A szeretet ünnepén 2.

A SZERETET ÜNNEPÉN 2.
2. rész

London, 1900-as évek eleje

A mély hó miatt a hintók és konflisok csak lassan haladtak előre, némely kereszteződésnél még torlódás is támadt. A hó olyan sűrűn hullott, hogy a kocsisok legfeljebb két-három méterre láthattak el, s ez bizony kevés volt ahhoz, hogy biztonságosan közlekedhessenek. Némelyik ló a váratlanul elékerülő gyalogostól vagy az előtte lévő hintó hirtelen fékezésétől ijedt meg, és ilyenkor legjobb esetben a lovak csak felágaskodtak, s nem borították fel a hintót. Legalább húsz éve nem esett ekkora hó, még a sarki gesztenyeárus nénike – aki idestova 30 éve minden telet odakinn töltött – is csak csodálkozott.

A rendőröknek ezen a napon akadt dolguk elég, pedig karácsony estéje volt, s így arra számítottak, hogy a városban sokkal ritkább lesz a forgalom. Kisebb torlódást okozott, amikor a királyi palota egyik mellékkapuján egy igen díszes hintó fordult rá a főútra.
A négylovas hintó oldalát a Pellegrin család címere díszítette, ezzel is jelezve, hogy aki a kocsiban ül, az nemes ember, s minden bizonnyal a legmagasabb, leggazdagabb körökben forog.

A két utas – valóban nemesek, s vagyonosak – ifj. Pellegrin és édesanyja Lady Pellegrin. A hölgy a kor divatjának megfelelően öltözködött, bár azt nem vette figyelembe, hogy felette is elszállt már az idő, s egyes ruhadarabok nem az ő hízásnak induló testére varrattak, de tulajdonképpen az ilyen esetekre találták ki a halcsontos fűzőt. Finoman kifestett arcáról sugárzott a büszkeség, amely már inkább közelített a felfuvalkodottság és a gőgösség felé. A fiával szemben ült, aki kényszeredett mosollyal hallgatta, amint anyja Winsley hercegnőt dicséri, mint egyetlen számba vehető menyasszonyt.
- Tudod, drága Clinton, Katherine hercegnő igazán megfelelő parti lenne a számodra. Igaz, nem oly vagyonosak, mint a mi családunk, ellenben rangban felettünk áll, s ez bizony jelent annyit, mint az anyagi javak.
„Anyagi javak, vagyon, rang” – sorolta magában a szavakat Clinton, s keserűen állapította meg, hogy ez a három dolog az, amely anyja szótárában a leggyakrabban szerepel, s örökké szem előtt tart, ha a házasságról van szó. Még csak fel sem merült benne, hogy házasodni szerelemből kell, s nem gazdasági megfontolásból. Valószínűleg, ha Clinton leány lenne, magához VII. Edward őfenségéhez adná őt feleségül az édesanyja.
Lady Pellegrinből a pénz és a rang szeretete valószínűleg kiölt minden más érzést, s ha rémálmai voltak, azok csak arról szólhattak, hogy a pénz, mint olyan megszűnt létezni a világon.

Clinton előszeretettel figyelte az utcán siető ifjú hölgyeket, abban reménykedve, hogy talán megpillantja azt a lányt, akit ő elképzelt magának élete párjául. Korántsem vallott ez egy érett férfi gondolkodásmódjára, annál inkább egy 18 éves kamaszéra. Katherine hercegnőnek már a neve hallatára is a hideg futkosott Clinton hátán. Egy sótalan, unalmas piszkafa az a lány. Hogyan is szabadulhatna meg a házasság gyötrelmeitől?

