Az Átjáró

I. Fejezet


Lágy szellő táncoltatta meg a fák leveleit, mik vígan rezdültek meg a hűsítő fuvallatra. Késő tavasz volt, de a hőséget nézve július derekán is lehettünk volna. A nagy kánikulában az erdő kihaltnak tűnt, csak itt-ott zümmögött egy-két bogár. Az előző kis szellőnek már nyoma sem volt,a levegő ismét megállt,és így olyan lett akár egy hatalmas meleg fullasztó gáztömeg. Csend volt. Ez a csend belepte az egész környéket,és így úgy tűnt mintha ez nem egy élő erdő lenne, hanem valami múzeum, miben nagy, műanyag fák sorakoznának. Ám valami megtörte e csendet.
Távolról furcsa hangok hallatszódtak. Eleinte gyerekzsivalynak tűnt, de annál lehangoltabb és laposabb volt. Mikor a hang gazdái közelebb értek, kiderült mi is az. . . . Egy kirándulás. Vagy egy húsz emberből alló osztály vonult végig az erdőn. Mind 15-16 évesek. Már érthető miért adtak ki ilyen különös hangokat. Fáradtak voltak, ki voltak tikkadva, izzadtak mint egy ló, egy döglött lajhárnak több életereje lett volna, mint nekik. Jajgattak, lihegtek, hörögtek, fulladoztak, úgy vonszolták, kivörösödött testüket a poros úton. Kétségbeesett nyöszörgésük betöltötte az erdőt. Leggyakrabban használt kifejezések a "Vizeeet. . . . Valakiiii. . . . Vizet!" vagy a "Ott vagyunk már" és a" Mikor érünk már oda?" voltak. Ha valaki találkozott volna ezzel csapattal, valószínűleg zombinak nézte volna őket és fejvesztve menekült volna. Csupán egy ember látszott viszonylag élőnek.

Ő a sor legelején haladt, vagy 10 méterre az élőhalott banda előtt. Ő volt Budai Gáspár tanár úr. Matek, fizika, földrajz szakos tanár, és mellesleg a csoport osztályfőnöke. Épp egy tanulmányi kirándulást vezetett. Témája: a mészkő hegységek nővény és állatvilága. Budai tanárúr igazi természetbarát volt. Imádott kirándulni, gyakran jár túrázni, és ha volt rá lehetősége magával rángatta az egész osztályt is. Ahogy most is. A csapatával ellentétben, ő a fáradság legkisebb jelét sem mutatta ,llenkezőleg, minden mozdulata tele volt lendülettel, és életerővel.
Épp felért egy dombtetőre, és nagyott szipppantott a frissnek és üdének egyáltalán nem mondható levegőből, majd hátrapillantott és meglátta a jócskán lemaradt osztályát. Szemei kikerekedtek, talán enyhe sokkot is kaphatott, de sikerült feldolgoznia a látottakat, és összehúzott szemöldökkel csóválta a fejét -. . Úr. . isten- mondta magában, majd megtörölte egy kendővel a verejtékező homlokát, és csak ennyit mondott:
-Mozgás emberek! Mindjárt ott vagyunk, már csak 1 km. Hátra senkit sem hagyunk!-majd gonosz vigyor ült arcára. Egy darabig még várta a reakciókat a kijelentésére, de az osztály a szokásos nyögésekkel haladt tovább. –T alán nem hallották-gondolta, majd megvonta a vál-
lát és a szokásos lendülettel haladt tovább.

Az osztály halotta a tanár úr megjegyzését, de se kedvük, se erejük nem volt válaszolni, mindenki el volt foglalva a saját bajával. Réka talpát törte a cipő, Adélnak vízhólyagos lett a naqgylábujja, Laurának kijött az allergiája, sokaknak elfogyott a vize, és a többieknek sem volt túl jó kedve, ezért csupán arra koncentráltak, hogy valamiképpen haladni tudjanak. Nem volt könnyű dolguk, hatalmas hátizsákok nehezedtek vállukra, ráadásul a nagy hőség nehezítette előrejutásukat. Az ivóvíz hiánya is demoralizálta a csapatot, aki tudott innivalót kunyerált
társaitól. Így tett Máté is. Máté termete középmagas, haja világosbarna, gesztenyebarna szemeihez szelíd, barátságos tekintet párosult. E szelíd tekintettel próbált vizet kicsikarni társaitól. . . Sikertelenül. Már csak legjobb barátjában: Dominikban bízhatott:
- Dominik! - lihegte- Domi! Az életemet mentenéd meg, ha kaphatnék egy kis. . .
