Vágyakozás

1. Zöld szemek és vágyakozás

5 óra. Csörög a telefonom a lehető legidegesítőbb hangján: ébresztő pittyegés. Nincs igazság a földön, amiért suliba kell járni! Aki ezt kitalálta minimum egy kerékbetörést érdemel!
Elkezdtem kotorászni a sötétben a mobilom után és miután megtaláltam földhöz vágtam. Ettől általában elhallgat. Ahogy most is. Elnyúltam és tudtam, hogy ha most egy pillanatra is becsukom a szemem, akkor tuti visszaalszom, és megint elkésem… Szóval ennek örömére felkapcsoltam az éjjeli lámpát és lefeküdtem. Ennyit igazán megérdemlek! Természetesen a görényem erre tiltakozóan elkezdte kaparni a rácsot, hogy vele ne szórakozzak, ha már felkapcsoltam a lámpát, akkor csináljak is valamit stílusban. Hát igen remek humorérzéke van… Kinyitottam a szemem és rápillantottam. Épp egy hatalmasat ásított, amitől kilátszottak a hosszú szemfogai. Ezután álmosan pislogni kezdett és nyújtózkodott egyet. Egészségére.
A neve Potyka, vadas színű, na és persze kiscsaj. Mi más is lehetne, hisz mégsem oszthatom meg a szobámat egy pasi görénnyel!
- Utállak, amiért te aludhatsz, én meg nem! - mondtam neki vádlón és átkaroltam a plüsspingvinemet - Te rohadt görény!

Potyka, csak hogy súlya is legyen a szavaimnak, összegömbölyödött és aludni tért. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a cukkolását és megpróbálok végérvényesen felébredni. Lerúgtam magamról a takarómat és balra fordultam. Nagy nehezen felültem és a létező legrosszabb történt, amit aznap reggel el tudtam viselni: megláttam magam a szemközti tükörben. Rémes látvány volt! A gyerekek riogatására is lehetett volna használni. Bár lehet, hogy csak túl dramatizálom a dolgot…
Átlagos 19 éves lány vagyok, klasszikus gondokkal: pasik, suli, szülők. Bár igaz, ami igaz annyiban talán különbözök az átlagtól, hogy hajlamos vagyok mindenféle természetfeletti dologra. Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, de az utóbbi időben tény és való, hogy ezek a dolgok elkezdtek egyre inkább felerősödni, főképp este. Fogalmam sincs miért, talán a telihold, vagy ilyesmi. Bár az igazat megvallva soha nem követtem a Hold állását és jelen pillanatban sem tudtam, hogy mi a helyzet ezzel kapcsolatban.
Amint ezen elmélkedtem feltűnt, hogy már 10 perce ébren vagyok, de még mindig ugyanabban a pózban bambulok magam elé. Gondoltam, csakhogy csináljak is valamit, odamegyek a számítógépemhez és berakok valami zenét.

Az íróasztalom a szobám másik felében helyezkedett el. Tele van mindig mindenféle kacattal, soha nem látok semmit tőlük, épp csak a klaviatúra meg az egér látszik. Soha nem voltam nagy rendmániás, a szobámban mindig hatalmas kupi uralkodott. De én így szerettem. Tulajdonképpen az én szobám teljesen más volt, mint a többi, stílusban és minden egyébben. Anyu imádja a barokk és hasonló korok bútorait és képeit. Én hányingert kapok az egésztől, a történelemmel együtt. Nálam kékek a falak, középen egy sárga csíkkal elválasztva a két árnyalatot. Jelen pillanatban ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik. Egy meleg színnek sokkal jobban örülnék. Túlságosan le vagyok hangolva most a jégkékhez.

Az ágyammal szemben van az ajtó, ami mellesleg fehér. Számomra ez jelentőségteljesen undorító, de hagyjuk. Mellette, balra van a vendégágyam, ami zöld, kék és sárga színű. Utána következik az íróasztalom a gépemmel. Ezzel szemben az ablaknak háttal a mindenféle tartó polcom. Többek között ezen helyezkedik el a hi-fim a CD tartóval, meg a csobogóm. Ez elég kicsi, szintén kék színű, sziklákkal, kancsókkal meg mindennel, ami csak kell. Bár a múltkor kiegészítésként akartam venni rá valami köcsögcipelő holland lánykát, csak rájöttem, hogy annyira azért mégsem éri meg. És különben sem passzol bele a stílusomba. A polc mellett van a tükör (amit még mindig hihetetlen értetlen arccal figyeltem).
A sarokban a ruhásszekrényem áll - amit alig bírtunk bezsúfolni - és a komódom, rajta a sminkes cuccaimmal meg a fülbevalóimmal. (Ez egy hatalmas mániám, egyszerűen odavagyok a hatalmas fülbevalókért, hisz öltöztet és szerintem egy lánynak vétek kilépni nélküle az utcára. Én is mindig hordom őket, még akkor is, ha csak a boltba ugrok ki. Már sikerült 44 párt összeszednem belőlük.)

És gyakorlatilag ezzel vissza is érkeztünk az éjjeli szekrényemhez és az ágyamhoz, aminek a lábánál még egy könyvespolc és egy ódon láda helyezkedik el, amiben a régi tankönyveimet tartom. Ennyit sikerült anyunak megkedveltetni velem a régiségeiből.
A szoba közepén van egy kis asztal két nádfotellel. Az asztalon az aktuális gyertya szerzeményem: egy vörös pohár, görög mintákkal. Gyertyákat is gyűjtök, hisz az embernek kell lennie valami motivációjának az életben. A falon is van két gyertyatartóm, a kettő között pedig egy hatalmas afrikai maszk lóg. Még apu kapta valamelyik ügyfelétől ajándékba és még szép, hogy én kaptam meg.
Miután tényleg megérett bennem az elhatározás, felálltam és oda slattyogtam az íróasztalhoz, majd felébresztettem a gépet. Kb. 20 perc után, mire beindult, elindította a létező legbealvósabb listámat, mire én elkezdtem gyanúsan laposakat pislogni. De mivel gyorsan kapcsolok, megragadtam az egeret és beraktam valami pattogós hip-hop zenét. Na igen, erre van értelme felkelni!

Nyújtóztam egyet és megfordultam. A következő cél már megszületett bennem: kimegyek a fürdőszobába fogat mosni! Szóval elindultam a reggelhez méltó leglassabb tempómban.
A fürdő (ami mellesleg kék volt, bár ehhez semmi közöm nincs) van a legközelebb a szobámhoz. Lehet, hogy anyámék e mögé valami sunyi kis célzatot akartak köríteni? Na mindegy, a lényeg az, hogy épségben, csonttörés nélkül sikerült bebotorkálnom. Megnyitottam a csapot fogmosás céljából és elővadásztam a fogkefémet és a fogkrémet. Sikálni kezdtem a fogaimat és közben a tükörben figyeltem a mozdulataimat. Rettenetesen álmosak voltak barna szemeim, a hajamat pedig sikerült totálisan elaludnom.

Mikor végeztem a fogmosással egy kicsit jobb lett a hangulatom, mert felébredtem és már nem is éreztem magam olyan szarul. Szinte tökéletes kedélyállapotban szökdécseltem vissza a szobámba. Megfogtam az iskolatáskámat és odavonszoltam a komódhoz. Lezuttyantam és kihúztam az alsó két fiókot, amiben a könyveimet tartottam. Elővettem az órarendemet és nagyon összpontosítottam, hogy el tudjam olvasni, hogy mi van ráírva. Matek, töri, irodalom, fizika és még néhány töltelék óra. Hú, de szar napom lesz! Na és persze hosszú. Nem baj, jelenleg megpróbáltam arra figyelni, hogy mindent bevágjak a táskámba. Megtettem minden tőlem telhetőt és úgy gondoltam, hogy ideje felöltöznöm.
Felvettem a kedvenc farmeromat egy sötétbarna felsőt és egy barna pulóvert. Betettem a fülembe egy hatalmas karika fülbevalót és megfésülködtem. A tükörbe nézve örömmel nyugtáztam, hogy alig nőtt a hajam. Nagy növesztésben voltam éppen ugyanis. A hajam már az államig ért. Bár rengetegszer neki álltam már, hogy na most majd megnövesztem, de soha nem sikerült. Lehet, hogy nincs elég akaraterőm, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy mindig levágatom. De majd most!
Már majdnem kész voltam, csak raktam egy kis spirált a szememre, hogy ne tűnjek olyan álmosnak, és már mehettem is.

Felkaptam a táskámat a telefonommal együtt, és az ajtóból dobtam egy csókot az én kis görényemnek, aki erre hálásan makogott egyet. Átvágtam a nappalin meg az ebédlőn és beszaladtam az előszobába. Ránéztem az órámra. Volt 4 percem elkészülni. Hát ez igazán jól hangzik. Gyorsan leültem, és magamra rángattam a csizmámat. Persze nadrágon kívülre, mert úgy a jó, ráadásul így még plusz perceket is veszítek. Felálltam, hogy körbetekerjem magam a sálammal és belebújjak a kesztyűmbe meg a kabátomba, ami pontosan ugyanolyan világosbarna volt, mint a cipőm. Még szép. Adjunk a részletekre. És ha már a részleteknél tartunk, felkaptam a narancssárga táskámat, ami rettenetesen elütött az összes többi cuccomtól és nekiestem kikulcsolni az ajtót. Persze a kesztyűmben, amivel alig bírom megfogni a kulcsot. Egyéni rekordom megdöntésével sikerült fél perc alatt kikerülnöm a szabadba.

Odakint még mindig sötét volt és egy egészen kicsit szemerkélt a hó. Remek! Ez nálam egyet jelentett a biztos halállal. Visszaszaladtam, hogy felvegyek egy sapkát, mielőtt teljesen vizes lesz a hajam és valami kegyetlen módon rátapadjon a fejemre. Az előszobában magamra kaptam egy szürke, terepmintás baseball sapkát és még egyszer belenéztem a tükörbe, hogy lecsekkoljam a kinézetemet.
Mediterrán típus vagyok. Kreol bőr, mandulavágású szem és sűrű barna haj. Többek közt ez jellemző a külsőmre. Alkatra egyáltalán nem vagyok vékony, de szerintem hülyeség koplalni, és a mérlegen kotlani folyton. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy cet méreteivel versengek, csak annyit, hogy olyan nőiesen telt alkat vagyok, akin van mit fogni. Általános tapasztalataim azt mutatják, hogy a pasik szeretik az olyan csajokat, akikbe lehet gátlástalanul kapaszkodni. Hoppá, megint elkalandoztam…

Hátat fordítottam a tükörképemnek és feltéptem az ajtót. Fél percem se volt, hogy kiérjek a buszmegállóba. Próbáltam a lehető leggyorsabban sétálni. Futni nem fogok! Semmilyen busz nem fog engem megizzasztani negyed hétkor!
Ekkor meghallottam, hogy jön valaki mögöttem. Ez mondjuk teljesen normális, de meg mertem volna esküdni rá, hogy mikor kiléptem a kapun még senki sem volt az utcában. Kétszer is körülnéztem, ugyanis menthetetlenül paranoiás vagyok. Ha sétálok az utcán, úgy érzem, hogy mindenki engem figyel. Nincs egy nyugodt percem sem. Tuti, hogy egyszer emiatt fogok megőrülni! De most határozottan hallottam a lépteket! Komolyan!
Minden esetre megpróbáltam ezt is a paranoiámnak betudni. Hisz amúgy is bárki sétálhat az utcánkban. Bár ilyenkor senkit nem szoktam látni erre, mert ez egy bekötőút. Ritkán szambáznak erre. Meg különben is mit akarnának tőlem? Elveszik a zsebpénzemet? Na csak próbálják meg! Amúgy is csak 400 Ft van nálam, szóval nekem teljesen mindegy. Bár annak nagyon nem örülnék, ha megkéselnének. És na tessék, már megint ilyeneken gondolkodom.

