McWithy villa - Az elátkozott ház: Ősz (II./II.)

Átkelés

Gyomrom öklömnyire zsugorodott, a hideg félelem torkomig kúszott, karmainak éle csaknem elérte. Erre ébredtem. A napló szinte világított a sötétben, súlyának többszörösét véltem mellkasomon érezni. Fulladoztam, a levegő megrekedt bennem, minta bőröm hevített vasat érintett volna, úgy taszítottam el magamtól. Tompa puffanással ért padlót, felkavarta a port, csótányok szaladtak szerte a nyílásokba. A ház deszkái dühödten reccsentek rám. Felébresztettem. Riadtan lapultam meg a fal mellett. Tenyerem félve húztam végig rajta, nyugalmat erőltettem lényemre, s közben próbáltam mindezt a higgadtságot belé is átsugározni. Újabb nyekergő nesz küldte felém szidalmait, csendesen füleltem, magamban néma fohászt suttogva. A hangok odalentről jöttek, parancsoltak engem magukhoz. Reszkető térdekkel egyenesedtem fel, lehunyt szemekkel vettem kézbe a naplót. Ujjaim visszahúzódtak volna a ruhám ujjába, ha nem koncentrálok elég erősen.
Próbáltam megnyugvást lelni a hűvös, dohos levegőben, a nyers fa illata csípte az orromat. Remegett a kezem, mikor félrehajtottam a tengert ábrázoló festményt. Lélegzetvisszafojtva pillantottam le, Meriel mélyen aludt.
- Köszönöm - Susogtam, halovány mosolyt csalt arcomra a függöny mögötti ablakon áttetsző sötétség. Fél egyet ütött az óra, s én megnyugodva állapítottam meg, hogy csupán fél órácskát szundítottam át. Bátorságom visszanyerve hajtottam vissza helyére a keretet, apró szálka szaladt tövig mutatóujjamban, ám ez sem szegte kedvem.

Néztem a bordázott, belső falakat és egyszerre megint hatalmasnak, és mindent tudónak képzeltem magam. A durván faragott fogantyúba kapaszkodva félretoltam a beépített szekrény hátfalát. Frissen mosott ruhák, s Meriel sajátságos, kellemes illata kúszott fel szaglójárataimba. Akár egy kölyökkutya, boldogan szimatoltam a szoba levegőjébe. Hideg szellő lengedezett a helyiségben, egész’ libabőrös lettem, és a libbenő függöny árnyékában visszacsempésztem a naplót eredeti helyére. Páni félelem íze folydogált számban, mikor a fiókot becsukva újabb nyikordulás hasította fel az éji csendet. Nagyot szusszanva döbbentem eztán rá; nem én okoztam. Visszakászálódtam gyorsan a szekrényen át szűkös folyosómra, s a fal mentén a lépcsőig lábujjhegyen közlekedtem.
Itt kénytelen voltam leguggolni, és kutyamászásban végigtörölni a port. Furcsa dolog a lépcső, egy másik lépcső gyomrában. Az ember néha beveri a fejét.
Nyakamon függő láncról leakasztottam a gardrób kulcsát. Akármennyire is igyekeztem, a halk kattanást nem szüntethettem meg. Néhány másodpercig idegesen hallgatóztam, de a felébredt családtag léptei nem közelítettek felém. Csaknem hallani lehetett a követ legördülni mellkasomról, ha másra nem, hát erre biztosan felfigyelt.

Visszanyerve magabiztos járásom, indultam a konyha melletti folyosón végig. Kétségkívül ott tartózkodott, hallottam fentről a hűtő jellegzetes hangját, a gumi és a szekrényajtó érintkezését, s a tejes dobozt felszakító kés precíz pontosságát.
Egészen a molyrágta falvédőig araszolgattam. Látnom kellett ki az.
-Layton! - bukott ki belőlem. Számra tapasztottam a kezem. Feleslegesnek bizonyult, Layton a csekély, konyhai olvasólámpánál üldögélt. Merőn bámulta a tejes dobozt, és a mellé helyezett, félpohárnyi tejet. A pohár száját sehol sem homályosította el ajaklenyomat, a tej nem csordogált végig belső falán apró cseppekben. Layton arca ugyanolyan volt, mint Meriellé és ez végképp megnyugtatott. Merieltől volt okom félni, benne még maradt egy csekélyke élet. Layton látszólag teljesen halott volt.
Az ágyam felé indultam. Jó kedvem lett. Aznap hajnalban elhatároztam, hogy többé nem olvasok bele Meriel naplójába.

