Emlékül, Neked 9.

Andrást és Ibolyát a telefon hangja ébresztette fel azon a vasárnap hajnalon. Ibolya csak a fejére szorította a párnáját, hogy ne is hallja a kitartó csöngést.
- Könyörgöm, vasárnap van! Ki zaklat ilyenkor is? – sopánkodott, mire a férje kikászálódott az ágyból, és a telefonhoz sietett
- A gyerekek még nincsenek itthon, lehet, hogy ők hívnak. – mondta, mielőtt felemelte a kagylót

Ibolya nem hallotta a telefonbeszélgetést, de ahogy ránézett a férjére, tudta, hogy baj van. András teljesen elfehéredett, szaporán kapkodta a levegőt, s hangja alig hallhatóvá vált:
- A gyerekek… Baleset történt! A gyerekek!
- Micsoda? – sikította az asszony, ahogy kiugrott az ágyból. Gyorsan a szekrényéhez lépett és gondolkodás nélkül kapkodta magára a ruhákat.
- Hova vitték őket? Nincs komolyabb bajuk? Mégis mi történt? András válaszolj! – kiabált a férfival idegesen a nő, miközben belebújt egy pulóverbe, amit a rátörő remegéstől alig bírt felvenni
- Nem tudok semmit. Nem mondtak semmit. – suttogta a férfi elhaló hangon, majd kis szünet után hozzátette – Ibolya, rosszul vagyok! – mielőtt a nő bármit is tehetett volna, András összeesett, és tompa puffanással elterült a padlón

- Úristen! András! – sikította Ibolya, odarohant a férjéhez, megpaskolta az arcát, de a férfi nem reagált erre, így a nő hisztérikusan zokogva tárcsázta a mentők számát
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az orvos megérkezett a mentőautóval, addig Ibolya folyton csak szólongatta a férfit, és zokogott. Amikor meglátta az orvost, felderült az arca:
- Hála Istennek! Én nem tudom, mi történhetett! Egyszer csak összeesett! – a nő bizakodva figyelte, ahogy az orvos András fölé hajol, de ugyanabban a percben rémülettel látta meg a tekintetében a lemondást is.
- Nem! – zokogta – Ő nem halhat meg! – aztán hirtelen belenyilallt valami szúró fájdalom – A gyerekek! Valami történt a gyerekeimmel! Hol vannak a gyerekeim?
- Jöjjön, bevisszük a kórházba. – az orvos gyengéd erőszakkal kényszeríttette Ibolyát, hogy elhagyja a házat, és beszálljon a mentőautóba
Ibolya végig zokogott, a gyerekeiről pedig hiába faggatózott, nem mondtak neki semmit. A kórház előtt szinte feltépte a mentőautó ajtaját, és berohant az épületbe. Elsőként Gézába és Ernába ütközött, akik könnyek között, összeölelkezve álltak a folyosón.

- Mi történt? Hol vannak? – Ibolya megragadta a két öreget, és már-már hisztérikusan kiabált velük, de azok csak csendesen sírtak
- Autóbaleset. Még nem mondanak semmit. – suttogta Géza, majd elfordította a fejét, hogy a nő ne lássa a könnyeit
Ibolyával nagyot fordult a világ, úgy érezte, mindjárt elájul. Nem hitte el, ami vele történik. Egyre csak azt magyarázta magának, hogy képtelenség ez az egész, nem veszítheti el egy napon az egész családját! Csak ekkor nézett körül. Tivadart látta, ahogy a férfi ül egy széken, és magába roskadva zokog.
- A Dávidka meghalt. – suttogta könnyek között Erna, Ibolya pedig hitetlenkedve bámult rá, aztán az asszony folytatta – És nem csak ő! A kis Blanka is! És Zénó is! – itt elcsuklott Erna hangja, zsebkendőjébe fojtotta zokogását
Ibolya nem tudott megszólalni. Csak nyelte a könnyeit, a gyerekeiért imádkozott, s közben fel-alá járkált a folyosón. Akaratlanul pillantott be az egyik kórterembe, de összeszorult a szíve attól, amit ott látott. Egy férfi volt az ágyhoz szíjazva, egy férfi, aki zokogott. Be akart menni a szobába, de egy nővér meggátolta ebben.
- Ez nem jó ötlet. Nagyon zaklatott. Le kellett kötöznünk, és erős nyugtatókra is szükségünk volt, hogy megfékezzük. Törni-zúzni kezdett a váróteremben.