Próbáltam figyelni a lépéseket és azt vettem észre, hogy azok teljesen egy ritmusban vannak az enyéimmel, mint valami visszhang. Ez azért már tényleg olaj volt a tűzre és egyre vadabbakat kezdtem fantáziálni. Mikor már épp ott tartottam, hogy hogyan fognak feldarabolni úgy, hogy még élek, támadt egy mentő ötletem. Bár igazából ötletnek kevés volt, mert csak annyi jutott eszembe, hogy egy kicsit oldalra fordítva a fejem, hátrakandikálok. Ebben a másodpercben sanyi volt a lépéseknek, mintha nem is lettek volna. Megfordultam és kihaltan találtam az egész utcát. Igazából eddig csak szórakoztam a gondolataimmal, de most már elkezdtem komolyan parázni. Próbáltam arra koncentrálni, hogy be kell érnem a suliba és el kell kapnom a buszomat, ami már körülbelül 2 perce elment. Hát igen, nem az a típus vagyok, aki feladja!

Menetirányba helyeztem magam és elindultam, miközben a havas földet néztem, ahol mancs nyomok voltak. Ilyen nincs! Meg merek esküdni bárki más életére, hogy az előbb még nem voltak ezek itt! Meg csak meghallom, ha valami hatalmas kutya mögém lopózik! Kicsit összezavarodtam és amúgy is reggelente lassú a gondolkodásom, így sok volt ez nekem. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a dolgot. Felnéztem, megráztam a fejem és tovább indultam.
Újra hallottam a furcsa lépéseket, így egy kicsit gyorsítottam, mire az idegen is gyorsítani kezdett. A szívem egyre jobban zakatolt. A híradóban sok eset kezdődik így és én rohadtul nem akartam téma lenni a Kékfényben! Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy az összevagdosott hullámról mutogassák a képeket a rendőrök mindenkinek. Ez tisztára morbid!
Egyre gyorsabban és gyorsabban sétáltam, míg végül futni kezdtem. Az a perverz köcsög pedig szintén követte a tempót, mintha legalábbis együtt futnánk minden reggel hobbi szinten. Ez nem olvas újságot? Senkit sem szokás korán reggel megtámadni! Este? Az igen, na de reggel???

Mostanra már tényleg féltem és egyre jobban szaladtam. A vérem a fülemben dobolt és iszonyatosan lihegtem. Ha ezt a tesi tanárom látná, biztos, hogy nem baszogatna többet azzal, hogy én mindig csak elbliccelem a futást! Az x,y is egyre jobban igyekezett mögöttem, de érdekes módon semmit sem hallottam a léptein kívül. Se egy légszomjra utaló jel vagy ilyesmi. Tulajdonképpen még a lépések is puhák, alig hallhatóak voltak, az az érzésem volt, hogy még ennél is némábban tudna jönni mögöttem és direkt az én kedvemért csap zajt. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha nagyon megerőltetné magát. Mondjuk ez azért disznóság! Ha már ki akar nyírni, akkor legalább egy kicsit fáradjon el ő is csak a játék kedvéért!
Még három utcányira voltam a megváltó buszmegállótól és ekkor (tudjuk be az adrenalinnak) másnak különös, nálam viszont az utóbbi időben megszokott dolog történt. A látásom teljesen kitisztult, mintha már nem is lenne teljesen sötét. Mindent különlegesnek láttam, színesnek. Olyan tarkák voltak a fák, mint valami groteszk aprósütemények, de még a tiszta fehér hó is rózsaszínben és sárgában pompázott. Egyszerre forróságot éreztem a mellkasomban és ez terjedni kezdett a testemben. Tüzes lett a kezem és a lábam. A hó körben olvadozni kezdett körülöttem egyre nagyobb és nagyobb körben. De nekem nem ez kellett. Koncentráltam, hogy a bőröm minél inkább kihűljön és egy egész másfajta energiának adtam át magam. Még nem igazán voltam jó ebben, így csak reméltem, hogy sikerül, amit elterveztem. Behunytam a szemem és rettenetesen figyeltem magamra. A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Nem akartam pánikba esni! Bár ha ez egy hétköznapi ember, akkor biztos megijed tőlem és elszalad. Na persze!

Hirtelen úgy tűnt, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól. Próbáltam egyensúlyban tartani magam, bár ez elég nehéz volt, figyelembe véve aktuális kísérletezésemet. De végül is sikerült. Nem éppen zökkenőmentesen, de összejött. Repültem, vagy valami hasonlót csináltam. Gyorsan kinyitottam a szemem, hogy még gyorsan egy pillantást vessek támadómra. Na mondjuk így már könnyű kemény csajnak lenni, hogy fél méterrel a föld felett lebegsz és bármikor elillanhatsz. Azért egy kicsit féltem tőle, hogy valami olyan rémisztőt látok, hogy soha többé nem szólalok meg és életem végéig gyógyszerekkel fekszem-kelek.
De végül is erőt vettem magamon. A látvány nem volt sokkoló, ellenkezőleg! Igazából semmi mást nem láttam a körülöttem cikázó energiacsápoktól, csak egy gyönyörű, zöld szempárt. Még soha nem láttam ilyen különöset. Teljesen megigézett, alig bírtam szabadulni tőle. Belenéztem a zöld ragyogásba, és ígéreteket láttam benne. Mindenféle gyönyörű ígéretet! Első körben csakúgy sugárzott belőle az elfojtott kéjvágy. Ez most úgy hangzik, mint valami slampos csöves, de nem az volt. Ez tökéletesen nemes szempár volt és félelmetesen különleges! Tökéletesen kézzel foghatónak tűnt a színével és az ígéreteivel együtt. Legszívesebben beburkolóztam volna vele és hagytam volna, hogy azt tegyen velem, amit akar, csak örökre nézzen rám így! Örökre!

Szédülni kezdtem és egyre sötétebb lett minden körülöttem. Túl sokáig használtam az erőmet. Elég kezdő vagyok ebben, és nagyon kifáraszt. De még nem akartam sehova se menni. Itt akartam maradni! Valószínűleg ez is történik, ha nem kezdek el szédülni és nem kezd el rohamosan leesni a vérnyomásom. Szép lassan lehajtottam a fejem, így még pont sikerült látnom azt a fenséges mosolyt, amit x,y villantott felém. Különleges volt. Még senkit sem láttam így mosolyogni. Egyszerűen bármi lehetett benne, de amit én láttam az mégis a megkönnyebbülés és diadal a volt. Bár fogalmam sincs, miért pont ezeket éreztem. A szájánál valami különleges dolog megcsillant. Meg akartam kérdezni tőle, hogy ki ő, de ebben a pillanatban a testem szinte sikítva adta a tudomásomra, hogy tökéletesen kimerültem. Elmosolyodtam és hagytam, hogy elsötétedjen minden.

Rémesen sajgott a fejem és nagyon fáztam. Kinyitottam a szemem és örömmel nyugtáztam, hogy a buszmegállótól egy saroknyira vagyok. Ilyenkor mindig ez történik. Ha elfáradok, akkor is mindig eljutok a kitűzött célomhoz. A járdán ültem, kicsit magamba zuhanva a kerítésnek dőlve. Hátra nyúltam, hogy megfogjam a vasat és valahogy feltápászkodjak. Most már biztos, hogy elkések! Megpróbáltam összeszedni magamat és a gondolataimat. A lábam alig engedelmeskedett. Előhúztam a telefonomat a kabátzsebemből. Ó, remek, 20 perc késésben vagyok. Pedig az osztályfőnököm folyamatosan fenyeget, hogy másik osztályba tesz, ha nem fejezem be. Eddig mindig ki tudtam magyarázni magamat. Az viszont biztos, hogy a ma reggeli kalandomat nem mesélem el neki! Nem akarom, hogy hülyének nézzenek!

Próbáltam összekanalazni remegő lábaimat és függőleges helyzetbe tornázni magamat. Eléggé nehezen ment, de csak azért is megcsináltam. Nyílván siralmasan mutathattam, mert a térdeimet befelé egymásnak támasztottam, hogy ne essek el. Nem baj, senki nem látja. Ez van, ha túl sokáig nem kapcsolom ki magamat. Egyszerűen túlhajszolom a szervezetemet és a legegyszerűbb dolgokra is képtelen vagyok. Az egyetlen szerencsém, hogy villámgyorsan képes vagyok újratöltődni. Máris éreztem az erőt visszatérni a testembe. Felkaptam a földről a táskám és elindultam a buszmegállóba, ma reggel már sokadjára. Azért nem semmi az akaraterőm, hogy még ezek után is képes vagyok bemenni Pestre, ráadásul suliba!
Érden lakom. Nem mesze Pesttől, pont úgy hogy még benne vagyok a forgalomba, de azért nem kell egész nap vonuló kocsihadakat hallgatnom. Egy kicsit ebből, kicsit abból. Mindig tudni kell, hol a határ.
Ahogy befordultam a sarkon láttam, hogy már 5-6 ember álldogál a táblánál. Ezek szerint most fog jönni egy busz. Ezt örömmel hallom, mert nagyon nem akartam még 10 percet várni a hidegben a reggeli megpróbáltatások után.

Bicegtem és ziháltam. Az emberek gondolom azt hitték, hogy a busz miatt szaladtam. Nekem ez tökéletesen megfelelt, így még rá is tettem egy lapáttal és odamentem megnézni a menetrendet. Ezek után végképp elvesztettem az érdeklődésüket és láthatatlanná váltam. Nem úgy, mint a mellettem álló 30-as férfi, akit betalált egy tipikus barátkozó nénike. Hálát adtam az égnek, hogy nem oda álltam. A néninek ősz haja volt, szoknyája és rémes, szőrös kalapja. Igen, ezt a típust szerintem mindenki ismeri. Ahogy beért a megállóba hangosan szidta a tömegközlekedést és ecsetelni kezdte, hogy ő bizony majdnem elkésett. Nyílván próbált beszélgetőpartnert vadászni. Én tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor lapítani kell, mert ha nem ezt teszed utána képtelenség levakarni és egy út alatt megtudsz mindent róla és a családjáról. Nem úgy a pasi, aki gyanútlan áldozatként udvariasan szóba elegyedett vele. Én már sejtettem, hogy sorsa megpecsételődött és gondolatban keresztet vetettem érte.
A sarkon megjelent a meleget és biztonságérzetet nyújtó busz. Néztem, amint elegánsan elénk gurul és pöffent egyet. Természetesen (mivel már pontosan tudtam, hol lesz az ajtó és odaálltam) én szálltam fel először. Villantottam egy bérletet a szakállas sofőrnek és hátramentem, hogy bevackoljam magam leghátulra a helyemre.
Miután sikeresen letelepedtem, előkaptam az mp3 lejátszómat, hogy nyugodt zene mellett tudjak gondolkodni és lehetőleg ne a zúgást kelljen hallgatnom, mert attól bekattanok és riogatom az utasokat. Persze nem durván, néha csak a gumikat pörkölöm meg egy kicsit.

Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen képességek birtokában. Asszem az egész kiskoromban kezdődött, amikor véletlenül felgyújtottam az egyik óvónőm kabátját. Persze nem szándékosan… Jelenleg még azt sem tudom, hogy mikre vagyok képes, és hogyan használhatom őket. Néha csak maguktól előjönnek, mikor félek, dühös vagyok, vagy izgulok. Senkinek sem beszéltem erről. Se a szüleimnek, vagy a nővéreimnek, de még a barátnőimnek sem. Nagyon nem hiányzik, hogy azt higgyék, megőrültem. Ha meg megmutatom, akkor biztos, hogy nem marad titokban és eljön értem a CIA, hogy feldobjanak egy boncasztalra és kísérletezzenek velem, mint az E.T. - vel. Még senkiben sem tettem maradandó kárt, bár néha nehéz volt visszafognom magam, például a tanáraimmal, vagy ha megtudtam, hogy megcsalt a pasim. Persze balesetek mindig előfordulnak…
Már az M7-esen jártunk, mikor kinéztem az ablakon és észrevettem, hogy kezd felkelni a nap. Bár sokkal inkább éreztem, mert a köd miatt alig lehetett látni valamit. Hihetetlenül szar nap volt! Szörnyű volt az időjárás! Már tényleg valami hurrikán, vagy árvíz hiányzott csak. Bár talán mégsem. Innen sokáig tartani beevezni a suliig.