„Kisütött a nap. Ennek ébredésemkor nem örültem maradéktalanul. Ám mikor kiléptem a balkonra, és a hőmérséklet közel a tíz fokot verdeste, örömködve öltöttem magamra a kedvenc, virágos ruhámat. A biztonság kedvéért felvettem rá egy könnyű kabátot, de azért ott volt. Rajtam, és csak ez számított. Hűvös volt a reggel, a térdeim alját épp’ csak csiklandozó ruhaanyag fel-fellibbent, minden szélfúvással egyre jobban fáztam. Hihetetlen, de most az egyszer vágytam rá, hogy beérjek az iskolába..
Furcsán csillogó szemektől kísérelve lépdeltem, nem olyan volt, mint máskor.
- Miért vagy ruhában? Nem fázol?
Megmerevedtem. Egy osztálytársnőm – még csak a nevét sem tudtam pontosan, ha memóriám nem csal valami Annie.. -, szólított meg. Engem.
- Nem -fFeleltem csendesen, igyekeztem nem a szemébe nézni.
- Hűvös van - borzongott meg, talán csak mesterkélten. - Még idebent is fázom.
Félszeg mosolyt eresztettem felé, s besétáltam a terembe. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Azonban ösztönöm, mint még soha korábban, most sem hagyott cserben engem – valamiféle különleges nap volt ez a mai.

Elkerültek a piszkálódó megjegyzések, a lökések a vállamról már-már hiányoztak. Jó kedvem lett, majdnem... Majdnem jól éreztem magam a többiek között.
Hazaindultam békésen, az eső most nem büntetett meg, így szárazon, szelíd arccal mehettem Tolleért és Palmerért az iskolába. A szél ha lehet még inkább felerősödött a reggelhez képest, mintha dacolni akart volna a napsugarakkal. „Akkor is ősz van, hideg van, és örömnek már helye sincs itt. Gyere vissza tavasszal, addig én uralkodom!” Ezt olvastam ki az aljas, ruhám alá kúszó szelekből, s szövetségre lépve a Nappal, erősen lefelé húzva a szövetet, nem engedtem neki.
Ösztönösen fordultam a zebra felé, és bár az utcán egy teremtett lélek sem somfordált, csakúgy, mint általában, mégis kínosan ügyeltem rá, nehogy több villanjon fel hófehér bőrömből, mint amennyi illik.
Felnéztem, és a szívem is megállt. Pislogtam és éreztem, hogy a pupillám kitágul. Mereven álltam, minden porcikám feladta a harcot, kezem erőtlenül hanyatlott testem mellé. Ott állt. A zebra túloldalán. Zsebében a kezeivel, érdeklődő, élénk szemei mélyen a világukba vontak engem és úgy éreztem, ereszteni sem fognak többé. Soha többé.

Különösebben nem találtam izgalmasnak a barna szemeket.. Ezidáig. A barna szeműek a legszeretőbb és legszerethetőbb emberek, de ő más volt. Semmi melegség, vagy biztonság nem vonzott a mandulaszemekhez... Nem. Ezernyi és ezernyi lánc védte rejtélyek bukkantak fel, s buktak alá ismét a kavargó örvényben és a lábaimat többé már nem irányítottam. Az első fehér csíkba lépve különös borzongás futott végig gerincemen, mintegy kényszerítve, hogy sétáljak tovább. Engem nézett, csak engem, úgy bűvölt, mint egy óriáskobrát.
Ruhám alja vadul fodrozódott, a szívem kalapált, szabályosan ott dübörgött fülemben tulajdon szívverésem pattogzó üteme.. Olyan hevesen lélegeztem, és olyan pirosnak éreztem az arcomat, mint még soha ezelőtt. Égtem, tetőtől talpig, egyetlen lángcsóvaként.
Nem tudtam nem ránézni. Ahogy elhaladtam mellette, a másodperc tört részéig úgy véltem, utánam nyúl, megragadja a kezem, és nem enged továbbmenni. De ugyanúgy állt ott, mint ezelőtt, csak éppen tekintete követte minden mozdulatom.
- Szia.
Simogató hangja volt és végtelen szelídségében valamiféle érzéki bódulat búgott még sokáig azután is, hogy magam mögött hagytam az utcát, melynek sarkán várakozott. Hogy kire, vagy mire, nem tudhattam. És nem is tudtam meg, mert egyszer sem néztem hátra...”

Függő lettem. Mit lettem..? Függőségem eddig is szorosan, fojtogatón láncolt hozzá, hozzájuk, az egész McWithy família élete volt az én életem is. Meriel apró gyöngyszemként ragyogott fel a szürkeség tengerén és most a fájdalomra is szükségem volt. Fájt, amit megélt, fájt látni a sokéves álom utáni gémberedett nyújtózását. Meghazudtoltam magam, megszegtem a fogadalmam, újra és újra elolvastam a gömbölyded betűk halmazát. Már láttam, amint ujjai lassan elérik az eget, míg én idelent maradok, a sötétben.
Egyszerre új remény kezdett megszületni a sötétségben. Maradt még egyetlen esélyem.