Mindehhez az ellenszenvhez hozzájárult az anyja irányt érzett dac. Szeretettel mondott és tett ellent neki, s bizonyára ezzel is magyarázható a házasságról való elképzelése.
Éppen ezért főként a szegény vagy kevésbé tehetős lányokat csodálta az utcán, mivel egy társaságba még véletlenül sem kerülhetett ezzel a réteggel.
- Fiam, figyelsz te egyáltalán rám? – csattant fel a Lady türelmetlen hangja, s a fiatalember kénytelen volt anyjára fordítani tekintetét.
- Természetesen, anyám. Figyelek. – válaszolta és máris az utcát fürkészte tovább.
- Kétlem! Örökké máson jár az eszed. Akár csak apádnak… - folytatta szóáradatát a grófnő, de most sem tudta fia figyelmét lekötni.
Clinton szinte lázas izgalommal kereste tekintetével azt a lányt, akire vágyott. Mintha tudta volna, hogy kit is keres.
Néha rábólintott vagy rövid megjegyzést fűzött anyja fecsegéséhez, de az egész beszélgetésből nem jegyzett meg és nem értett meg semmit.

A fiatalember úgy érezte, hiába ez az egész „kutatás”, értelmetlen dolog ilyen módon párt keresni… de akkor mégis megpillantott valakit. Éppen a Stepney palota előtt. Kiáltani akart a kocsisnak, hogy azonnal álljon meg, de egy pillanat múlva már ostoba gondolatnak érezte, s inkább nem szólt semmit. A kocsi hátsó ablakán lesett ki, hogy tovább nézhesse a lányt, azt a törékeny, sudár, szőke hajú, angyalarcú kolduslányt, aki toporogva nyújtogatott egy bádogbögrét a járókelők elé, hogy abba dobják be adományikat. Volt, aki nem sajnálta a pénzét és néhány penny beledobott, volt olyan is, aki almacsutkát vágott bele, sőt olyan is, aki nem átallotta a bagót beleköpni. Ilyenkor a lány undorodva bár, de kikotorászta a bögréjéből a pénzérméket, utána kiöblítette az edényt a hóban, és újból kezdte a gyűjtést.

A kolduslány rögtön futásnak eredt, amikor meglátta, hogy nyílik a Stepney palota cselédbejárata és egy barátságtalan szolgáló lép ki rajta, kezében hólapáttal, s a lány nem volt benne bizonyos, hogy azzal a lapáttal csak a havat akarta eltisztítani az útból. A lánynak rossz emlékei voltak erről a helyről.
Szaladt, míg meg nem pillantott egy rendőrt, aki az utcasarkon topogva figyelte a járókelőket.
A lány megigazította zilált ruháját, fejkendőjét újból átkötötte, s magabiztos léptekkel folytatta útját.

Talán két utcasarkot mehetett, egyenesen a halpiac felé, amikor az egyik kapualjból kilépő férfi elállta az útját. Nagydarab, szakálas ember volt, sétabotját úgy markolta, mint egy bunkósbotot.
A kolduslány ijedtében meg sem bírt mozdulni, pedig legszívesebben most London másik végében lett volna.
- Óhajt valamit az úr? – kérdezte bátortalanul.
- Hogy óhajtok-e? – röhögött fel a férfi, s a szájából csak úgy dőlt a whisky szaga. Azzal fogta a lányt a derekánál és magához rántotta, hogy szájon csókolhassa.
A lány egy pillanatig nem kapott levegőt, de amikor újra beszívhatta, minden erejével az erőszakoskodónak esett. Karmolta az arcát, tépte a fülét s közben próbálta kitépni magát az öleléséből. Az arra járó emberek egy része körbeállta őket, találgatva a verekedés okát.
A legtöbben arra következtettek, hogy egy szajha követeli pénzét feledékeny kuncsaftjától, vagy éppenséggel a lány már megkapta a pénzét, és most az ellenszolgáltatást kérnék számon. Nem tudták, hogy egyik sem igaz.