Végignéztem utastársaimon. Igazi válogatott volt. Csak azon lepődtem meg, hogy ma valahogy kevesen voltak. Kb. 20 ember feje ringott egyszerre, ahogy zötyögött és kanyargott a busz. Eléggé röhejes látványt nyújtott. Na és itt kiemelném azt a srácot, aki hátravetett fejjel és nyitott szájjal aludt. Valami fantasztikus látványt nyújtott ezekben a korai órákban. Úgy éreztem ezért érdemes volt felkelni, ez bearanyozza majd a napom. A ruháján végignézve külön el kellett ismernem, hogy igazi egyéniséget látok. Elnyűtt, fekete sportcipője volt, szürke mackónadrággal, csakúgy lazán, mondhatni tompikásan felhúzva a bordájáig. Csípőjén gimnazista stílusban megkötött szabadidő felső pihent. Az egészet a kb. 20 dioptriás SzTK-s szemüveg koronázta. Hogy nem fázott? Tény, hogy a buszon meleg van, de ez azért túlzás. Bár ezt még az idióta szőke libáknál szoktam tapasztalni, mikor egy fiúval utaznak. Majd megfagy, de azért leveszi a pulcsiját, csakhogy a srác derülhessen egy nagyot a dekoltázsán. Végül is ezzel is lehet pasit fogni, én meg nem vagyok semmi jó elrontója, szóval ha tüdőgyulladást kap, megszívja. Aki hülye, az haljon meg. Bár az biztos, hogy akkor jelentőségteljesen megcsappanna a Föld népességének száma.

Kicsit oldalra néztem, és rögtön megláttam a buszmegállóból már megismert nénikét és kiszemelt áldozatát. Nagy eszmecserében voltak éppen. Illetve a néni beszélt a férfi meg csak hallgatta és kedvesen mosolygott. Néha hozzáfűzte, hogy „Tényleg?”, vagy „Nagyon igaza van!”, vagy „Ez nem lehet igaz!”. Kifejezetten jól csinálta, bár rajtakaptam, hogy néha körülpillant segítséget keresve a szemével. Megszívta! Én biztos nem megyek oda segíteni. Néha kifejezetten szívtelennek éreztem magam.
De nem most! Biztos, hogy van szívem, mert akkorát dobbant minden alkalommal, ha csak a titokzatos idegenre gondoltam, hogy szerintem még a hallókészülékes bácsi is meghallotta három székkel előrébb. Ha meg nem, akkor nem tudom, hogy miért nézett engem olyan kaján fejjel. Na mindegy, jelenleg sokkal fontosabb gondom is akadt. Vajon mit akarhatott tőlem? Látom még? Ki volt ő? Mi volt ő? Mert nem igazán tűnt embernek. Lehet, hogy ő is olyan szerencsétlen, mint én és nem tudja kezelni a hatalmát? Igen, ez az eshetőség kifejezetten tetszett. Biztos vannak olyanok, mint én. Bár bármilyen könyvet vettem, nem igazán találkoztam még ilyennel. Még wicca könyvet is olvastam. Ja, kb. 20 oldalt, aztán hagytam a francba. Az egész egy nagy marhaság, de nekem igazi varázslat kell!
Igen, igen! Biztos neki is ez a gondja! Juj, már most van bennünk valami közös. Én már érzem, hogy ez valaminek a kezdete! Vagy egyszerűen csak túl sok filmet nézek.
De nekem nincs ilyen szemem, ez határozottan földöntúli volt. Nagyon vonzó, de egyben félelmetes is. Mint például a tigrisek. Gyönyörű a bundájuk és szívesen megsimogatná őket az ember, csak addigra már nincs kezük. Bukta. Van ilyen.

Mire beértünk az Etele térre már teljesen lemondtam róla, hogy újra láthatom. Nyílván elkergettem. Á, ezt most már hagyom a francba és próbálom a pillanatnyi örömeimnek átadni magam. Rögtön itt van például az, hogy ma nem jött az az idióta srác együtt velem a buszon. Ádámnak hívják és gyakorlatilag minden reggel rajtam lóg. Nem csúnya, de azért annyira nem is néz ki jól. Barna haja van és kék szeme. Igazából semmi másról nem tud beszélni, csak arról, hogy ő milyen jó pasi és milyen jó, hogy pénteken tépni fog a haverjaival, mert a füvezés tök jó. Ennyi. Valami hihetetlenül idegesítő. Nagyon buta és ahhoz képest, hogy ő „milyen állati jól néz ki” nincs csaja. Ja igen, mert a csajok nem biztos, hogy el tudják viselni, hogy másfél órán keresztül arról megy a beszélgetés, hogyan kell tekerni egy spanglit. Sokszor hív fel, hogy találkozzunk, de mindig sikerül letagadni magamat. Legszívesebben kinyírnám, de ami késik nem múlik.

Ahogy leszálltam a buszról hirtelen megcsapott a jeges szél. Ez remek! Az orromig húztam a sálamat, a szemembe pedig a baseball sapkát. Elég Michael Jacksonos benyomást kelthettem, de nem érdekelt. A riadt anyukák már húzták is el tőlem a közelemben ólálkodó gyerekeiket.
Átvágtam a földes úton a piros heteshez. Természetesen tömve volt, mert miért ne? Utálom, hogy az ilyenek mindig velem történnek! Bár lehet, hogy csak én látom ilyen pesszimistán a dolgokat. A megálló végéhez sétáltam. Illetve próbáltam, csakhogy a járda teljesen lefagyott, és mivel a szél meg fújt, folyamatosan ki akart mászni alólam a lábam. Ilyen helyzetekben mindig nevetek magamon, de úgy gondoltam ezt most inkább nem kéne, mert mégis megijednének itt az emberek, hogy miközben sétálgatok hisztérikusan vihogni kezdek.
Legszívesebben haza mentem volna aludni, na és kajálni. Ennél a két dolognál nincs is jobb a világon! Bár talán van, de ezt most hagyjuk. Az igazat megvallva elég régóta nem volt pasim és ilyenkor néha hülyeségeket beszélek. Egy éve hagytam el a barátomat, akinek egy kicsit más elképzelései voltak a kötött kapcsolatról. Az a tipikus eset volt, mikor a srác mindent megtehet, de a csaj nem. Gyakorlatilag nem járhattam el sehova, még a barátnőimmel sem, ő viszont annál inkább! A legkülönfélébb helyekről szedtem össze és egyiknek sem örültem túlságosan. Folyamatosan hazudozott és milliószor becsapott. Másfél év után fogtam magam és kiléptem a kapcsolatból. Otthagytam a szánalmas kis életével együtt. Azóta senkim sem volt, a futó kalandjaimon kívül, pedig nagyon nem szeretek egyedül lenni. Engem igenis dögönyözni kell folyton! És volt egy olyan érzésem, hogy ezt a reggeli látogatómtól megkaphatnám…

Ez szintén jellemző rám. Fél perc alatt bele tudok magyarázni dolgokat bármibe. Alap női tulajdonság, de ez szerintem jó. Ahogy az is, hogy pillanatok alatt ki tudok találni mentő hazugságokat. Lehet, hogy nem éppen tisztességes, de elég sokszor húzott már ki a szarból.
Jelenleg viszont semmi sem menthetett meg. Ahogy beértem a suliba az osztályfőnök máris elkapta a grabancomat és felrángatott a tanárihoz. Asszem most tényleg elege lett a hiányzásaimból. Ő egyébként férfi és az András névre hallgat. Szerintem vagy meleg, vagy pedofil, vagy neki teljesen mindegy. Inkább az utóbbi.

Elhaladtunk egy rakás vihogó lány mellett, akik kiéhezett mókus csapatként várták a fejleményeket. Mutattam nekik egy Oscar-díjas deutállakteribanc arcot, amitől egyből felhangzott a hátunk mögött a susmus, jellegzetes „mit képzel magáról?” és „hülye picsa!” kezdetű összetett mondatokkal. Gondoltam, hogy a tanár is valami ilyesmivel fog nyitni. Persze nem fog nyíltan leribancozni.
- Mégis mit képzel magáról? - nem megmondtam? - Ez már a 12. mulasztott órája csak ebben a hónapban, és ha így folytatja biztosan nem maradhat itt! - ha rajtam múlik… - Gondoljon a jövőjére! Senki sem fog majd figyelembe venni egy komolytalan, buta lányt, még akkor sem, ha olyan tündéri kis pofija van, mint kegyednek!

Na mondjuk itt azért elég furán kezdtem el nézni, amitől visszavett a 200 Wattos vigyorából egy kicsit. Kezdtem komolyan latolgatni, hogy már nem is meleg. Bár még mindig valószínű, hogy neki teljesen mindegy. Próbáltam átsiklani ezen és egy kicsit bevágódni.
- Tanár úr, én igazán nagyon igyekeztem! Egyszerűen nem fogja elképzelni mi történt velem ma reggel!
- És egyáltalán nem is érdekel! Itt az ideje jelentenem ezt az igazgatónőnek! Amit maga csinál, az egyszerűen példátlan!
- Ugyan már! Nem hiányoztam olyan eszméletlenül sokat! Megígérem, hogy soha többet nem fordul elő, tanár úr! - mosolyodtam el. Ettől mindig meghatódik.
- Megesküszik?
- Hát persze! - Anyádat! Gondoltam magamban.
- Na menjen az osztályterembe és szedje a kis virgácsait!
Felhúztam az egyik szemöldökömet és megfordultam. Ez az ember nagyon kész lehet idegileg! Biztos az asszony nem teljesíti minden vadító álmát. Képzelem mennyire pórázon lehet tartva otthon, ha itt egy jó szótól már kenyérre lehet kenni. Hozd az ostort, mama!

Mire sikerült felkapaszkodtam a legfelső emeletre majd kiköptem a belemet. Persze nem szó szerint. Végigbaktattam a folyosón a teremig. Eléggé lerobbant suli, bár inkább dizájnban. Nem értem, hogy mi a francért kell a falakat zöldre festeni. Olyan igazi beteg zöld, ami az embert a kórházakra emlékezteti. A padló pedig fehér és piros kockás lapokból áll. Elég gázos színösszeállítás.
Benyitottam a terembe illedelmes kopogás után és sűrű elnézés kéregetések közepette. Tudok én igazán jól nevelt is lenni, ha akarok! A tanárnő épp kémia órát tartott és osztálytársaim hatalmas kísérletezések közepette voltak. Sík hülye vagyok a kémiához. Egy büdös szót sem értek, szóval leginkább csak a kémcsöveket emelgetem és összeöntögetek mindent, amit csak érek. És hogy miért nem buktam meg mégsem soha? Nagyon egyszerű, mielőtt odajön a tanár hozzám osztályozni, egyszerűen arra koncentrálok, hogy minden legyen rendben. És ekkor csodával határos módon nem veszi figyelembe, hogy az általam kevert cucc nem piros, hanem lila, vagy egyszerűen a löttyöm teljesen kicserélődik. Nem tudom, mikor melyik képességet hogyan lehet előkapni, gondolom ezért nem mindig ugyanazt csinálom. Biztos van benne logika.