- Mégis, mit várt tőle? Most halt meg a kislánya! – Ibolya mélységes fájdalommal tekintett Hódi Ferencre, Blanka édesapjára, de nem bírta sokáig elviselni a férfi látványát, így gyorsan elfordult, és elsétált a másik irányba. Hódi Ferenc azt juttatta az eszébe, hogy még kétséges a saját gyerekei túlélése is
Aztán megtorpant. A kávéautomatára borulva megpillantotta a meggyötört Károlyt.
- Károly. Én… - kereste a szavakat, de nem tudta, mit kellene mondania ebben a helyzetben. A gyerekei még élnek, de az ő fia halott. – Viktória hol van? – kérdezte meg végül remegő hangon
- Alszik. A nyugtatóktól. – válaszolta a férfi zavart tekintettel, majd minden szó nélkül elsétált a nő mellett
Ibolya nem bírta már tovább. Összeomlott az egész élete. A férje halott, a gyerekeiről senki nem mond neki semmit, az orvosok hallgatnak, csupán abban lehet biztos, hogy még élnek. Még élnek. Lerogyott a földre, fejét a kávéautomatának döntötte, és kétségbeesetten zokogott. Nem tudta, mi lesz majd ezután.

Órák teltek el bizonytalanságban, kétségek között. Tivadar tombolva követelte, hogy mondjanak már végre valamit, mert ez idáig kérdéseikre csak semmitmondó válaszokat kaptak. Az egyik fiát már elvesztette, tudni akarta, hogy mellé temetheti a másikat is, vagy Isten kegyes, és meghagyja legalább Győző életét. Erna és Ibolya kéz a kézben imádkoztak, órák óta csak a zsoltárokat morzsolták egymás után. Már sírni sem tudtak. Egyszerűen megbénította őket a félelem, hogy elveszíthetik a számukra legfontosabbat, a gyermekeiket. Géza nem akart imádkozni. Ő nem Istentől, hanem az orvosoktól várta a csodát. És most egy különösen nehéz feladat súlya nyomta a vállát: fel kellett hívnia Trini édesapját, és be kellett neki számolnia a tragédiáról.

A váróteremben csend honolt. Csak néha szakította meg egy-egy kitörő zokogás elfojtott hangja, a hozzátartozók már egymással sem beszéltek. A belépő nőalakról sem vettek tudomást, nem érdekelte őket annak kiléte, és az ok, amiért idejött. A nő idegesen körbetekintett, egy fehérruhást keresett, s mikor rátalált, szinte lerohanta a nővért:
- Én a ma hajnali balesetről szeretnék érdeklődni. Az áldozatok gyerekek voltak.
- Ön családtag?
- Igen, én Hajdú Regina édesanyja vagyok. Hogy van a lányom?
- Az állapota súlyos, de többet nem mondhatok. Bővebb felvilágosítást a doktor úr tud majd adni.
- Láthatom őt? – kérdezte megtörten az asszony
- Sajnálom, de nem. Most még nem.
- Úristen! Hogyan történhetett ez meg! – sírta el magát a nő, a nővér pedig együttérzően átkarolta a vállát
- A lányának szerencséje volt. Nagy sebességgel csapódott egymásnak a két autó, és amelyikben a lánya utazott az ütközéskor kigyulladt, és a tűz lassan átterjedt a másik kocsira is. Akik a lányával egy autóban utaztak, mind bent égtek a járműben, a tűzoltók már csak a másik kocsi utasait tudták időben kihozni. Regina életét az mentette meg, hogy nem kapcsolta be a biztonsági övét, így az ütközés ereje miatt kirepült az autóból. Igazán nagyon sajnálom, szörnyű ez a baleset. Üljön le, és a doktor úr amint tudja, értesíti magukat a gyerekek állapotáról.
- Köszönöm. – mondta a nő, és megfogadva a nővér tanácsát, helyet foglalt a váróteremben, de nem bírt sokáig ott ülni, pár perc után felpattant, és kimenekült a kórház épületéből.


A kikötőben csend honolt. Három nő állt egymás mellett, kézen fogva, miközben tekintetük beleveszett a Tisza sötétlő habjaiba. Szabina boldogságában már a könnyeivel küszködött. Az utóbbi hetekben felgyorsultak vele az események. Győző megkérte a kezét, s a jó hír futótűzként terjedt Hattyason, és a kis kertváros lakói mind együtt örültek a lánnyal, és egy emberként álltak mellette. Gina és Trini összefogva szervezték Szabina és Győző nagy napját, hiszen meg akarták szervezni a barátaik számára a lehető leggyönyörűbb esküvőt. A boldog pár úgy döntött, nem tölt hosszú hónapokat a szervezéssel, még ebben a hónapban összeházasodnak, hiszen így is rengeteg időt vesztegettek el az életükből, s nem akartak még tovább várni. A kitűzött nap hamarabb eljött, mint azt gondolták volna, és most Szabina ott állt a kikötőben a barátnőivel, s el sem hitte, hogy már itt van az a pillanat, amire nem is olyan régen, csak a legmerészebb álmaiban mert gondolni. Alig pár óra, és annak a férfinak a felesége lesz, akit mindig is szeretett. Ez az utolsó estéje, melyet hajadonként tölt, s ezt az estét Trinivel és Ginával szerette volna megosztani, azon a helyen, ahol régen szinte minden hétvégén megfordultak, s ahol Szabina még csak bátortalanul, titkon, szerelmesen tekintett Győzőre.

