak egy üres lelket..?
- Majd Lilly is megnő. Neki sem lesz szüksége rám. Egyedül maradok. Fizikálisan is. Most legalább a látszata fenn áll annak, hogy vagyok valaki...
- És Jim? - kérdeztem, de ezúttal olyan hangon, mintha választ adnék. Tudtam, hogy szeretné elmesélni. Még utoljára – s egyben első alkalommal.
- Megcsal - mosolygott. Üres mosollyal.
- Ó.
- Mikor először csinálta jelenetet rendeztem. Lilly születése után fél évvel volt. Tíz kilóval könnyebb voltam. Nem karcsú, de könnyebb. Kevesebb ránc volt a szemem sarkában, mikor mosolyogtam. Nem volt sima a bőröm, de nem is kapaszkodott belé ennyi szarkaláb, mint most. Válni akartam. Jim térden állva könyörögte vissza magát. - Aprót szipogott. Csodálkozó, feldúlt arcot kellett produkáljak. Dollynak együttérzésre volt szüksége – és bár nehezen vallottam be, de nekem is. - Mikor másodszor is megcsalt elbújva zokogtam a szobámban. Napokig nem jöttem elő. De aztán.. nem szóltam semmit. És a harmadiknál sem. És a bébszitternél sem. És Luciánál sem fogok.
- Szomorú - mondtam.
- Látod, ez a közös bennünk. Nem kellünk - könnyes mosolya belém hatolt és úgy tett magáévá, mint annak idején szülőanyámat az a féreg, ki idejuttatott.

Krampusz

Hihetetlen érzés volt megint normális ágyban aludni, tiszta levegőn. Már-már bántotta a fűrészporfészekké alakult tüdőmet.. Dollyval szorosan összebújtunk az egyszemélyes ágyon, arcom puha mellei közé fúrtam, kezeimet betuszkoltam egy-egy hájpárnácskába. Egyszer sem estem le.
Megint kicsinek és védtelennek éreztem magam, és azt képzeltem, hogy Dolly az anyukám, aki vigyáz rám és szeret engem.
Álmodtam is, de mikor reggel felébredtem, már nem emlékeztem arra, hogy mi volt benne..
Az ébredés.. Borzalmas volt. A ház falait énekhang, vékony, gyermeki dal botránkoztatta meg már fél kilenckor. Kórusban zengett az Ünnepeljük a karácsonyt.. kezdetű ünnepi nóta. Amióta az eszemet tudom, gyűlölöm a karácsonyt.
- Mmm.. Mi a... ? - Dolly morgolódva fordult bal oldalára, méretes feneke lendült, a könyököm keményet koppant a padlón. - Jaj, ne haragudj! - Ült fel, s én menten talpra szökkentem.
- Semmi gond... De most vissza kell mennem! Danáék biztosan felébredtek. - Szóltam sietve, s már ott sem voltam. A vendégszobán keresztül nem lehetett visszaszökkenni a saját kicsiny világomba. Deszkái szorosan szegeződtek egymásnak, a kárpitok egyenes és töretlen falon függtek makulátlan tisztasággal, évek óta.

Lucia különösen csinos volt aznap délután. Testére feszesen rásimult a fekete, hajónyakú sztreccs anyag, nyakára vékonyka selyemsálat kötött, mely mögött bordónak tetszett tejfehér nyaka.
Egyszer sem kérdezte, miért kellett eggyel több terítéket feltennie. Gyanította, hogy senki sem felelt volna neki.
Körbejárta az asztalt, ahol ültek, s mikor Jimhez ért a teával, különösen mélyre hajolt – nyilván tiszteletének kifejezése okán.
Dolly arca hamuszürke árnyalatokban játszott, de kifejezéstelen maradt. Lassan kezdett hasonlítani Merielére... Összeborzongtam. Vajon Meriel hol van most..?
Újabb, a reggelihez hasonló ritmusok és dallamok szálltak be az ablakon. Ma már sokadszor.
- Az Isten verje meg - mordult fel Dana, s lecsapta villáját az asztalra felkeltében. Mindenki rá nézett, de semelyikük szemeiben nem villant felháborodás. Pedig Isten nevét vette a szájára, karácsony előtti napon, éneklő gyerekek kapcsán. Lendületes léptekkel indult kifelé, szinte láttam, hogy a legváltozatosabb káromkodásokat forgatja át agyában, amivel majd elzavarhatja az aprót és édességet váró lurkókat.