A leghátsó padban megpillantottam barátnőimet: Csillát, Miát és Icát. Mindhárman egy-egy üveget tartottak a kezükben, de egyik sem volt ugyanolyan színű. Valószínűleg megint elhülyéskedték az egészet. A tanár fejét meglátva pedig határozottan ez történt. Ízléses pirosban pompázott. Bár ezt a kellemes színt levonva is elég hülyén nézett ki. Kifejezetten riasztó volt. Nem volt magasabb nálam, pedig azért nem vagyok valami hegyorom, viszont legalább háromszor akkora volt, mint én. Mondhatni satnyának tűntem mellette. A folyosón már messziről lehetett hallani a döngő lépteit. Ha valahol megjelent, akkor ott káosz uralkodott. A diákok fejvesztve menekültek előle. És bár fegyelmet csak ritkán tudott tartani, mikor azzal fenyegetőzött hogy közelebb merészkedik a rendetlenkedőhöz, akkor határozottan csend lett. Haját rövidre nyíratta, bár nem sok volt neki, az is valahol a barna és szürke között. Nemét nézve valószínűleg nő volt, legalábbis a neve ezt bizonyította: Margit. De ha engem kérdeztek kizárt, hogy tényleg csaj. Nem létezik.
- Sziasztok! - köszöntem, mikor odaértem a csajok asztalához. Nagyon el akartam mesélni, ami reggel történt velem,de nem tehettem. Azon is meglepődtem, hogy teljesen nyugisan fogom fel a dolgot és egyáltalán nem pánikolok, pedig ki is nyírhattak volna. Elég hamar túltettem magam rajta.
- Szia! - köszöntek vissza, persze mindenki a saját stílusában. Vagyis elég kómásan, hisz hétfő reggel volt.
- Mi a helyzet? - kérdeztem és levágtam a táskámat a földre, majd belekezdtem a kabátból való kicsomagolásomba.
- Semmi különös. - válaszolt Ica. Ő volt közülünk a kis vörös. Rövid haja van, barna szeme és megnyerő humorérzéke, na meg egy Gábor nevű pasija. Itt csak én vagyok szingli. - Margit teljesen kiborult, mert sikerült felrobbantanunk egy kémcsövet.
- Hogy az Istenbe csináltátok, ha mi nem is kísérletezünk még robbanékony anyagokkal?
- Nekünk külön tehetségünk van ehhez! - vigyorgott Mia. A magam részéről sejtettem, hogy mennyire nehezen hozták össze azt a robbanást…
- Az osztályfőnök mit szólt hozzá, hogy megint elkéstél? - kérdezte Csilla. Neki hosszú, szőkésbarna haja van és zöld szeme. Vele szoktunk bulizni járni és ez általában olyan jól sikerül, hogy utána oda szoktak jönni hozzánk megdicsérni a teljesítményt. Nagyon jól el lehet vele táncolni és már nagyon össze csiszolódtunk.
- A szokásos. Azt mondta, hogy most nagyot csalódott és megdicsérte a seggem.
Általános mosolygás. Mindenki ismerte a vén kujon ilyen típusú szokását. Egyszer 10 percen keresztül beszélt Mia melleihez, mire a csaj diszkréten felemelte a fejét, hogy na most már igazán elég lesz! Miával nagyon hasonlítunk adottságainkban. Nagyon szeret mindenre rákontrázni és mindent utánunk ismétel, mivel mindenbe csak fél füllel hallgat bele. Elég sokszor fordult már elő, hogy beszélgettünk a többiekkel, utána pedig teljesen újként elmondta ugyanazt. Imádtam benne.
- Nagyon unom már a beszólásait! - fűzte hozzá Ica. - Mit szólnátok hozzá, ha csinálnánk valamit délután. Elmehetnénk moziba vagy ilyesmi. Asszem most megy egy jó film.
- Á, nekem valahogy nincs kedvem. Tépek haza, ha vége lesz a sulinak. Nagyon álmos vagyok, mert alig aludtam az éjjel. - mondtam.
- Miért? Mit csináltál? - kérdezte Csilla eléggé sokat sejtető hangsúllyal.
- Semmi olyasmit, hidd el! Pedig szívesen benne lettem volna! Basszus, eléggé szar dolog pasi nélkül tengődni. Ha felszedek valakit, biztos hogy már attól orgazmusom lesz, ha hozzáér a kezemhez!

Lassan kezdtem komolyan így érezni. Könyörgöm segítsen valaki! És ebben a percben kicsöngettek. Van Isten! Összekapdostam a motyómat és elindultam a többiek után az ajtóhoz. Az iskola 4 szintes. A fiúk valamivel kevesebben vannak, mint a lányok. A mi osztályunkban is csak 10 van a 27-ből. Kiskorom óta fiúk között nevelkedtem, és gyakorlatilag alig bírok a csajokkal kezdeni valamit. Még szerencse, hogy rá találtam a barátnőimre, akik kb. hasonló karakterek. Velük legalább mindenből viccet lehet csinálni, és meg lehet beszélni, közben pedig nem kell azt hallgatni, hogy juj, ezt nem kellett volna. Szabadszájúság mindenek felett!
A nap hátralévő részében szinte csak az osztály szidását kellett hallgatni. Én pedig csak a reggeli eseményekre tudtam gondolni. Ez többek között azt eredményezte, hogy mikor felszólítottak össze-vissza beszéltem. Erre mindenki felfigyelt, mert ha volt valami, amihez értettem, akkor az az volt, hogy remekül tudok beszélni. Teljesen mindegy, hogy miről. Rizsázok, ha kell, ha nem. Persze szorult helyzetben.
Lassan eljött az ideje, hogy végre hazamenjünk. Boldogan öltöztem fel és sétáltam ki a kapun. Szabadság! Imádom ezt az érzést! Marhaság egész nap ülni egy helyben. Na most tényleg, ki találta ezt ki?

Mire eljutottam oda, hogy felülök a buszomra már délután négy óra volt. Reménykedve néztem körül ígéretes tehetségek után kutatva. Természetesen semmit sem találtam, pedig a piros hetesen általában meg fordul néhány aranyosabb fiú. Azt vettem észre magamon, hogy egyre többet gondolok a pasikra. De hát párban szép az élet! Betudtam annak, hogy csak azért van, mert túl régóta nincs senkim, pedig nagyon társas típus vagyok. Már attól elolvadok, ha csak kedvesen néznek rám. Ez már biztos elvonási tünet!
Az Etele téren láttam néhány korombelit tengődni a placcon. Nem tudom, hogy bírják ki, hogy itt álldogálnak órákon keresztül és a semmiről beszélgetnek. Szerintem ez tisztára „megrendezett” barátság. Tuti, hogy egyébként nem szoktak találkozni.

Mikor elmentem néhány suttyó, leépült srác előtt, füttyzápor hangzott fel. Olyanok voltak, mint azokon az építkezéseken a munkások, akik extázisba esnek, ha egy pipi eltipeg előttük és máris jönnek az ajánlataikkal. Hát igen, ők korán kezdték. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne menjek nekik. Amúgy is szar napom van!
Továbbmentem és beálltam az ötös megállóba. De ja vu. Egésznap megállókban ácsorgok. Ez csak nekem tűnt fel? Elképzeltem, ahogy valami gyökér odajön hozzám és közli velem, hogy én bizony már megint a megállóban vagyok. Khm, néha elkap a fantáziám.

Közben észrevettem, hogy mellettem egy csoport áll és franciául beszélnek. Kirázott a hideg. Odavagyok a franciáért. A szerelem nyelve. Jézusom! Rémesen romantikus és csöpögős lettem az utóbbi időben. Lassan saját magamtól is hányingert kapok. Ők viszont nagyon is jól érezték magukat. Röhögcséltek és elég hangosan folytatták az eszmecserét. Jól megfigyeltem őket. Fiúk, lányok vegyesen. Mindegyikük szép volt, amelyikük pedig mégsem annyira, abban is volt valami különleges. Biztos modellek voltak. Ahogy ott álltam kezdtem egyre hülyébben érezni magam a hétköznapi külsőmmel. Különben is mit keresnek itt a franciák? Az még oké, hogy Pesten elvannak vendégségben, de minek jönnek Érdre? Hú, lehet, hogy világváros leszünk? Tüntetően hátat fordítottam nekik és próbáltam másra koncentrálni. Hármat tippelhetsz, hogy mi jutott először eszembe…
Végre 10 perc késés után megérkezett az a tetves busz. És hogy én mennyire utálok várni! Rohadt anyjukat, hogy nem tudják rendesen megoldani, hogy időben beérjenek. Basszus ez a végállomás, legalább itt pontosnak kéne lenni! Asszem kicsit sokat zsörtölődöm.
Mikor felszálltam megpillantottam a buszsofőrt. Kövér, szakállas, barna hajú, kék kötött mellényben. Úgy nézett ki, mint egy génkezelt mikulás. Nyílván azért nem ért ide, mert fenyegette a krampuszokat.

Hátra mentem a szokásos helyemre és miután elhelyezkedtem behódoltam szenvedélyemnek és a felszálló utasokat néztem. Eredetileg úgy terveztem, hogy mivel hosszú volt a napom, és a tél miatt odakint már most sötét van, majd nyitott szájjal alszom egyet. De a sors közbe szólt. Ebben a pillanatban felszállt a buszra a leendő férjem. Mikor megláttam majdnem felkiáltottam, hogy „A mindenségit!”, de úgy döntöttem, hogy ezt azért mégse kéne.
Gyönyörű barna bőre volt. Úgy nézett ki, mintha valami spanyol, vagy mexikói filmből lépett volna ki. A szája olyan volt, mintha mindig mosolyogna. A haja szintén barna színű, a hatalmas szemeivel együtt, amiből sugárzott az életkedv. Finom vonásai voltak, de egyben nagyon férfias. Ahogy oldalra fordult az álkapcsa vonalát teljesen le lehetett követni, a nyaka izmos volt. A teste nyilván szintén, csak azt nem tudtam megállapítani attól a kurva kabáttól. Ha rajtam múlt volna az a kabát fél perc alatt lekerül… Az öltözékével sem volt semmi gond. Tiszta és ápolt. Sötétbarna, bő kordnadrágot viselt hozzá passzoló, világosbarna deszkás cipővel. A fején sötét színű sapka. Még soha nem láttam őt, pedig akik errefelé megfordulnak, azokkal már mind találkoztam. Erre most meg a franciák, és ez a mexikói. Milyen kapós lett Érd.

A srácom közben a sofőrrel beszélgetett. A kezével nagyokat gesztikulálva. Aztán lerendezték a nézeteltérést és megfordult. Elindult a busz hátuljába, hogy leüljön, közben pedig - nem viccelek és ez most nem paranoia - engem nézett. A pillantása fullasztó volt és mintha azt mondta volna vele, hogy gyere és vesd rám magad! Hű, hát én nem ellenkeznék! Emlékeztetett a reggeli látogatóméra, bár az kifejezőbb volt. A lányok, akik a buszon ültek mind utána fordultak, nyílván ők is érezték a vonzását. A mázlisták megnézhették a seggét. Én viszont csak ott ültem és nem bírtam lekaparni a pillantásomat a szeméről. Rettenetesen elveszettnek éreztem magam, és ez még soha nem fordult elő velem egy fiú jelenlétében sem. Az egész kínosnak tűnt. Neki kéne zavarban lennie, ha ez most egy film lenne. Itt van álmaim pasija és én úgy ülök itt, mint egy tökéletes vesztes. Ez is csak velem történhet meg.
Mikor mellém ért kedvesen rám nézett, rámutatott a mellettem lévő székre és megkérdezte:
- Szabad ez a hely?

A hangja kellemes volt, simogató, lágy és mély, persze nem a medvepapa stílusban. A szeme közelebbről megfigyelve gyönyörű volt, viszont imádnivaló is. A barna rész után volt még egy sötétebb, szinte fekete kör is, ami elválasztotta a fehérjétől. Még soha nem láttam ilyet. Teljesen kézzel foghatónak tűnt. Meg akartam kérdezni, hogy nem-e akarta eddig senki sem kinyomni a szemét, de ez azért bunkó dolognak tűnt. Meg különben is öt perce sincs, hogy „ismerem”. Egyszerre elmosolyodott, mintha tudná, mire gondolok. Igen, igen, igen!A fogai szépek voltak, mint egy gyöngysor.
Ott állt és várt. Egyszerre leesett, hogy valószínűleg az én válaszomra. Én gyökér meg itt filozofálgatok a fogairól. Hogy leülhetsz-e? Naná!!!
- Persze. - mondtam a legnyugodtabb és kimértebb hangomon, majd leraktam a táskámat a földre. Nem kellett, hogy már most megtudja, hogy odavagyok érte. Csak azt nem tudtam, hogyan fogok szemezgetni vele, ha mellettem ül. Eközben ő ledobta magát, ezalatt nem hagyta abba a mosolygást. Reméltem, hogy nem olyan srác, akit csak saját maga érdekel és nagyon el van szállva a testi adottságaitól. De nekem nem úgy tűnt. Kifejezetten kedves volt, bár mondjuk nem túl sok dolog történt eddig a közös társalkodásunkban.
- Szia! - fordult felém. Nesze neked társalkodás! Úgy látszik gyorsan oldódik. Egy kicsit zavart, hogy a szemembe néz, mert túlságosan zavarba ejtő volt a pillantása, mintha meztelen lennék. Legszívesebben elfordultam volna, de egyszerűen képtelen voltam. És még mindig mosolygott.