***

- Vacsora után beszédem van veled, fiam. Meghatározó döntésre jutottam a további életeddel kapcsolatban. – szólt Lord Pellegrin méltóságteljesen két falat között.
- Nem nősülök, apám, ha erre céloz!
- Na, de Clinton! Én már elrendeztem mindent! – háborodott fel Lady Pellegrin.
- Viktória, a helyzet úgy kívánja, hogy a te terved sem fog megvalósulni. Clinton nem nősül meg, legalábbis még egy ideig nem.
- Hogy érted ezt Alfred? – az asszony a döbbenettől alig tudta feltenni ezt a rövid kérdést. – Őfelsége áldását adta…
- Őfelsége minden bizonnyal igen megértő lesz. Fontosabb dolgok is vannak a Birodalomban, mint Clinton nősülési szándéka. A fiunk egyetemre fog járni. Orvos lesz. Így döntöttem.
- De hát, drágám… a családban még soha nem fordult elő, hogy valaki orvosnak tanuljon!
- Elég baj az! Haladni kell a korral, nem ülhet itt tétlenül! Elvégre beléptünk a XX. századba. Clintonnak birtokaink igazgatásához amúgy sincs semmi érzéke, jobb, ha abba nem folyik bele.

- Fiam, neked ehhez egy szavad sincs? – tette fel a kérdést Lady Pellegrin.
- Mit mondhatnék, anyám. Apa már eldöntötte és hogy őszinte legyek, még mindig jobb, mint nősülni. Inkább orvos leszek. – válaszolta és ha igazán őszinte akart lenni magához, be kellett, hogy vallja: akár sintérnek is elment volna, csak azt a piszkafa Winsley lányt ne kelljen elvennie!
- Helyes, fiam! Ezt vártam tőled. A részleteket majd vacsora után a szalonban megbeszéljük.

A vacsora további részében Ifjabb Pellegrin unottan turkált az ételében. Hol a tányérján lévő ételmaradékokat bámulta, hol a vacsoraasztalon felsorakoztatott temérdek finomságot. Kaviár, lazac, pulyka, báránysült, mártások, gyümölcsök, 5 féle torta, pezsgő, whisky… Hiszen ennek még a felét sem fogyasztják el! Micsoda pazarlás! Pedig ő tud olyan emberekről (ha nem is találkozott velük még soha), akik a szemétből kikotort ennivalón is összemarakodnak, még akkor is, ha az étel már romlott és összekeveredett mindenféle mocsokkal! „Vacsora után összecsomagolom a maradékot és elviszem ezeknek a szerencsétleneknek! – gondolta. Most is az a kolduslány járt a fejében. Gyönyörű teremtés! De koldus. Nem számít az sem! Talán nem kapott munkát. Tisztességes munkát.
Milyen jó lenne, ha most itt ülhetne vele…

A fiú ránézett az anyjára, aki madárnyi falatokat vett a szájába.
„Anyám valószínűleg óriási jelenetet rendezne. Mint gyermekkoromban, amikor betévedt ide egy kislány, hogy megcsodálja a lovamat, meg ehessen valamit. Törékeny, angyalarcú kislány volt…”
Clinton az óta minden karácsony szent estéjén kiosont az istállóhoz, hátha találkozik újból azzal a kis rongyossal. Még kalács is volt nála, hogy legyen mivel megkínálnia őt.
„Mese szép kislány volt.”
Clinton elejtette a villát. A felismeréstől egészen kipirult. Az apja meglepődve nézett rá, az anyja csupa rosszallással, már csak azért is, mert az előbbi vitában ő maradt alul.
- Tudhatnád fiam, hogy nem illik… - kezdte a Lady, s még valószínűleg folytatta volna az illemről szóló kiselőadását, ha Clinton Pellegrin fel nem pattan az asztaltól, s magyarázatképpen csak annyit mond:
- Feltétlenül meg kell őt találnom!
Ezzel kirohant az ebédlőből, befogatott a hintóba és a lány keresésére indult.