Amint kitette lábát a konyhából, elszabadult a pokol. Dolly önkéntelenül húzódott közelebb Laytonhoz. Éreznie kellett, hogy van még valaki mellette, még akkor is, ha csak a férfi ingének szegélyét érezhette karjához érni. Könnyebb volt így elviselni azt az arcjátékot, a szemek pajkos csatározását, mely előttük zajlott le, nyíltan.
Lucia és Jim felébredni látszottak aznapi, téli álmukból.
- Még valamit parancsol a fiatal úr? - Lucia játékosan megsuhintotta Jim bal combját lenge anyagú, hosszú szoknyájával léptében.
- Azt hiszem, innék még teát - mondta erre ő. Layton oda sem figyelt igazán. Csakúgy, mint általában, mélyen elmerülve önmagában ült ott, nézve ki a fejéből.
Lucia kinyújtózkodott, miközben a kancsóért sétált. Fejét oldalra döntötte, nyaka ívesen megnyúlt, a vörös sál mérges kígyóként tekergőzött rajta. Jim legszívesebben leszakította volna, hogy ajkaival vegye át a puha anyag helyét, s fogaival színezze véraláfutásokkal a hófehér bőrt. Megrázta magát.
Mire Lucia visszafelé egyensúlyozott lassan, a színültig telt csészével, már egyszerű, de annál ígéretesebb mosoly villant arcán.
Töltött. Jim keze eközben hátsó domborulatára kúszott, simogató köröket téve ott. Dana lépett be a konyhába, szeme villámokat szórt.
- Kikészítenek... Utálom az ilyeneket... Sok undorító kertvárosi, aki a becsületesen dolgozó polgárokból akar megélni.. Karácsonykor! - visszhangozta. - Le kell feküdnöm... Migrén - s két ujját orrnyergéhez nyomta, összeszorított szemekkel. - Lucia, kedves.. - Nyájasabb gúnyába öltöztette hangját, mézédesen nézett a lányra.
- Igen? - kérdezte ő.
- Tudsz ma tovább maradni? Megfizetem.
- Semmi akadálya - mosolyodott el, s szeme sarkából huncutul pillantott Jimre, kinek ugyan lassabban, de azért mire kellett, világossá vált az est további kimenetele.

Dollynak nem volt szüksége ülőpárnára, hatalmas tompora úgy terítette be a fésülködőasztal előtti széket, mint egy díszes selyempárna. Bőrére krémet kent, haját kifésülte. Szempilláit göndörítővel ívelte csábosra. Kár, hogy mindez mit sem ért.
Úgy készült erre az éjszakára, mintha ő állna élete leghatalmasabb és egyben legszenvedélyesebb szeretkezése előtt. Ám szeme fájdalmas üressége rácáfolt pipiskedő tevékenységére.
- Mire készülsz? - kérdeztem tőle, elnyúlva az ágyán, ágyamon.. Mintha nem tudtam volna.
- Semmire - vont vállat, s a tükörből rám pillantott. - Néha én is adhatok magamra egy kicsit, nem?
- De. Persze - suttogtam, s akkor és ott szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mikor csinált ilyet utoljára és vajon miért olyan fontos, hogy halála előtt az ember tökéletesen nézzen ki?
Nem szólaltam meg.
- Alhatok ma is itt? - kérdeztem édesen.
- Persze. - Hideg mosollyal válaszolt.
- És ha olyasmit fogunk hallani, amit nem kellene, akkor szeretnél majd magad is megbizonyosodni a tényekről.. Vagy szótlanul álljak fel és hagyjalak magadra..? - Csendesen tettem fel e kérdést, mégis úgy vágott végig rajta, mintha fülébe üvöltöttem volna.
- Csak menj - mondta.
- Tudod... nekem.. látnom kell - sütöttem le a szemem.
- Phaedra... - összerezzentem. Elszoktam attól, hogy tulajdon nevemen szólítsanak. Ráemeltem tekintetem. - Miért? - Összevont szemöldökkel, kifordulva nézett most rám.
- Mert szükségem van rá. Évek óta ezt teszem.. Máskülönben megbolondulnék. Ha nem látnék egy kis életet magam körül......
- Danáékat is mindig meglesed? - mosolyodott el haloványan.
- Ők soha nem szeretkeznek. - Néztem szemébe nagy komolysággal. Lehervadt arcáról a mosoly, hiába, másokban meglátni a saját nyomorúságodat, rosszabb, mintha neked rónák fel azt, szemtől-szemben.