- Szia! - köszöntem egy kicsit kételkedően, mintha még mindig nem hinném el, hogy tényleg hozzám beszél. Mondjuk, talán azért, mert nem hittem el.
- Carlos vagyok. - kezet nyújtott. Náluk ez csak így megy?
- Az én nevem Szandra. - kezet ráztam vele. Határozott kézfogás. A bőre selymes volt, meleg és nagyon puha. Egy kicsit elmerengtem rajta, hogy vajon mindenhol ilyen kellemes lehet-e megsimogatni, de éreztem, hogy elpirulok, ezért gyorsan befejeztem. Ő pedig, mintha tudná mi jár a fejemben, huncutul, de mégis szégyenlősen elmosolyodott. Én pedig úgy éreztem mindjárt sikítok. - Először jársz Érden?- kérdeztem figyelem elterelésként.
- Igen. Egy kicsit izgatott vagyok. - ismerte el. Jézusom! Mit képzel, hova megyünk? Mintha legalábbis először járna a vidámparkban. - A buszsofőr alig akart felengedni a buszra. Azt mondta rosszul vettem meg a jegyet, mert nem erre az útvonalra kértem. De hát Érd az Érd, nem? - kérdő pillantást vetett rám. Olyan kis értetlenül nézett, hogy majd elolvadtam tőle. Rettenetesen aranyos volt!
- De igen! Tökéletesen igazad van! - elmosolyodtam. Ugyanabban a helyzetben voltam, mint reggel az a pasi, akit a néni betámadott. Csak én örültem ennek a bizonyos helyzetnek. Egész idáig nem vettem észre, hogy egy egészen picit akcentussal beszélt, de ez alig hallható volt. Nagyon régóta élhetett itt.
- Kubából költöztem ide. - mondta, mintha olvasna a gondolataimban. Most már tényleg így gondoltam, ezért egy kicsit feszéjezve éreztem magam. Próbáltam átugrani a dolgon.
- És miért? - olyan jól megütöttem a csevegős hangsúlyt, hogy az már nekem fájt. Általában lassan oldódom, furcsa, hogy most ilyen jól küldöm. Amúgy is, minek költözik valaki ide Magyarországra Kubából? Nem értettem az összefüggést.
- Üzleti ügyben. - kihúzta magát, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy miniszterelnök lesz és ringbe száll az Orbánnal. Nagyon büszke lehetett a posztjára. De mégis milyen üzleti ügye lehetett neki? Alig nézett ki húsznak. Nem akartam megkérdezni, mert annyira azért még nem vagyunk jóban. Azért azt elkönyveltem magamban, hogy ahhoz, hogy maffia főnök legyen még túl fiatal. Lehet, hogy ő a baltás gyilkos?
- Hány éves vagy? - kérdeztem, mire leolvadt a mosoly az arcáról. Egy kicsit elmerengett a vállam fölött, mintha elfelejtette volna a saját korát, aztán újra rám nézett.
- Huszonegy. Te pedig…várj kitalálom…tizenkilenc?
- Igen! - derültem fel. - Ezt meg honnan tudtad?
- Tehetség. - újból kihúzta magát. Tipikus mindent-tudok-arckifejezést vágott, miközben mosolygott, hogy értsem ez csak poén.
- Ugye azért még tegezhetlek? - néztem rá félve, persze mostanra már nekem is fülig ért a szám. Egyre jobban tetszett nekem ez a srác. Nagyon aranyos volt. Bár ahogy körülnéztem feltűnt, hogy nem csak nekem jön be, hanem a többi csajnak is. Olyan csúnyán néztek rám, mintha a szemük előtt nyírtam volna ki a hörcsögüket.
- Asszem elég komoly a konkurenciám - mutattam körbe. Mikor megértette mire gondolok, úgy tűnt mintha elszégyellte volna magát.
- Akkor melléjük ültem volna le és nem melléd - nyomatékot adva villantott felém egy bátortalan oldalpillantást. Ez nem létezik! Félénk lenne? Egy ilyen srác? És én tetszek neki??? Ez egyszerűen abszurd. Elég hamar eljutottunk erre a pontra. Éreztem, hogy elpirulok. Most mit mondjak?
- Köszi - ennyire futotta. Jellemző…
- Szívesen találkoznék még veled. Tudod, itt nem ismerek senkit. Az emberek pedig nem nagyon kedvesek, úgy néznek rám, mint egy mutáns nyúlra.
- Rendben. Szombaton buliba megyek a barátaimmal, ha gondolod eljöhetsz velem - máris randira hívtam. Ennek nem fordítva kéne lennie?
- Milyen buli?
- Hát az egyik barátnőmnek szülinapja lesz és azt fogjuk megünnepelni egy szórakozóhelyen.
- Azok, azok a kocsmák?
- Nem, dehogyis! Nem leitatni akarlak. Ez egy olyan hely, ahol táncolni lehet. - magyaráztam, mire kérdő pillantást vetett rám, ezért hozzáfűztem:
- Hip-hop zenére. Szereted?
- Igen szeretem, bár a latin egy kicsit közelebb áll hozzám. - már megint vigyorgott. Már vagy húsz perce utaztunk, de csak egyszer hagyta abba. Ez a srác egy vigyorzápor. Nekem is jó kedvem lett tőle. Végigmértem a szememmel. Öt csillagos látvány.
- Azt gondoltam. Mond, tudsz táncolni?
- Igen és nagyon jó vagyok benne! - mondta, miközben úgy tett, mintha rettenetesen felháborodott volna. - És be tudom neked bizonyítani.
Azt hittem, hogy feláll és elkezd nyomni valamit a helyszínen, de mire eljutott a tudatomig, hogy a szombatra gondol, máris visszagondoltam az egészet.
- Jól van, de ne is reménykedj benne, hogy latinra fogsz riszálni, szűk nadrágban.
- Hát ennyire elárulnak a gondolataim? - mondta kaján arckifejezéssel.
- Igen, már mikor felszálltál tudtam, hogy csak ezt akarod. Jaj, ne haragudj, de a következőnél le kell szállnom.
Nem akartam itt hagyni, de sajnos muszáj volt. Elkérte a telefonszámomat és én boldogan megadtam neki, miközben próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy nem hív fel.
- Mindenképp felhívlak! - mondta, mintha megint tudná, mire gondolok. Megfogta a kezem, mielőtt leszálltam és hagyta, hogy szép lassan kicsússzon belőle. Miközben elrobogott a busz intett egyet és villantott felém egy fogkrémreklám mosolyt. Én pedig tócsává olvadtam a hóban.

Miután magamhoz tértem a kábulatból elindultam, hogy hazatérjek a biztonságos és meleg otthonomba. Szerencsére nincs otthon senki, mert anyámék elutaztak két hétre, és ha minden jól megy, akkor mire visszaérnek már a saját lakásomban leszek. Feltéve, ha addigra befejezik a csempézést, meg a festést. Az lesz az a tökéletes hely, ahol nyugalom fog uralkodni és senki nem zavar majd a pihenésben. Na és persze az sem elhanyagolható, hogy megfelel majd az ízlésemnek és nem kell antik bútorokat kerülgetnem.
Az utcán senki nem volt, az autók sem jártak. A csendet egyedül a táskám nyikorgása törte meg. Ez mindig felidegesít. A másik táskám elszakadt és lusta voltam megcsinálni. Ez meg olyan rohadt idegesítő volt, hogy úgy éreztem kivágom az úttestre, de persze ilyenkor nem jár semmi errefelé, ami elcsaphatná.

Hirtelen megtorpantam. Ki lehet találni, hogy vajon mi történt velem, vagyis hogy mit hallottam. A már ismerős lépteket. De most nem féltem, sőt kifejezetten vártam, hogy történjen valami. Álltam hagytam, hogy odajöjjön hozzám az idegen. Nem akartam hátra nézni, mert féltem, hogy akkor nem jön közelebb. Semmi sem történt. Félbe szakadt az egész. Elindultam újra, hátha az előcsalja. És ekkor újra hallottam, sokkal közelebbről. De hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy közelebb jött?
Hazáig követett, de tartotta a távolságot. Nem igaz! Lehetne egy kicsit keményebb csávó is! Ha így folytatja meglepem és ráordítok!
A kapuban megálltam, mert úgy éreztem eljött a döntő pillanat. Most is közelebb merészkedett. Hallottam, ahogy ropog a hó a talpa alatt. Gondoltam nem ijesztek rá, ezért illedelmesen közöltem vele:
- Most meg fogok fordulni. Szeretnék beszélni veled, kérlek ne menj el!
Szép lassan megfordultam. Olyan lehettem, mint a balerinák az ékszerdobozban. Vagyis rohadtul irritáló. Már csak a Diótörő hiányzott aláfestő zeneként.
Mire befejeztem a műveletet és felnéztem, elállt a lélegzetem. Egy szobor állt előttem, de ilyen élethű szobrot még sohasem láttam! Egy férfi, körülbelül 25 éves, akit fehér márványból faragtak. Fokozatosan levágott, hullámos haja volt, aminek az alja épp a válláig ért. Az arca tökéletes volt. Ez rá a megfelelő szó. Tökéletes! Viszonylag nagy szemek, szépen ívelt orr és olyan gyönyörű száj, hogy az ember legszívesebben beleharapott volna. Persze nem úgy, hogy nagyon fájjon, meg különben is, ez csak egy szobor. Kezdtem hülyén érezni magam, hogy egy élettelen tárgy iránt táplálok érzelmeket.

Az arcán várakozó arckifejezés ült, és úgy tűnt, mintha engem nézne. Egyik kezét felém nyújtotta. A ruházata egy hosszú kabátban merült ki és az alóla kilátszódó csizma végéből.
Ahogy a csizmára tévedt a tekintetem, feltűnt hogy sehol egy lábnyom. De nem csak a különös szobor körül, hanem az egész utcában. Körülnéztem, és nem tudtam, mit tegyek. Hogy a francba rakták ezt ide? Ledobták egy helikopterről? Dehát sehol egy ejtőernyő. Ez most akkor valami ajándék? De mégis hogyan vigyem be? Idehívjam a szomszédokat cipekedni? Nem biztos, hogy örülnének neki, meg biztos megkérdeznék, hogy honnan van. És akkor mit felelnék? Az elmebeteg pajtásomtól, akivel reggelente együtt futunk. Persze azt is megtehetném, hogy egyszerűen belebegtetem, de azt nem akartam az utcán csinálni. Mert az egy dolog, hogy reggel kicsit bedurvultam, de akkor mondjuk meg is halhattam volna!
Meg akartam köszönni, de nem tudtam hogyan csináljam. Mégse rikkanthatom bele a világba. Akkor már tényleg hülyének néznének!

Újra megnéztem magamnak az új „gumi” pasimat és arra gondoltam, hogy talán nem véletlenül nyújtja itt nekem a kezét. Meg akartam fogni, de valami azt mondta bennem, hogy nagyon nem kéne. Egyik ujján egy hatalmas pecsétgyűrű volt, rajta valamilyen írással, de annyira nem volt részletesen kidolgozva, hogy el tudjam olvasni. Végülis arra jutottam, hogy valahogy berángatom és nem a hidegben vitatom meg magammal a témát. Elkezdtem előkotorni a kapukulcsot és miután kinyitottam, visszafordultam új barátomért. Csakhogy addigra eltűnt.
Nem lehet igaz! Végre kapok valami érdekeset is az új hódolómtól erre még ezt is visszaveszi. Lehet, hogy meglátott közelről és nem tetszettem neki, ezért sunyiban mögém lopózott és elrabolta a porcelán babámat? Vagy lehet, hogy csak megunta az egy helyben várakozást és elszaladt.
Mostmár nem akartam ezzel foglalkozni és bementem. Ha ennyi telik tőle, akkor engem nem érdekel az imádnivaló zöld szeme, meg a leírhatatlan mosolya!

Ahogy beértem, máris ledobtam magamról a cuccaimat és elmentem fürdeni. Mivel a kinti ácsorgásban elfagytak a lábujjaim, csakis egy forró vízzel teli kádat akartam látni. Mikor benyitottam a szobámba a görényem ingerülten makogott felém egyet. A célzás egyértelmű volt: Adjál már végre enni és engedj ki innen! Ha hosszú a napom mindig ideges lesz itthon szegény, de akkor legalább anyu beszokott jönni hozzá reggelente. De szerintem ma elvitte valamelyik nővérem sétálni, mert fáradtnak tűnt.