- Tessék. Itt van igyál! - szakította félbe Domi, majd átnyújtott egy kulacs vizet.
- Örök hála, ez most jól jött-mondta, és vadul lefetyelni kezdte a hűs nedüt. Már jócskán kiittaa felét, mikor barátjára pillantott, és eszébe jutott neki is kellene hagyni egy kicsit.
- Jaj, bocsi. Köszönöm, ezt már idd meg te! - szólt, és Domi felé nyújtotta a palackot, de Dominik
eltolta magától az üveget.
- Idd csak meg nyugottan! Mindjárt egy forráshoz érünk, ott majd újra megtöltjük a kulacsainkat.
- Hát ha te mondod!... -és nagy kortyokban kiitta az egész palackot. Mikor végzett megtörölte ajkát és barátjára pillantott.

Dominik kissé magasabb volt Máténál. Haja sötétbarna és közepesen hosszú. Elöl a homloka közepéig ért, oldalt a füleit is beteakarta, de mindíg borzolt és enyhén tépett volt. Arca szép és finom vonású. Nagy gesztenyebarna szemei, és szép vonalú szemöldöke élénk tekintetet adott Dominak. Természetét nézve kicsit csendes volt, de sohasem visszahúzódzkodó. Semmiben sem tűnt ki társai közül, de nem is volt rosszabb vagy gyengébb náluk. Mondhatnánk, hogy teljesen átlagos fiú, de valójában nem. Álmodozó típus volt, nagy dolgokat akart véghezvinni. Ki akart törni a mindennapok egyszínűségéből. Úgy érezte, hogy legbelül több annál, ami valójában az. Egyáltalán nem volt beképzelt, vagy öntelt, csupán több akart lenni, más akart lenni, mint aminek született. Kereste a kalandokat, bár szerinte manapság már szinte nincsenek is "kalandok". Ezért sokszor elment hazulról, "csak úgy", volt, hogy több hétre is. Szülei nem aggódtak, mert mindíg talált valami kifogást, programot amikbe becsomagolhatta ezeket a kiruccanásokat. Volt már cserediák Angilában három hétig,ám akkor valójában gyalog bejárta a fél országot. Volt zenetáborban,de tábor helyett az erdőben sátorozott. A mai napig rejtély, hogy hogyan tudott két hétig élelem és víz nélkül életben maradni. És még sorolhatnám, a kirándulásokat, táborokat, versenyeket, amik helyett más elfoglaltságot talált magának. . De sosem volt a szó általános értelmében "rossz" . Csak kereste a kalandokat. Ezért szeretett túrázni, mint ahogy ez a tanulmányi kirándulás is tetszett neki.

Határozottan, és biztosan lépkedett a köves úton. Tekintetével mintha keresett volna valamit. Pillantásai ide-oda jártak.
- Ismered ezt a helyet? - kérdezte Máté, ki szinte kitalálta barátja gondolatait.
- Igen... Még régebben talán jártam erre a nagyapámmal... - egy pillanatra elhallgatott, majd fojtatta-de az már réges-régen volt. - mondta, majd csendben maga elé bámult, arca elkomolyodott. Dominik arcán látszott, hogy magában felidézi a régi emlékeket, ezt Máté is észrevette.