- Olyan hihetetlen ez az egész! – mosolygott Szabina továbbra is a vizet kémlelve – Felfogtátok, lányok? Holnap férjhez megyek!
- Drágám, körülbelül kétpercenként közlöd velünk ezt a tényt, szóval, ha akarnánk se tudnánk róla megfeledkezni! – nevetett Gina Szabina izgatottsággal teli boldogságán
- Gina, legalább, te ne cukkolj! Te is álltál már ugyanilyen örömmel az oltár elé, igazán megértheted, hogy mit érzek!
- Valóban. - ismerte el a nő elégedett mosollyal – Endre a legjobb dolog, ami csak történhetett velem! Nagyon féltem, hogy tönkretettem a házasságunk a hazugságaimmal, és elveszítem őt, mert nem lehet gyermekem, de Endre csodálatos! Miután őszintén elmeséltem neki mindent, esze ágában sem volt otthagyni engem, azt mondta, találunk megoldást, együtt, mert mindig van megoldás.
- Ez szép gondolat. – bólintott Trini meghatottan. Ő nem érezte azt a felszabadult boldogságot, amit a másik két nő. Nagy teher nyomta a vállát, és az esküvő szervezésével párhuzamosan súlyos döntéseket hozott, melyeket még senkivel nem osztott meg. Úgy gondolta, csak Szabina esküvője után beszél a barátainak a problémáiról, hisz nem akarja, hogy bármilyen gond beárnyékolja a nagy napot. Most mégis úgy határozott, őszinte lesz Szabinához, és Ginához.

- Lányok! Figyeljetek! Valamit el kell nektek mondanom! – fordult szembe a barátnőivel, akik kérdő tekintettel néztek rá – Holnapután hazautazom. Vissza, Amerikába. Felmondtam a Hírmondónál, nincs állásom, nincs már senkim és semmim, ami ideköt. Mennem kell, az otthonom és a családom visszavár.
- Trini, ezt nem mondhatod komolyan! Nem futhatsz el, csak mert nézeteltérésetek támadt Kristóffal! Mert erről van szó nem? – tiltakozott gyorsan Szabina, hisz nem akarta a barátnőjét elveszíteni
- És hogy mondhatod azt, hogy senki és semmi nem köt már ide! Itt él a nagyapád, és mi is, a barátaid! – csatlakozott megindultan Gina is Szabinához
- Igazán nagyon sajnálom, hogy így alakult, de mennem kell! A ti barátságotok el sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelent a számomra, de nektek már saját életetek van, családotok, akik számítanak rátok. Nekem is rá kell találnom a boldogságra, elsősorban önmagamra, és ez itt Magyarországon nem megy! Próbáljatok megérteni, kérlek! Ami pedig nagyapát illeti, őt nem hagyom itt egyedül. Papi velem fog jönni, az Államokba. Soha nem hittem volna, hogy ő, aki az egész életét Szegeden töltötte, beleegyezik a költözésbe, ráadásul egy másik kontinensre, de papi igent mondott. Tudjátok, a nagyi elment, itt minden ráemlékeztet, ezt nehéz neki elviselni, és most már minden idejét a lánya, és az unokái mellett szeretné tölteni. Nem tagadom, ha Kristóffal máshogy alakult volna, talán maradnák még, talán örökre. De nem így történt. Kár álmodozni. – Trini szeméből kigördült egy könnycsepp, némán nézett a másik két nőre, és várta, hogy azok mondjanak valamit: várta a megbocsátást, vagy a megvetést, mindegy volt neki, csak ezt a csendet nem bírta tovább elviselni

- Ó, Trini, nagyon fogsz hiányozni! – tárta szét a karját suttogva Szabina, és Trini megkönnyebbülten ölelte át barátnőjét
- Köszönöm, hogy megértesz!
- Azért néha meglátogathatsz bennünket, vagy írhatsz nekünk levelet – vonta meg a vállát Gina, és Trini őt is magához ölelte
- Úgy lesz! Ígérem! Soha nem tudnálak titeket elfelejteni!
- És mi lesz a házzal, a gazdasággal? – tudakolta Szabina
- Ez papi szívfájdalma. – mosolygott szomorkásan Trini – A házat mindennel együtt, ahogy van, eladjuk. Egy ingatlan ügynököt már megbíztunk az eladás intézésével, de még nem akadt komoly vevőnk. Szeretném az üzletet nyélbe ütni, amíg Szegeden tartózkodunk, mert személyesen akarok találkozni a házunk új tulajdonosával. Nem akarjuk akárkinek odaadni, nagyon sok minden köt ahhoz az öreg építményhez, papit meg még több emlék. Fontos nekünk a sorsa.
- Ígérem, fél szemünk mindig a házon lesz! – fogadkozott Szabina, és egy hirtelen ötlet már ekkor szöget ütött a fejében, de még nem szólt róla Trininek, hiszen előbb ki kellett kérnie Győző véleményét

