Kemény idők

Kisgyermekkoromban volt egy álmom. Nagy hős katona akartam lenni, aki bátran küzd a hazájáért. Nem tudtam még milyen ez valójában. Nem tudtam milyen hóban, fagyban, vagy sárban és esőben küzdeni a fronton az életemért. Az álmom sajnos valóra vált.
A nevem Magyar Gábor. Legalábbis régen így hívtak. Most, ezeket sorokat egy romos ház elhagyott falai közt írom. Az egész város, mint ez a ház is a háború szörnyű nyomait viseli. Hosszú és kemény ütközeteken vagyok túl. Néhányat csak alig éltem túl.
Tizenhat éves voltam, amikor elkezdődött ez az egész. Akkoriban éltem életem legszebb napjait. Egy magas hosszú barna hajú, barnaszemű fiú voltam. Sokat sportoltam így elég mozgékony és erős voltam. Államat sűrű szakáll borította. A bal alkaromon volt egy sebhely, amit még kilenc éves koromban szereztem, amikor belestem egy üveg ablakba. Nyakamban pedig mindig viseltem egy ezüstláncon az örökségem egy részét, egy hetven éves ezüst gyűrűt.

Egy kisvárosban Mohácson, éltem Magyarország déli részén. Nagyon szerettem ott élni. Általában mindig minden nyugodt volt. Bár ez városunk történelmére nem volt igaz. Emlékszem hogy mennyire szerettem a Duna-partot. A part mentén végig egy beton fal állt. Kivéve a város alsó részét, mert ott egy töltés volt. Annak a teteén pedig volt egy út ami a nemzeti parkon át egyenesen a horvát erdőkbe vezetett. A Duna belvárosi részén egy szépen kiépített lakópark volt. Ott a betonfal választotta el az alsót a felső sétánytól. A folyóparton egy kész kis flotta volt. Rengeteg motorcsónak, ponton és halászhajó volt kikötve. Néha egy-két nagyobb nyaraló vagy sétahajó is megállt Mohácson. A város egyik külső részén egy kis park volt a parton. Az volt az én kedvenc helyem. A barátaimmal minden nap lementünk oda beszélgetni. Olykor egész éjszakákat töltöttünk ott. Annak ellenére, hogy Mohács kis város volt, a forgalom mindig nagy volt. A belvárosban állandóan nagy volt a sürgés-forgás. Amíg én békésen éltem megszokott nyugodt életemet, a világon történelmi események zajlódtak le.
2006. Áprilisában már egyre több ország között kezdett kialakulni nagy és feszült ellentét.

Oroszországban lezajlott az úgynevezett „II. Bolsevik Polgárháború” melynek következtében május elejére újjászületett a Szovjetunió. Május 23-án megszállta Ukrajnát és Fehér-Oroszországot. Június 2-án a Szovjetek, Kína, Kuba és Észak-Korea aláírták a „Vörös-szerződést” Borzjában. Augusztusban Irán atomprogramot indított. Az ENSZ és az Európai Unió is felszólította a program visszavonására. De Irán nem engedett. Az Egyesült Államok katonai akcióval fenyegette az országot. Bár ennek nem volt semmi háttere, mert a hadseregüknek emberhiánya volt. Rengeteg katonájuk volt Irakban. Az Arabvilág nyugtalan volt. Augusztus végén Izrael bombázni kezdte a szomszédos Libanont, négy elrabolt katona miatt. Szeptember 1. Kuba legendás vezetője Fidel Castro meghalt. Helyét fia, Martino Castro vette át.

Szeptember 4. Észak-Korea, felszínalatti, kísérleti atomrobbantást hajtott végre. Így bekerült az atomhatalmak közé. Japán veszélyeztetve érezte magát. Szeptember 8. Kína ledobta Tokióra az atombombát. A robbanást az űrből is szabad szemmel lehetett látni. Japán legnagyobb szigetét a földel tette egyenlővé. Az egész világot megrázta a hír. Irán erre felbátorodott és másnap ledobta Izraelre az atomot. E két napot a világ a „48 sötét órának” nevezi azóta is. Szeptember 10. Kuba felfedte az északi partvidékükön épített rakétakilövő állomásukat. Szeptember 11. két erős kommunista hatalom Kína és Kuba megtámadták az Egyesült Államokat. Nyugat-Európa megrettent, most hogy egy esetleges szovjet offenzíva ellen nincs aki segítse őket. Sajnos így hazánk is veszélybe kerülhetett.