Éjszaka volt, késő éjszaka, és én tudtam, hogy úgysem fognak felébredni. Ez egyszer úgy határoztam, nem lesem meg a fiatal lány álmát. Láttam magam előtt az arcát, a kék, plafonra szegülő szemeket, bennük a szenvedélyes csillogást. Rá gondolt álmatlanul, csak rá, a hangjára, s arra, mennyire vágyta az érintését akkor és ott. És én ezt képtelen lettem volna könnyek nélkül átélni vele, így döntöttem. Kockára téve magamat osontam át az előszobán, dupla kulcsra zárva a lépcső alji gardrób külső ajtaját.
Elöntött a gyönyörűséggel teli félelem. Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára szabad levegőn... Körmeimen az apró fehér, vitaminhiányra utaló foltocskák majdhogynem foszforeszkáltak. A környéken sehol sem világítottak utcai lámpák, a házak ritkásan épültek egymás mellé, s az ablakaikból kiszivárgó fényforrások nem szolgáltak elegendő világossággal. Így az utca néptelenül tátongott a sötétben. Kényelmes léptekkel indultam balra, s ezzel egy időben látni véltem a görnyedt hát és csontos test tulajdonosának sziluettjét kibontakozni az árnyak közül. Széles mosoly terült szét arcomon.
- Éreztem, hogy felkeresel - érdes hangja felsértette a nyugodalmas szentjánosbogár zümmögéssel telt, végleg őszbe fulladó, hideg éjszakát.

Varázsló

Nem feléje sétáltam, csupán irányába, úgy, mintha egy idegen mellett haladnék el az utcán. Mikor melléértem lábam lecövekelt. Bámultam a feketébe húzó országutat, az utca vége beleveszett a ködös árnyékok szövevényes erdejébe. Üveges tekintettel, gépies hangon kezdtem beszélni, most ki kellett szorítanom minden érzelmet.
- Meriel találkozgat valakivel - mondtam.
- Ó, valóban? - Nem láttam, de sejtettem, hogy szemöldöke hajtövéig szaladt, érdeklődve fordított maga felé. Egyenesen belenéztem a sápadt arcba, ezernyi ránc szántott mély csíkokat a selyempapír bőrébe.
- Igen.
- És ez fáj neked? - Sajnálkozva fordította oldalra a fejét, homlokára gondterhes ráncokat erőszakolt. Fakó szemeiben most újra élet csillogott, s tudtam, legbelül vad örömök szaggatják, de míg itt vagyok, nem eresztheti szabadjára őket. – Szegénykém - csóválta fejét, legszívesebben gúnyosan horkantottam volna fel.
- A park után. A hosszú útszakasz háromnegyedénél. Innét indulva jobb kéz felé van egy zebra. A hosszú útszakaszra merőleges utca sarkán. Tudja hol van?
Lassan bólintott.
- Hogyne tudnám. - Puffadt, holdvilágképén valódi ráncok párosultak a már amúgy is meglévőekhez. Gondolkodott.
- Iskola után. Holnap kettőkor végez. - mondtam még utoljára. - Azt hiszem ma esni fog. - Mélyen beszívtam a levegőt, mely a bentihez képest tisztán töltötte ki a tüdőmet. Végigbizsergette a légutaimat, az elektromosság majd’ szétfeszítette azt. Igen, kétség kívül eső lesz.
Szó nélkül indultam haza.

Meriel esthajnalcsillagként ragyogott. Eltéveszthetetlenül, gyönyörűen és hatalmasan, fényét még a két szemtelen fekete lyuk sem tudta elnyelni. Mindhárman vizesek voltak és csapzottak, de ezúttal Meriel élénksége még Tollemacheét és Palmerét is felülmúlta. Féltékenyen lestem őt a gyümölcsök közül. Kabátját kecsesen akasztotta fel az esernyők mellé, eztán lehajolt, hogy öccseiről is lesegítse az ázott ruhákat.
- Miért vagy ilyen kedves? - fintorgott Palmer, dühödten lökte arrébb a finom kezet.
- Te nem tudtad? - kapta szája elé kezét a lány, megrökönyödve pillantott le testvérére.
-Mit? - A kis kölyök egy pillanatra egészen megfelejtkezett magáról, s kíváncsiságának utat engedve tátotta el hatalmas száját.
- Itt a világvége - komorodott el Meriel.
- Na, azt te meg honnan tudod? - fonta karba kezeit Tolle, szemei résnyire szűkültek, de így is temérdek gyermeki gonoszság sugárzott belőlük.
- Nézz ki. Ítéletidő van - kacsintott, két karjával befelé kezdte őket terelni. Értetlenül néztek össze, végül az idősebbik síri hangon felszólalt.
- Nem is lesz itt a világvége! Csak esik az eső!
- Gyerünk, felfelé. Csináljátok meg a házitokat - utasította őket.
- Mi van ma veled?
- Mire gondolsz? - mosolygott sejtelmesen.
- Furcsa vagy - biggyesztette le ajkát Tollemache.
Meriel csak mosolygott és mosolygott, mintha azzal a mosollyal az arcán született volna meg, melyet sosem engedett látni a világnak. Miközben odafent írta a naplót testéből valami egészen forró áradt kifelé, a máskor mindig hűvös és megnyugtató légkör, mi körülvette most izzott és sistergett és képtelenség volt megmaradni ott. Elhűlve dőltem neki a falnak. Minden hiába volt.