- Lenne kedvetek sétálni egy kicsit? Olyan szép időnk van, és olyan nyugodt itt minden. – kérdezte Gina, és mindhárman megindultak a sötét éjszakában
- Azt hiszem Budapesten nem lesz alkalmam ilyen sétákra! – sajnálkozott Gina
- Nekem is hiányozni fognak ezek az esték – értett egyet Trini
- Látjátok lányok? Ezért kell majd gyakran ellátogatnotok hozzám! És akkor közösen felelevenítjük a régi szép időket! – nevetett Szabina, és a többiek egymást túllicitálva fogadkozni kezdtek, melyikük jön majd sűrűbben
Sétájuk útja már lakott részeken vezetett, mikor az egyik hangulatos, helyi kocsmából egy férfi ismerős nevetését hallották kiszűrődni.
- Győző! – kiáltották egyszerre, majd elindultak a kerthelyiség egyik asztala felé, ahol vidám társaság múlatta az időt: Győző, Kristóf és Endre.
- Na, nézd csak, kik jönnek! – nevetett fel Győző, mikor felismerte a felé közeledő Szabinát – Az én drága menyasszonyom!
- Ne reménykedj, édes, nem menekülsz! Holnap már a feleséged leszek!
- Már alig várom! – mosolygott a férfi
- Helyes válasz! – bólintott elégedetten a nő, és megcsókolta a kedvesét
- Hát, az elején még mindenki ilyen boldog! – jegyezte meg Endre a csókolózó pár látványára

- És aztán? – közelített megrovó tekintettel Gina a férje felé
- Aztán csak egyre jobb lesz! – felelte Endre lehengerlő mosollyal és karjaiba zárta a feleségét, aztán mégis Kristófra kacsintott – De én azért úgy gondolom, mégis Kristóf a legokosabb közöttünk
- Lehetséges. – jegyezte meg élesen Trini, miközben kihívó pillantást vetett a férfira. Kristóf válaszra sem méltatta a nőt, hiszen nem akart vele összeveszni a húga esküvője előtt pár órával, mert az ő marakodásuk rosszulesne Szabinának.

Győző rendelt a lányoknak is egy-egy italt, majd mind a hatan helyet foglaltak az asztalnál. Vidáman nevetgéltek, és egy szebb holnapról beszélgettek, arról a jövőképről, melyről mindannyian álmodoztak. Trini bevallotta a fiúknak is, hogy visszatér az Államokba, mire Győző őszinte sajnálatát fejezte ki, Kristófnak viszont egy arcizma sem rezdült a nő szavaira, csak némán meredt maga elé. Trini figyelte a férfi reakcióját, remélte, hogy a tekintetéből ki tudja olvasni az érzelmeit, de nem sikerült megfejtenie Kristóf gondolatait. Szerette volna, ha a férfi marasztalni próbálja, de tudta jól, Kristóf túlságosan büszke ehhez, és különben is, az már min változtatna? Hisz már a repülőjegyet is megvásárolta! Trini gondolatait egy gyűlölettel teli kiáltás törte meg, és hozta vissza a lányt a valóságba. Trini összerezzent, nem hitte el, amit hallott, de ekkor a fenyegető férfihang újra megszólalt:

- Gyilkos! Gyilkos! Hát még mindig itt vagy? Átkozott legyen a nap, mikor betetted a lábadat az otthonomba, átkozott legyen az a nap is, mikor Magyarországra jöttél! Te vagy minden baj forrása! Te vetted el a kislányomat tőlem!
- Feri bácsi, elég. – Győző felállt, és gyengéden próbálta Blanka édesapját elterelni az asztaluktól, de a férfi erejét megsokszorozta az elfogyasztott alkohol, és durván ellökte magától Győzőt – Eredj innen fiam! Ez nem a te dolgod!
- Feri bácsi, utoljára kérjük, hogy hagyja el az asztalunkat! – állt fel Kristóf is, és fenyegetően farkasszemet nézett az öreg Hódival
- Én csak arra lennék kíváncsi, hogy ez a nő meddig rontja még itt a levegőt!
- Na most már tényleg elég! – csattant fel Kristóf – Baleset volt, ami történt, és az óta eltelt tizenkét év! Épp itt az ideje túllépni a régi sérelmeken! És ne merészelje se maga, se senki más Trinit büntetni! Mert baleset volt, és nem az ő hibája! Trini nem hibás, érti? – az egész kocsma Kristóf kirohanását hallgatta. Trini is döbbent csendben ült, és potyogtak a könnyei. Fájt látnia, hogy Blanka elvesztése milyen megkeseredett öregemberré változtatta a régen oly jó kedélyű Hódi Ferencet, ugyanakkor meglepte, és mélyen meghatotta, hogy Kristóf mindenki előtt a védelmébe vette őt.
- Te is a gyilkos mellé állsz! Te is felelős vagy a kislányom haláláért! – kiáltotta könnyek között az öreg Hódi, és hirtelen megütötte Kristófot. Kristóf nem védekezett, nem akart sem kitérni az ütés elől, sem visszaadni azt. Jól tudta, Feri bácsiból csak a fájdalom beszél, és ki kellett adnia magából a dühét, és ennek áldozata inkább legyen ő, mintsem hogy Trinit bántsa.

