Lélekrabló 12

- Bajok vannak Sacramentóban… - Hallatszott a mondat idegesen.
- Mik?
- Az a mocsok újra lelkeket eszik… - Válaszolt Roan. Szavait elnyelte a mélységes sötét és a hold apró álványszerű fénye. –És most már férfiakra is vadászik… És egyre idegesebb vagyok, mert mivel visszajöttél neked is bajod eshet… Ezért dolgozunk ketten az ügyön…Sonsrettel…nemrég került ide, és együtt dolgozunk a Lélekrablós ügyön! –Kezdett el hadoválni Roan, mire Vic felkapta a fejét. Ő már hetek, sőt hónapok óra nem garázdálkodott errefele. Hogy lehet akkor hogy nők és férfiak tűnnek el? Sosem nyúlt egy férfihoz sem a lelkéért. Hirtelen eszébe jutott az alak. És Livra megállapítása is. Tehát bizonyos hogy Sonsret Roanra vadászik. De akkor miért nem csapott még le rá? Ingerülten mocorogni kezdett.
- Együtt?! Azon?! Miért pont azon!? –Morogta halkan.
- Mert veszélyben vagy! És nekem ez mindennél fontosabb a te biztonságod! –Ismételte meg Roan. –Nem tudom mi lenne velem, ha téged… - Elharapta a mondat végét, és csöndesen ránézett a fiúra. –Tudod… Amíg ez a szörnyeteg itt ólálkodik…! Nem vagy biztonságban…
- Te sem… - Nyögte tűkön ülve Vic.
- Tudom… Emlékszel, amikor visszajöttél ide volt egy tábla hogy „Eladó”?
- Igen… Letéptem, mert azt hittem tőlem akarsz megszabadulni… - Vörösödött el Vic.
- Nem… Ez azért volt, mert el akarok innen menni… Félek.. Féltem magamat… És féltelek téged is… Attól a féregtől… Azt tervezem hogy elmegyünk innen nemsokára… A házra már van egy vevő… Csak téged vártalak hogy elmenjünk innen… Nem azt mondom hogy végleg… De egy időre mindenképp…

- Oh… - Victum erre nem számított. Meglepetten nézett fel a férfira, aki megcsókolta őt. –Nem kell elmenned innen ahhoz hogy megszűnjön ez az egész… - Suttogta rekedten Roan fülébe. A történtek kiszárították a torkát, nyelőcsöve vízért kiáltozott. –Azt hiszem… vagyis azt gondolom… hogy ha én eltűnök, akkor mindennek vége szakad… Ez a férfi akivel te találkoztál, és a munkatársadnak nevezel nem egy veszélytelen alak… És ha én eltűnök… Azt hiszem ő is el fog…
- Ne mondj ilyeneket Victum…azzal hogy te egyedül lelécelsz nem fog megoldani semmit… Tudod ez akkor kezdődött amikor te távol voltál… Sőt egyszer majdnem el is kaptam… De meglógott…

- Miről beszélsz?! –Markolta meg Victum a férfi vállát. –Utánamentél!? Egyes egyedül?!
- Csak véletlenségből… Sonsret hazament, én is készülődtem hazafele, gondoltam Livra el van egyedül... Tehát mentem haza, és láttam hogy egy fiatal hölggyel dulakodik egy magas férfi… Ahogy közelítettem láttam hogy a lány szájából valami fehér gőz repül ki, amit a férfi egyszerűen csak beszippant… A lány teljesen üressé lett, de mikor az alak észrevett… Rám mosolygott, és mikor pislogtam egyet már nem volt ott… - Mesélte el Roan, de mikor Victumra nézett ijedté vált a hangja. – Most mi van!?
- Az van te balfasz hogy meg is halhattál volna! –Ölelte át a férfit Vic. –Soha nem menj többé a közelébe… Ha látod őt fuss el messzire…! Hallod Roan…
- Nem lesz legközelebb Victum… Elmegyünk! Hárman… Te, Livra meg én! –Karolta át Roan. –Én nem maradok itt! Nem sodorlak veszélybe mert te vagy az én életem…
- Ne mondd ezt!