2006. Október 28. Szombat A megszállás napja. Jól emlékszem arra a napra. Egyszerű hétköznapi napnak indult. Reggel 7 órakor csörgött a vekker. Kikapcsoltam és tíz percen keresztül ott heverésztem az ágyamon és gondolkodtam. Az őszi szünet első napja volt. Azon gondolkodtam, hogy miért is keltem fel ilyen korán a szünet első napján. Felkeltem az ágyból és elindultam hogy elvégezzem reggeli teendőimet. Először is elmentem hogy megmosakodjak. Miután a fürdőszobában végeztem a tisztálkodással visszamentem a szobámba. Odaléptem a barna faszekrényemhez és kivettem a ruháimat. Egy fekete farmernadrágot vettem fel. Belehúztam szegecses övemet, majd magamra vettem egy fekete inget. Odaléptem az ablakhoz és kitekintettem. Kellemes őszi idő volt. A fák már szinte teljesen lehullatták leveleiket. Szépen sütött a nap. Egyszer csak megszólalt a telefonom. Kézbevettem és felvetem.
- Igen?!
Szóltam bele.
- Szevasz Len! Hol vagy már?
Kérdezte egy idegeskedő hang.
- Mi van? Ki vagy?
Fogalmam sem volt ki az.
- Péter vagyok te állat! Negyed órád van, hogy elérd a buszt!
Akkor jutott eszembe, hogy Pécs-váradra kellene utaznom.
- Jó mindjárt jövök!
Zsebre vágtam a telefont, és futottam hogy felvegyem a cipőmet. Egy egyszerű dorkót húzta lábamra. Kisiettem a konyhába, vállamra vettem azt a táskámat, amit még előző nap pakoltam be. Aztán rohantam kulcsomért. Kimentem a kapun az utcára, és kapkodva bezártam. Elkezdtem futni. Ki az utcánkból. A kereszteződésnél megálltam gondolkodni. Nem tudtam hogy a buszpályaudvarra, vagy a Magtári állomásra menjek. Mindkettő egyenlő messze volt. De ha nem érek oda, akkor lekésem a buszt. Inkább futottam a magtárihoz. Át az autók között, a nagy forgalomban.

Már régóta készültem erre az utazásra. Péter unokatestvéréért meg annak néhány haverjáért mentünk Pécs-váradra. Onnan pedig Sikondára mentünk volna. Ott töltöttük volna a szünidőt. Az év nyarán ott voltunk nyaralni a haverokkal. Most úgy éreztük, hogy megint el kellene mennünk, mert nagyon jók éreztük ott magunkat. Akkor harmincan voltunk de most csak hatan lettünk volna.
Mikor már láttam, hogy közel vagyok már a megállóhoz, lassítottam. Nem volt még csak a közelben sem a buszom. Nem volt senki sem az egész környéken. Nagyon kiizzadtam. Balra tekintettem és láttam a buszt. Lelassított és beállt a megállóba. Kinyílt az ajtaja. A korány mögött. Egy kopasz szakálas idős férfi ült.
- Hová mész fiam?
Kérdezte barátságos hangon.
- Pécs-várad.
Válaszoltam. Ő pedig a jegykiadó gépet nyomkodta. Az kinyomtat a jegyemet. A sofőr letépte.
- 184 forint lesz.
Akkor hasított belém a tudat, hogy lehet otthon hagytam a pénzemet. Elkezdtem kutatni a zsebeimben, majd a táskámban. Az egyik zsebemben megtaláltam végre. Abban a pillanatban nagyon megnyugodtam. Ki vettem belőle egy kétszázast és elvettem a jegyet. Elindultan hátra felé hogy leüljek Péter mellé.