Megint csak úgy próbáltunk álomba szenderülni, mint előző este. Akár az elveszett, s most egymásra találó testvérkék. A különbség tán annyi volt, hogy minket másféle szálak fűztek össze.
Az első rugó reccsenése hivalkodón furakodott át a vaskos fa alapú falakon. A második követte azt, s egy harmadik, majd lassan ütemessé váló, nyekergő panaszáradat kérte segélyét tőlem.
Sajnáltam az öreg házat, hisz’ neki kellett gyomrában viselnie a bűntől terhes ágyat, a reccsenésekből ítélve attól kezdtem tartani, hogy a deszkák előbb-utóbb megadják magukat és leszakadnak..
Dollyra pillantottam. Kifejezéstelen arccal, üveges szemekkel bámulta a plafont.
Elérkezett az idő, hogy felálljak, és átosonjak a mosdóba és azon keresztül is Meriel régi szobájának ágy fölé függesztett kerete mögül lessem meg Luciát és Jimet.
Lopakodó

Éjfélt ütött az óra, mikor végre ki mertem lesni a képkeret mögül. Mintha csak az én – és a tökéletes biztonságom kedvéért vették volna fel azt a kutyákra emlékeztető, állatias pózt, háttal a festménynek.
A szobát mécsesek varázsolták csodálatosan romantikussá, a levegő forrósága arcomba csapódott, vágy és fülledt erotika bódító illata fojtogatott. Még sohasem találkoztam hasonló jelenséggel. Körvonalak és árnyak látszódtak csupán, a falon táncoltak absztraktul elnyúlva, légiesnek és csodásnak tetszettek.
Tíz mécsvilágot számoltam össze a sötétben apró, burokba vont, aranysárgás szigetekként égtek.
Jim csípője egyre erősebben és durvábban mozgott, s ha nem láttam volna, akkor is tudom, mert Lucia hangja emelkedett és süllyedt, mélyen ereszkedett le a skálán, hogy aztán egy apró sikoltással fülemet sértse újra.
Egyszerre abbamaradt az egész, a lángok pislákoltak még, de a forró lihegés párája alászállott, s most ernyedt pihegő, lassan nyugvó légzés töltötte be a szobát.
- Ez kibaszottul jól esett - nyúlt végig az ágyon Jim, kéjes vigyorba torzult arcán látszott az öröm maradéka, s annak a boldog tudatlanságnak az árnyai, mi szerint felesége a vendégszobában alszik.
Lucia nem szólt semmit. Néztem a macskaszemeit, azok gyönyörűek, zöldek és hatalmasak voltak de kielégült boldogság.. Nem, annak nyoma sem látszott bennük. Felfigyeltem azonban egy barnás foltra, mely hevesen megcsillant, amint Jim szeme lecsukódott.
- Ne aludj még el! - kérte, és mellkasához bújt, cica módjára.
A férfi felmordult.
- Na - lágyan simogatni kezdte, finom csókolt lehelt rá, s tovább duruzsolt neki. - Tán megfelejtkeztél az ígéretedről?
- Reggel megkapod a pénzed - mondta, azzal másik oldalára fordult. - Most hagyj aludni.
Reggel. Boldogan elvigyorodtam. A férfiak néha mennyire, mennyire naivak tudnak lenni!
Ujjaim türelmetlenül, zajtalanul játszadoztak a levegőben. Vártam és vártam, az én agyamat is kezdte megkörnyékezni a füst és köd, s csaknem elszenderültem álltamban, de Dolly végül megérkezett.
Hatalmas termetét meghazudtolva, néma csendben siklott át a szobán. Azok ketten olyan békésen és olyan nyugodtan szuszogtak, tán még ha Meriel kékre mázolt agyagvázáját törtem volna ripityára a fülük mellett, arra sem ébrednek fel.
Dolly szeme megvillant.
- Phaedra? - suttogta, s én felsóhajtottam. Tudtam, mi következik most.
- Pszt! Itt vagyok! - susogtam vissza, körülnéztem. Minden olyan szürkének és sötétkéknek tűnt a szobában, a sötétség csalafinta játékot játszott a szemeimmel.
- Segíts... - mondta. - Egyszerre nem tudok végezni a kettővel.
- Nem. - Ráztam a fejem, noha ő ezt nem láthatta. - Nem vagyok gyilkos.
- Én sem... - hangja megremegett. - De mi van, ha felébred..?
- Jim? - nevettem fel, de egyből meg is bántam, Lucia szemhéja megrebbent.
- Jim..? Én.. Nem akarom megölni a lányt - szörnyülködött.
- Ha Jimmel kezded, Lucia felébred - vontam vállat. - Tudod milyenek a férfiak..
Helyette is éreztem, amint elszorul a torka. Összeszorított szemhéjakkal sétált Lucia mellé.
- Már úgy is mindegy… - fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait, s nekem egyszerre bűntudatom lett. Borzasztó, rossz, rossz ember vagyok. Dolly az én manipulációm nélkül nyilván meg sem próbálna végezni Luciával.. De ha a lány felriad, és Dolly lebukik.. Akkor aztán nem lesz itt vérontás, se halál, se dráma, se történés..