- Tudod mikor visszajöttél mit mondtam! Egyszer elmegyünk… Itt az idő Victum!
- Már akkor tudtad… - Sóhajtotta Vic. –Roan én nem tudom mit mondjak erre…
- Nem is kell mondani… -Roan vészesen közel húzódott hozzá és apró csókokat nyomott az arcára, miközben ujjai kezelésbe vették Vic állát. A fiú lebénultan tűrte, egy pillanatra már abba a hitbe révedt hogy Roan és ő újra együtt lesznek, de a férfi elengedte. –Gyere velem… -Hallotta Roant, mire megnyalta a száját. Minden vágya teljesülne, ha elmennének innen, hátrahagyva a múltat… - Victum mind a ketten tisztalappal indulnánk… Senki sem ismerne minket…! –Győzködte tovább Roan. –Hidd el hogy én jót akarok! Neked! Nekünk!
- Istenem, tudom! –Szívta meg az ajkát Victum, és felborzolta kék sörényét. – De mi lesz ha…Ha Livra nem egyezik bele?
- Livra benne van! – Válaszolt kapásból Roan, mire Vic komolyan elképedt. Neki hetekbe, vagy akár hónapokba került volna a kamaszlány meggyőzése erre tessék. Roan valószínűleg egy pillanat alatt meggyőzte őt.
- De akkor el kell mennem egy időre… - Egyezett bele halkan. –Mennyi idő múlva megyünk? És hova?
- Egy hét… - Válaszolta izgatottan a férfi.
- És mivel?
- Vonattal…

Victum szemét elöntötték a könnyhullámok.
Az hogy Roan el akar innen menni azt jelentette, hogy ő egyedül marad itt… Nem mehet el addig innen amíg meg nem oldódik a lélekrablós ügy. Ő erre lett teremtve.
-Roan… El kell mennem akkor… - Nyelte le a fájdalmát. Legnagyobb sajnálatára szinte rögtön megfogalmazódott agyában a gondolat: le kell klónoznia magát, és magát a klónt elküldeni Roannal, és Livrával. Örökre… De talán így lesz a legjobb mindkettőjüknek. Mégis elégedetlenség égett a torkában és a fájdalom. – Most…
- Most ebben a percben? –Lepődött meg a férfi. – Én azt hittem ma még itt maradsz éjszakára… - Sejtelmesen Vicre nézett, aki fájdalmas tekintetét elkapta előle. – Mi a baj? –Kúszott oda a fiúhoz.
- Feküdjünk le aludni… - Súgta rekedten mire a férfi az ölébe húzta a kék fejet.
- Nem akarsz elmenni? – Kérdezte meg csöndesen miközben simogatni kezdte kedvesen a hátát.

A fiú nem válaszolt, beletemette könnyeit Roan felsőjébe. Ez az utolsó pillanat amikor ilyen közel érezheti a férfit magához. És olyan hirtelen jöttek ezek a végső pillanatok hogy nem akarta elhinni hogy mindez vele történik meg. Miért pont vele? Miért pont most?
- Veled akarok lenni bármi áron… - Suttogta közben tudta hogy a halálos ítéletét írja alá a jövő papírlapján. –De nem tartom főbenjáró megoldásnak hogy elmenjünk innen… - Közölte halkan. – De ha ez kell hogy veled legyek… - Nézett rá szorongó tekintettel Roanra, aki magához húzta és megcsókolta. Vic egyáltalán nem kívánta most az öleléseket, az illatokat, pihenni akart, Roant akarta simogatni, nézni amint a férfi alszik. A két férfi terve persze különbözött. Roan folytatni akarta amit elkezdett, Vic viszont minden egyes buja érintésnél eltolta a kezét, homlokát finoman kedvese fejének döntötte és felsóhajtott.