Farrel Péter egy alacsony rövid barna hajú srác volt. Arca nagyon is gyerekes volt. Ezért gyakran előfordult hogy pár évvel fiatalabbnak nézték. Engem pedig pont hogy idősebbnek. Én persze ezt ki is használtam. Sok balhéban voltunk együtt benne, de mindig segítettük egymást. Akkor már tizedik éve volt, hogy ismertük egymást. Kis elsős korunk óta jóban voltunk. Életem egyik legjobb barátja volt. Persze előfordult néha a vita is.
Leültem mellé az ülésre. Rajtunk kívül csak hárman voltak a buszon.
- Na, csoda hogy ideértél. Mikor nem jöttél a pályaudvarra azt hittem, hogy le fogod késni.
Mondta meglepetten.
- Neked is csá.
- Ja boccs! Szevasz!
Köszönt.
- Na mi a francot csináltál már megint, hogy elkéstél?
- Hát mikor reggel felkeltem nem is tudtam minek keltem ilyen korán. Neki álltam felöltözni meg minden. Aztán szépen lassan elment az idő. Amikor hívtál akkor jutott csak eszembe.
- Na és még nekem rossz a memóriám.
Mondta nagyképűen.
- Eltaláltad. Most az egyszer nem te felejtettél el valamit. Mert veled aztán tényleg gyakran fordul elő az ilyesmi.
- Jól van baszd meg. Apámtól örököltem.
Eléggé feledékeny volt. Gyakran elfelejtett fontos dolgokat. Bár engem ez nem igazán zavart.
- Hallod Gábor, én alszok egy kicsit. Majd ébressz fel ha Pécs-várad közelében leszünk!
Rábólintottam a kérésére.
- Oké aludj csak haver.

Hátradőltem. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy elszáguldunk a mohács tábla mellett. Úgy döntöttem én is megpróbálok aludni. A buszsofőr bekapcsolta a rádiót. Ép akkor kezdődött a híradó gondoltam azt még meghallgatom. Egy férfi mondta a híreket.
- Jó napot kívánok! Hét óra harminc van, híreket mondunk. Angliát terrortámadás érte. Ma hajnalban, Londonban a Tower-Bridge hídon robbant pokolgép. Egyenlőre még nem lehet tudni a halottak és a sérültek számát. A híd teljesen összeomlott. Nem tudják ki állhat a merénylet mögött. Továbbra is folytatódnak a harcok az USA területén. A kínai hadsereg folyamatosan bombázza az ország középső részét. Kína már teljesen az ellenőrzése alatt tarja az egész nyugati partot. Az államok vezetése azonnali kivonásra utasította az Irakban állomásozó egységeket. A Szovjetunió…
A buszsofőr kikapcsolta a rádiót.
- Kit érdekelnek a kommunista hírek. Mióta lezajlott a polgárháború, mindig csak erről beszélnek.
Mondta mérgelődve. A buszon ülök, egyet értettek vele.
Odaértünk az első megállóhelyhez. A buszról egy emberen és rajunk mindenki leszállt. Most végre nyugodtan aludhattam. Gondoltam úgy is felébredek még az út vége előtt. Még utoljára megnéztem a telefonomon az időt, aztán becsuktam a szemeimet és aludni próbáltam. Elég hamar sikerült is.

Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami elrepül fölöttünk. Kinéztem az ablakon, és három helikoptert láttam elrepülni. Az oldalukra vörös csillag volt festve. A busz másik oldalán lévő ablakból láttam, hogy megfordulnak. Akkor nagyon rossz érzésem támadt. Felébresztettem Pétert. Robbanásokat halottam. Felrobbant pár kocsi előttünk. A buszsofőr félrerántott a korányt. Az egész busz ledőlt a mellettünk lévő lejtőre. A mellettem lévő ablak kitört, és egy nagyobb sziklánk egy mély sebet ejtett az arcomon. A busz elkezdett forgolódni. Erősen belekapaszkodtam az ülésembe és becsuktam a szemem. Nagyon féltem. Azt hittem meghalok. A busz végre megállt. Az oldalára fordulva feküdt Minden ablak kitört. Elengedtem az ülést és lestem.
Mindenem fájt. Megpróbáltam felállni. Kissé szédültem. Szerencsére egy csontom se tört el. Körül néztem mi van a többiekkel. Megláttam Péter testét. Átmásztam az üléseken hozzá. Mozdulatlanul feküdt. Reméltem hogy nem halt meg. Letérdeltem hozzá, kezemet a nyakára tettem hogy megnézzem van-e pulzusa. Megkönnyebbülten vettem tudomásul hogy még vert a szíve. Felpofoztam, hogy felébredjen. Lassan magához tért.
- Jézusom! Mi a franc történt?
Kérdezte.
- Kisodródott a busz és ledőltünk a domboldalon. Veled mi van, jól vagy?
Nem akartam elmondani, hogy mit láttam, amíg nem vagyok biztos a dolgomban.
- Megvagyok. De azt hiszem, a csuklóm eltört. De te? Vérzel.
Már el is felejtettem hogy az üveg megvágta az arcom.
- Á hagyd! Nem vészes. Te feltudsz állni?
- Azt hiszem igen.
Majd belekapaszkodott az egyik ülésbe és felállt.
- Gyere, nézzük meg, mi van a többiekkel!
Javasolta. Én elindultam előre hogy megnézzem a sofőrt, ő pedig hátra hogy az utasokat. A sofőr halott volt. Sok, üvegvágta seb volt az arcán. Úgy tűnt, mint ha a nyaka tört volna el.
- Halott.
Szóltam Péternek.
-Itt pedig nincs senki.
Meglepődtem, mert amikor a kocsi felrobbant előttünk, láttam egy huszonéves srácot a mögöttünk.
- Gyere, másszunk ki!
Mondtam és mutattam a busz első ablakára. Az volt a legegyszerűbb út a kijutáshoz. Szótlanul elindult felém.

