Novellák - 87.oldal

Újabb doboz cigi. Csak történtek az események. Este Brian újra bejelentkezett. Beszélgettünk. Felületes, semmitmondó dolgokról. S közben szenvedtem. Fájt minden porcikám a gondolattól. Az elmúlt egy hét. A tökéletes, idilli boldogság. S most… Istenem...

- S mi járatban Vancouverbe? – kérdezte érdeklődve.
- Ahová te. Az olimpiára – válaszoltam még mindig a döbbenet hatása alatt.
- Talán versenyző vagy? Nem ismerős az arcod…
- Mert nem vagyok. Riporter vagyok. Engem küldtek a Stade2-től műkorcsolyát közvetíteni. Tehát egészen biztosan látjuk még majd egymást. – mondtam mosolyogva. – Remélem, megtisztelsz majd egy interjúval...

Lent a tónál már várták a rókák. Gyorsan lement a partra hozzájuk, és kicsomagolta az elemózsiát. A rókák szépen befalatozták.
- Ne haragudjatok, hogy tegnap nem jöttem, csak nagyon megijedtem - szólt Tonia a rókákhoz. Azok értelmes szemekkel néztek vissza rá, aztán hirtelen a lány mögé néztek.
- Hogyhogy nem bántanak téged? - Brian jött lassú léptekkel. Kicsit tartott az állatoktól. Tonia hirtelen hátrakapta a fejét.
- Már megszoktak. De egyébként én sem tudom. Nem bántanak...

- Igen, szinte egész életemben érdekeltek ezek a dolgok.
- Értem. Nos térjünk rá az átokra. Azért nem engedtem visszamenni a városba, mert nem is tudott volna. Ha eléri a házak határát, beleütközik egy falba, egy láthatatlan falba, amit az átok von maga köré. Ezzel a fallal való találkozás, eléggé rossz érzés lett volna. Nem tud visszamenni, amíg meg nem törjük az átkot. Addig itt kell maradnia, vagy az erdőben. Máshová nem tud menni - magyarázta a pap.
- És ha nem sikerül...

- Ki vagy? Jer közelebb! - szólt a lány. Hangja kicsit félve csengett.
A betolakodó kilépett az árnyékból, a hold őt is ezüsttel világította meg. Fekete álarcot és fekete-vörös, gazdagon hímzett, díszített ruhát viselt. Gondosan nyírt, rövid fekete haját meg-meglegyintette az esti szellő. A maszk, amit viselt, szemét és orrát fedte el. Homloka magas volt, széles, értelmes, szája finom metszésű. Egyenesen a fiatal úrnőre nézett fel.
- Hisz ismersz, ó, gyönyörű hölgy! Táncoltunk...

Tudta, hogy nem mindennapi állás az övé. Mintha már azelőtt is egy ilyenről álmodott volna. Mikor felajánlották neki, nem tétovázott, rögtön elfogadta. Azt is tudta, hogy olyasvalaki lesz a főnöke, akit mindenhol ismernek, s aki mindent ismer. Tisztában volt vele, hogy ez egy olyan hivatal, ahol nem tűrik a lazítást. Ugyanakkor azok számára, akik vállalják a megbízást ez a munka a legnagyobb szórakozás. Látni mások ügyes-bajos dolgait. Azt, ahogy valakit épp megbuktatnak egy vizsgán. Vagy...

- Akárhányszor láttalak a jégen, szembesültem vele, hogy itt van valaki, aki bár más stílust képvisel, legalább olyan jó lehet, mint én. Ettől fogva még jobban bántott, ha legyőztél. Tudtam, hogy te is érzed a rivalizálásunkat. Hogy nem fogod hagyni magad. Kétszer egymás után vb-t nyertél, és én kétszer is hoppon maradtam. Dühös voltam emiatt. Evgeni visszavonult - senki mást nem éreztem ekkora ellenfélnek, mint téged. Nyilván tudod, hogy a jelenlegi edzőm már a sokadik mesterem. Az utóbbi...

Két hónapja egy dunkerque-i teniszversenyen ismerte meg a poitiers-i étteremtulajdonos férfit, aztán valahogy egy pár lett belőlük. De sosem érezte azt a különös bizsergést, amiről úgy gondolta, hogy a szenvedély záloga. Életében eddig egyszer érezte csak. Tegnap este. Abban a pillanatban, amikor Brian először megcsókolta. Meg is ijedt tőle, s utólag azon gondolkodott, vajon volt-e értelme emiatt annyira otrombán és ostobán viselkedni a fiúval. De remélte, hogy a tegnap éjszaka és a mai...

Egy nap figyelme a házra terelődött, melyet bezártak de a félig nyitott padlásajtóhoz létra támaszkodott. Nagy merészen felkapaszkodott. Kis ideig bizonytalanul álldogált, a szemének szoknia kellett a félhomályt. Lassan lépkedett, vigyázott, hogy fel ne verje a vastag porréteget. A kémény falánál hasznavehetetlen bútorok álltak és kisebb-nagyobb faládák. Az egyiket kézbe vette és kíváncsian felnyitotta. A ládikó múltidéző fotográfiákat őrzött...

Ez a csodás arc közelít az enyémhez. Becsukom a szemem. Érzem a finom ajkait. Hibátlanok, puhák és édesek. Amikor véget ér a bódulatom, amikor már képes vagyok megmozdulni, felülök az ágyamra. Felhúzom a lábamat, a hátamat nekitámasztom a falnak. Ő is odaül mellém, úgy, mint én. Most legalább megnézhetem jobban. Olyan pehelykönnyű volt, hogy meg sem éreztem, hogy leült mellém...