- Valami baj van? –Nézett rá a férfi, mire Victum izomból a nem szót formálta meg. Nem tudta miért nem ellenkezik foggal körömmel hogy Roan maradjon. Talán, mert féltette a férfit, ő tudta jól hogy Roan nagyobb veszélyben van mint ő, és ha Roannal történik valami akkor nincs értelme az ő működésének. Egyszerűen ilyen egyszerű életfilozófiája volt.
- Elköszönök Livrától… - Szedte össze magát végre és felállt.
Roan elégedetlen gyanakvó pillantással követte a fiú lépteit, ahogyan lassan átmegy a lányhoz, közben behajtja mindkét ajtót. Roan felpattant lábujjhegyen Vic után osont, és átférkőzött a másik szoba elé, ahol csak az ajtó szabott neki gátat. Fura egy tárgybéli ultimátum volt ez. Egyrészt védelmet jelentett az ellen hogy észrevegyék, a rossz oldala pedig hogy tompította a hangokat. Roan szorosan hozzá tapasztotta fülét az ajtónak és még a lélegzetét is visszafojtotta. Hogy miért jött Victum után? Szó sem volt róla hogy nem bízik a fiúban, egyszerűen csak a hirtelen hangulatváltozatás rémítette meg ennyire, tudta hogy Victum azért menekült át a lányhoz hogy ne legyenek együtt. Vagy talán másért is?
- Mi van? –Nézett rá Livra érdeklődve Vicre, nem számított a fiú látogatására.
- Azt hittem ellenkezni fogsz… - Dőlt vissza Victum az ajtónak nem is sejtve ki rejtőzik mögötte.
- Miért ellenkezzek mikor igaza van… - Válaszolta csöndben a lány, miközben intuícióban csillanó kék szemeit Victum sötét arcára szögezte. A szobában ugyanis félhomály volt, Livra nem szerette az erős fényt, ezért vagy félhomály uralkodott vagy pedig teljes sötétség.
- Igaza van… - Ismételte meg Victum megtörten ezt a mondatot. –Nekem el kell mennem klónoztatnom magam… - Ejtette ki görcsösen a szavakat mire a lány ránézett. Mindketten tudták mit jelent a szó, jobban mondva mind a hárman. Roan pupillái kitágultak és még halkabban vette a levegőt.
- Miért? –Tette fel a kérdést Livra, mire Victum megkönnyebbült. Most az összes indulatot és dühöt a lány nyakába varrhatja….
- Mert nekem itt kell maradnom, de Roan menni akar. És te is… És elég hülyén jönne ki hogyha pont én ellenkeznék..
- Én csak azt teszem, amit ti…
- Látom… -Nyalta meg cserepes ajkait Victum. – A klón fog veletek menni, én pedig itt maradok és utánajárok ennek a lélekrablós ügynek… - Folytatta zaklatott nyugodtságot tettetve.
- Mi van? –Livra nem hitt a fülének. Megütközve nézett fel Victumra, akinek a szemei tele voltak könnyel. –Rosszul hallottam… elismételnéd…?
- A klón megy veletek… Én maradok…- Ismételte meg remegő hangon Victum, úgy érezte itt hullik darabokra.
- Mit művelsz!? Én a te boldogságodra hajtok, erre te passzolsz!? Eszednél vagy!?
- Livra… Sonret Roanra vadászik… Vigyáznom kell hogy ne menjen utána akár az életem árán is…
- Ha Őt akarná már régen megölte volna! –Emelte fel hangját vészjóslóan a lány. –Volt rá alkalma…

Ez a megjegyzés úgy markolt Victum elméletileg lelketlen szívében mint valami savas anyag. Ökölbe szorította kamaszodó öklét, és összeszorította a szemét. Rémképek gyötörték, Roant holtan látta maga előtt, és nem tudta miért jönnek elő percről percre óráról órára ezek a képek a fejében.