Belekapaszkodtam az ablaksarkába és kimásztam. Felnéztem a domb tetejére. Négy égő kocsi állt ott. A domboldal, ahol legurultunk, pedig tele volt üvegszilánkokkal. Ott feküdt az az utas is, akit én láttam még a baleset előtt. Péter nehezen tudott csak kimászni a csuklója miatt.
- Te nézd csak ott fekszik valaki.
Mondta.
- Biztosan a kiesett az ablakon.
- Szerinted él még?
Kérdezte.
- Szerintem biztos nem. Egy ilyen balesetet csoda hogy mi túléltünk.
Péter felnézett a dombtetőre. Kissé meglepődve nézett az égő autókra.
- Úristen. Mi a fene történt? Nem értem.
Én se igazán értettem. Még csak segíteni sem jött senki. Mindketten elindultunk fel a dombtetőre. Néhány nappal azelőtt sokat esett az eső, ezét a fű csúszós volt, és ezért nehéz volt a feljutás.
Még mielőtt felértünk volna zúgást halottam a levegőből. De nem helikopterek voltak. Annál erősebb volt a hangjuk, és mint ha magasabban is lettek volna. Hiába néztem az eget, nem láttam semmit.
- Te is hallod?
Kérdezte Péter.
- Igen, de nem tudom, mi lehet.
Ahogy feljebb értünk halottam hogy az emberek kiabálnak, az autók dudálnak. Felértünk a dombtetőre.
Amit láttam, az egy kész káosz volt. Sok autó fel volt borulva, rengeteg égett. Az emberek közt pánik uralkodott. Mellettem volt egy fejtetőre állt kocsi. Valaki beszorult, és segítségért kiáltott. Azonnal odarohantam, és letérdeltem hozzá. Egy férfi feküdt bent.
- Hé ember! Jól vagy?
Kérdeztem.
- Jól vagyok, csak beszorult a lábam az ülés alá.
Válaszolta. Nekem pedig fogalmam sem volt mit tegyek. A zúgás pedig egyre csak erősödött. Az égen pedig megjelent néhány, nagy szürke, alacsonyan szálló, propelleres repülőgép. A felhők közül egyre több bukkant elő. Hirtelen azt hittem rosszul látok. A szárnyaira vörös csillagok voltak festve, és ejtőernyősök ugrottak ki a gépekből. Egyszerűen nem mertem elhinni, amit láttam. Péter rohant oda h Hozzám.
- Te, ez semmit jót nem jelent. Gyere, fussunk le az erdőbe!
Kérte.
- Nem előbb őt kiszedjük innen.
Aztán megkerültem a kocsit és kinyitottam az ajtaját. Kilazítottam az ülést, és elkezdtem nyomni amilyen erősen csak tudtam. Az ülés végre elmozdult. A srác kitudta húzni a lábát, és kimászott.
- Köszönöm.
Mondta, majd kezet nyújtott.
- Inkább gyere velünk!
- Hova?
- Nézz fel!