Kiszaladtam a konyhába és vágtam neki egy kis pulykamellet, desszertnek meg banánt. Az igazat megvallva én is nagyon éhes voltam. Elterveztem, hogy rendelek egy pizzát. Miközben bevittem a kisasszony kajáját, a pizzériát tárcsáztam. Gyorsan leadtam a rendelést és bedobtam a görénynek a húst. Még nem engedtem ki, mert akkor hajlamos rá, hogy eldugdossa, amit kapott. Utána mindenhol rohadt hús szag van. Ha valaki bejön úgy érezheti magát, mint egy hullaházban. Bár az valóban röhejes látvány, amikor egy nála hat számmal nagyobb falatot próbál vonszolni.
Kimentem a fürdőbe és megengedtem a vizet, mert nálunk tíz perc, míg megjön a meleg víz. Eredetileg úgy terveztem, hogy fürdök, de mivel a zuhanyozásért jobban rajongok és gyorsabb is, ezért amellett döntöttem.

Miután lecsekkoltam a hőmérsékletet, lehámoztam magamról a ruhámat és bemásztam a zuhanyzóba. Nagyon jó érzés volt magamra engedni a forróságot. Persze nem teljesen szó szerint, mert azért bőr nélkül elég szar lenne élni. A hajamat kétszer is megmostam, mert már úgy éreztem, hogy önálló életre kelt.
Mikor kiléptem a fülkéből átjárt a tisztaság érzése. Imádtam ezt érezni. Magamra tekertem a fürdőköpenyemet és kimentem a nappaliba, hogy magamhoz vegyek egy kis kultúrát a tévéből. Ránéztem a kezemre és észrevettem, hogy már megint túl sokáig voltam a víz alatt, mert ráncos volt a bőröm. Nem izgat. Ennyi nekem is kijár. Közben belenéztem a tükörbe. Az általános világfájdalom tükröződött az arcomon. Nem volt éppen szívderítő látvány. Most legalább nem volt olyan nagyon álmos tekintetem.

A nappaliban végigfeküdtem a díványon, és kapcsolgatni kezdtem a távirányítóval. Még szép, hogy pont most nincs semmi a tévében. Úgy döntöttem, hogy berakok egy filmet. Ebben a percben csöngettek. Nekem meg még csurom víz a fejem. Beszaladtam a szobámba és magamra kaptam egy tréningnadrágot meg egy pólót. Magamhoz vettem a pénztárcámat és közben azon gondolkodtam, hogy ha most kimegyek vajon hány szál hajam fog kihullani. Az előszobában azért felvettem egy sapkát, meg apu három számmal nagyobb barna, szőrös kabátját. Összhatásban teljesen olyan voltam, mint egy medve. Reménykedtem benne, hogy ez majd elijeszti a pizzafutárt és nem kell fizetnem, de az életben persze semmi sem ilyen egyszerű.

Kimentem a hidegbe és kinyitottam a kaput. 40-es férfi. Ez nem az én napom. Rám vigyorgott, mintha azt mondaná: Köszönjük, hogy minket választott! Én nem tudom, hogy ezt valami alapkiképzésen kapják, hogy legalább egyszer egy ilyet kell mosolyogni. Odaadtam neki a pénzt és még borravalót is kapott, csak húzzon már el a francba. Hirtelen álmosnak éreztem magam és csak be akartam jutni a házba.
Az előszobában levettem magamról a bundámat, majd míg beértem újra a nappaliba a pizza felét már meg is ettem. Magamba tömtem a maradékot is. Addigra már nagyon fáradt voltam, így alváshoz készültem.
Arra gondoltam, hogy az idegen már biztos régóta figyel, csak én nem tudtam róla. Nem tudom miért. Végiggondoltam a nap eseményeit és akkor hirtelen SMS-t kaptam. Carlos volt az.
„Már nagyon várom a szombatot! Remélem te is! Hamarosan találkozunk! Carlos”
Mi az, hogy hamarosan? Még a szombatot se beszéltük meg, csak egy ötlet volt. Hát akkor előtte is fogunk randizni? Nagyon izgatott lettem és görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudom mit mondhatnék neki, ha oda kerül a sor. Egyáltalán visszaírjak neki? Végülis úgy döntöttem, hogy nem fogok. Egy kicsit had várjon.
Ahogy feküdtem a sötétben nagyon magányosnak éreztem magam. Az, hogy franciaágyam van, csak rádobott még egy lapáttal. Üresnek tűnt. Az oldalamra fordultam és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valaki átölelne. Majd elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy furcsa hangokat hallok. Próbáltam fülelni, de úgy tűnt, mintha más nyelven beszélnének. Kintről hallatszott az udvarról. Kinyitottam a szemem és lassan az ablak felé fordultam, miközben alvást színleltem. Reménykedtem, hogy nincsenek túl közel, mert akkor biztos feltűnik nekik, hogy ébren vagyok. Hunyorítva bámultam a sötétségbe. Fogalmam sincs hány óra lehetett.
Az ablak előtt elsuhant egy alak, mire a szívem hatalmasat dobbant. Ki a franc akarna betörni ide? Nem tudtam mit tegyek. Mire kihívnám a rendőrséget, ezek már rég elvágták a torkomat. Meg ilyen apróságokkal mégse kéne zavarni őket. Tudom, hogy simán elbánhatnék velük, de nem akartam villogni a hatalmammal. Biztosan csorba esne az önbizalmukon, hogy már egy házat se tudnak rendesen kirabolni. Most jól jönne egy baseballütő.
Az ajtóm kinyílt, én pedig erősen koncentráltam rá, nehogy felgyújtsam valamelyiket a félelmemmel. Furcsa, hogy kintről semmilyen zajt nem hallottam, pedig a nappaliban vannak az igazán nagy értékű cuccok. Ha ide bejönnek nem találnak mást, csak az én bejáratott árvíz előtti gépemet, és azzal nem sokra mennek.
Potyka megmozdult mellettem. Tegnap este megengedtem neki, hogy velem aludjon. Egész éjszaka durmolt, de a zaj most őt is felkeltette. Felemelte a fejét és feszülten figyelt. Én azért nem mertem ilyen nyíltan csinálni, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy egy görénytől azért nem fognak különösebben megijedni.
Ha eddig nem vittek el semmit és egyenesen ide tartottak, akkor nyílván én kellettem nekik. Ez a gondolat cseppet sem töltött el földöntúli boldogsággal. Éppenséggel már attól féltem, hogy hisztériás rohamot kapok. De volt egy olyan érzésem, hogy ha sikítva rohangálok, akkor attól még nem szaladnak el. Na és mégis mit tudnának kezdeni velem? Ha valami világmegsemmisítő fegyvert akarnak csinálni, akkor ne én legyek már a kezdet!
Közben éreztem, hogy valaki közeledik az ágyamhoz, bár hallani nem hallottam. Teljesen nesztelenül sétált, pedig nálam rettenetesen nyikorog a parketta. Nos, lehet hogy ő ezt nem tudta.

A következő események a másodperc törtrésze alatt történtek. Valaki ráugrott az ágyamra és lefogott, míg egy másik megpróbálta bekötni a szememet. Annyi lélekjelenlétem azért maradt, hogy össze-vissza rúgkapáljak és annak, aki a számnál ügyeskedett többször is beleharapjak a kezébe. Bakker, ha már el akarnak kapni legalább izzadjanak le egy kicsit! Próbáltam visszafogni magamat, hogy nehogy meggyújtsam valamelyiket, de éreztem, hogy az erőm felcsap a bőröm alatt. Elkapott a forróság, a szememben csak a fehér rész látszódott és a tűz. Hajamat borzolta a láthatatlan hullám. Egészen kicsit felemelkedtem és mostmár látszottak az erőcsápjaim, amik vörösek és narancssárgák voltak.
Sikítva elengedték a kezemet, ami mostanra teljesen tüzes lett. Potyka már rég beszaladt a ketrecébe, menedék után kutatva.
Olyan volt, mintha egy hatalmas tűz közepén lettem volna, aminek én vagyok a táplálója. A fénykörben sikerült meglátnom az arcukat: egy férfi és egy nő volt, mindkettő gyönyörű és rendkívül vonzó. A nőnek derékig érő vörös haja és zöld szeme volt, mintha egy középkori filmből lépett volna ki egy amazon. A férfiből nem sokat láttam, csak a világító kék szemét és körvonalait. Mindkettőnek olyan különleges szeme volt, mint Carlosnak.
A tűz miatt nem mertek közelebb jönni, csak arcukat takargatva néztek, és tanácstalanul pislogtak egymásra. Most bizony kudarcot vallottak és ez nem fog tetszeni a főnöknek. Keresztül húztam a terveiket, hehe.
Az ajtón újabb ember lépett be, gondolom meghallotta bajtársai kiáltását.
- Ki a franc vagy te? - kérdeztem rendkívül barátságosan.
Nem válaszolt, csak felemelte egyik kezét, amin egy rendkívül ismerős gyűrűt pillantottam meg. Meg akartam nézni az arcát, hogy tényleg az-e, akire gondolok, de odáig nem ért el a fény.

A tenyeréből valami kilövellt, ami szabad szemmel nem látszott, csak érezni lehetett. Bármi is volt az eltalált, és én nyugisan szétterültem a földön. A tűz, amit keltettem nyomtalanul eltűnt, hisz nem bírtam tovább tartani, a rám kimért ütés pedig csak pluszban rátett.
A másik kettő, mintha csak erre várt volna, rám vetette magát és megkötözte a kezeimet, lábaimat, én pedig kábultan hagytam. Utoljára a szememre került egy kendő.
Ez eléggé múlt századi megoldás volt, de most mit lehet tenni. Nem akartam megemlíteni nekik, hogy ha már úgyis elrabolnak, akkor igazán modernebb formában is tehetnék. Végülis arra jutottam, hogy egy bilincs nagyon vágná a kezemet, szóval nem erőltettem a dolgot.
Valaki felkapott az ölébe és elindult velem. Az volt a furcsa, hogy ugye az embernek van egy bizonyos fel-le hullámzása, miközben megy, de neki nem volt. Itt siklik velem, miközben egy kicsit sem erőlteti meg magát alattam. Lehet, hogy leadtam pár kilót?
Kiértünk a szabadba és megcsapott a hideg. Majd megfagytam, mert csak egy boxer alsó volt rajtam, meg egy hatalmas póló. Ha ez most egy film lenne, az engem alakító színésznő biztos aléltan feküdne, és rózsaszín, csipkés kombinét viselne. Én meg itt lázadok a Csőrikés pólómban. Nem baj, nem kell senkinek megfelelnem.
- Add ide nekem, majd én viszem! - hallatszott mellőlem egy kellemes férfi hang. De még milyen hang! Úgy beszélt, mintha az ágyban suttogna kéjes ígéreteket. Ettől az egy mondatától teljesen beindultam.
Az engem cipelő valaki átadott neki, ő pedig becsomagolt egy pokrócba. De jó nekem, hogy figyelnek rám. A karjaiban biztonságban éreztem magam, mintha már nagyon régóta ismerném. Azon gondolkodtam, vajon tényleg ő-e a szobor. Mármint a mása.
Kattanást hallottam a közvetlen közelemből, de attól a rohadt kendőtől nem láttam semmit. Tágra nyitott szemekkel bámultam a semmibe. Küzdeni nem tudtam, mert még mindig bénának éreztem a tagjaimat.
Aki cipelt valamit ügyeskedett a kezével, mire a fejem hátraesett. Nem volt éppen kellemes. Előre lendült és én rájöttem, hogy beültünk egy autóba. Na banyek, most hova visznek? Az ajtó becsapódott mögöttünk és a motor ebben a pillanatban beindult.

A kocsi össze-vissza pattogott az utcánkban található gödrök miatt, ami azt eredményezte, hogy az én fejem is össze-vissza csapódott mindennek. Akartam szólni, de nem bírtam még a számat se mozdítani. Hál’ Istennek a tartóm észrevette és szorosan, oltalmazóan magához húzott. Finom illata volt, még soha nem éreztem ezelőtt. Keleti fűszerekre emlékeztetett. A testéből vonzás szivárgott felém. Teljesen elbűvölt. Legszívesebben átkaroltam volna, de erre nem voltam képes.
Halkan beszélni kezdett és közben az arcomat simogatta. Puha volt a keze és nagyon megnyugtató. Mintha soha többé nem eshetne bajom, míg vele vagyok. Nem akartam szabadulni tőle. Elég riasztó, hogy ilyeneket gondolok egy arctalan és ismeretlen valakiről, akinek ki tudja milyen szándékai vannak.