Ezt hogy érted? - kérdezte emeltebb hangon Victum. Livra erre nem akart válaszolni. Vagy nem tudott. Végül egy reális válasszal indított.
- Tudod... Együtt dolgoznak.. Vagyis eléggé közel kerültek egymáshoz. Nyugi nem úgy! - mondta, mikor meglátta Vic elnyúlt ábrázatát - Munkaügyileg. - mosolygott a lány.
- És ha csak cselez? Vagy vár? Vagy előbb le akarja fektetni? - kérdezte idegesen Victum.
- Ugyan már! A féltékenység elborítja a fejedet! - Livra szinte üvöltött - Már mért akarná lefektetni? Hiszen.- elakadt a szava. - mindegy - mondta gyorsan.
Roannak elakadt a szava. Igazából semmit sem értett, de egyet biztosra vélt: Victum nagyon szereti. Igaz ezzel a ténnyel már tisztában volt, de mégiscsak jól esett a lelkének, hogy Victum így szereti őt. Mélyen el is gondolkozott, majd hirtelen megugrott. Victum lépett ki az ajtón.
- Roan? - döbbent le. - Mit keresel itt, talán hallgatóztál? - kérdezte. Livra erre felemelte a fejét, és szemeit elterelve a lábairól Victumék felé nézett. Elmosolyodott Roan zavart mosolyát látva.
- Hát.. én csak - kezdett bele a magyarázkodásba. - Kész a vacsora! - mondta hirtelen. Victum felvonta szemöldökeit, majd elmosolyodott.
- Én ma nem - mondta Livra, majd kitaszigálta a két férfit a szobája ajtajából, és becsukta azt.

Hosszú ideges csönd uralkodott a két fiú között. A konyhában sötét volt csupán csak egy gyertya világította meg mindkettejük arcát. Victum közömbös arccal nézte a tányért, nem volt éhes, még mindig marta a sírás a torkát hogy itt kell hagynia Roant. A férfi is mély gondolkozóban volt hol az ételre hol pedig Victumra pillantott, és azon tűnődött hogy normális e az amit Victum iránta érez. Mármint nem gondolta volna hogy ennyire féltékeny egy munkatársa aki felé Roan barátsággal nyílik. Viszont a klónozós dolog is rendesen felzaklatta, ha Victum tényleg szereti, akkor miért nem akar ő maga vele menni?

Arra lett figyelmes, hogy Victum hangos ügyetlen csörömpöléssel mosogat. Halkan felállt, és a fiú mögé sétált, hiába voltak kételyei még mindig kívánta a Vicet, sőt a sötétség hatására még a fantáziája is beindult. Keze előrenyúlt és taláromra végighúzta ujját Victum arcán. A fiú meglepődve lépett hátra, aminek az lett az eredménye, hogy szorosan érintkezett Roan testével. A férfi is elcsodálkozott. Ujjain megragadtak a forróságba burkolózó sós könnycseppek hadai, melyek Victől támadtak. Egész idő alatt észre sem vette hogy sírt a szerelme?
- Túl sokat sírsz… - Jegyezte meg halkan, mintha szemrehányást tenne a fiúnak. –Így azt hiszem boldogtalan vagy velem…
- Szó sincs róla… - Tiltakozott Victum közben letörölte szemeiből a vízcseppeket. Egyedül akart lenni, nem tudta hogy lesz képes elmenni ha Roan itt van mellette és ennyire rabjává teszi a férfi illata. Hiába ellenkezett a következő pillanatban tisztán érezte Roan ajkait, a férfias illatot ami lelohasztja az elhatározását és megerősíti a fájdalmát. Hogy még kegyetlenebbül érezze magát Roan nem engedte el állát szorosan saját maga arcához szorította hogy Victumnak még csak esélye se legyen menekülni. A végén már nem is csókolóztak, hanem civakodtak egymás ajkain, Vic szabadulni próbált Roan viszont tartotta őt, és ilyenkor Victum teljesen elvesztette az energiáját. Érzéki lüktetés hasított végig a testén irdatlan sebességgel, aminek hatására halkan de erőtejesen kifújta a levegőt, és eltolta magától a heves Roant.