Mire észbe kaptam, Dolly már Lucia arcára szorította a párnát. A nő nem ébredt fel azonnal, morgolódott és vonaglott egy keveset, s mire a tényleges légszomj tüdejét kezdte szorongatni, késő volt.
Jim még álmában is felháborodva az aprócska zajon, nagyot horkantva húzta fejére a takarót. Jót kuncogtam rajta.
Dolly egyre erősebben nyomta szép arcába a tollal bélelt díszpárnát, tartályhajó méretű sonkácskáival leszorította Lucia vékony lábait. Mereven néztem a felesleges és kilátástalan tusakodást.. Vajon Lucia teljesen ébren volt, miközben megfulladt..? Vagy csupán egy rossz álomként – esetleg félálomként – élte meg, s titkon bízott, hogy ő fel fog ébredni épen és sértetlenül?
Mozdulatlan keblekkel feküdt ott, orrnyílásainál, s résnyire nyílt szájánál nem kavargott a langyos levegő.
Dolly lihegett, homlokán verejték gyöngyözött, mely szinte világított a feketeségben.
- Milyen érzés volt? - kérdeztem óvatosan.
- Jó. Isteni - keze és egész teste remegett. Nem tűnt túl boldognak, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy soha sem volt az.
Létezik egyáltalán boldog duci? Nem hiszem. De ha létezik, akkor nyilvánvalóan csak és kizárólag az evés teszi azzá, és abban a percben, mikor elfogy a süti, az édes, ragacsos csokoládé és a szénsavas üdítő, csak az önutálat, az üresség marad utána és neki újra és újra tömnie kell magát, hogy boldogsághormont szabadítson fel a szervezetében.
Sajnáltam Dollyt, noha tudtam, hogy ő nem ilyen. Őt még az evés sem tette boldoggá – mégis folyton űzte ezt a tevékenységet.
- Hogyan csináljam? - vette fontolóra, s én ijedten húztam össze magam. - Azt hiszem kiherélem. - Határozott végül.
- Ne! - szaladt ki a számon. Ez már igazán sok lett volna nekem...
- Takard el a szemed - nézett rám keményen, és már emelte is a kést, bal kezével lerántotta a takarót férjéről.
- Jézusom - suttogtam és már most felfordult a gyomrom, pedig még nem is történt semmi. Beljebb léptem, ezt még véletlenül sem akartam végignézni...
A fülem azonban nem tudtam siketté tenné arra a néhány percre. Jim felüvöltött, túlkiabálva ezzel a hús szakadását. És csak üvöltött, sorozatosan, aprókat, majd hosszúakat, arca nyilván falfehér, szemei pedig háromszorosukra tágultak voltak, de mindezt én nem láthattam. Abban a percben hálat adtam ezért.