***

A lányt egy erős kar rántotta meg, és érezte, amint a részeg férfi szorítása is enged.
Hátrafordult, hogy megnézze, ki az, aki kiszabadította ennek a vadállatnak a karjaiból, de amikor meglátta, újból elfogta a félelem.
- Biztos úr, kérem… - kezdte, de ahogy a rendőr rideg szemébe nézett, tudta, itt nincs helye és értelme a magyarázkodásnak.
- Kérem, mindenki menjen a dolgára! Itt már nem akad semmi látnivaló!
Néhányan megjegyzéseket fűztek a látottakhoz:
- Micsoda kis cafat! – szólt egy koszos, ápolatlan alak.
- Az a férfi is egy vaddisznó! – kelt a lány védelmére egy idős, jól öltözött hölgy. - Legalább szent este nyugodhatna…
- Nem kell félteni az ilyen ringyókat! – ezt már egy megtermett pattanásos arcú kofa asszony kiáltotta - Vigye csak be, uram! A dutyiban a helye!
A tömeg kezdett szétoszlani.
- Ön is elmehet, uram! - mondta a rendőr a részeg erőszakoskodónak, aki a rendőr láttán valamelyest kijózanodott.

A lány tehetetlen dühében – és talán szégyenében is – sírva fakadt. Leszegett fejjel, összeszorított szájjal ment a rendőr mellett, felkészülve a meghurcoltatásra, börtönre, fájdalomra.
A rendőrség komor épülete elé értek.
- Most bemegyünk – szólalt meg a rendőr, de a hangjából nyugalom áradt, nyoma sem volt a fenyegetődzésnek.
A lány bólintott. Nem is várt mást.
Az előtérben kicsi, szegényesen feldíszített karácsonyfa állt. Néhány rendőr és civil ruhás beszélgetett a fa mellett, az eligazító pult előtt idős asszony sírdogált, mögötte egy fiatal férfi toporgott idegesen.

Sietve felmentek a 3. emeletre és egy hosszú folyosó utolsó ajtaja előtt megálltak.
- Én most bemegyek ide, – kezdte a rendőr – maga itt szépen megvár. Addig üljön le! – mutatott egy kopott padra, ahová nyomban le is ült a lány. „Biztos hozza a bilincset” – gondolta és már szinte érezte a hideg vas szorítását a csuklóin. Megszökjön? Észre sem venné senki. Egyszerűen lesétál a lépcsőkön és kész. És megint ki a hideg utcára vagy a fűtetlen szobájába, kitéve a háziúr tolakodásának. Nem, inkább itt marad a melegben. Ha a fogdába is zárják, - legfeljebb egy-két éjszakára - legalább melegben lesz és kap vacsorát is. Belefáradt már az életébe, nem akar menekülni.
A rendőr alig 5 perc múlva kilépett az ajtón.
Civilben!
A lány felpattant a padról és értetlenül bámult a férfira.
- Meglepődött, ugye? – kérdezte a rendőr vidáman és a lánynak csak most tűnt fel, hogy milyen szimpatikus, sőt! Határozottan jóképű fiatalember. Egészen másképpen fest ebben az öltönyben.
- Igen, meg. – mosolygott a lány, de egy pillanat múlva ismét komorrá vált. Csapdától tartott. Civilben is lehet valakit a fogdába kísérni.
- Ne féljen! – a férfi rögtön tudta, mi jár a lány fejében. – Nem akarom bántani, sem letartóztatni! Tudom, hogy maga rendes lány, csak… szegény. Én segíteni szeretnék. Régóta figyelem magát, de eddig nem mertem venni a bátorságot, hogy beszélgethessek Önnel. Nem akarok tolakodó lenni, de ha van kedve, jöjjön, elviszem vacsorázni! – Itt zavartan elhallgatott. Várt valamiféle reakciót a lánytól, de az csak állt ott és láthatólag a döbbenettől szólni sem tudott. - Ó, de várjunk csak, - folytatta - még be sem mutatkoztam: Peter Tully vagyok! Nos, kisasszony remélhetek? – mondta és ezzel enyhén meghajolt a lány előtt, aki az ámélkodástól a nevét is alig tudta kimondani:
- Sarah. Sarah Coutler. - és közben maga sem akarta elhinni a csodát. Megbízott valakiben! Igen, határozottan ezt érezte, ahogy ránézett erre az emberre: bizalmat, már-már barátságot. Szinte megijedt ettől az érzéstől. Mi lesz, ha becsapják őt, ha csak mese ez az egész vendéglő dolog?
És ha nem? Döntenie kell!
Döntött: most az egyszer az érzéseire hallgat, amúgy is jó ideje már, hogy nem engedhette meg magának ezt a luxust. És különben is, rettenetesen éhes.
- Jöjjön, Sarah, mert éhen halok. Tudok egy barátságos kis vendéglőt! Szabad a karját?
A lány nevetve karolt bele a férfiba, aztán leszaladtak az emeletről.