Akkorra már az ég tele volt a gépekkel, és az onnan kiugrott deszantosokkal. Belekaptam a kezébe és elrántottam magammal. Elkezdtünk rohanni le a dob másik oldalán, az erdőbe, ami sűrű, és mély volt. Átvágtam minden bokron. Nem is törődtem vele, hogy mi van a többiekkel. Csak futottam, amíg ki nem fulladtam.
Megálltam. Mindketten utolértek. Ők is teljesen kimerültek. Nem lehetett már látni az erdő egyik végét sem.
- Oké, itt biztonságban leszünk.
Mondtam.
- Talán. Ez elképesztő. Nem gondoltam volna hogy ilyesmit, valaha is átélhetek.
Szólalt meg Péter, majd leült egy farönkre.
- Köszönöm hogy segítettél kimászni a kocsiból. A nevem Tamás.
Aztán kezet nyújtott nekem a magas, rövid vörös hajú srác. Sportos alkatú fiú volt. Arca skótos vonásokat viselt.
- Nincs mit. Én Gábor vagyok. Ő pedig Péter. Nem tudod véletlenül, hol lehetünk?
- De, valahol Geresdlak és Himesháza között.
Mondta Tamás.
-Valahogy haza kell jutnunk.
- Hol laktok?
Kérdezte.
- Mohácson.
- Tényleg? Én ott nőttem fel. Most is ott voltam, hogy meglátogassam a szüleimet. Érettségi után, Pécsre költöztem az egyetem miatt. Azóta orvosnak tanulok. Elég csúnya a sebed.
Oda jött és megnézte az arcomon lévő vágott sebet.
- Hagyd túlélem. Inkább Péter kezét nézd meg!
Tamás odament hozzá és megvizsgálta.
- Tudod mozgatni?
- Nem.
Válaszolt Péter.
- Hát ez bizony eltört. Rögzíteni kell.
Közben a gépek már eltűntek az égről. Néhány lövést lehetett hallani. Tudtam hogy az életem most teljesen meg fog változni.
- Haza kell mennünk. De az úton nem haladhatunk. Várjuk meg míg besötétedik és elcsendesednek a dolgok. Keressünk némi kaját, vizet, térképet vagy akármit hasznunkra válhat. Addig is pihenjetek.
- Ha nem az úton akkor hol akarsz haza menni?
Kérdezte Tamás.
- Az út közelében haladunk majd, és akkor valahogy haza jutunk.
Magyaráztam.
- És mégis otthon mit fogunk csinálni? Most hogy háborús terül lettünk.
Kérdezte Péter.
- Azt még nem tudom. De ide kint sem maradhatunk. Hosszú gyalogtúra lesz.
- Egész éjszaka úton kell lennünk. Pihenjünk naplementéig.
Javasolta Tamás.
- Rendben van.
Éppen le akartam ülni, amikor megcsörrent a telefonom. Már el is felejtettem hogy egyáltalán nálam volt. Kivettem a zsebemből és felvettem.
- Igen?! Ki az?
- Fiam! Jól vagy?

Apám volt az. Megnyugtató volt hallani a hangját. Örültem, hogy jól van.
- Én jól vagyok. A buszunk felborult. De nincs semmi bajom. A Péternek viszont eltört a csuklója. Van velünk egy orvos is. Minden rendben van. De te hol vagy? Nincs semmi bajod?
- Én Pécsen vagyok, az állomáson. A várost bombázzák az oroszok. Ti hol vagytok?
Kérdezte aggódva.
- Itt vagyunk Gresdlak és Himesháza közt egy útszéli erdőbe.
- Ne menjetek ….. fele…mert……..
- Apa! Apa hallasz?! A kurva életbe!
A vonal megszakadt. Rögtön kaptam egy szöveges üzentet is, hogy a hálózat súlyosan sérült és átmenetileg használhatatlan. Feltételeztem hogy az oroszok műve ez is. Apám Pécsen ragadt és én semmit nem tudtam tenni. Még csak azt sem tudtam mit keres ott.
- A telefonhálózat elszállt. Remek.
Megnéztem az órámat.
-Istenem még csak 9 óra múlott. Mit fogunk csinálni este hétig?
- Várunk és reménykedünk, hogy nem találnak itt ránk az oroszok.
Mondta Tamás. Aztán nem tettünk semmit délutánig. Addig rengeteg robbanás és lövést lehetett hallani a közelből, és a távolból is egyaránt. Délután háromra minden elcsendesült. Úgy döntöttem, hogy ki megyek az úthoz és körülnézek.
- Én visszamegyek az úthoz, megnézni mi a helyzet.
- Egyedül?
Kérdezte Péter.
- Igen, de nyugi tudok magamra vigyázni.