- Tudod a nagyapám erdész volt - folytatta Domi - nála jobban senki sem ismerte az erdőt. Még kiskoromban sokszor magával vitt, lehet, hogy erre is sokat jártunk. De ez 10 éve volt, azóta nem járhattam erre... - Dominiknak ismerős volt az erdő, de mégis idegen. Túl rég járt itt, hogy biztosan eligazodjon, de legbelül érezte hogy merre kell menni, valahogy ösztönösen tudta az utat. A hatalmas fák, a nagy fehér sziklák, mind-mind ismerős volt neki.
-Ó. már tudom hol vagyunk!-bögte meg Domi Mátét-Mindjárt itt lesz a. . . -De mondanivalóját hangos örömkiálltások, és sikoltozások szakították félbe. Az egész osztály szinte egyszerre kiáltotta:
- Forrás!
- Víz!
- Meg vagyunk mentve. - Domi erre csak mosolygott, és magával ragadta a felélénkült tömeg. A félholt diákokból, hirtelen vidám, virgonc kölykök lettek, a botorkálásból, féktelen futás. Min-
denki eszeveszetten rohant a hűsítő vízhez. A forrás egy meredek sziklafal tövében búly meg hatalmas fűzfák árnyékában. Egy kicsike lyukony folydogált a víz, egy kristálytiszta pocsolyába.
Gáspár tanár úr már ott állt ölbe tett kézzel, és vigyorogva integetett az osztálynak. A rohanó diákok ledobták, több kilós hátizsákaikat, hogy jobban futhassanak, ráadásul hangosan kiáltoztak, így eléggé félelmetes látvány nyújthattak. Budai tanár úr is kezdett félni diákjaitól, kik egyenesen felé tartottak, a lassítás legkisebb jelét sem mutatva.
-Hé hé! Lassabban!-próbálta őket nyugtatni-Mindeninek jut!- de belátta, hogy esélye sincs megfékezni ezt a szomjas csordát, ezért inkább szép lassan odébbált, hogy a 10. H teljes lendülettel belevethesse magát a vízbe. Az elsőnek odaérkezők megpróbáltak megálni az életmentő pocsolya szélén, de a mögöttük, érkezők teljes lendülettel, ütköztek nekik, így szinte az egész csapat beleesett a vízbe. Először megpróbáltak kimászni, de aztán rájöttek, hogy ott a vízben sokkal hüvösebb van, így hát ott maradtak, és úgy ittak. A többiek a pocsolya szélén hasra feküdtek és onnan szürcsölték a vizet. Nem kellet aggódniuk, a víz kristálytiszta volt, és hideg. A lányok egyből, a kis lyukból kifolyó vizet töltötték, palackjaikba, így ők tűntek a legcivilizáltabbaknak. De a fürdőzőknek nem tetszett ez a hozzáállás,ezért Balázs hogy érvényesítse a fiúk akaratát, megpróbálta a lányokat berángatni a vízbe. Először Adélt próbálta megragadni, de ő fürgébb volt és sikerült elugrania, majd Laura következett, aki elvesztette az egyensűlyát és egyenesen Balázs felé esett. A fiú elkapta ugyan, de a hirtelen súlykülömbség miatt megcsúszott a lába, és mindketten a dagonyázó fiúk közé estek, minek hatására, a polcsolya összes vize szerteszét fröccskölt, így még a viszonylag szárazon maradottak, és a távolabb állók is csurom vizesek lettek. Az akciót követően néma csend lett. A fiúk összenéztek, majd az elázott Laurára pillantottak, kinek a ruháján kívül a haja is csurom vízes lett, ráadásul e vizes hajkoronából tincsenként lógtak a hínárdarabok. Ebben a pillanatban robbanásszerúen tört ki a töhögés. Lányok, fiúk együtt nevettek, egyvalakit kivéve: Laurát. Neki nem tetszett annyira ez a tréfa, és sértődötten szaladt ki a vízből.
-Most meg mi baja van?-kérdezte Balázs-Csak poén volt! Nem kell úgy felkapni a vizet. - De Laura nem szólt semmit csupán a parton állva szedegette ki hajából a hínárt.
-Van valakinek törülközője-szólt halkan, majd körbenézett. Senki nem felelt. Ám egyszercsak Domi szólal meg ki ott ült a pocsolya szélén és kulacsból kortyolgatta a vizet.
