Regények - 105.oldal

Shannon sóhajtva megadta magát a sorsnak és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a lágy, puhatolózó ajak birtokba veszi az övét. Lassú, édes kínzás volt ez.
Maga sem tudta mikor indult felfedezőútra a keze a férfi hátán, mikor túrt bele selymes, erős szálú hajába, hogy még közelebb húzza magához. A nevét suttogta követelőzve és egyre többet akart. Egyre többet, mint akkor azon a nyáron...

Magányos- volt az első gondolata. Körbenézett. A nappalit egy fekete bőrkanapé uralta, előtte üvegasztal állt, azon pedig hegyikristályszobor pegazust formázva, mellette kulcscsomó hanyagul ledobva. Az ágy mögött hatalmas könyvespolc húzódott. Vele szemben tévé és hifitorony, mellettük virágálványon minipálma. Ahogy közelebb lépett lába belesüppedt a puha hófehér szőnyegbe...

Ránézett a nőre, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát, talán a tétlenségtől, de inkább remélte, hogy miatta. Persze jó értelemben. Szerette volna hinni, hogy a lányban is megmagyarázhatatlan érzések kavarognak, azt, hogy ő is érzi ezt a megfoghatatlan, de igenis valóságos szikrát. Nem tudja a nevét - döbbent rá hirtelen...

Miután Velence kiharcolta függetlenségét és a visegrádi békében elfogadták független királyságnak, a király, és mögötte a tanács, hozzáláthatott a belügyek tisztázásába. Itália az idő tájt a bűnözés melegágya volt. Ezért a félsziget vezetői együttesen hoztak létre egy egységes törvénykönyvet. Ám a törvények itt már nem segítettek. Így hát IV. Hugo király megépítette az Undeverde szigetet egy az Adria fenekéből kimagasló hátságra...

Az apró termetű, nádszálkarcsú, lángvörös hajú, zavarba ejtően tiszta zöld szemű nő dühös volt.
- Eltévedt? - kérdezte Daniel végül, hogy mondjon valamit, de magában azon tűnődött, vajon mit csinálhatott, hogy a lány haragszik rá.
- Nem, magához jöttem, de úgy tűnik elfelejtkezett a megbeszélésünkről - pillantott végig Shannon a férfin...

- Ugye nem mondod meg anyunak? - kérdezi félve.
- Hát ilyen nővérnek nézel? Nekünk is kell, hogy legyen egy kis titkunk. Még ha az ilyen sötét titok, akkor is. Most pedig szépen megpróbálsz mosolyogni és túltenni magad ezen az egészen, ok?
- Köszi! - mondja kicsit mosolygósabb arccal...

Úgy gondoltam, hogy soha nem fogom megtudni mi oka volt, hogy az én lovam, Zarándok odavitt. Csak vágtatott és tudta hova vágtat. Nem a saját feje után ment, ahogy szokott hétvégenként mikor kiviszem az erdőre. Nem. Ő most oda akart menni, ahol a baleset megtörtént. Odavitt és a szakadék lábánál lehajtotta a fejét, jelezve, hogy szálljak le. Így tettem...

Kitántorodott az ajtón, a látvány letaglózta.
Üvöltött szinte, hogy ez szerelem. Mély, őszinte szerelem. Vajon hogy nem vette észre? Mikor szerettek egymásba? Miért nem mondták el neki?.. Csak úgy özönlöttek a kimondatlan kérdések a fejében, majd eltemették végül. Nem akarta megzavarni őket, úgy gondolta szépen, csendben kihátrál, mintha nem történt volna semmi, nem látott volna semmit. ..

Anya tanította meg apát vezetni. Minden hova együtt mentünk és anya vezetett mindig. Miután anya már nem tudott vezetni soha többé, apa vette át a kormányt. Ha apára nézek vezetés közben, nem tudom elfelejteni anyát. Mintha bezártak volna az emlékek, a rossz emlékek. Nem tudtam menekülni sehová. Hiszen egy eltört lábbal, rossz csatakos időben, mozgó járműből nem jutok valami nagyon messzire...

- Mi lehet vele? Ez élete egyik legfontosabb megbízása! Úristen! Hiszen egy egész szállodát kell berendeznie! El sem hiszi igazán. Még nem. Vett egy mély lélegzetet és eldöntötte: ha törik, ha szakad, megszerzi a cége számára az üzletet...