- Kristóf! – sikította Trini, és a férfihoz ugrott, aki magához ölelte a nőt
- Semmi baj! Semmi baj, Trini. – súgta a férfi a nőt ölelve – Szeretlek. Nem hagyom, hogy akár csak szavakkal, de bárki is bántson téged!
- Hogy mondtad? – bontakozott ki Kristóf karjaiból Trini, és egyenesen a férfi szemébe nézett
- Azt mondtam, hogy szeretlek! - ismételte meg Kristóf, mire a nő a könnyein át boldogan mosolyogva megcsókolta őt
- Én is szeretlek, nagyon szeretlek!

Trini Kristóf mellett ébredt fel a férfi otthonában. Szavakba nem tudta volna önteni, mennyire boldog ettől a váratlan fordulattól, hogy nemcsak megkapta a férfi szerelmét, de azt Kristóf már nem fél nyíltan felvállalni. Elégedetten mosolyogva feküdtek egymás mellett az ágyban, és egyiküknek sem akaródzott felkelni.
- Most úgy érzem, képes lennék leélni az életemet ehhez az ágyhoz láncolva! – viccelődött nevetve a lány
- Merem remélni, hogy sem láncot, sem más fenyítő eszközt nem kell bevetnem annak érdekében, hogy velem maradj. – válaszolta Kristóf komoly tekintettel, és Trini tudta jól, hogy a férfi a közelgő elutazására céloz
- Nem tudom, hogyan tehetném meg pont most, mikor már nagypapi is rászánta magát az utazásra, és az apám is nagyon vár rám. – kereste a kifogásokat Trini, de ezek igazságáról, és helyénvalóságáról még magát sem sikerült meggyőznie, nemhogy a férfit
- És ha én kérem, hogy maradj, hogy élj velem, az nem jelent neked semmit? - Kristóf kérdésére Trini csupán pár másodpercig habozott, majd szorosan a férfihoz bújt
- Nem akarok elmenni! Veled akarok élni!
- És ez mit jelent? – kérdezte óvatosan a férfi, mire a nő egyenesen a szemébe nézett, szélesen mosolygott, miközben válaszát kimondta:
- Ez azt jelenti, hogy maradok. Nem megyek vissza az Államokba!
Kristóf ujjongani szeretett volna Trini szavai hallatán, ehelyett csak viszonozta a nő mosolyát, s hosszan megcsókolták egymást.