Újabb kíméletlen és kegyetlen zajok jutottak el hallójáratomig, Dolly újra és újra beléje szúrt. Lelki szemeim előtt alattomosan pergett a kép, először a kulcscsontja mellé, majd a vállába, majd a nyakába, végül pedig a szívébe és közben spriccel belőle a vér. Dolly rezdületlen arcán pedig végigcsurog és aztán a saját csuklójának ütőerébe mélyeszti a pengét.
- Dolly! - sikkantottam, s minden gondolkodás nélkül erősen hajtottam arrább a képkeretet és dugtam ki a fejem. Az ajtó kilincse ezzel egy időben mozdult.
- Hahó! Minden rendben oda bent?! - Dana éles hangja hallatán végigfutott a hátamon a hideg.. Aztán lepillantottam. Az ágy lepedője vörös nedűben ázott, csakúgy, mint a két rajta fekvő áldozat.. S végül az önmagát áldozattá tévő Dolly és melléjük feküdt, fehér bőrén csupán két vágás húzódott, de azokból úgy szaladt kifelé a vér, mintha sietős dolga lett volna odakint.
- Dolly... - könnyes lett a szemem, de nem sajnáltam. Tudtam, neki így lesz a legjobb. Az a mocsadék Jim meg megérdemli.. És Lucia..? Vállat vontam. Jobbnak láttam visszavonulni, mielőtt Dana ránk töri az ajtót.

A fal mögé roskadva hallgattam végig a háziasszony hangos zokogását. A hangokból ítélve Layton is csatlakozott hozzá, majd mikor a férfi is szót emelt, megbizonyosodhattam ittlétéről.
- Szólnunk kéne a rendőrségnek - mondta.
- Bolond! - rikácsolta könnyek között, hangja rekedté vált a sírástól. - Az egész házat felforgatnák.. Kutyákat hoznának. Azok meg kiszagolnák az ikreket..
- Ez így nem állapot..
- Hallgass - láttam lehunyt szemeim sötétjében kibontakozni a képet, amint Dana arcvonásai kisimulnak, s nyugalmat erőltet magára. - Majd én elrendezem. Senki nem fog tudni róla. Te csak hallgass mindenről, mint a sír! Megértetted?
- Meg - S Layton visszatért az ágyába. Vagy lement a konyhába, hogy igyon egy pohár tejet.
Sírhantok

