McWithy villa - Az elátkozott ház: Nyár

Napok a nyárból - Epilógus

Száguldottam a biciklin, a nap perzselő sugarai nem érték közvetlenül fejemet, mert azon horgolt, szellős, rózsaszín sapka ült meg védelmezőn. Arcomba süvített a menetszél, így nem is izzadtam olyannyira, bár vágytam már a frissítő limonádét, mellyel a mama várt rám minden délután.
Bekanyarodtam a sarkon, már csak néhány háznyira voltam a tótól. A postás, ki szembe jött velem kedvesen intett nekem, mire én vidáman előre nyúlva csengettem a bicikli csillámporos csengőjével.
Még jobban belehúztam, foltokká olvadt mellettem a táj, nyárfák fehér bolyhai szállingóztak a levegőben hóesésként. Nem akartam visszagondolni a télre. Most minden olyan jó volt, minden olyan tökéletes...
Végre a mi utcánkba értem. Egy futó pillantást vetettem csupán a még távolabbi, Mrs. Crumplebottom házára, majd gyorsan betoltam a cangám a kertkapun.
A papa még a tavasszal rendbe hozta a járóköveket, így kényelmesen lépdeltem végig rajtuk anélkül, hogy letapostam volna az egyenletesre nyírt füvet. Színes virágok mosolyogtak vissza rám, a nyár illatával örvendeztetve meg engem. Betoltam a kis járművem a tárolóba, kifelé menet megvizsgáltam a cseresznyefánkat – de még nem volt elég kedvemre való a termése.
Beléptem a házba. Sütemény illata, vaníliás süteményé csapta meg az orrom, és én szaladtam a konyhába boldogan.
- Szia mama - köszöntöttem. - De jó illata van.
- Még hagyni kell hűlni - mondta ő, s megsimogatta a hajam, mely egészen a derekamig ért ezelőtt, ám most csak vállamat verdeste. Le kellett vágatni, mert a végei olyan töredezettek és csomósak voltak, hogy még a város legjobb fodrásza sem boldogult volna vele másként.
Különben is szellősebbnek bizonyult ez a nyárias viselet. - Milyen volt Heatherrel? - Érdeklődött.
Heather a magántanárom volt. Sok évet kellett bepótolnom, mire eljutottam volna arra a szintre, hogy felvegyenek egy normális gimibe, így akkoriban szorgosan tanultam.
- Jó - feleltem röviden. - A papa mikor ér haza?
- Este felé. Miért? - érdeklődött, közben egy szivaccsal végigtörölgette a konyhapultot.
-Semmi-semmi -legyintettem szórakozottan. - Csak kérdezni akarok tőle valamit..
- És mit? - kíváncsiskodott.
- Mamaaa... - dorgáltam meg viccelődve, vállamra kaptam a táskám. - Felmegyek kicsit. - Intettem, és egy szelet sütit a tálcáról elcsórva, felsiettem a lépcsőn. Már nem nyikorgott olyannyira. Ezt is megcsináltattuk, mint oly sok minden mást is, mely az öreg házhoz tartozott.

A vendégszobát átalakíttattuk. Most már én laktam itt. Almazöldre festettük a falakat, de kérésemre a lambériához nem nyúltak. Így volt tökéletes.
A fésülködőasztalkámhoz léptem, parafa táblán mindenféle színes cetliken üzenetek lógtak, telefonszámok, meg rajzok. A tükörbe néztem. Enyhén cserzett bőrű, világító kék szemű, fényes, barna hajú lány pislogott vissza rám.
- Phaedra - suttogtam, majd megráztam a fejem. Arcom elé emeltem a kezeimet, az ujjaim egészen megvastagodtak, kebleim kikerekedtek, s már kulcscsontom és elülső bordáim sem türemkedtek ki oly’ feltűnően.. Nem. Ez nem én vagyok – gondoltam.
A virágmintás póló csinosan állt rajtam, csakúgy, mint a farmer anyagból készült halászgatya. Se egy beesett gyomor, se egy karika a szemem alatt.. Se a fakaparástól beszakadt körmök..
Könnyek szöktek a szemembe, pedig soha sem állottam sírós lány hírében.
A régi otthonom átjáróját és a lesréseket is bedeszkáztuk. A papa azt mondta nem jó, hogy fegyver van a házban, de mégsem kéne szemétre dobni – így felajánlottam neki, hogy rejtsük el az én kincsesládámban. Bár Layton nem vér szerinti apám volt, mégis sajátjaként szeretett engem.
Ó, ha tudná, milyen rossz, rossz, hazug lánykát nevelt fel...