„Kibírhatatlan volt, nem tudtam várni. Minden percben csak rá gondoltam, minden lélegzetvételemmel egyre csak őt szívtam magamba.. Azt hiszem megbolondultam, valami kór rág belülről, és képtelen vagyok kiirtani magamból. Mi ő..? Ki ő..? Talán valami gonosz, vagy titkon képes hipnózis alá vonni az emberi elmét..? Nem tudom, nem tudom.. De itt van, bennem. Érzem.
Lábam egész nap járt, sarkam dobolt az ocsmány, zöld linóleumon. Sokan bámultak meg, mint mostanában elég sűrűn, de ők soha sem érdekeltek. Kifordultam önmagamból.
Nem érdekelt az eső, nem fájlaltam, hogy megint a két kis dög miatt kell eláznom. Mindenre sűrű köd ereszkedett, bűvkörébe vonta a várost és én nem láttam két méternél tovább.. Mégis úgy rohantam előre, akár egy olimpikon. A cipőm talpa csúszott a vizes járdán, az avar mellettem nedvektől fénylett, arcomba srégen vágott bele a víz. Lelassítottam, már csak méterek választottak el a gyalogátkelőtől. Térdemre görnyedve szuszogtam, szúró oldalamra tapasztva a kezem. A fájdalom nem múlt, igyekeztem egyenletesen lélegezni, de szívem oly módon pumpálta bennem a vért, hogy még egy helyben sem tudtam tovább állni!
Mintha ezzel bármit is segítettem volna csapzottá vált külsőmön, kisimítottam arcomból a csepegő tincseket, fülem mögé tűrtem őket. Elindultam. S megtorpantam egyből, az út másik oldala magányos szürkeségben derengett. Könnyek szöktek a szemembe..”

Hajamba markoltam, ujjaim görcsösen szorongatták a naplót. Némán üvöltöttem fel, hangtalanul tátottam a szám és fújtam ki a levegőt. Nem, nem, nem! Ha nem találkozott vele mitől volt ilyen izgága..?! Mi történt..?
..és velem..? Velem mi történt..?
Hallgattam a zuhanyból kiáramló vízsugár jellemző moraját, s fülembe szökött Meriel lágy hangja. Valamiféle ismeretlen dalt dúdolt. Mennyi lehetett még hátra..? Tíz perc..?
Magamra sem ismertem. Nem tudtam kivárni a biztonságos éjszakát, a barátomat, az egyetlen támaszomat..
Mielőtt időm végleg elfogyott volna, erőt vettem magamon, reménykedve olvastam tovább a sorokat.

„.. Csak álltam és álltam, tíz perc telt el, talán húsz? Sehol sem volt és belőlem lassanként facsarni lehetett volna a vizet. Nem is éreztem magam másnak, csak egy elhasznált konyharuhának, újra.
Kockáim megkoptak, ívesen varrott végeim elrojtosodtak, s most az eső feladatává vált eltüntetni a földről maradványaimat. Lassú léptekkel, szoborrá meredt arccal sétáltam a parkra merőleges utcácskán végig. Tolle és Palmer eleget kínozták már a tanítónőjüket. Rajtam volt a sor.
Örökkévalóig tartott, míg a sarokig jutottam, s fordultam volna le, de abban a pillanatban mellkasom farmerkabátnak ütközött, két alkarom reflexszerűen emeltem kettőnk közé. Egyensúlyom vesztve dőltem előre, de a magas és masszív test tulajdonosa rendíthetetlenül állt, súlyomat könnyedén tartva meg. Lehunytam a szemem.
- Bocsánat - motyogtam alig érthetőn, szerettem volna megkerülni, de ekkor ujjait éreztem a vállamon, és ez a mozdulat szinte kényszerített, hogy felnézzek..
És a szívem felrobbanni készült, mikor a szemekben felismerni véltem a megfejthetetlen rejtélyt, a tökéletes arcvonásokat, azt a végtelen szelídséget és egyszerre megfoghatatlan szabadságot.
- Semmi baj - fehér arca mosolyra szelídült, s én ijedten húzódtam hátrébb. Karjaimban szétáradt a melegség, noha csak ruhán keresztül értünk egymáshoz. - Inkább én kérek elnézést.
Nem tudtam mire vélni a kijelentését, tán ha nem lettem volna ilyen kába..
- Hisz’ én szaladtam beléd. - Sütöttem le a szemem egy pillanatra, jaj, csak nehogy meglássa benne azt a tündöklést, mit még a tükör előtt sem tudtam elrejteni reggel!
- Elkéstem - szólt, és én értetlenül bámultam rá.
- Honnan..?
- Hát innen - halk nevetést hallatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Nem tartalak fel. - Feleltem csendesen, s lassan, ólomléptekkel sétáltam tovább.
- Ne menj el - felelte lágyan, megállásra késztetve engem.
- Az öcséimért kell mennem… - erőtlen hangok sorozata bukott elő belőlem, s már én sem gondoltam komolyan a kijelentésemet. Itt akartam maradni az esőben, itt akartam maradni vele.
- Elkísérlek.
- De ők nem láthatnak veled. Ők.. nem láthatnak senkivel. - Összefacsarodott a szívem, amint e szavakat kimondtam, s legnagyobb meglepetésemre nem kérdezte meg, hogy miért.
-Rendben - bólintott, néhány hollófekete hajszál kiszabadult a kapucni alól. Az ő haja tökéletesen száraz volt. Lám, ő nem rohant át a fél városon félbolondként értem. Talán félreértettem mindent.. Talán csak.. - Holnap ugyanitt? - Ajkaim résnyire nyíltak hirtelen döbbenettől, a szikla legördült a lelkemről, és végre rámosolyogtam.
- Igen.
- Jó. Várni foglak.
- Meriel vagyok.. - néztem rá, mintha kérdezte volna. Ismét bólintott. A gombóc egyre csak nőtt a torkomban, s a tény, hogy képtelen vagyok irányítani a cselekedeteimet valósággal ledöntött a lábamról. Sűrűn szedtem a levegőt, pislogtam, és zavartan húzogattam a kabátom ujját.
- Nial - már egyáltalán nem mosolygott, arra gondoltam, talán nem is akarta tudni a nevem..
- Hát akkor.. Szia.
Nem néztem rá, miközben elköszöntem tőle, tekintetemmel a földet imádtam, s az ott meghúzódó olajfoltos pocsolyákat. Egyikünk sem indult el, álltunk ott, mintha lábaink megkövültek volna. Rá kellett jönnöm, hogy csak az enyémek bénultak meg teljesen, mert Nial egyszerre közelebb lépett hozzám és könnyű puszit lehelt az arcomra. S engem már ennyitől is tetőtől talpig elöntött a pír és a forróság.. Csoda történt, varázslat nélkül.”