-Nekem van!-mondta, és közben a hatalmas hátizsákban keresgélt-Áh, itt van!- majd felállt és elindult Laura felé, ki messze a víztől egy napsütötte szikladarabra ült le.
-Sátorozásra minek törülköző, Rómeó? -kiálltott Domi után, az osztály legbunkóbb, legaljasabb,legönzőbb alakja.
-Fogd be!-lökte oldalba Balázs-Ennyire tényleg nem kellet volna. . . De hát véletlen volt. Megyek és bocsánatot kérek. -majd felált és elkezdett szárítkozni. Közben Dominik átadta a törülközőt Laurának
-Tessék. Náladmaradhat amíg akarod.
-Köszi szépen. Rendes vagy. -szólt halkan Laura, majd magára terítette a törülközőt. -Most nézz rám, csurom víz lettem! -Dominik végignézett Laurán. Hosszú szőkésbarna göndör haja volt, de így vizesen, sötétbarnán, borult hátára. Arca szép volt, kislányos, bájos, nagy kék szemei még gyermekibbé tették arcvonásait.
-De nem az a bajom, hogy vizes lettem. . . . -mondta szinte elcsukló hangon-. . hanem hogy mindíg engem piszkálnak.
-Tudod-mondta Domi, és leült Laura mellé- az ilyen dolgokat nem szabad komolyan venni, biztos vagyok benne, hogy csak viccből csinálták. Nézd, Balázs már jön is, bocsánatot kérni. -Balázs lassú léptekkel közeledett feléjük. Mikor odaért Dominik felállt és átadta a helyet neki. A két fiú egy pillanatra összenézett, Balázs arcán látszott, hogy bánja a dolgot, Domi ezt észrevette és bólintott egyet, jelezve, hogy egyetért vele, majd elindult vissza a forráshoz és visszaült Máté mellé. Az osztály már nem volt annyira feldobva, fáradtan ültek és iszogattaák a vizet, de nem
az előbbi incidens miatt, csupán kifáradtak. Laura nemrég érkezett az osztályba, még nem
sikerült teljesen beilleszkednie. Régebben sokat bántották, ezért érzékeny, és könnyen sértődős lett.
-Nagyon megsértődött?-kérdezte Botond Domitól
-Túlteszi magát rajta. -mondta Domi, majd, szemeivel Laurára, és Balázsra mutatott.
-Akkor jólvan. -mondta Botond és elindul a csomagjaiért. Botond az osztályból mindenkivel jóban volt, mindenkit a barátjának tekintett . Ő volt az aki kibékítette a veszekedőket,ő volt aki segített a tanulásban, és ő volt az osztály sportbalynoka is. Magas, szálkás termete, tiszteletet parancsolt,de sohasem verekedett, sőt még a gondolatától is írtózott. Botondban mindenki megbízott, és sosem csalódtak benne.
-Kezdjetek el pakolászni indulunk tovább!-szólt erőteljes, mély hangon Budai tanár úr. A diákok beletörődtek sorsukba, lassan rendezték soraikat, és elindultak. Laura és Balázs is feltápász-
kodott, arcukon látszott, hogy kibékültek. Dominik felkapta hátizsákját, de még egy utólsó pillantást vetett a kis forrásra. ,,Ismerős ez a hely, itt járhattam már valamikor"-gondolta és ebben a pillnatban nyílhegyként csapódtak tudatába emlékei. Mindenre tisztán emlékezett, szeme előtt megelevenedett a múlt. Látta azt az őszi napot, amin itt járt. Szinte érezte a hideg őszi szelet, mi akkor fújt. Látta magát is, aprócska gyerek volt még, ott ült a forrás mellet. Milyen pici volt még!A kis kezeivel a vizet csapkodta. De nem egyedül volt ez az ötéves gyermek, valaki állt mellete. Egy magas, barna kabátos alak, haja őszes volt, arcát nem lehetett látni. Ez az ember nem volt idegen. Dominik, érezte, hogy ismeri, tudta, hogy nem idegen számára , de arcát nem láthatta. Legszivesebben odaszaladt volna hozzá, de képtelen volt rá. Csak bámulta, ezt az idős embert, kinek látványa megnyugtató volt, és biztonság érzetet adott. ,,Gyerünk fordulj már meg!"