- Ne… - Nyöszörögte halkan, közben Roan tenyere lekúszott a derekához és erősen megmarkolta a fiú ruháját.
- Nem tetszett a délután? –Érdeklődött kutakodva a férfi. – Nem voltam elég jó?
- De… - Hebegte zavarodottan Victum és fülig elvörösödött. – De én most fáradt vagyok és izomlázam is van…
- Ki mondta hogy neked csinálni kell valamit? –Tolta fel a mosogatószekrényre a fiút Roan, mire belepottyant néhány tányér mosogatóba.
- Eltört lehet… - Próbálta keresni a kifogásokat Victum, de Roan csak ráhagyta a dolgot, helyette gyönyörködve ránézett.
- Azt hittem délután óta megváltozik egy két dolog közöttünk… - Duruzsolta halkan.
- Mire célzol? – Nézett rá ijedten Victum.
- Esetleg arra hogy te akarsz majd engem ágyba csábítani… Meglehetősen kellemes meglepetés lett volna… de ha nem hát nem…
- Roan, ez most.. - kezdett bele Victum, de a férfi érzékien fojtotta bele a szót a fiúba. Újra csókolta, játszadozott ajkaival, kezével, pedig Victum nadrágját birizgálta. A fiú el akarta tolni magától Roant, elfutni, elbújni, de nem tette. Agyába hatolt a mámor, beszívta a másik üde illatát, s egyszerre mindent érzett. Félelmet, haragot, vágyat. Szíve, mely elméletileg üres, most hevesen dobogni kezdett, és melegség áradt szét benne, és egyfajta keserű öröm. - Roan.. - szólt mámorosan, és megragadta a férfi vállait, majd ujjival egészen az ing gombjaiig lépkedett. Roan megborzongott, mikor a hideg ujjak megérintették mellkasát, jobban kezdett csókolni, és kezei már Victum farkát fogták, s ahogy szorította, érezte annak lüktetését.
Felállt, és olyan volt, mint egy botkormány. Victum ettől teljesen ellágyult, agya leállt, már nem tudott gondolkozni, s hagyta, hogy ösztönei vezessék. Livra nem volt ennyire boldog, mint most Roanék. A fürdőben ácsorgott, arcát bámulva a tükörben, mellette a zuhanyrózsából záporként kihulló víz moraja töltötte be a fürdőszobát.
- Emlékeim vannak, melyekkel nem bírok - mondta maga elé a lány. - Megrontás, ez a szó. - mondta maga elé, s ekkor, mint derült égből villámcsapás, éles fájdalom hasított bele a méhébe, és átjárta a női nemi szerveit. Livra ettől a földre rogyott, hasát fogta, remegett. - Mi ez? - emlékek rohamozták meg őt, fájdalom, régi sérülései helye sajogni kezdett, Livra sírva elborult a földön. Zokogott, a fejét fogta, de senki nem halotta meg. -SEGÍTSÉG!
Az üvöltés lassan de biztosan eljutott Victum agyáig, aki ennek következtében akkorát rugaszkodott hogy lefejelte a szekrényt. Roan ijedségében hátraesett magára rántva a fiút, és nem mindennapi mozdulatokkal értek földet. Egy pillanatra mintha megállt volna körülöttük az idő, majd Victum felpattant a férfiról visszagyömöszölte ágaskodó kincsét a nadrágba és fura léptekkel de a mosdó felé igyekezett.

- Livra mi történt?! – Dörömbölt be keserűen miközben korholni kezdte magát hogy majdnem átadta testét az élvezeteknek.
- Csak egy csótány…- Nyöszörgött a lány miközben a hasát fogta. Valahonnan érezte hogy Victumnak nem hazudhat a fiú megérzi ha nem mond neki igazat, de reménykedett hogy most az egyszer csődöt mondanak a tökéletesre csiszolt érzékek.