Szörnyeteg

Dana McWithy csontos testének árnya, csupasz, ágas-bogas faszörnyetegként vetült a falra. A közelgő veszekedés vihara tépte, cibálta a gallyakat, fenyegető suhogása ostromolni kezdte a falakat.
- Meriel!
Az első villámok már is földet értek, hatalmas robajjal szaggatták az eget, s amely háztetőt ért, futótüzet vont maga után. Csendes nesz, egy apró nyikorgó ajtónyílás, és már semmi sem rejtette el a szőke fejet a rászakadni készülő vésztől.
- Itt vagyok, anya - állt elé, teljes nagyságában, fejét ezúttal nem szegte le, szemei elől eloszlott a sűrű köd. Dana tisztán kiolvashatta onnan a legrejtettebb érzéseket is.
- Furcsa vagy nekem, te lány. - Mormogta, egy röpke pillanat erejéig teljesen megfelejtkezve dühéről. Meriel nem felelt, szoborként álldogált csupán, s fél füllel hallgatta a szomszédos szobák neszezését. Valóban, Tollemache és Palmer némán hallgatták a bal jóslatot hordozó beszédet. - Mit csináltál tegnap délután? - fenséges hanghordozása mintha még magasabbra nyújtotta volna árnyékát a falon. Karjait összefonta beesett mellei előtt, hamuszürke arcára zsíros papírként feszült rá a bőr. Mindent tudott, s Meriel is érezte ezt.
- Iskolába mentem. - Felelte, nyelve hegye óvatos csípést mért ezzel anyjára.
- Ne szórakozz velem! - Dörrent rá, némi nyál fröccsent szét a padlón szavait kísérve.
- Nem szórakozok, távol álljon tőlem - sóhajtott. - Mondd, anya.. - emelte rá tekintetét, hosszú idő óta először nézett igazán a szemébe. Dana észrevétlenül, de megborzongott. - Mit szeretnél?
- Megtudni ki volt az a fiú, akivel mindenféle szemérmetlen dolgot műveltél. - Ajka megremegett, amint ezt kimondta, rajtam kívül senki már nem is vehette észre, de én láttam.. Láttam a szeme sarkában lassanként összegyűlő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére Meriel gúnyosan felnevetett.
- Aztán miféle társadalom az, ahol a beszélgetés szemérmetlen dolognak számít? Talán a némáknál, de ha jól tudom itt nálunk ..
Hatalmas pofon csattant akkor a lány arcán, szavai megálltak a levegőben.
- Ne szemtelenkedj velem! - Kiabálta, s immár számukra is tisztán kivehető volt az ikrek nyugtalansága. Palmer az ajtóban állt, érdeklődő, ám cseppet sem megszeppent arccal.
- Kémkedsz utánam, anya? - Meriel fagyosan állta a düh leple alatt megbúvó elkeseredettséggel csordultig telt pillantásokat, ajka mintha felfelé rándult volna tőle.
- Boldoggá tenne, ha szegény anyádra terhelhetnéd ezt a felelősséget is, igaz? De nem, ez most a te szerencsétlenséged. Crumplebottom néni éppen arra tette tiszteletét, mikor ti a nyílt utcán..
- Beszélgettünk - mosolygott a lány.
- Megtiltom, hogy még egyszer szóba állj vele. Vagy bárki mással. Mostantól kezdve én magam megyek az ikrekért, te pedig egyenesen haza jössz. Érted?
- Akkor Mrs. Andersnek túlóráznia kell majd, minden áldott nap. - Felelte higgadtan Meriel.
- Akkor majd én fizetem a túlórabérét! - Rikácsolta magát teljesen levetkőzve, s végre utat engedve a lelkében lakozó vérszomjas fenevadnak. Palmer fegyvertelen kis egérként kotródott vissza a szobájába.
- Ahogy gondolod - vont vállat Meriel. Látszott, hogy Dana egyre inkább elveszíti az irányítást, hatalma erejével együtt fogyatkozott.
- Az az istenverte teljesen elvette az eszed..!
- Hisz’ nem is ismerem!
- Ennyit érsz lányom... Idegenekkel enyelegsz fényes nappal, a nyílt utcán és.. - Dana levegőért kapkodott. - Ha megtudom, hogy még egyszer.. Csak egyetlen egyszer... Többé nincs helyed ebben a családban. - Lihegte, s hogy nyomatékot adjon szavainak, karjánál fogva rántotta magához a lányt. - Az iskolán kívül a lábad sem teheted ki a házból. Minden délután vigyázni fogsz az öcséidre.
Meriel lassan bólintott, a köd ismét leereszkedni látszott.
- Ha minden áron eleven húsú, szellemi hullává akarsz tenni, legyen.
Összehúzódva, mereven sétált le a lépcsőn, léptei nyomán minden fok hosszas recsegéssel sírdogált. Ő maga nem könnyezett. Nem volt szomorú, de értetlenül állt egy újfajta, ismeretlen érzés előtt. Egy új fajta érzés, mely teljesen elnyomta benne a bánatot, sőt, érdeklődését is felkeltette. És görcsbe rántotta az ujjait, olyannyira, hogy öklével legszívesebben pusztított volna.