Sötétkékbe váltott a világos, felhőtlen égbolt, az aranyhidat is felvonták már a tóról. Sárgás fényű szentjánosbogarak szálltak alá a kertben, csak úgy, mint minden nyár estén. Az első napokban élvezettel fogdostam össze őket befőttesüvegben, de hamar beleuntam ebbe a gyermeteg mókába.
Kiültem a teraszunkra pakolt, kockaterítős, napernyővel felszerelt, kerek és fehér asztalkához. Ujjaimmal türelmetlenül dobolva vártam a papát, kedvenc, bordó ruhám öltöttem fel – mintha különleges alkalom lett volna.
Fél óra telhetett így el, eseménytelenül, unalmasan, mikor végre megjelent az ő szelíd arca a kertkapu mögött. Már messziről integetett.
- Hercegnőm - hozzám sétálva lehajolt és homlokon csókolt. Kellemes kölni és rövid ujjú, fehér ing volt rajta. Gyönyörűen fog mutatni a közepén a vérfolt – gondoltam.
Hasába nyomtam a fegyver csövét.
- Ha megmozdulsz vagy megszólalsz véged - sziszegtem a fülébe nyájasan. Éreztem, ahogyan megfeszül és elernyed, ahogyan fokozódik a szívverése, s láttam amint halántékán kidagadnak az erek. - Bár egyébként is, csak, hogy ne ringasd magad hamis illúziókba. A hátsó kertbe. Gyerünk! - Förmedtem rá, erősen belevájtam a húsába a csövet.
Felegyenesedett, én pedig felálltam a székből. A másodperc tört részéig tartott az egész, a szentjánosok zizegtek, éjjeli pillangól szálldogáltak, nyárest illat volt és Layton megpróbálta kiütni a kezemből a Desert Eaglet. A reflexeim azonban csalhatatlanok voltak, azonnal elsütöttem újdonsült barátomat.
Layton nyögve csuklott össze, egy valamivel azonban nem számoltam. Az alkarom így, előrenyújtva pont merőlegesen állt a gyomromra, s korábban is tudtam, hogy a Desert Eagle hatalmasat üt, de a karjaim már korántsem voltak olyan vékonyak.. Így meglepetésként ért a tulajdon, gyomromba fúródó könyököm. Hétrét görnyedtem, elejtettem a pisztolyt. Sárgás gyomorváladék köszönt vissza rám a terasz padlójáról.
Dana sipákolva rohant felénk. Levegőért kapkodtam, hogy legalább hányni tudjak, miközben a mama a papa mellé térdepelt. Lapos oldalpillantást vetettem rájuk, nagy nehézségek árán kiegyenesedtem és megtöröltem hányadékmaradványos államat.
-Te... - mutatott rám reszkető kézzel, közben észrevette a közte és köztem félúton heverő fegyvert. Érte ugrott és én tudtam, hogy ő éri el előbb. Kizártam mindent, kizártam a vérben tocsogó, lassan jobblétre szenderülő Layton papát, és kizártam a fájdalmat is.
Míg anyám a fegyverre markolt, én két kézzel a hajába kapaszkodtam úgy, hogy a háta mögé kerülhessek mindeközben. Megpróbált hátra nyúlni fél kézzel, de tűfogaim húsába mélyesztettem. Felsikoltott és véletlenül elsütötte a fegyvert, ijedtében el is ejtette azt.
Csak erre vártam. Meglódultam, de utánam kapott és leteremtett a földre. Gerincem hatalmasat nyekkent, ordítva vonaglottam meg.
Néztem a tetőszerkezetet, forgott a világ és egy pillanatra már azt hittem itt a vég.
Dana esetlenül megkerült engem, haja félig kibomlott, szeme eszeveszett villogása arról tanúskodott, hogy rádöbbent mi forog kockán és most fél. Mit fél? Retteg!
Elmosolyodtam. Felálltam, leporoltam a ruhám, ekkor ő már – remegve ugyan, és verejtékezve – a fegyvert szegezte rám.
-Na mi lesz, anyám? - Nevettem a szemébe. - Lőj. Gyakorlatilag egyszer már meggyilkoltál. - Mondtam közönyösen. - Ez most igazán semmiség lesz.
Lehunytam a szemem és közben mosolyogtam, mosolyogtam eszelősen. Vártam a lövést, de nem jött.
Nagyokat pislogtam. A cső most a halántéka felé mutatott, és ezúttal ő volt az, aki mosolygott.
- Melyikünk is a gyilkos? - kérdezte, de költői volt a kérdés. Undorodva elfordítottam a fejem – épp’ elég álmatlan éjszakát szenvedtem már el a folydogáló agyvelő látványa végett..
Egyenletes csoszogásra ütöttem fel a fejemet. Crumplebottom csontos keze a vállamra kúszott, kilelt a hideg.
- Mi a ménkű volt itt? Nem tud tőletek aludni se az ember - dohogott, majd arca fintorba torzult. - Jó nagy disznóólat csináltál.
-Azt - hagytam rá, s elfordultam, a tó irányába. - Mondja csak... - kezdtem közönyösen. - Van nagy méretű szemetes zsákja?

Nyár vége, gyorsan pereg, gyorsabban, mint eddig bármelyik nyáré. Érzem, hogy szabad vagyok, végre igazán szabad... S akkor egyszerre kijönnek... Öltönyben, zseblámpákkal, meg kutyákkal. Elrejtőzöm, távol a háztól. A kutyák kiszagolnának, ebben biztos vagyok. Nem tudom kik ők és honnét jöttek, de azt tudom, hogy a ház kell nekik. Az egyenruhások elmennek. Hetek telnek el háborítatlanul, majd egy zselézett hajú, idiótának tűnő fickó jelenik meg, aki kitakarít, letörli a port, és egy hatalmas táblát szögez a kertbe. Nevetségesen olcsó áron akarja eladni a házat.
Sikerül neki. Új lakók költöznek be, s én még a beköltözésük napja előtt felfeszegetem a deszkákat. Visszaköltözöm. Jogom van hozzá.
Egy fiatal pár, és a lánynak már kerekedik a pocakja. Elmosolyodom. De édes.
A fiú zöldes-barnás szemeiben van valami iszonyatosan, hátborzongatóan perverz csillogás. A lány még nem sejt semmit. Kíváncsian várom a fejleményeket. Nemsokára történni fog valami.. Minden perccel egyre közelebb van. És a ház szíve.. dobog. Úgy pulzál, olyan hevesen és gyorsan, mint még soha. Szinte az én véremet pumpálja keresztül a vízvezetékcsöveken. Helyettem lélegzik, az ő szeme az én látásom, parányi szálkái a bőröm alá fúródnak. Egyek vagyunk, a ház, meg én.
Az ikrem, a vérem, mintha csontjaim helyén húsomba vájó fahasábok feszítenék a testem.
Összeolvadunk.
És látok.
És hallok.
Mindent.