Regények - 111.oldal

Arra lett figyelmes, hogy Victum hangos ügyetlen csörömpöléssel mosogat. Halkan felállt, és a fiú mögé sétált, hiába voltak kételyei még mindig kívánta a Vicet, sőt a sötétség hatására még a fantáziája is beindult. Keze előrenyúlt és taláromra végighúzta ujját Victum arcán. A fiú meglepődve lépett hátra, aminek az lett az eredménye, hogy szorosan érintkezett Roan testével...

- Gimerthosz kövét a druidák készítették. Az az ember érintheti meg, akit a druidák a kő gazdájának, a Jósnak neveztek. Reménykedtek benne, hogy valamikor egy fiú, aki élete virágában van, a haja ében, a szeme akár a fű a kő gazdája lesz, és a kő megérintése után különleges jósképességekkel lesz megáldva...

Kíváncsian vártam, hogy vajon mit fog csinálni, elkezd repülni, vagy denevérré változik-e. De semmi nem történt azon kívül, hogy felállt. Ennyi. Már épp ásítottam volna egy tisztességeset, amikor eltűnt. Sehol nem láttam. Majd hirtelen előttem termett, alig egy centire. Belemosolygott a döbbent képembe és megigézett a szemével. Ahogy a barna sugárba néztem, eszembe jutott, hogy ezek szerint az is vámpír volt, aki idehozott. Meg akartam kérdezni tőle, ki volt ő, de nem bírtam semmit se...

Victum megdermedten nézett a férfira. Igen tudta hogy valahonnan ismerik egymást, de fogalma sem volt, hogy merre találkozhattak. Érezte a hátán Roan megrökönyödött tekintetét, aminek hatására megrázta magát. „Nem lehet…”

Ha Mia nem szereti, akkor egyáltalán nincs is értelme semminek. Sem a G.O.D-nak, sem az ő életének. Levert, szomorú arccal felállt, és levetkőzött. Lesütötte a pillantását, és beült a kádba majd el is merült nyakig benne. Szeme előtt látta a lánnyal eltöltött boldog pillanatokat, beleértve az első együttlétet, és azt is mikor megtudták, hogy Mia gyereket vár...

Laus soha nem látott ennyi elszántságot Soulnessben. A fiú majd felrobbant az akarattól, és szinte megrohamozták a Moila lakásában kialakított csöppnyi kis stúdiót. Az ugyan kérdéses volt hogy ki vállalja fel az énekes szerepét, de némi unszolás és egy kis ragasztó segítségével sikerült Soulnesst és a mikrofont elválaszthatatlan társsá avatni. Megállás nélkül gyakoroltak, Soulness, ha egy kicsit is lankadt a csapat kedve valami hülyeséggel mindig felpörgette a társaságot...

A nap már régen lement a házak mögött. A sötét utcákat megvilágítják a házakból kiszűrődő fények. A kihalt utcán csak valaki siet, összehúzott kabáttal. Egy lány, aki egy levelet szorongat jéghideg kezében. Hátát egy hatalmas hátizsák díszeleg, zsebeiben egy vonatjegy, ki tudja hová, csak el a városból...

Az egyik „laboros”, Vyno szakértő mozdulattal tekerte le a hangtompítót az automata csövéről. Pár pillanattal ezelőtt csak egy tompa puffanás jelezte, hogy megszabadította az anyát az összes kíntól, ami az életben még rá várt volna. Nem volt szükségük tanúkra ehhez a szigorúan titkos kísérlethez. Persze nem tudhatta előre, hogy még így is hiba fog csúszni számításaiba...

Mindketten álltak, mozdulatlanul. Féltek, a pillanat szertefoszlik és az édes vágy helyébe a jól ismert kínzó gyötrelem lép. Örültek, mosolyogtak, elvégre biztosak voltak magukban – végre révbe értek. Nincs mitől félni – Ő itt van. Ez így van rendjén...

- Tudd meg, előbb látlak halva, mint más karjaiban!
A hideg rémület végig futott a testemen, de erőt véve magamon ellöktem Nathaniel-t, s kirohantam a szobából. Úgy becsaptam magam után az ajtót, hogy valósággal megremegtek a falak. Hátrálni kezdtem, mint aki fél az ajtótól, s szinte ziháltam idegességemben...