Hűvös búcsúval köszönt el a McWithy háztól december, de január is idejekorán hagyott magára bennünket, és jégcsapok könnyes csepegésével kúszott be alantasan február a küszöb alatt. Pergő napok, régi lábnyomok ismétlődtek újra és újra a kerti hóban, Dana és Layton felváltva hagyták el a házat. Keveset találkoztak, keveset beszéltek, s még kevesebbet gondoltak az odakinn mélyen nyugvó holtakra.
A kert végébe új sírgödör került megásásra. Azon a decemberi hajnalon Layton csendben figyelte az ablakból neje görcsös erőlködését. Az ásó nem vitte a fagyos, makacsul ragaszkodó földdarabokat, s néha már úgy tetszett, a vas megadja magát, és ketté roppan, ám ekkor Dana szeme mindannyiszor felparázslott. A szembogaraiban lobbanó tűz mintha felolvasztotta volna némileg a talajt, lassan, de annál biztosabban csinos kis földhányás kerekedett az egyre mélyülő gödör mellett.
Aznap szomorúan bámultam ki kócos fejemből, s azon gondolkodtam, miért..? Miért kellett ennek így lennie?
Órákkal, hosszú és kínkeserves, vérverítékes órákkal később Dana fáradtan tért be a házba. Két tenyere felhólyagzott, alattomos kis foltok gyötörték meg kezeit ott, hol a bőr teljesen elvékonyult rajta.
Layton egyszerre átölelte a vállát, óvatosan hozzáérintve ajkait az arcához. Megdöbbentem. Igazán.
Dana arca megfeszült, homlokán egyszerre minden ránc kisimult. Finoman megremegett, egy egész pillanatig azt hittem jólesőn felsóhajt, és folytatásra invitálja urát.
- Eressz - mondta halkan, élesen.
- Miért? - szorította meg még erősebben, mégsem erőszakkal. - Olyan régen volt már... - Láttam a fűtetlen konyhában a felszálló forró levegőt, melyet a nő nyakára fújt és rajtam is végigszaladt a hideg.
- Layton, nem szólok még egyszer… - sziszegte ridegen, kibontakozott a forró ölelésből, hogy
újra eggyé olvadjon az önmaga által megteremtett jeges pokollal. Vékony nyakán megigazgatta félrecsúszott, kockás kendőjét, kontyában helyére tűzte azt a néhány, kiszabadult szálat, mely nem simult tökéletesen feje tetejére.
- A férjed vagyok - jelentette ki. S legnagyobb meglepetésemre arcán valódi érzelmi játék ment végbe – olyasféle, mit hétköznapi ember elszántságnak nevez. - És vannak jogaim. - Pajkosságot csempészett abba a mozdulatba, mellyel Dana tomporát kényszerítette ágyékához. A nő vén keselyű módjára sikoltott fel.
- Takarodj! - üvöltötte, Layton felkacagott. Jóízűen. Úgy, mint ahogyan még sosem hallottam.. Vagy tán mégis, de az már olyan, olyan nagyon régen volt.. Megráztam magam.
- Ez az én házam, kedves - mosolygott. - Te pedig az én feleségem vagy. - Megragadta a csontos, kihűlt kezeket. A francia manikűr fiatalossá tette volna tán, ha nem szorítja folytonosan ökölbe vékony ujjait. - Szeretkezz velem. - Mondta egyszerűen.
Dana elfehéredett. Az igazat megvallva én is. Most először néztem úgy Danára, mint lélegző, érző lényre. Mint egy nőre, egy igazi nőre. S valóban, ahogyan elnéztem őt, egyáltalán nem tűnt öregnek és viseletesnek! Szeme sarkában huncutul ülhettek volna meg apró szarkalábak, ha mosolyog, de ő sosem tette. Haja gyönyörű fényű, gesztenyeszín erős zuhatag, s az úgy terülhetett volna végig a vállain.. De ő mindig, mindig szoros, szigorú kontyba parancsolta hajszálait. A ruhái elegánsak voltak, cseppet sem divatjamúltak, épp’ korához illők, de testtartása, az a szigorú, felemelkedett és légies gerincoszlop egyszerűen félelmetessé varázsolta az egész lényét.
Layton meg úgy bámult rá, mintha ezelőtt még sosem látta volna.
- Megátalkodott bolond - suttogta Dana. - Elment az eszed… Most igazán elment az eszed...
- Hallottam Luciáékat. - Felelte hasonló hangerővel, de jóval kedvesebben. - Én még nem haltam meg belülről.. - Majd ismét nevetett. Én vele nevettem, de csak nagyon halkan. Meghaltál, Layton.. És most akarsz feltámadni? Pont most..?
Dana keze görcsösen összerándult, fejét lehajtva, összeszorított szemekkel sóhajtott. Soha életemben nem hallottam még ennél fájdalmasabb, gondterheltebb sóhajt.
- Layton - pillantott fel végül, s férje arcára nézve egyszerre inába szállt a bátorsága. Most nem az az ember állt előtte, aki felett uralma volt, aki fülét farkát behúzva, érdektelenül gubbasztott pohárnyi teje, és pipája mellett az asztalnál. - Menj máshoz. - Mondta, s erőltetett mosoly terült el arcán.
- Tessék..? - kerekedtek hatalmasra szemei.
- Nyugodtan vedd igénybe más nők szolgálatait, kedves - folytatta, még bólintott is hozzá egy aprót. Igen – gondolhatta - ez lesz a tökéletes megoldás.. - Én nem foglak megszólni érte. De tudni sem akarok róla! - Emelte fel mutatóujját. - De nem fogok kérdezősködni, ha későn érsz haza este.
- Ezt szeretnéd? - kérdezte hűvösen.
- Te szeretnéd - vont vállat, és mint aki jól végezte dolgát, kifelé indult. Egyetlen lépést sem tudott megtenni, két pillanat aligha telt el, s már Layton karjai között vergődött. Sosem láttam köztük ennyi - féle érzelmet végbemenni!
- Én téged szeretnélek. Nekem nem kell más nő.. - Mondta, lehunyta szemeit. - Érted?
- Nem fogok veled ágyba bújni, te kivénhedt, perverz kecske! - Csattant fel.
- Miért nem..?
-Mert nekem abban semmi élvezetem nincs. Gyűlöllek. Gyűlöllek benneteket...
Durván tépte ki magát ismét, s most már megállíthatatlanul rohant el. Még láttam arcán az utolsó rezdülést és döbbenten vettem észre, hogy Dana szeretett volna sírni.. De mint mindannyiszor, most is ellenállt magának.