-Gondolta Dominik. Ám az alak nem mozdult, csupán a kopaszodó haját csapta hátra a hüvös őszi szél. Végtelennek tűnt ez a pillanat, de végre a férfi megszólalt. Hangja mély volt, de mégis lágy és dallamos:
-Gyere kicsi Dominik, indulnunk kell tovább!- Domink megrászkódott erre a hangra. Ismerős volt, mintha már ezerszer hallotta volna. Most mégjobban látni akarta a hang gazdájának arcát. ,,Gyerünk!. . . . mutasd magad!"- mondta magában Dominik, de semmi változás nem történt. Ám végül a kis gyermek mozdult meg és szaladni kezdett az idős férfi felé. Különös érzés volt, Dominiknak látni magát kisgyermekként. Már-már látomászserű volt a volt a visszaemlékezése. Annyira valóságos volt minden, szinte érezte a lába alatt a friss avart, hallotta gyermek lépteit. Az őszes alak, legugolt a kis Dominikhoz, ki mikor odaért nyakába ugrott a férfinak. Mikor mindketten felegyenesedtek, Domi végre meglátthatta az arcát. Az arc, ráncos volt, de barátságos, kedves, a két sötét, barna szem felett két ősz szemöldök húzódott. Dominik szive összeszorult egy pillanatra. Nem hitte el, de ő volt az: a nagyapja. Tíz éve nem látta és most szinte ott állt a szeme előtt. Túl valóságosnak tűnt, minden. Gondolatai összekuszálódtak, ,,Nem,. . . ez nem lehet. . . "-mondta magának. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, kicsúszott kezéből az irányítás. Az alakok halványodni kezdtek, a gyermek és nagyapja, kezdett eltűnni. Az őszi erdő hűvössége kezdett átcsapni a nyári hőségbe. A hideg szél hangját, és a fák susogását kezdte elnyomni az osztály zsivalya. ,, Ne, ne. . . várjatok még"-kiáltotta Dominik, de a nagyapja eltűnését nem tudta megakadályozni. És újra az osztálykiránduláson volt. Egy darabik, még az események hatása alatt maradt, csak bámult a kis forrásra, ahol az előző jelenet lejátszódott előtte. Arca ijedt volt, és kissé sápadt. ,,Nem!. . . ez nem lehet"- még mindíg ezt modta magában. Ekkor hirtelen egy kéz érintette, meg a hátát. Dominik ijedtében megrászkódott:
-Hé Domi mi van veled?-kérdezte Máté-Az előbb magadban beszéltél. Jól vagy?-és kérdően tekintett Dominkra. Domi először csak, szaporán bólogatott, hogy -Igen-, majd lassan és zavarodottan megszólalt:
-I. . Igen. Igen persze jól vagyok- bár miután kimondta elkondolkozott azon, hogy valóban jólvan-e? Kissé megijedt a látottaktól, vagy inkább fogalamzzunk úgy, hogy a "átéltektől". Mert ezeket csak ő látta, és egy visszaemlékezéshez túl valósághű volt. Akkor mi is volt ez? Talán látomás? Ilyet eddig még nem élt át, a látomásokban meg nem hitt. De hogy megnyugtassa magát, a történteket "látomás-szerű emlékeknek" nyugtázta.
- Biztos megártott egy kicsit ez a meleg. -mondta Domi, majd a nap felé pillantott, mintha ő lenne a hibás mindenért-De nem kell aggódnod, jól vagyok.
-Akkor jó, de nem ártana indulnunk még a végén lemaradunk!-szólt Máté, majd elindult a többiek után, kik vagy 30 méterre jártak előttük. Dominik is követte őt, és nemsokára már együtt haladtak az osztállyal.

Folyt köv...