Majd fogtam magam és elindultam. Amint kijjebb értem, egyre óvatosabban mentem. Az úton végig elhagyott, kiégett és összeroncsolt kocsik álltak. Egy lelket sem láttam. Vissza akartam menni néhány holmimért a buszhoz. De ahhoz fel kellett mennem az útra, és onnan le a domb másik oldalán.
Merész vállalkozás volt, de én soha nem riadtam vissza az ilyen dolgoktól. Elkezdtem rohanni fel a dombtetőre. Egy kétsávos útszakasz volt fent. Egy lélek sem volt sehol. Csak én és néhány halott. Körülnéztem még egyszer, aztán lefutottam a domboldalon a buszhoz. Úgy éreztem, hogy jobb lenne szólni a többieknek, hogy gyűjtsünk össze minél több hasznos holmit. Még fel sem értem a dombtetőre, de már láttam, hogy ők is ott vannak.
- Hát ti? Épp értetek indultam.
- Nekem is voltak cuccaim a buszon. Nekem is kell néhány dolog.
Mondta Péter.
- Én meg nem maradok ott egyedül.
Szólalt meg Tamás. Én pedig, ahogy nézelődtem, megláttam a földön négy halott Szovjet katonát. Azon gondolkodtam, hogy vajon önként vonult be a hadseregbe. Vagy talán kényszeríttették. Nem értettem hogy mi vezérelhet valakit, egy idegen országba megszálló katonának.
Odaléptem egy piros kocsihoz, kinyitottam az ajtaját, bemásztam és elkezdet kutakodni. A kesztyűtartóban találtam egy elsősegély csomagot. Kivettem és oda dobtam Tamásnak.
- Ha tudod lásd el Péter kezét!
- Kössz! Ez jó lesz.

Mondta Tamás. Én meg keresgéltem tovább. Találtam egy térképet, amin csak Baranya-megye volt rajta. Fogtam és zsebre tettem.
Eszembe jutott hogy az autóban van rádió. Azonnal bekapcsoltam. Több csatornát is végig próbáltam. De sehol nem volt adás. Az egyik helyen halottam valami beszédet. De nem lehetett érteni, mert rossz volt a vétel, így kikapcsoltam. A hátsó ülésen volt egy kis hordozható rádió. Hátranyúltam érte és kiszálltam a kocsiból. Megkerestem azt a csatornát, ahol halottam valamit. Meg is találtam.
-Fiúk gyertek! Találtam egy működő rádióállomást.
Szóltam neki, erre ők odajöttek. A rádióban egy férfi beszélt.
- Itt a Budapest rádió. Mivel az országos TV-csatornák székházainak többségét lebombázták, kénytelenek vagyunk mi informálni mindenkit a helyzetről. A Szovjetunió megtámadta hazánkat. Ismétlem a Szovjetunió megtámadott minket. Pécset, Győrt, Miskolcot és Baját folyamatosan bombázzák. Országszerte rengeteg ejtőernyőse egységet dobtak le. Az ellenséges páncélos alakulatok pedig és a szárazföldi gyalogságuk, pedig már átkeltek a Tiszán. Itt Budapesten nagyon rossza helyzet. A Szovjetek behatoltak a városba. A rendőrség, az iderendelt katonai egységek és néhány önkéntes utcai harcot vív a városért. Nem tudom meddig tudjuk még tartani magunkat.
Majd az adás megszűnt. A fiúk eléggé lehangolódtak a híreket hallva.
- Ezt nem hiszem el. Soha de soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit át kell élnem.
Mondta Péter.
- Jobb lesz, ha tényleg nem megyünk az út mentén. Ha tankok ilyen iramban haladnak, akkor az éjjel utolérnek minket.
Szólt Tamás.
- Valószínűleg a kisfalvakat és kisvárosokat már az ejtőernyősök elfoglalták. Valószínűleg Mohácsot is. A legrosszabbakra készüljetek. Most pedig keressünk kaját meg vizet.
Majd zsebre tettem a rádiót. Reméltem hogy majd később is hallok majd Budapest felől. Odamentem és letérdeltem az egyik halott szovjet katona testéhez, hogy átkutassam. Levettem a hátáról a táskáját, és kiborítottam. A táskán volt egy vörös zászló fogtam és letéptem. A katona övéről levettem a kulacsát és a bajonettjét. A táskáját magammal vittem.
- Hé! Srácok találtam egy csomó kaját.
Kiáltott Péter. Én fölálltam és odamentem. Ott állt egy kocsi, aminek a csomagtartója tele volt mindenféle konzervekkel.
- Remek. Keressetek ti is táskákat, és pakoljatok bele, annyit amennyi kell.
Mondtam. Majd visszamentem a holttestekhez.

Folyt. köv.