***

A hintó lassan haladt London utcáin.
Clinton először a Stepney palota elé hajtatott, de már nem találta ott a lányt. Átkozta magát, amiért akkor délután nem állította le a kocsit. Eszébe jutott, hogy koldulni általában a templomok előtt szoktak és nagyon remélte, hogy a lány valóban csak koldulásból él és nem valami erkölcstelen foglalkozást űz. De ha azt is űz! Majd felhagy vele!
A környék összes temploma előtt elhajtatott.
Eredménytelenül.
Körbejárta még egyszer a templomokat, azután az ingyen ételt osztó menhelyeket, még a kocsmákat is.
Semmi.

Most már valóban céltalanul bolyongott az utcákon, a hintót is hazaküldte. A nyomornegyedben, ahol Sarah Coutler élt, csak ott nem kereste őt az Ifjú Pellegrin. Eszébe sem jutott, vagy nem volt bátorsága bemerészkedni a szegénység földjére?
Teljesen átfagyott, a kabátja csurom víz lett, a rajta elolvadt tótól. A kalapját a kocsiban felejtette, így a haja is vizesen kócolódott. Még az összecsomagolt ételt is a kocsiban hagyta, amit a menhelyen kellett volna szétosztani.
Egyre elkeseredettebbé vált.
Hol keresse?
És minek?
Most vetődött fel benne először ez a kérdés. Itt bolyong a hóesésben, karácsonyeste, vacogva, éhesen. Mi értelme ennek?
„Egy fantomot keresek. Egy koszos kis fantomot!”
Dühében belerúgott az előtte tornyosuló hóbuckába, azután elindult egy konflist keresni.

***

A vendéglő – ami inkább volt házi kifőzde – hangulatát elsősorban a tisztasága alapozta meg, s csak ezután következett a karácsonyi díszítés: minden asztalon egy-egy fenyőág, fehér gyertyával.
A vendégek jó étvággyal falatoztak, élvezték az étel zamatát, s nem utolsó sorban a frissen csapolt sörét. A pultnál néhány hangoskodó munkás pöfékelte büdös szivarját, füstbe burkolva ezzel az egész helységet.
Egy csendes kis sarokban ott ült Sarah és Peter.

Inkább egymásra figyeltek, mint az eléjük tett gőzölgő pulykacombra, pedig mindketten farkas éhesek voltak. Sarah az idejére sem emlékezett már, hogy mikor is evett utoljára pulykát, vagy egyáltalán bármiféle húst. Mindig csak krumpli, (amit a piacon kapott egy kofától, árurakodásért cserébe) esetleg egy kis sült hal (ezt az egyik kocsmában sütötték neki, a mosogatásért), vagy időnként egy kis meleg leves (az ingyen konyháról). Kicsit el is szégyellte magát, amikor beléptek. Csak ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg nem éppen az alkalomhoz illően öltözött. A vászonruhája ugyan viszonylag tiszta volt, de mégiscsak toldozott-foltozott, hogy kócos, elázott szőke hajáról már ne is essék szó. Azután ahogy körülnézett, látta, hogy itt senki sem foglalkozik az ő ruházatával. Ettől megnyugodott.
Mesélték az életüket, örömüket, bánatukat, és sajnos rá kellett, hogy döbbenjenek: az élet eddig nem sok jóval és széppel szolgált.
- Sarah, segíthetnénk egymáson! – kezdte kicsit bátortalanul Peter. – Nekem sincs családom, ahogy magának. Tudja, én régóta figyelem magát, és azt hiszem, már ismerem is, és… - kereste a szavakat. Hogyan mondja el a lánynak, hogy szereti és most, hogy végre találkoztak, már soha többé nem akarja elengedni? Hogy éjszakákon át követte, nehogy valami baja essék, hogy ő volt az, aki egy padon felejtett egy télikabátot, hogy Sarah találja meg és nyomban fel is vehesse, (most is az volt rajta) hogy minden nap a megtakarított pénzét dobatta be a gyerekekkel Sarah bögréjébe…