Boldogságom súlytalanságában élvezkedtem egész nap. Szörnyű lehet most Merielnek – gondoltam, s még szélesebben vigyorogtam. Fel-alá sétálgattam a vékony folyosókon, melyek tökéletes precízséggel húzódtak meg a McWithy ház szobái mentén. Minden az én javamra szolgált most, még a vén Crumplebottom is, aki talán gonoszabb, mint jómagam. Egyikünket sem szerették eléggé gyermekkorában.
Jókedvem törhetetlennek tetszett most, elvakított a jószerencse. Aggályok nélkül vettem kézbe Meriel naplóját. Nem volt még éjszaka, de óvatlanságom és fejem forró butasága kifordított a bőrömből. A lány pedig úgyis odalent próbálja fékezni a két sátáni fajzatot.

„Sajnálom anya, de már nem parancsolhatsz nekem. Vége van.
Úgy sétáltam végig a fiatal november sétányán, mintha én lennék ennek az ősznek a királynője. Csodálatos idő volt, mert én azt akartam, hogy ezer sugarával süssön a Nap, de ne melengessen át, és csípjen a szél, de ne hozzon hátán esőt. Szövetkabátom összegomboltam bizsergő testemen, éreztem a közelségét, noha még méterekre állt tőlem. Sietve, de cseppet sem kapkodva közelítettem meg, s az a varázslatos perc, mikor ujjai a derekamnál fogva vonták testem a testéhez..
- Szia - suttogta közel hajolva, és én nem tudtam visszaköszönni neki, mert életem legelső csókját kaptam meg tőle rögvest ezután. Lezuhanó szemhéjaim édes álmatag kedvet csempésztek belém, már nem volt bennem izgatott várakozás, csak akarat. Akartam őt.
Szuszogva pihentem ki a rövidke csókot.
- Szia - néztem rá.
- Megyünk? - nyújtotta felém kezét, legszívesebben megragadtam volna, hogy aztán soha többé ne ereszthessem el.
- Nem lehet. - A szemem ragyogott, a szám égett még, de a búskomor parancs szüntelenül kavargott fejemben. - Nem mehetek sehová, nem beszélhetek senkivel. Én nem élhetek. - Ráztam a fejem.
- Akkor szökjünk meg - mondta egyszerűen. A pontot, hol a napfény találkozott közte és köztem, azzal a megfoghatatlan bensőséggel, megcsillogtatta előttem a reményt.
Lassan bólintottam.”
Velőtrázó, csontig hatoló sikoltás rázta fel a mélyen szunnyadó szúkat, a deszkák közé szorult porszemek leperegtek. Több, apróbb sikoly követte azt, s én nem tudtam tovább olvasni, figyelmem csak Meriel jajveszékelésére összpontosult, mely odalentről jött és csak arra tudtam gondolni, hogy most aztán minden a visszájára fordul majd.