Így telt hát el McWithyék tele. Már csak akkor álltak szóba egymással, ha feltétlenül muszáj volt. Dana egész egyszerűen levegőként kezelte Laytont, de nem afféle éltető levegőként.. Sokkal inkább, mint valami gázt, amit ki kellene szellőztetni, mert bűzétől nem marad talpon senki, aki él.
Én pedig egyre mélyebben belemerültem búskomorságomba. Unatkoztam. Kiszökhettem volna éjszaka, Layton úgysem vette volna észre – pontosabban nem akarta volna észre venni – és válthattam volna néhány szót az öreg Crumplebottommal. De minek..? Azóta gyűlöl, mióta az ikrek megfojtották a macskáját. Hah! Mintha csak az én hibám volna az egész..!
Tény, hogy én hagytam ott azt a fán függeszkedő macskás rajzot Palmer asztalán, aki meg azt hitte, Tollemache műve. Emlékszem, két markával gyűrte össze, aztán kezei egyszerre megfagytak, szeme felcsillant és a szája olyan gonosz és perverz mosolyba torzult, hogy a hideg is kirázott.. S aztán a többi már.. jött magától. Igen, csak jött magától. Nem vagyok hibás.

Aznap is fáradtan feküdtem a vendégszobában. Egyre többet tartózkodtam itt, a kulcsa nálam volt, létezéséről Dana újfent megfelejtkezett. Talán titkon még örültem is volna annak, ha rajta kap, vagy megneszel valamit, akkor legalább történik valami..! Akármi.
Lustán figyeltem az ablakon át a napsugarakat, melyek napról napra egyre melegebben simogatták a hasamat, akárhányszor végigterültem az ágyon. Sosem húztam el a függönyt a szobában, aggasztottak az új igényeim. Régebben gyűlöltem a fényt. A ház egyre inkább nyomasztó hellyé vált számomra.. valahogyan, Dolly halála óta folyton a szabadba vágytam. Be fogok golyózni – gondoltam - , ha ugyan eddig még nem történt meg.
Bal oldalamra gördültem, szembe kerültem az okker tapétán függő, ferdén felakasztott fali naptárral. A naptár szerint a tél utolsó napja volt aznap, de régi évet mutatott, így nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Amúgy is, tél vagy tavasz, oly mindegy már nekem. Tavasszal mindig valami újnak kell születnie, én azonban úgy éreztem, most már semmi sem fog történni többé, ami felébreszthet ebből az éber és vége szakadhatatlannak tűnő álomból. Legbelül, mégiscsak vártam a tavaszt. Egy kicsit.

Felálltam, a párkányhoz sétáltam. Letekintettem, kissé megszédültem, de nem azért, mert olyan szédítő magasságban álltam volna – csupán az egész napos fekvés elszoktatott mindenféle más síkoktól. A hó olvadozni kezdett, cseppfolyós sár keletkezett odalent, a ház lábánál. Az egyik elföldelt tetemből – na meg nem mondanám én, hogy ugyan Dolly, Jim, Palmer, Tolle, netalántán Cirmos tetemén – fehér, ártatlan szirmú, törékeny hóvirág fakadt. Elmosolyodtam. Dana trappolva vágott át a hátsó kerten, cipője alatt kettétört a virág, észre sem vette szegény párát. Igen.. a tavasz kétségkívül beköszöntött.