Novellák - 93.oldal

Mögöttem a zenegépnél egy részeg nő és egy még részegebb férfi groteszk táncot jár valami korcs, digitális burleszkre. Akár a hattyú tava is lehetne, ha leírt köreik nem a végtelen nyolcasát formálnák, ha nem láthatatlan korlátok, meredélyek szélén egyensúlyoznának. Egy asszony mindent megbocsát. Tekintetük poros és éhes, de nem kászálódnak ki a bedobált érmék csatornafolyamából. A férfi kopott lábbelije halk koppanásokkal szökell a sáros csempén, a nő két fonatba font szeghaja ide-oda...

A kicsi születése után igyekezett a gyerek nevelése mögé bújni. Egy ideig ment is, míg a lány valamit sejteni kezdett. Egyre többet emlegette és kérdezgette a volt asszonyról. Sokat beszélgettek, de nem szívesen válaszolt, mert félt, hogy elárulja az érzéseit a régi iránt...

Egyszeriben belé nyílalt a felismerés: mindenki őt keresi! Titokban ment el itthonról, még a nevelőnőnek, sőt még a szobalánynak sem szólt, hová is megy. Már este van, aggódhatnak érte, felkutathatják az egész várost miatta. Még az édesanyjáról is mindenki megfeledkezett, akit senki nem vár itthon. Ő is hiába ácsorog itt a zárt kapu előtt, nem tudja majd beengedni az édesanyját, akit betegen nem lehet egy hideg lovas kocsiban várakoztatni, amíg hazaérkeznek a háziak. Mit csináljon most?...

A vacsora további részében Ifjabb Pellegrin unottan turkált az ételében. Hol a tányérján lévő ételmaradékokat bámulta, hol a vacsoraasztalon felsorakoztatott temérdek finomságot. Kaviár, lazac, pulyka, báránysült, mártások, gyümölcsök, 5 féle torta, pezsgő, whisky… Hiszen ennek még a felét sem fogyasztják el! Micsoda pazarlás! Pedig ő tud olyan emberekről (ha nem is találkozott velük még soha), akik a szemétből kikotort ennivalón is összemarakodnak, még akkor is, ha az étel már romlott...

Ölelése hideg és tartózkodó volt. Nem lökött, nem tolt el magától. Éreztem teste melegségét, mégis fagyos jégcsapként állt mellettem. Nem volt benne semmi érzelem, semmi kedvesség. Nem tolt el, csak hagyta. Hagyta, hogy az utolsó vele töltött pillanatokat magamba szívjam mielőtt elengedne...

És még most sem tudnám megmondani mi volt az… Nem olyan volt, mint a többi lány. Nem is olyan, mint egy emberi lény. Senkinek sem jutott eszébe a visszahúzódó jelzővel illetni, pedig alig szólt egy szót, ha a gimiben bárki kérdezett tőle valamit, csendesen, de nagyon jól érthetően, és egy szóval felelt. A hangja is különös volt, talán azért, mert olyan keveset hallottuk...

Mi az a kentaur? Ki találta ki? Mi ihlette rá? – ezen gondolkoztam, és eljutottam a válaszig, ami igazából teljesen egyértelmű és minden lovas szeme előtt ott van, mégsem látják meg.
Rájöttem, hogy te is lehetsz kentaur, de egyedül nem vagy képes az átváltozásra… Kell még valaki. Persze az alsó feled, a ló…

Kapcsolatteremtő portálokat hoztak létre, ahol az emberek találkozhattak egymással, méghozzá a legjobb módon, úgy hogy nem kellett a másikat látni, ismerni, vagy szeretni. Baromi jó dolog volt, ezért fórumtopikokat is létre hoztak ahol a köccserek, alakoskodhattak, kiélhették fantáziálatlan fantáziálásaikat, meg miegymás. Ezeket nem részletezem, mert nem adok tippeket a szájber policénak.
Így szép lassan elfelejtették az igazi mivoltjukat és az átlag jófej-köccserség is kiveszett...

A szokásos időben nyílt az ajtó, és Ő jött be. Most nem mosolygott, csak odalépett hozzám, megfogta a kezemet és kihúzott az asztal mögül. Amikor előtte álltam felemelte a fejemet, belenézett a szemembe, majd finoman megsimította az arcomat, és megtette amit olyan nagyon vártam, átölelt és hosszan tartott így, magához szorítva...

Világosbarna parkett. Talán mahagóni. De lehet, hogy fenyő. Ma mindenképpen utánanéz, melyik a jobb. Majd felhívja a szomszéd asztalost, és megkérdezi. De akkor már megcsináltatja vele a tükör keretét is, mert elrepedt. Szürke. A tükörképe szürke. Borostája, szeme szürke. Kopasz feje búbja is szürke. Majd megborotválkozik, és kalapban megy dolgozni...