Szennyvíz

Tátott szájjal álltunk, Meriel meg én. Először éreztem azt, hogy mindkettőnk ereiben egyazon vér csordogál, s ez volt az első alkalom, hogy elhittem – ugyanazt a levegőt szívjuk mi ketten. A sikolyai elhaltak lassan, a becsapott, alsó konyhaszekrény ajtajának visszhangjával együtt. Mi van ott, Meriel? Mondd, mi ez a holtra vált arc...? Gyerünk… nyisd ki...
De a lány csak állt ott, mint kinek karjait és lábait is vasba öntötték. Amúgy is színtelen szája most vértelen, kifehéredett húsdarabbá vált, s csak öccsei nevét formálta némán.
Jó tíz perc telhetett így el, és én már csaknem beleuntam az eseménytelenül pergő időbe, ám ekkor lába meglódult. Egyenesen a szekrényhez sétált, mohón lestem, de nem nyitotta ki.
Frissen fent, recétlen és pengeéles kés nyugodott a pulton. A penge alakja még tökéletesnek látszott, az ablakon át ráeső délutáni fényben. Ahogy Meriel kecses ujjai a nyelére simultak, valósággal dorombolni kezdett kezében. A fém éppen csak villant egyet miközben combja mellé emelte. Nem húzta az időt, nem gondolkodott. Meriel szemeire fátyolt vont a sokk hirtelensége, s tán nem tudta mire készül..
Talán fogalma sem volt, hogy határozott léptekkel indult az emeltre, s lehetséges, sőt, bizonyossággal vélhető ténynek bizonyult az is, hogy a lány sejtette a két poronty hollétét. Haja egyenletesen libegett minden lépése után, és a direkt-véletlen, ámde felesleges mozdulat, mellyel az emeleti mosdó kilincsét próbálta felnyitni, mindenre magyarázatot adott.
- Palmer. Ereszd el a kilincset - szólt ridegen. A válasz elfojtott lélegzetvételben merült ki, Meriel szélesen elmosolyodott. - Gyere ki onnan.
Óvatos, a túloldalon aligha észlelhető kísérletet tett, ismét kis nyomást gyakorolva a rézre. Nem mozdult, hogyan is mozdulhatott volna, mikor a rettegő Palmer keze görcsösen feszítette azt felfelé?
- Vagy én megyek be - fűzte tovább derűsen, hanghordozására egyáltalán nem jellemző gúnnyal. - Végtére is, ugyanott fogunk kilyukadni mindkét esetben.
Halk nyüszítés, csattogó talpak a nedves csempén, csörömpölés. Palmer fegyvert keresett, sajnáltam, ó de sajnáltam, hogy nem lehettem egyszerre két helyen, de képtelen lettem volna levenni a szemem Merielről. Csodálatos volt.

Könnyedén nyitott be a fürdőbe – s én vele együtt suhantam a dupla üveges tükör elé, körülnézve nem pillanthatta meg Palmert. Nem látta, de érzékelte. Biztos voltam benne. Tarkóján felálltak a pihék, s pupillái hatalmasra tágultak, akár egy macskáéi a sötétben. De nem, Merielnek nem kellett vakon tapogatóznia. Nyugodtan zárta be az ajtót maga mögött.
-Palmer, Palmer.. - Sugárzó arccal ismételgette a nevet, szinte hallottam, amint a kis lurkó térdei összekoccannak. - Tudom, hogy a zuhanyfülkében vagy.
Palmer helyzetébe képzeltem magam. Éreztem, amit érzett; a bizonytalan félelmet, azt, mikor fogalmad sincs mi fog történni, de tudod, hogy valami borzalmas és azt is tudod, hogy nem tehetsz ellene semmit. Hallottam, amit hallott; Meriel közelgő, puha lépteit, mely mindannyiszor keltette benne azt az érzést, hogy erős, erősebb a lánynál, és mindenkinél.. Most azonban más volt. Szívembe az övével együtt markolt a félelem, ahogyan Meriel letépte a fülke jótékonyan takaró leplét, s valósággal az én húsomba mélyedt az önvédelmi eszközként használt hajsütővas hideg fémje...
...melyet a kisfiú nem tudott időben maga elé emelni védekezőn, a jó harminc centis penge felszántotta lendülő felkarjának puha bőrét, s már szaladt is tovább egyenesen a torka felé.
Akár a frissen sült, engedelmes, puha kenyeret, úgy szelte át a nyak finom bőrét, a pániktól csaknem teljesen összeszűkült légcsövet. Mikor éle az artériába vájt, tökéletesen spriccelt a gyermek vére, megadón csordogált végig vonagló kis testén. Hörögve fulladozott saját, egyre nagyobb tócsába gyűlő vérvörös nedvében, szemeire lassan hályog kúszott, kiszorítva onnan a halálfélelem utolsó szikráját.

Meriel elégedetten rúgta arrébb a hajsütővasat. Az eszméletét vesztett Palmer jobb bokájára fonta ujjait erősen, úgy húzta maga után, mint egy rongybabát. Nem zárta be a mosdó ajtót, leshettem, míg levonszolta a lépcsőn. Elmosolyodtam. Róbert Gidára emlékeztettek így, ők ketten, és Micimackóra. Palmer édes kis feje minden lépcsőfokon hangosan koppant, bár a plüssállatétól eltérően bőre fel-felszakadozott, ahol a kemény fához csapódott. Nem sajnáltam, érzéketlenné vált idegszálai úgysem fájlaltak többé semmit.
Túlságosan is elrévedtem a már-már tökélyhez hasonlítható családi képen, s mire felocsúdtam, Meriel már odalent kóválygott. Nem tudta hol rejtőzhet Tollemache, de az apró hiéna már rég kiszagolta a mézesmadzagot. Palmer vércseppecskéi orránál fogva vonzották őt, kesernyés csalétekként a konyháig. Lapultam. El sem tudtam képzelni, mire lesz még képes a lány, de abban biztos voltam, ha most látna, én is ott feküdnék a földön, felhasított gyomromból patakként csordogáló savval.