Eközben Győző és Szabina háza körül nagy volt a sürgölődés. Vendégek hada érkezett, Győző már nem tudta őket hova leültetni, s kezdte idegességében elveszíteni a fejét. Szerencsére Endre ott állt mellette, és segített a férfinak kiigazodni a káoszban. Szabina még nem bújt elő a szobájából, pedig már mindenki a menyasszonyra volt kíváncsi. Gina segítségével öltötte fel hosszú, hófehér ruháját, majd alaposan szemügyre vette magát a tükörben:
- Tolószékes menyasszony. Ez sem mindennapi! – húzta el a száját – Vajon ilyen korlátokkal tényleg boldoggá tudom tenni Győzőt? – Szabina aggódó arcát látva Gina kedvesen a barátnőjére nevetett
- Drágám, nehogy bepánikolj az utolsó pillanatban! Egyszerűen csodaszép vagy, és mindenki láthatja, hogy Győző imád, rajong érted! Nem számít a tolószék, igazán nem az számít!
- Ó, Gina, köszönöm! – borult barátnője nyakába Szabina
- Nincs mit, de most már elég! Ne sírj, mert tönkreteszed a sminkedet! Egy perc, és jövök, hozom a fejdíszt! – ezzel Gina kisietett a szobából, Szabina pedig zsebkendőjével törölgette le a könnyeit. Hallotta, ahogy az ajtó újra kinyílik, és hátra sem fordulva beszélt a belépőhöz:
- Gyors voltál, Gina! Sietnünk kell már? Sokan vannak odakint?
- Gyülekeznek az emberek. Mindenki csak rád kíváncsi! – Szabina megdermedt a hang hallatán, mert az nem Ginától származott, hanem az anyjától. Mikor pedig megfordult, valóban Ibolya állt vele szemben, kezében tétován tartogatva a fejdíszt.
- Anya! – suttogta Szabina meglepetten, hisz már lemondott arról, hogy az anyja eljön az esküvőjére. Ibolyával az óta nem beszéltek, mióta a lány elhagyta a szanatóriumot.
- Istenem, gyönyörű vagy kislányom! – suttogta megindultan Ibolya
- Miért jöttél el? – kérdezte Szabina. Hallani akarta az anyja bocsánatkérését, s remélte, Ibolya ezért van itt, és képes lesz kimondani
- Hogy miért jöttem? Mert rádöbbentem, hogy olyan sok embert el kellett veszítenem, akit szerettem, és nem akarom, hogy az egyetlen lányommal is ez történjen. Igazságtalan voltam hozzád, Szabina! Istenem, bármit megtennék, ha helyrehozhatnám! Én nem akartam rossz anyád lenni! Mindig olyan szerettem volna lenni a számodra, akire büszkén felnézhetsz! És tessék, mint egy zsarnok uralkodtam feledted éveken át! Téged hibáztattalak a fogyatékosságodért, és még szegény édesapád haláláért is. Pedig te nem tehetsz semmiről! Annyira sajnálom kicsim! Annyira, nagyon sajnálom! Bárcsak meg tudnál újra bízni bennem! – Ibolya megtört szavai után Szabina már nem táplált semmiféle haragot az anyja iránt
- Megkérhetlek, hogy tedd fel a fejdíszt a fejemre? – kérdezte a lány, s közben halványan elmosolyodott
- Hát persze, kicsim! – ragyogott fel Ibolya arca, odalépett a lányához, és elhelyezte a dús hajkoronában a fejdíszt
- Anya, nagyon hiányoztál! – vallotta be a lány, mire Ibolya mosolyodott el
- Te is nekem Szabina! Te is hiányoztál!

Az Alsóvárosi Templom megtelt emberekkel. A csodálatos szertartás valamennyiüket a könnyekig meghatotta, hiszen Győző és Szabina szerelmének a története nem hétköznapi, egymásra találásuk igazi csoda. A ceremónia után mindenki melegen kezet rázott az ifjú vőlegénnyel, és magához ölelte annak újdonsült hitvesét, miközben sok boldogságot kívánt nekik. Tivadar jöttét először Szabina fedezte fel, s azonnal ragyogó arccal felkiáltott:
- Tivadar! Nem hiszem el, hogy mégis eljöttél!
- Hova gondolsz kicsi Szabina! Hát nem hagyhatom ki ezt a nagy napot! – nevetett Tivadar, és megölelte a nőt. Azt már nem vallotta be, hogy először valóban nem akart eljönni, mert a szegedi emlékek még mindig túlságosan megviselték. Győző előtt a budapesti úszóiskolájának rengeteg teendőivel takarózott, de végül megszólalt a lelkiismerete. Nem hagyhatja cserben a fiát egy ilyen fontos napon!
- Köszönöm, hogy itt vagy. – fogott kezet csendesen Tivadarral Győző
- Ez csak természetes! – válaszolta a férfi, és magához ölelte a fiát

Nem volt idejük a beszélgetésre, mert a vendégek serege megrohamozta az ifjú párt, és elszakították őket Tivadartól, aki büszkén mosolyogva nézett utánuk. Hamarosan megindult a díszmenet a lakodalom helyszínére. Szabináék autóját Kristóf és Trini követte. A férfi szokatlanul vidám volt aznap, és eleinte a nő is, de az út alatt Trini elcsendesedett, és a gondolataiba merülve hallgatott. Látta még a templomban is, hogy mikor észrevették őt az emberek Kristóf oldalán, szinte mindenki arcára kiült a döbbenet, és összesúgtak a hátuk mögött.