Szép lassan kezdett visszatérni az élet a testembe. Már vagy fél órája utaztunk és ahogy én éreztem nagyon gyorsan téptünk. Mocorogni kezdtem, megpróbáltam kihámozni magamat a köteleimből, de nem ment. A srác még mindig simogatta az arcomat, de egy ideje már nem beszélt. Mozgatni kezdtem az álkapcsomat, hogy teszteljem, mennyire tudnék szavakat formálni, majd megkérdeztem:
- Kik vagytok? És hová visztek?
- Eljön majd az ideje, hogy ezt is megtudd. Nyugodj meg, senki sem fog bántani. - válaszolt az emberem. Olyan jó volt hallani újra a hangját, hogy összeszorult tőle a szívem. Mennyi mindent bele lehetett képzelni! Még, hogy nyugodjak meg? Halál nyugodt vagyok! És még örülök is neki, hogy itt lehetek. Ez beteges.
- Meddig megyünk még, mert már egy kicsit elgémberedtem - mondtam, miközben egy kicsit a mellkasa felé fordultam a testemmel. Nem akartam, hogy azt higgye miatta csinálom, de mér tényleg nagyon fájt a hátam.
- Mindjárt ott vagyunk - alig tudom szavakba önteni a beszédét. Amellett, hogy rendkívül dögös volt, mellette érezni lehetett valami túlvilágit. Mintha amit akarna mondani előbb elkezdődne, mint ahogy valóban kimondja. A filmekben hallottam ilyen trükköket már, de így élőben azért egészen más. - Nálam minden kérdésedre választ kapsz majd. Megígérem.
És én tökéletesen elhittem neki. Hisz, amit ő mond, az igaz. Igaznak kell lennie.
Átkarolta a hátamat és nyugtatóan magához húzott. Az arcát belefúrta a hajamba. Ha nem fejezi be, akkor biztos hogy semmivel sem tudnak majd kikanalazni az autó padlójáról!

Végre lassítottunk, míg végül teljesen megálltunk. Az ajtót kinyitották nekünk, mire kimászott a tartóm, miközben én alig éreztem belőle valamit.
Valami hullott az arcomra, nyílván esett a hó. Bementünk egy házba, fel egy lépcsőn. Nekem úgy tűnt, mintha legalább 10 perce sétálnánk, de nyílván sokkal kevesebb volt. Végül leraktak - gondolom - egy ágyra. Selymet éreztem és végigfeküdtem rajta. Mondjuk túl sok más dolgot úgysem tehettem, mert a kapálózásról már rég letettem. Kíváncsi voltam, hogy mit akarnak tőlem. Csak nem áldoznak fel különös kegyetlenséggel. És különben is azt mondták nem bántanak. Lehet hogy marhaság, de én elhittem.

Mellettem valaki leült, éreztem ahogy ránehezedik a matracra. Felé fordultam, bár semmit sem láttam belőle. Megszokás. Elég hülyén nézhettem ki, de ez most csak azért sem fog érdekelni. Valami hideg megérintette az arcomat. Legalább öt perc kellett hozzá, hogy leessen, valószínűleg inni adnak. Egy kicsit tétováztam, hisz ki tudja mi van benne, de aztán úgy döntöttem, hogy ha ki akartak volna nyírni, akkor azt már egy órával ezelőtt is megtehették volna.
- Igyál! Hidd el, jót tesz majd! - mondta a már ismerős hang. Vakon bízva benne belekortyoltam a pohárba. Víz volt. Sima víz. Azért ennél egy kicsit eredetibbet is kitalálhattak volna. Nem mondom, hogy egy koktélt, de akkor is szörnyű megpróbáltatásokon mentem keresztül és ennél többet vártam.
- Most pedig aludj! Mikor felkelsz mindent megértesz - folytatta, aztán felállt.
- Maradj még! - suttogtam. Nem akartam elengedni. Azt szerettem volna, hogy megvárja míg elalszom. Mégis csak idegen helyen vagyok.
- Rendben - éreztem a szavain, hogy mosolyog. Most már biztos voltam benne, hogy ő volt az alakalmi kerti törpém. Csakhogy most valóságos alakja van. Meg akartam érinteni.

Hallottam, ahogy közeledik és újra leül mellém. Segített végigfeküdni és betakart a selyem takaróval. Iszonyatosan zavart, hogy nem tudok megmozdulni és segítségre van szükségem. Azért ha már elhívtak vendégségbe legalább a köteleket levehetnék rólam.
Fogvatartóm közelebb mászott és végigfeküdt mellettem, tartva az egy méter távolságot. Milyen jól nevelt fiú, díjazni kéne! Azért mondjuk közelebb jöhetne egy kicsit. Még mindig éreztem a belőle áradó vonzást. Felé nyújtottam az összekötött kezemet. Remélem megérti a célzást, mert ha nem, akkor végérvényesen elkönyvelem egy birkának.
- Még nem vehetem le - szomorúság érződött a hangjából, mintha nagyon bánná, hogy nem kötözhet ki. Közelebb kúszott és az oldalamat kezdte simogatni. Rendben, hogy eddig hagytam a dolgot, de az úgy nem poén, hogy én nem csinálhatok semmit, ő meg lazán tapizhat.
- Semmi hátsó szándékom nincs, ne félj! - mondta. Franc se félt, csak én is benne akarok lenni a jóban!

Szinte már vártam, hogy mikor fog a keze intimebb helyekre siklani, vagy mikor nő meg a simogatási pályája, de semmi ilyesmi nem történt. Komolyan gondolta, hogy tisztességesen fog játszani. Ha ő meg tudja tenni, akkor én is maradok a szabályoknál. De azért igazán kioldozhatna!
- Rendben van. - motyogta alig hallhatóan. Most akkor hallotta, mire gondolok, vagy mi van? Kihez beszél? Hamar leesett, hogy hozzám, mert végighúzta a tenyerét a karomon a csomóig. - De meg kell ígérned, hogy nem veszed le a kendőt a szemedről.
Kicsit el kellett merengenem, hogy vajon miért? Talán nagyon csúnya? Á, ez kizárt. Akinek ilyen hangja van, az tuti, hogy rokonságban áll a szőke herceggel.
- Megígérem.
Még szép, hogy le fogom venni. Nem hagyom ki a lehetőséget! Eloldotta mindkét csomót, a kezemről és a lábamról is. Hurrá, szabad vagyok! Akkor most jöhet a kendőcském…
Ebben a pillanatban ólomsúlyként nehezedett rám az álmosság, mintha a semmiből jött volna. Ilyen nincs! Miért pont most? Közben ő még közelebb jött és átkarolt. A keze felkúszott a hátamon és a szememet eltakaró rongyot húzta el.
- Jó éjt, szerelmem! - mondta azon a furcsa és imádnivaló hangján.
Újra láttam a zöld szemeket, teljesen közelről. Most boldogan csillogtak, tele rengeteg gyengédséggel és erotikával. Úgy látszik ez a jellemző rá. Az arcát nem láttam, de nem is kellett, mert tudtam, hogy ő volt délután a kapu előtt. Csak bámultam a zöld fénysugárba, ami beragyogott mindent, szinte megvakultam tőle, ő pedig közelebb mászott. Vártam, hogy megcsókoljon, de ekkor vége lett a pillanatnak, mert a fejem leesett a párnára és bekómáltam. Baszki!

Mikor felébredtem még mindig abban az ágyban feküdtem, de már nem volt mellettem az idegen. A takaró piros színű selyem, csakúgy, mint a baldachin. A bútor sötét színű fa volt, amennyire meg tudtam állapítani cseresznyefa, ha meg nem, akkor bocs. Mindenki tévedhet. Végignéztem a szobán. Igazán csajos volt. Fésülködő asztalka, meg minden. Gyertyák a sötétbordó falakon mindenféle kovácsoltvas tartókban. Teljesen megfelelt az ízlésemnek, pedig egy egészen kicsit antik benyomást keltett. Az egész olyan volt, mint egy boszorkányszoba. Tehát ezért tetszett annyira.
Mikor fel akartam ülni elképedve vettem észre, hogy csipkés hálóing van rajtam. Nesze neked Hollywood!
Igazán dögös volt, csak azt nem tudtam ki adhatta rám, bár volt egy sejtésem…

Megvetettem a kezemet és felnyomtam magam. Mikor rendesen kitisztult a szemem, észrevettem, hogy valaki ül az ágyam végén, háttal nekem. Egy fiú volt, már amennyire meg tudtam állapítani, fülig érő, barna hajjal. Sötétkék, rövid ujjú pólót viselt, alatta hosszú ujjú fehér felsővel. Nagyon jól nézett ki. Izmos hátát néztem és szugeráltam, hogy forduljon meg. Asszem megérezte, mert ebben a pillanatban levágott egy hátra arcot. A lélegzetem is elállt. Carlos volt az.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem elképedve.
- Rád vigyázok - mondta olyan hangsúllyal, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
- Te hoztál ide?
- Miért? Láttál a támadóid között? - nézett rám mosolyogva.
- Nem. - ismertem be - De mégis hol vagyok és miért?
- A Mesternél vagy, a Vámpír Úrnál, ha így jobban tetszik. És azért, mert te fogsz segíteni nekünk.
Na jó, ez azért sok volt nekem. Vámpírok? Könyörgöm, még ha léteznének is, mi a francot akarnának tőlem?
- Igenis létezünk! - háborodott fel Carlos, mint aki olvas a gondolataimban. - Nagyon kevesen tudnak rólunk és ez így van jól. Te pedig azért vagy itt, hogy segíts nekünk.
Ez mást nem tud ismételgetni?
- Mivel tudod bizonyítani? - kérdeztem kételkedve. Basszus! „Hamarosan találkozunk”, mi?
- Nem elég már alapból az, hogy mindig tudom, mire gondolsz?
- Rendben beismerem, ez hatásos trükk, de nem kajálok be egy ilyet. - tiltakoztam. Bár már akkor éreztem, hogy igaza lehet, mikor belenéztem a szemébe és megpillantottam a sötét karikát. De ez akkor sem létezhet! Ez most a kandi kamera?
- Tényleg olvasol a gondolataimban? - kérdeztem. Tudnom kellett, hogy kontrollálni kell-e az agysejtjeimet.
- Ne viccelj, erre senki sem képes! - mondta, de közben a földet nézte, majd hozzáfűzte: - Igazából a vonások között tudunk olvasni. Olyan jó a megfigyelőképességünk, hogy egy egyszerű arckifejezésből rájövünk, mi jár éppen mások fejében.
- Hát ennek igazán örülök. De most már tényleg áruld el, hogy mi folyik itt! És nekem ne gyere ezzel a vámpíros szarsággal!
- Rendben van. Az orosz maffiával elraboltattunk, hogy utána az oltárkőnél feláldozzunk egy szektával. - mondta. - Így már hihetőbb?
- Egy kicsivel.
Elmosolyodott és ekkor megláttam a hosszú szemfogait. De ezek még nem voltak ott délután.
- Már délután is megvoltak, csak nem vetted észre, mert nem akartam hogy észre vedd. Titeket nagyon könnyű becsapni. - vigyorgott. Lehet, hogy félnem kellett volna tőle, de egyszerűen nem tudtam. Ha eljutnánk oda, hogy megtámad, akkor két másodpercembe se kerülne felgyújtani.
- A vámpíroknak nem letűnt korok ruháit kéne viselni? - kérdeztem, miközben végignéztem fehér sportcipőjén és bő, zsebes farmernadrágján.
- Ez hülyeség. Az emberek mindig így képzelnek el minket. Hova van ez leírva? Ha úgy néznénk ki fél perc alatt felfedeznének minket, vagy totálisan őrültnek hinnének. Haladnunk kell a korral, bár néhányunknak ez nehezen megy.
- Akkor is, nincsen nektek valami egységes uniformisotok? Mondjuk hosszú, állógalléros, fekete kabát, vagy ilyesmi?
- Nem, nincsen - megint mosolygott, bár belegondolva abba se hagyta. - De javasolni fogom a kedvedért. Csak néhányan járkálnak így közülünk. Én ki nem állhatom. Egyszer vettem fel egy idősebb társam ilyen jellegű ruháját és majdnem eltaknyoltam benne.
Kezdtem bevenni a dolgot. Hisz, ha nekem lehetnek ilyen képességeim, akkor vámpírok is létezhetnek, nem?
- Tudnál mutatni valamit? Valami bemutatót a hatalmadból, vagy ilyesmit? - Egy kicsit izgultam. Nem tudtam, hogy ezt vajon sértőnek találja-e vagy sem?
- Azt akarod, hogy parádézzak neked? - kérdezte és összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt. Így belegondolva tényleg ezt kértem. Most akkor ki fog nyírni, amiért tiszteletlen voltam? - Nem bánom.