- Szeretem, Sarah! Legyen a feleségem! – vallotta be végre a férfi.
- Mr. Tully! Én… mit mondhatnék? Alig pár órája ismerem, és bevallom, ez alatt az idő alatt megfordult velem a világ, de azt mégsem gondolhatja komolyan, hogy feleségül akar venni! Nem is ismer igazán… azt sem tudja, ki vagyok, hová tartozom, vagy van-e valakim? Hogy bízhat meg bennem?
- Én megbízom magában, Sarah. Itt az a kérdés, hogy Ön megbízik-e bennem?
- Ön őszinte, egyenes ember, így én is az leszek. Nem szeretem magát, hiszen csak most ismertem meg, de azt be kell vallanom, hogy nagyon szimpatikusnak találom. Soha senki nem bánt velem ilyen rendesen, mint maga. Ez nagyon meghatott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék a felesége lenni. Én is vágyom egy társra, tisztességes családra, rendes munkára. De azt sem akarom, hogy könyörületből vegyen el.
- Szó sincs erről, higgye el! Egyszerűen csak szeretem!

Tully megijedt. Talán túlságosan elhamarkodta a dolgokat? Istenem, de hát annyira szerelmes! Az igazat megvallva tetszett neki a lány hozzáállása. Büszke, őszinte, tartózkodó. Mi mást is várhatna tőle?
- Én időt is adok, Sarah, hogy jobban megbarátkozzunk. - és itt megfogta a lány kezét, aki Tully legnagyobb örömére, nem húzódott el - Nem akarom belehajszolni semmibe. Csak szeretném, ha jobb körülmények közé kerülne, addig is…
- …míg össze nem házasodunk? – nevetett fel a lány. – Hálás vagyon önnek, Mr. Tully. De kérem, most már együnk, mert éhen halok!

***

Ifjabb Pellegrin nem talált kocsit.
Őrjöngeni tudott volna a benne tomboló méregtől, de nem tehette. „Egy arisztokrata mindig őrizze meg a méltóságát” hallotta apja intő szavait.
Erről eszébe jutottak a szülei.
„Hogyan magyarázom meg anyámnak ezt az egészet? Nem mondhatom azt, hogy egy szajha után futkostam egész éjszaka! És apa? Ő mit szól majd ehhez? Lehet, hogy kitagadnának! Istenem! Az a kis cafat tette ezt velem. A nyomorult!”
Clinton most a „saját levében főve” indult haza, ráadásul gyalog, ami csak tetézte bosszúságát.

***

- Remek volt a vacsora, köszönöm.
- Örülök, hogy elfogatta a meghívást, Sarah. Én köszönöm. Remélem, lesz még alkalom, hogy eljöhessünk ide, együtt!
- Szívem szerint, én főznék magának, de sajnos… - a lány lesütötte a szemét. Az a lyuk, - mert szobának semmiképp nem nevezhető - amit bérel, még alvásra sem igazán alkalmas, nem hogy vacsora főzésére! Nagyon szégyellte magát emiatt – szóval nem fogadhatok ott vendégeket. A háziúr nem engedi.