A szertartás alatt végig magukon érezte a szúrós pillantásokat, s már kezdte belátni, az a boldogság, melyet reggel még oly elérhetőnek hitt, nagyon is távoli. Azért rendületlenül mosolygott Kristófra, hisz látszólag a férfi mindebből semmit nem fogott fel, és Trini szerette volna, ha ez így is marad. Szerette volna, ha az emberek legalább az eddig nagyra tartott és becsült férfira tekintettel lennének. És valami más is nyomasztotta: eddig még nem volt alkalma Gézával közölni a hírt, hogy Szegeden szeretne maradni. Nem tudta, a nagyapja hogyan fogadja a bejelentését, s ez mennyiben változtatja meg az ő álláspontját az utazással kapcsolatban. Tudta, ha mindketten maradnak, azzal nagy csalódást okoznak az apjának, Katának, és a gyerekeknek, hiszen ők már hetek óta csak az érkezésükre készülnek. Géza is észrevette a lány vívódását, és a vacsora alatt félrevonta Trinit:

- Nehéz megválni mindettől, ugye? – mutatott körbe a teremben – A barátoktól, a szerelmektől, és még az ellenségektől is!
- Valóban, papi, nagyon nehéz. – suttogta Trini
- Itt akarsz maradni, igaz? – tért a lényegre Géza, és Trini válaszképp őszintén bólintott
- Én megértelek. – folytatta a férfi átkarolva a lány vállát – Téged idekötnek a barátaid, és Kristóf is, akit szeretsz. Engem már csak az emlékek marasztalnak, a családom viszont hív, csábít a messzi távolba. Erna nélkül itt nem élhetek. És minden vágyam csak az, hogy a lányommal lehessek, és megismerhessem az unokáimat. Megtaníthassam őket mindarra, amire téged is megtanítottalak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy miattam egy percig se aggódj, ha akarsz, maradj nyugodtan, nekem viszont kötelességem elmenni.
- Köszönöm, nagypapa. Te olyan jó vagy hozzám! Én maradnák, de nem tudom, helyesen döntök-e, ha így teszek! Nem tudom, ezzel jót teszek-e Kristófnak!
- Drágám, én nem dönthetek helyetted! Ebben egyedül kell határoznod! – ezzel Géza felállt, és otthagyta Trinit kétségek között vergődve.

Trini a szemével Kristófot kereste a tömegben. Mikor felfedezte a férfit, csak ült tovább, és figyelte annak minden mozdulatát. Iszonyodva látta, hogy az emberek, akik eddig szerették és tisztelték, most elfordulnak tőle, elkerülik őt. Tudta jól, hogy ez az ő hibája. Kristófot megvetik miatta. A férfi ezt most még nem érzékeli, de nem sokára fogja. Majd amikor az újságot napról, napra kevesebben veszik, majd ha nem köszönnek neki vissza az utcán. És akkor a férfi, akit boldognak szeretne látni, boldogtalan lesz mellette, boldogtalan lesz miatta. Ezt nem hagyhatta bekövetkezni! Letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd határozott léptekkel megindult a férfi felé. Mosolyt erőltetett az arcára, miközben karjait Kristóf nyaka köré fonta.

- Sétáljunk egyet, jó? – kérte, mire Kristóf rábólintott, kézen fogta a nőt, és elindultak ki a szabadba
- Fantasztikus ez az este, nem? A húgit szerintem soha nem láttam még ilyen boldognak! És figyelted, hogy Endre és Gina mennyit táncol? Hogy nem fáradnak el! Mi is táncolhatnánk egyet. – áradozott Kristóf, aztán a homlokát ráncolva méregette a nőt – Trini, valami baj van?
- Szeretlek – Trini csak ennyit mondott, a férfihoz bújt, és megcsókolta őt
- Beszéltél a nagyapáddal arról, hogy mégis itt maradsz Szegeden? – kérdezte Kristóf még mindig átölelve a nőt, de Trini ekkor elhúzódott tőle
- Beszéltem papival, de Kristóf mégis azt kell mondanom, hogy nem maradhatok veled Szegeden! Vissza kell mennem az Államokba!
- Micsoda? – a férfi döbbenten meredt Trinire, és nem akarta elhinni annak szavait
- Hidd el, nekem sem könnyű. Nem akarlak itt hagyni, de muszáj!
- Trini, ez őrület! Semmit sem muszáj, amit nem akarsz megtenni! Én nem értem, mi történt? Mi változott meg reggel óta? – Kristóf kétségbeesve próbálta megfejteni a nő hirtelen pálfordulásának okát, s látva a kínlódását, Trini is csak még jobban szenvedett
- Kristóf, hát nem látod? Ha itt maradok veled, egyszerűen tönkreteszlek! Engem itt gyűlölnek az emberek, és soha nem is fognak befogadni, s nem akarom, hogy te is erre a sorsra juss! Nem akarom, hogy a Hírmondó tönkremenjen!
- Trini, nem érdekel se a Hírmondó, se az emberek véleménye! Én veled akarok élni! – tiltakozott Kristóf, de a nő csak megrázta a fejét
- De igenis érdekel! A Hírmondó a mindened, a családi örökséged! Te együtt élsz, lélegzel Hattyassal, és én pont ettől fosztanálak meg! Megölnélek Kristóf! Lásd be, nekünk nincs jövőnk! – Trini szemeiből potyogtak a könnyek, s most már Kristóf is feladta, jól látta, hogy vége
- Szeretlek – suttogta két tenyerébe rejtve a nő arcát
- Én is szeretlek. – súgta vissza Trini, majd szorosan összeölelkeztek, és hosszú percekig egyikük sem mozdult. Még nem tudtak egymástól elszakadni. Még nem voltak képesek a másikat elengedni.
- Hát itt vagytok! – kiáltott ekkor rájuk Gina, majd közelebb érve halkan csak ennyit mondott – Eljött az idő.