Victum behunyta a szemét, tényleg fáradt volt a lelke, testét viszont felkorbácsolta a szenvedély és lábai majdnem visszavitték a férfihoz, a karjaiba.
- Livra… Miért nem jöttél vacsorázni? – Kérdezte halkan még szuszogva a történtektől.
- Mert nem voltam éhes… De ugye nem akarsz velem most beszélgetni? –Mart bele egy csöppet Livra. A fájdalmai alábbhagytak egy csöppet, és feltápászkodott.
- Meztelen vagy? – Hangzott hirtelen a kérdés amire még csak nem is gondolt.
- Perverz fasz… - Vetette oda morogva, és szinte látta maga előtt ahogyan Victum elképed a választól.
- Tudod, hogy soha nem nyúlnék hozzád egy újjal sem… - Folytatta suttogva Vic.
- Igen? – Bizonytalanodott el a lány a csöppet. – Szabad tudnom mit ügyködtetek kint? – Tette fel gyorsan a kérdés ahelyett, hogy a másikra választ adott volna.
- Csak ettünk… - Vágta rá gondolkozás nélkül Victum, közben hátrasimította szemébe ugró tincseit. –Miért mit lehet még a konyhába csinálni?
- Nem is tudom… - Kezdett el halkan tapogatózni Livra, közben úgy tett, mint aki élvezi a fecsegést. –Azt inkább neked kéne tudni…
- Nekem? –Victum lopva az ágaskodó nadrágjára nézett, majd az ajtóra újra. – Nem tudom, mit kell még csinálni a konyhába… - Hadarta el hirtelen.
- Valószínű, hogy nem evés közben törtek a tányérok Victum. Ugyan.. egy telepatát ne csapj már be. - mondta a lány. Victum kissé elképedt, látta maga előtt a lány gúnyos mosolyát, de ezúttal tévedett, ugyanis a lány, félig guggolva, félig előredőlve, két kézzel kapaszkodva a mosdó szélébe összeszorított fogakkal tűrt.
- Livra, az istenit, miért turkálsz folyton a fejemben?! - morgott Victum, mire egy kéz átkarolta a vállát. - Roan- nyögte zavartan.
- Turkál? - érdeklődött a férfi kíváncsian.
- Jah.. Ő… folyton kérdezget, nem hagy nyugton - darálta Vic ideges mosollyal az arcán, majd az ajtó felé nézett, ekkor látta, hogy folyik ki a víz.

Livra a földön feküdt, lábait átölelve halkan szuszogva. A fájdalom lehúzta őt a földre, és mint egy rabot a láncai, ott is tartotta őt, és csak arra eszmélt föl, hogy az ajtó kiszakad. A fiúk úgy rohantak be, mint valami örültek, Victum törölközőbe csavarta Livrát és ölébe kapta, Roan közben elzárta a csapot.
- Bolondok vagytok mindketten… - Morogta mérgesen igazából a kielégületlenség sziszegett belőle. Victum megrántotta a vállát és kilépkedett a tócsából a fájdalomtól rángatózó Livrával a kezében. Nem érdekelte a testi szerelem jobban aggódott perpillanat a lányért minthogy gondot fordítson Roan kiengesztelésére.
- Mi történt? –Fektette le a lányt, aki szorosabbra húzta magán a törölközőt.
- Fáj a hasam… - Panaszkodott rémülten, mire Victum melléült. –Mit akarsz?
- Semmit… - Victum zavartan nézte a lányt, egy pillanatra elmerengett a hegyi patakokat idéző szemekben majd hátradőlt.
- Nem vagy az anyám nem kell rám vigyáznod… - Morogta Livra.
- Hol van akkor az aki vigyáz rád Livra? – Fogta meg Vic Livra vállát, de a lány tartózkodóan lesöpörte azt. –Nem volt semmi előjele annak, hogy fájni fog a hasad?