Kíváncsian vártam, hogy vajon mit fog csinálni, elkezd repülni, vagy denevérré változik-e. De semmi nem történt azon kívül, hogy felállt. Ennyi. Már épp ásítottam volna egy tisztességeset, amikor eltűnt. Sehol nem láttam. Majd hirtelen előttem termett, alig egy centire. Belemosolygott a döbbent képembe és megigézett a szemével. Ahogy a barna sugárba néztem, eszembe jutott, hogy ezek szerint az is vámpír volt, aki idehozott. Meg akartam kérdezni tőle, ki volt ő, de nem bírtam semmit se csinálni. Mintha kővé dermedtem volna. Valószínűleg közel jártam az igazsághoz. Meg akartam csókolni, sőt nem álltunk volna meg a csóknál! Éreztem a teste vonzását, azt a kéjt és szenvedélyt, amit sugárzott magából. Végig akartam simogatni a bőre minden egyes négyzetcentiméterét.
- Jobb lesz, ha hozzászoksz ehhez az érzéshez - mosolyodott el és hátralépett, majd leült. - A vámpírok mind ezt sugározzák magukból. Mindegyikünk. Ezzel igézzük meg az áldozatokat. De ne félj, neked egy vámpírtól sem kell tartanod. Ha valaki téged megtámadna, akkor azt a Mester azonnal megölné. Születésed óta számon vagy tartva és már előtte is sok vámpír ismert téged. Mióta élsz, mindig volt melletted egy kihelyezett vámpír, aki vigyáz rád. Most én vagyok erre kinevezve.
Ez azért érdekes. Elképzeltem, ahogy a homokozóban ülök négy évesen és a háttérben valami öreg matuzsálem figyel a bokorból. Lehet, hogy innen alakult ki a paranoia?
- Aha. Ennyit az üzleti ügyekről. - néztem rá összevont szemöldökkel. Becsapva éreztem magam és semmit sem értettem. - Ezek szerint ezért fordult utánad minden csaj a buszon, mert vámpír vagy? Ki az a Mester? Miért vagyok olyan fontos?
- Várj. Mindent csak szépen sorban. - asszem tetszett neki az izgatottságom. - Azért fordultak utánam, mert vonzottam őket. Mint már mondtam minden vámpír rendelkezik ezzel a képességgel. Fiúk és lányok, férfiak és nők egyaránt érzik testünk kisugárzásait, azért hogy magunkhoz tudjuk szólítani őket.
- Szóval, akkor nektek teljesen mindegy?
- Igen, teljesen mindegy, ha már így rátapintottál a lényegre. - látszott rajta, hogy érti a kérdést. - Minden téren mindegy. - fejezte be.
Na jó, ezt azért nem kellett volna megtudnom. Egy egészen kicsit zuhantak a szememben. Carlos is és a titokzatos idegen is. Ki lehetett ő?
- Ki hozott ide engem?
- Maga a Mester és még két hűséges követője. Én is akartam menni, de nem engedte nekem. Nem nagyon örül neki, hogy körülötted ólálkodom, csak nem tehet semmit ellene. Én lettem kinevezve a hivatalos őrségednek. Így jósolták, szóval ez van.
- Mond hány éves vagy? - a kérdés magától értetődő volt.
- Háromszázhetvennégy.
- Egész jól tartod magad.
- Kösz. Igyekszik az ember. - vigyorgott és hátradőlt.
- És hány éves a Mestered?
- Ötszáz körül lehet, de nem igazán vagyok ezzel elfoglalva, szóval annyira nem tudom.

Nem tartottam valószínűnek, hogy ő lenne a legidősebb a csapatban. Náluk nem rangidősek lesznek kinevezve főnöknek? Én biztos nem viselném el, hogyha hétszáz éves lennék, hogy egy taknyos ötszázas dirigáljon nekem. De már megint elragadott a fantáziám.
Az ágy melletti gyertyákra nézett és észrevettem, hogy villan egyet a szeme. Olyan volt, mint a macskáké, mikor visszatükrözik a fényt a sötétben. Egyszóval hátborzongató.
- Ezt meg hogy csináltad? - kérdeztem. Most tudatosult bennem, hogy mivel állok szemben és profi akartam lenni a témában. Ja. Én, mint maximalista. Ha ezt látná valaki az ismerőseim közül, tuti kiröhögne.
- Éjszakai ragadozó vagyok, mégis mit gondolsz? Azt hitted tapogatnom kell majd a sötétben? - emelte rám ismét a tekintetét, ami most ólomsúlyú volt.
- De délután találkoztunk. Hogyan jöhettél ki a napra?
- Amikor találkoztunk már sötét volt. Többek között ezért szeretjük a telet. Ilyenkor sokkal tovább élhetünk. - ez mondjuk relatív, mert alapból sokkal tovább élnek, de mindegy. Én aztán nem szólok bele. - Amúgy pedig nem kell az első sugárral visszavonulni a koporsókba. Ha nem süt nagyon a nap, akkor egy kicsit még fenn lehetünk, bár ez is nagyon éget, utána pedig sokkal nehezebben kelünk fel. Azt hallottam a Mester egy szürke és borús napon egészen tizenegy óráig kint maradt. De szerintem ez azért túlzás, még ha ő a legnagyobb hatalmú vámpír, akkor is.
Szóval ezért dirigálhat. De még mindig nem tudtam, hogy mit keresek itt. Az oltárköves feláldozós témát már elvetettem. Nem elég stílusos egy vámpírnak. Mostmár teljesen hittem neki.
- És most akkor mit fogtok csinálni velem? Megesztek?
- Nem, dehogyis! Mondtam már, hogy nem bánthatunk. Fogalmam sincs, hogy elmondhatom-e, vagy meghagyjam a Mesternek. Szerintem totálisan oda van érted. Mióta elmentek érted, ki nem adott a kezei közül. Addig maradt melletted, míg teljesen el nem aludtál.
- Most hol van? Találkoznék vele. - Reménykedtem, hogy ő is így érez.
- Gondolom pihen. Nyolc óra van.
Basszus, akkor ma már nem megyek suliba. Na mindegy. Ki vagyok én, hogy csakúgy keresztül húzzam a terveiket? Ránéztem a hosszú, nehéz bordó függönyökre.
- Meg se próbáld elhúzni, mert akkor bántanom kell téged. - szólalt meg Carlos. Most először éreztem fenyegetést a hangjából. Tudtam, hogy nem igazi, csak egy kis megfélemlítés. Nem is akartam bántani.
- Hányan vagytok? Mármint ti, vámpírok?
- Nem túl sokan. Háromszázan maximum az egész földön. A gond csak az, hogy folyamatosan fogyunk. És itt térnék rá a lényegre, amiért te is itt vagy és amiben neked is segítened kell.
Kezdett izgis lenni a dolog. Kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle. Ebben a percben viszont kopogtattak az ajtón.
- Szabad! - kiáltott ki Carlos.

Tudtommal nem várok vendégeket és ez most ideiglenesen az én szobám volt. Ráhagytam a dolgot. Most az egyszer elnézem. Egy lány lépett be a szobába. Különlegesen csillogó szürke szeme fáradt volt, az arca nyúzott, de még így is gyönyörű. Biztos már ment volna aludni koporsójába. Farmernadrágot és egyszerű kék topot viselt, szőke haját hátrafogta. Legszívesebben beletúrtam volna. Jézusom, miket beszélek? Aztán eszembe jutottak Carlos szavai, hogy a vámpírok mindenkit vonzanak. Na és hogy jobb ha ezt megszokom. Van egy olyan érzésem, hogy nehéz lesz.
- Megérkeztek a csomagok. - mondta illedelmesen. Kedves hangja volt és nagyon barátságosnak tűnt. - És a Mester azt üzeni, hogy elmondhatsz mindent az úrnőnek, este pedig együtt vacsorázik mindenki a nagyteremben.
- Köszönöm Lisa. Elmehetsz. - szólt Carlos, mire a lány megfordult és kiment. Neki is akcentusa volt.
- Honnan jöttetek? - kérdeztem.
- A világ minden tájáról sereglettek ide a megmaradt vámpírok, mióta megszülettél. Te vagy a védelmezőnk, az úrnőnk.

Hű, a magyar világnyelv lett? Nem gondoltam volna, hogy ezt is megérem. Hirtelen óriásit koppanva esett le, hogy a csaj ezek szerint engem hívott úrnőjének. Ez azért röhejes. 19 évesen több száz éves vámpírokat igazgassak? Na ne már! Ki találta ki ezt a hülyeséget? Elismerem, hogy tudok néhány bűvésztrükköt, de ez azért túlzás. Egyet pislogok és mire magamhoz térek képesek lennének kinyírni. Carlos is olyan gyorsan mozgott, hogy nem is láttam mikor közelebb jött. Fogalmam sincs, mit akarhatnak tőlem.
- Megjöttek a csomagjaid - fordult felém. Értetlenül néztem rá, ezért folytatta - Mivel valószínűleg meg akarnak ölni, úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha ideköltözöl.
- Jobb lesz? - néztem körül felháborodva - Az egy dolog, hogy itt alszom egy éjszakát, de azért az nem volt benne, hogy itt is kell élnem! És meg akarnak ölni?
- Ne nekem mond! Én csak a Mesterem parancsait teljesítem. - mondta és közben felemelte a kezét védekezően. Természetesen hülyéskedett és én ebben a formában nagyon édesnek találtam. Kénytelen voltam megbocsátani eltévedt báránykámnak.
- Rendben, de nem maradok itt sokáig.
- Reméltem is! - erre csúnyán néztem rá, szóval megmagyarázta - Esetleg aludhatnál nálam, ha gondolod. Hisz mégis az én felügyeletem alatt vagy. Engem nem zavarna.
Engem sem, ha már itt tartunk…
- Nem köszönöm. Itt is jó lesz. - Szégyenlősen elmosolyodott és csak nézett rám a hatalmas barna szemeivel. Úgy nézett ki, mint a rajzfilmben a Bambi. Legszívesebben megöleltem volna, elhalmozva csókokkal.

- Remélem még áll a szombat este - nézett rám reménykedve. Ki tudna nemet mondani neki?
- Persze. Egy ilyen apróság nem fog az útjába állni, mint hogy vámpír vagy. Feltéve, ha nem akarod megrágcsálni a barátaimat.
- Nem, nem állt szándékomban. - megint mosolygott. Mit ad Isten? - Jobb lesz, ha én most visszavonulok, mert már nagyon fáradt vagyok.
- De nem mondtad el, hogy miért vagyok itt és hogy kik akarnak megölni! Te nem tudtad, hogy mindig be kell fejezni egy történetet? - néztem rá vádlón.
- De igen tudtam. Kérlek ne nagyon kószálj el. Maradj az épületben, ha lehet, mert itt biztonságban vagy. Ez a vámpírok lakhelye. Később mindent megtudsz, de nekem most mennem kell.
- Tényleg itt akarsz hagyni magyarázat és minden egyéb nélkül, halálfélelemben?
- Ne haragudj, de már nagyon éget a nap, még így a függönyön keresztül is - mutatott az ablak felé. - Este találkozunk és vigyázz nagyon magadra!
Most jön az, hogy ne engedjek be senkit és ne üljek be az idegenek kocsijába?
Úgy tűnik nem. egyszerűen hátat fordított és elindult az ajtó felé. Most először láttam hátulról és be kell vallanom, hogy nagyon tetszett a helyzet. Ekkor mintha megérezte volna, mit csinálok, hátrafordult és még egyszer elmosolyodott.
- Ne engedj be senkit és ne ülj be az idegenek kocsijába!
Tátott szájjal néztem, ahogy eltűnik és arra gondoltam, lehet hogy egy kicsit hazudott arról a gondolatolvasásról. Ha pedig így van akkor nagyon el fogok vörösödni, ha legközelebb találkozunk…