Regények - 100.oldal

- Nem, de van itt még valami a hangon kívül. Kérek egy lámpát! - ekkor Hanna átnyújtotta neki a fényforrást. - Futás közben észrevettem egy különös sziklaformát, ott szememben a falon- mutatott Domi, az előttük lévő fal felé miközben bekapcsolta a lámpát, majd odavilágított. Ekkor döbbenet lett úrrá a csapaton. A sziklából egy 12 méter magas, hófehér szobor állt ki. Ősrégi lehetett, ezt a repedésein, és lemállásain látszott. Egy harcos szobra volt, ki jobb kezében lándzsát, míg bal kezében...

Ezalatt Dominik és társai felkészültek a barlangtúrára. A nagy hátizsákjukat levetették, csak a legszükségesebb holmikat pakolták be egy kisebb csomagba, ami Domi hátára került. Volt ebben egy kis élelem, (nem tudhatták, hogy milyen mély a barlang, és hogy mikorra érnek vissza), egy iránytű és térkép, tartalék elemek a lámpákba, és egy 15 méteres hegymászó kötél. Ez utóbbit Dominik hozta magával, maga sem tudja miért, de gondolta, hátha szükség lehet majd rá. Jó erdőjáró volt, ismerte...

A fiúban éreztem azt a kimondhatatlanul erős, vad gyűlöletet, ami bennem is megvolt fiatal koromban. Akkor én is egyedül maradtam. Gyűlöltem a világot, és benne mindent és mindenkit. A lányból sugárzott a szenvedély, mintha … - Doorsmak megakadt a szava, de nem ösztönösen, inkább saját maga nyelte le mélyre gondolatait. Aztán mégis csak folytatta:
- Mintha újból Jezabelt éreztem volna. Mit gondolsz ? Megöregedtem és közben megbolondultam volna? – kérdezte mélyen a társa szemébe nézve......

Álmodozó típus volt, nagy dolgokat akart véghezvinni. Ki akart törni a mindennapok egyszínűségéből. Úgy érezte, hogy legbelül több annál, ami valójában az. Egyáltalán nem volt beképzelt, vagy öntelt, csupán több akart lenni, más akart lenni, mint aminek született. Kereste a kalandokat, bár szerinte manapság már szinte nincsenek is "kalandok"...

Ibolya nem hallotta a telefonbeszélgetést, de ahogy ránézett a férjére, tudta, hogy baj van. András teljesen elfehéredett, szaporán kapkodta a levegőt, s hangja alig hallhatóvá vált:
- A gyerekek… Baleset történt! A gyerekek!
- Micsoda? – sikította az asszony, ahogy kiugrott az ágyból. Gyorsan a szekrényéhez lépett és gondolkodás nélkül kapkodta magára a ruhákat...

Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami elrepül fölöttünk. Kinéztem az ablakon, és három helikoptert láttam elrepülni felettünk. Az oldalukra vörös csillag volt festve. A busz másik oldalán lévő ablakból láttam, hogy megfordulnak. Akkor nagyon rossz érzésem támadt. Felébresztettem Pétert. Robbanásokat halottam. Felrobbant pár kocsi előttünk. A buszsofőr félrerántott a korányt. Az egész busz ledőlt a mellettünk lévő lejtőre. A mellettem lévő ablak kitört, és egy nagyobb sziklánk egy mély...

- Gondoltam, hogy Győző beszélt róla neked. Fiatalok voltunk, őrültek, és eszünkbe sem jutott, hogy mi is meghalhatunk. A tragédia megtörtént, három kedves barátunk odalett, de az életben maradottak kapcsolata sem volt már a régi. Elszakadtunk egymástól, nem is akartuk keresni a másikat, mert ha egymásra néztünk, óhatatlanul az a végzetes éjszaka jutott az eszünkbe a fájó kérdéseivel együtt. Miért? Miért pont velünk történt mindez? És a legfőbb kérdés: ki hibájából történt! De nemcsak...

- Kislányom, az előbb telefonált ide valami Bell Johnson. – Géza itt szünetet tartott, a lányhoz lépett, és megfogta a kezét – Az édesanyád egy órája meghalt. Azt mondta nem szenvedett, békében ment el, és utoljára a te nevedet suttogta el.
Trini érezte, ahogy fordul vele egyet a világ. De nem érzett fájdalmat, már sírni sem tudott. Üres volt, céltalanul, egy nő, kinek nincs múltja, és nincs jövője...

Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami elrepül fölöttünk. Kinéztem az ablakon, és három helikoptert láttam elrepülni. Az oldalukra vörös csillag volt festve. A busz másik oldalán lévő ablakból láttam, hogy megfordulnak. Akkor nagyon rossz érzésem támadt. Felébresztettem Pétert. Robbanásokat halottam. Felrobbant pár kocsi előttünk. A buszsofőr félrerántott a korányt. Az egész busz ledőlt a mellettünk lévő lejtőre...

Trini mosolyogva lépett be a Hírmondó szerkesztőségének ajtaján. Megkönnyebbült, hiszen Viktória, Zénó édesanyja képes volt neki megbocsátani, már nem őt hibáztatja a fia korai haláláért. Talán ez az első lépés. Talán ezután a kicsiny városrész lakói más szemmel néznek rá, s lassan mindenki el fogja őt fogadni. Trini őszintén remélte, hogy így lesz. Bízott a szebb jövőben, bár maga sem tudta, miből táplálkozik optimizmusa. Az biztos, hogy a munkája rengeteg erőt adott a számára...