- De volt, tudod felhívott valaki telefonon, és azt mondta, hogy iszonyatosan fájlalni fogom a hasam meg mindenem! – Kelt ki idegesen a lány magából. –Fogd már fel, hogy te ezt nem értheted mert te egy férfi vagy…
- Eddig még szánalmas voltam és szerencsétlen… - Jegyezte meg epésen Victum és lehajtotta a fejét.
- Igen és fárasztó és idegesítő és… - Livra vékony vonalú ajkait megérintette a fiú mutatóujja, lassan végighúzta rajtuk azt majd ránézett a lányra.
- Kell orvos? – Érdeklődött, mire Livra megrázta a fejét. –Gyógyszer? –Ismét tiltakozás.
- Menj ki… - Parancsolta a lány mire Victum felállt. Egy pillanatig nézte a Livrát majd elhagyta a szobát.

Hiába is akart volna segíteni, ő is tudta jól, hogy Livra nem engedné, ezért visszaindult a konyhába. Elszomorodva felgyújtotta a villanyt, és kivette a törött tányérokat a mosogatóból. A csorba porcelánról visszacsillant búslakodó fiatal arca eltemethetetlen vágyakat tükrözött. Kilökte a darabokat a kukába majd fülelt, Roant kereste.
Pillanatok múlva billentyűcsapódásokat hallott, ebből meg tudta állapítani, hogy szerelme a dolgozó szobában van. Roannak az volt a búvóhelye, Vic csak nagyon ritkán szabadulhatott be oda, és amúgy sem szerette zavarni a férfit ha éppen dolgozott. Most viszont halk léptekkel megközelítette a szobát és egy adott pillanatban belesett rajta.
- Gyere csak nyugodtan…- Hallotta a hangot mielőtt visszahúzta volna a fejét. Szégyenlősen botorkálva indult be Roanhoz, majd megállt az asztala előtt mint egy rosszul felelő diák. A férfi fel se tekintett csak buzgón gépelte a következő cikkét, de azért egy szemét titkon Victumon tartotta, soha nem telt el úgy perc, hogyha a látókörében volt a fiú ne nézte volna titkon nagy rajongással.
- Ülj le… - Utasította Vicet, aki maga mögé tekintett, majd hátrálni kezdett és helyet foglalt egy vörös bőrhuzattal befedett kanapén. Mikor egyedül lakott itt a ház ütött kopott volt, és végtelenül poros, de mióta Roan itt van minden rendezettebben nézett ki.
Drágának és elegánsnak tűnő freskók díszítették a falakat, pedig Roan csak innen onnan szerezte be őket. A szoba nagy részét egy óriási méretű könyvespolc foglalta el, telis tele könyvekkel folyóiratokkal közvetlen előtte pedig dossziék halmaza terült el tartalékolva az átdolgozásra váró anyagokat.

Victum már nézegette a könyveket, de vagy a tudomány eddig fel nem fedezett titkairól, vagy pedig a történelmi eseményekről szóltak, ami nem igazán érdekelte őt.
Nem talált olyan könyvet, ami lekötné tehát nem nagyon járt ide be. Roan pedig élete nagy részét itt töltötte, ha csak nem Victum után rohangált, ami rendesen lefaragott a szabadidejéből. A fényt csupán egy falon vájt ablak jelentette, de az óriási volt, ha az ember mögé állt tisztán látható volt az egész teste. Victumnak ez a hely túlságosan is elegáns volt, egy kis suhancnak érezte magát, egy kelletlen dísznövénynek. Törökülésbe ült a kanapén közben komoran bámult a földre, a puha szőnyegre mely percekkel ezelőtt még simogatta lábait. Bal válla kicsúszott a pamutanyag rabságából, a ruha pedig kelletlenül omlott le könyökéig. Victumot ez nem igazán izgatta csak megvakarta a fejét és gondterhelten bambulta tovább a padlót. Kék haja felocsúdva csorgott le szállakban kölyökarca mellett. A kékséges patak elhaladt a narancssárga tűzben csobogó szemek mellett is és a vérvörös ajkaknál is tovább folyt, egészen a gyönge kis nyakig. Vic érzékelte hogy a billentyűzet kattogásának hangja lassul egy kicsit, de nem tekintett fel.