Kristóf és Trini bólintottak, szó nélkül követték a parkolóba Ginát, ahol már várt rájuk Győző és Szabina. Némán szálltak be az autóba mindannyian, nem kellettek a szavak, úgyis tudták az úti céljukat. Már jóval elmúlt éjfél, mikor kiértek a temetőbe. Csendesen sétáltak el a három sírig is. A hideg kőtömbök erős sziklaként álltak az éjszakában, a hold fénye halványan megvilágította őket. Trini egyik kezét Zénó sírjára helyezte, a másikkal Kristófét fogta, aki Szabinával állt kézen fogva, s neki a másik kezét Győző fogta. Az ő balján állt Gina, szabad ujjaival Dávid sírját cirógatva. A két fiú sírja fogta közre Blankáét, vigyázva a lányra a túlvilágon is. Így álltak körbe, a nyolc jó barát, talán utoljára együtt, talán most végleg szétszélednek a nagyvilágban, talán még vár rájuk egy új, boldogabb élet. Hittek ebben, ahogy abban is, hogy egyszer még újra találkozhatnak szeretett halottaikkal, s valahol, valamikor ők nyolcan megint együtt lesznek.

Géza és Trini szép, verőfényes napra ébredtek. Még egyszer, utoljára körbejárták a házat, elbúcsúztak minden egyes szobától, minden egyes bútordarabtól. Trini szeretettel megsimogatta az öreg kutyája, Virgonc fejét, hisz őt is itt kellett hagynia, nem tehette ki a nagy utazásnak az idős állatot. Ott álltak a ház előtt hatalmas bőröndjeikkel, és várták az új tulajdonos érkezését, kinek átadták szeretett otthonuk kulcsait. Ekkor autó gördült be a ház elé, és Trini mosolyogva fogadta az érkezőket: Győzőt és Szabinát.

- Olyan jó, hogy eljöttetek! – ölelte magához kedves barátait
- Csak biztosak akartunk lenni benne, hogy elmentek! – viccelődött Győző, majd elkomolyodva magához szorította a nőt – Trini Harper, nagyon fogsz hiányozni!
Géza már türelmetlenül tekingetett az órájára, hiszen indulniuk kellett Budapestre, hogy időben kiérjenek a repülőtérre.
- Mikor kaphatjuk meg a kulcsokat? – mosolygott Szabina Gézára és Trinire, akik meglepetten néztek a nőre
- Ez nem lehet igaz! – kiáltotta Trini meghatottan – Ti vettétek meg a házat!
- Úgy bizony. Beköltöznénk, ha arra méltónak találtok minket! – mosolygott Győző is, mire Géza megindultan átadta a kulcsokat a férfinak
- Köszönöm, fiam! Sokat jelent nekem, hogy tudom, a ház jó kezekben lesz!
- Fantasztikusak vagytok! – Trini újra magához ölelte a párt, majd pillantása az éppen leparkoló kocsira vetődött: Kristóf volt az. Az autóhoz szaladt, és a belőle kilépő férfi karjaiba vetette magát.
- Biztos nem gondoltad meg magad? – kérdezte Kristóf két csók között
- Nem tehetem – felelte a nő szomorkásan – De örülök, hogy itt vagy. – újra megcsókolták egymást, majd csak álltak, tekintetük összekapcsolódott, nem szóltak egy szót sem, hiszen már mindent elmondtak egymásnak, amit csak elmondhattak. Majd Trini lassan a nyakához nyúlt, kitapogatta a láncon a medaliont, levette azt, és Kristóf tenyerébe zárta.
- Szeretlek – súgta utoljára, majd nagyapja autójához lépett, és határozottan beült a volán mögé
- Most én vezetek, ha nem bánod – mondta Géza kérdő tekintetét látva, aki mosolyogva beült a lány mellé

Még egyszer visszanéztek a házra, a barátaikra, Trini letörölte a szeméből kigördülő könnycseppet, és beindította a motort.
Kristóf még sokáig nézett a távolodó jármű után, nem tudta elhinni, hogy Trini végleg elment. Aztán tekintete a tenyerébe zárt ékszerre révedt: aranyszínű, szív alakú medalion volt az, s mikor felpattintotta annak tetejét, meghatódva olvasta el a finom betűkkel belegravírozott rövidke mondatot: Emlékül, Neked.

VÉGE