Tolle vinnyogva zokogott fel a lépcső tetején. Onnan nézte testvére holttestét, melyből az utolsó csöpp vér is távozni készült. Szánalomra méltó volt, ahogyan ott kuporgott, könnyezve, rettegve. Figyeltem Meriel benső küzdelmét, azt az ádáz harcot, azt a megfoghatatlan vágyat..
Ezidáig nem értette, persze... Ám a percben, mikor cselekednie kellett, az ősi ösztönnek engedelmeskedve ölt. S a jelen helyzetben, mintha csak józan paraszti eszét nyerte volna vissza. Taktikát váltott. Kétségbeesett orcával fordult Tollemachehoz.
-Gyere le gyorsan! - Kiáltotta ártatlanul, segélykérésben ott lappangott a csel, de Tolle csak egy gyerek volt. Nem felelet azonnal, továbbra is féregmódjára húzódott össze, ha képes lettem volna emberi érzésekre, akkor és ott, biztosan megsajnálom a párát. -Na, mi lesz már, nem látod, hogy Palmer rosszul van? - Némi fenyegető dorgálást csempészett a hangjába. Mintha azt mondta volna: „Megmondalak anyának!” Öklöm kellett a számba tuszkolnom, hogy ne kacagjak fel!

S lám, milyen fura lény a gyermek, felelőtlen, szende kis ártatlan, hogy mentse a bőrét megtenne ő bármit. Tolle szaladt lefelé a lépcsőn, noha senki sem üldözte.
- Na végre - mosolyodott el az idősebbik testvér, s durván rántotta magához öccsét. Odaillesztette a kést, pontosan az ütőér fölé. Tolle felnyögött, szabadulni akart a szorításból. - Ha megmozdulsz véged, érted? - Suttogta szemeibe nézve mélyen, de hiába is kereste, már nyomát sem látta annak a rosszindulatú gonoszságnak, mely az ikrek tekintetéből most a sajátjába költözött. - Többé egyikőtök sem keseríti meg az életemet...
Keze önálló életre kelve húzott vércsíkot vértestvére torkán, s lelki társam, a ház padlóján. Tollemache McWithy is ikre sorsára jutott végül. Mélyet sóhajtottam. Mára vége az izgalmaknak.

Akár elő is jöhettem volna, Merielt már nem érdekelte semmi sem, mi körülötte zajlott. A konyhába vonszolta öccseit, s rögtön sejtettem mire készül. Kinyitotta a konyhaszekrényt, tetemes mennyiségű szürke, szennyel teli víz ömlött ki onnan. Összefolyt a vérrel a mocsok, az szivárgott most a deszkák között, a fa mélyen magába itta a levét. Fojtogatott a bűz, és a fájdalom.
Ázott, csimbókos szőrű macskatetem gördült ki félig, az állat szeme sárgán meredt a semmibe. Gyomrom összeszorult, öklendezni kezdtem, gyomorsav és hányadék kúszott torkomba, míg Meriel rezzenéstelen arccal bámulta a három holttestet. Megemelte Tollemachet, s mit sem törődve csontjai épségével, begyömöszölte őt a törött lefolyócső alá. Palmer került mellé, fél lábával a macska fejét is betuszkolta a szűkös résbe. Még hallani véltem az állati, gyönge koponya reccsenését, igyekeztem nem elképzelni, amint agyveleje végigcsordogál Palmer felnyitott gégéjében.

A lány virágos ruhájára nem húzott kabátot, hóna alatt naplóját szorongatta. A bejárati ajtóban megtorpant, hátra fordult, s egyenesen az üvegmozaikba mélyedt. Engem nézett, s én visszanéztem rá. Ajka nem mozdult, de szemei azt mondták nekem, tudom, hogy itt vagy. Elmosolyodtam. Nehéz szívvel engedtem el őt, tudtam, most véget ért valami, valami, ami elkerülhetetlen volt.. A kérdés – a mikor – végig ott lebegett, nem csak Meriel előtt, nem csak előttem – mindenki előtt. Soha sem merték feltenni, soha sem mertek szembe nézni vele. Elérkezett az idő. Meriel halkan dúdolva sétált ki a McWithy ház ajtaján, attól fogva, Nialon kívül, senki sem látta többé. Emlékül nem hagyott maga után egyebet, két kicsiny tetemet, s a két hulla lelkének e világi nyomaiként Crumplebuttom éjszakába nyúló siráma maradt csupán, mellyel egyetlen hű társát búcsúztatta