- Livrával mi van? –Törte meg a csöndet Roan. Szó sem volt róla hogy nem lett volna mondanivalójuk egymásnak csak olyan lassan indult be náluk a beszélgetés mint azelőtt soha másnál.
- Nem tudom.. Fogalmam sincs… - Kezdett el Vic játszadozni a lábujjaival. –Ki küldött… De először még majdnem a fejemre olvasta hogy mit műveltünk a konyhában… - Tette hozzá szemrehányóan, mire Roan felhorkantott.
- Mindig csak ellenkezel, ha közeledek hozzád… Pedig ha most nem sikított volna Livra… - Sokat sejtetőre a fiúra vetette barna szemének tüzes árnyékát, mire Victum megborzongott. Újra érezte a kezeket a nadrágjánál, ez pedig kellő kellemetlenséget okozott számára.
- Mert most fáradt vagyok… - Válaszolt mérgesen Vic.
- Mindig az vagy? –Fordult vissza a férfi a monitorhoz.
- Általában… - Válaszolta halkan a fiú, mire Roan megint rá nézett.
- Nem jársz iskolába, nem jársz sehova, csak itthon ülsz és kényeskedsz a húgoddal együtt… Gyakorta eltűnsz, majd hirtelen felbukkansz… Furcsa dolgokba keveredsz bele amiket kezelésnek nevezel…Ezek után még te mondod hogy fáradt vagy?
- Ha csak bántani akarsz akkor megyek is… - Pattant fel a fiú és gondolkozás nélkül lendületesen lépkedett ki a szobából.
- Hova készülsz? – Kiáltott utána Roan, de Victum nem válaszolt, kilépett házból, úgy ahogyan volt pulóverestől.

Az ajtócsapódásra Livra kidugta az orrát, és meglepett pillantással fogadta Victum angolos távozását. Hasa még mindig égett a fájdalomtól, de valamilyen szinten hozzászokott. Kissé meggörnyedve az ajtónak támaszkodva követte a történéseket. Hangos trappolást hallott és nem sokkal utána kirontott a dolgozószobából Roan is.
- Van fogalmad róla hogy hova ment a bátyád? –Roan kivett egy takarót a szekrényből. –Ha éjszakára kint marad megfagy…
- Nem kár érte… Amúgy fogalmam sincs hova ment az a hisztis… - Válaszolta könnyelműen Livra miközben újabb nyilallás futott át a testén. Arca eltorzult és meghátrált. Semmiképp sem akarta hogy a férfiak tudomást szerezzenek fájdalmairól. Elméjét mindennél jobban uralták az emlékek, ami félelmet idézett elő az erősebbik nemmel szemben. –De megszokhattad volna, hogyha baj van Victum szokás szerint lelép nyalogatni a sebeit… - Görnyedt le lassan a földre. –Még sem olyan tökéletes mint gondoltad volna… - Tette hozzá miközben erősen megharapta ajkait.
- Ezt hagyd abba légy szíves… - Hallotta, ahogyan Roan felvette magára a kabátot, és kinyitotta az ajtót.
- Csak tájékoztattalak az igazságról… - Válaszolta kapkodva Livra, alig várta hogy Roan is lelépjen, azt tervezte hogy szájába tömi az összes fájdalomcsillapítót, mert ez a fájdalom számára több mint elviselhetetlen.
- Akkor nincs szükségem az igazságodra Livra… - Válaszolta epésen a férfi, és köszönés nélkül otthagyta.
Livra csak erre várt, felkapta meleg, fekete szövet kabátját, és csendben elindult az ajtó felé, és mikor már megbizonyosodott arról, hogy Roanék messze, járnak, némán kilépett a házból, és elindult.