- Én gondoskodnék a megoldásról, természetesen, ha önnek is megfelel. – tette hozzá gyorsan a férfi. Még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy Miss. Coutler tolakodónak tartsa. Különben végképp elijesztené magától. – Van egy beteg, öreg nénikém. Már elmúlt 80 éves! Igazán szép kort ért meg, nem gondolja?
- Valóban szerencsés a nénikéje. Feltéve, ha jó körülmények között érte meg. – eszébe jutott a nagyanyja. 97 éves volt, amikor meghalt, de abból a 97 évből nem sok boldog évet tölthetett el.
- Mostanában már ellátásra szorul szegény. Régóta keres egy megbízható hölgyet, aki szállás és étel fejében ápolná őt, főzne rá, beszélgetne vele, felolvasná a napilapot… Sajnos én nem tudom a munkám mellett minden nap meglátogatni, a betegápoláshoz pedig végképp nem értek. Az orvos is csak egy héten egyszer vizsgálja őt meg. Segítene Mary nénémnek?
Sarah megdöbbent. Mr. Tully munkát, teljes ellátást és szállást ajánl fel! Felelősségteljes munkát, ami sok törődést, figyelmet igényel. Ez nem lehet akadály! Ő maga évekig ápolta az édesanyját, és micsoda körülmények között! Annál rosszabb úgysem lehet. Még az orvosra sem tellett, nem hogy gyógyszerekre!
De ez a lehetőség új életet jelent! Vége a penészes pincehelységnek, a koldulásnak, a rettegésnek, nyomorúságnak!
- Örömmel elvállalom, Mr. Tully! Nagyon boldog vagyok! – kiáltotta, és nevetni szeretett volna, de csak sírni tudott. Milyen furcsa: életében először a boldogságtól.

Kint sűrű pelyhekben hullott a hó. Puhán érintette a háztetőket, az utat, a fákat. A gázlámpák fényében tisztán csillant meg a város.
Sarah és Peter kézen fogva sétáltak a hóesésben Mary néni háza felé.
Ha túl nagy hóbucka torlódott össze a járdán, Peter a karjaiba kapta a lányt, s így emelte át fölötte. Ha jeges volt az út, nevetve csusszantak át rajta, ha kedvük tartotta, hógolyóval dobálták egymást.
Egy szó, mint száz: boldogok voltak!
Az utcák kihaltak, az ablakokban halvány gyertyafény, csönd honol mindenütt. Szent este van.

A távolban feltűnt egy férfi, vagy inkább olyan kamaszforma fiú, aki éppen Peter - ék felé tartott. Amikor a közelükbe ért, vált bizonyossá, hogy inkább olyan éretlen ifjú, úgy 18 év körüli lehetett. A fiún látszott, hogy valami nyomja a lelkét. A szeme szinte szikrákat szórt, amikor ránézett Sarah - ra és felismerte. Egy pillanatra megállt és a lányra kiáltott:
- Te átkozott, mocskos kis szajha! – Clinton megcsalva érezte magát. Ő végig bízott ebben a… lányban, és most, tessék! Egy idegen férfival kézen fogva sétálgat, amíg ő, Clinton Pellegrin felkutatja érte egész Londont!

Sarah megrémülve bújt Tullyhoz. Mi ez az egész? Nem is ismeri ezt a férfigyereket!
Peter szíve szerint a legközelebbi hókupacba lendítette volna Pellegrint, de ezt mégsem teheti egy nagyszájú kölyökkel! Sarah észrevette Tullyn a dühöt.
- Hagyja, kérem! Most már úgysem érdekes! – kiáltotta és megszorította Peter karját.
Tully félreállt, utat engedve a már lecsillapodott, zavart kamasznak. Ahogy a távolodó fiú után nézett, megjegyezte:
- Igaza van, Sarah. Nem érdemes karácsony szent estéjén, a szeretet ünnepén egy szemtelen sihederrel összeverekedni.