Stephane és Brian II. rész

A történetben szereplő személyek valósak, minden más azonban- helyszínek és események- az írói képzelet szüleményei, azok meg nem történtek!


A party nem a versenyek napján szokott lenni, hanem csak másnap, a gála után. A megmérettetések a versenyzőket egyébként is olyan keményen igénybe vették, hogy estére már senki nem kívánt volna szórakozni. A pihenés és megérdemelt lazítás annál inkább fontos volt, így hangos mulatság, poharazgatás és hajnalig tartó nevetés helyett általában mindenki elvonult a szobájába relaxálni, családjának telefonált, vagy a bárban üldögélt edzői és szűk rajongói körében. A kihagyást persze később bőven bepótolták: a gála befejeztével, az utazás napja előtt legtöbbször kötelező jelleggel sor került egy partyra is. Itt mindenki megjelent, még a vesztesek is, de ott nyüzsögtek az edzők, szponzorok, segítők, szervezők, nagynevű szakemberek, és bárki más, aki olyan szerencsés lehetett, hogy ilyen társaságban szórakozhatott egyet.

Itt volt a versenyzőknek igazán lehetőségük egymással beszélgetni, ismerkedni, és ami az egészben a legjobb: együtt bulizni! Sok ezer kilométer választotta el őket egymástól, más nyelvet beszéltek, és különböző kultúrák keveredtek, de itt mindez nem számított, mert mindenki együtt, egyszerre szórakozhatott. Az egész évnyi kemény munka és szakadatlan edzések eredménye évente egyszer-kétszer összehozta őket, kár lett volna hát kihagyni. Mindenki ott nyüzsgött tehát ilyenkor, ahol a gálaterem volt, s a korcsolyatudás és versengés ezúttal abszolút nem számított: a koccintás után egyre kötetlenebb, de kulturált buli bontakozott ki, ahol tánc, karaoke, minden mulatság szóba jöhetett. Ez megint csak olyan pont volt, ahol a sportoló érezhette: nem hiába tette emberfeletti erőfeszítéseit, mert most a világ legkiválóbb fiatal versenyzőivel mulathat egy jót. Egy éjszaka az egész, de örök emlék maradhat.

Stephane nagyon szerette ezeket a partykat, de hálát adott a hagyománynak, hogy csak a gála napján került rá sor. Kimerült volt már, bár a zuhany kellemesen felfrissítette. Már előre várta a holnapi mulatságot. Az egyik korábbi hasonló esten két lánnyal énekelt együtt egy ismert számot- nem is volt rossz hangja, bár tudta, célszerűbb inkább a korcsolyánál maradnia. Máskor a hangulat annyira tetőfokára hágott, hogy a fiatalok vonatozni kezdtek, a sor elejét pedig Stephane vezette. Most azt tervezte, hogy néhány lányt rendesen megtáncoltat, de nem ám finoman és szégyenlősen, hanem valami ütemes szám ritmusára fognak egy jót lejteni. A gyönyörű Sarah-t, a mezőny „legarisztokratikusabb versenyzőjét” mindenképpen felkéri, de tervbe vette már a jó humorú Sinead-ot, az egzotikus szépségű Yu-Nát is, és persze nem maradhat ki Carolina sem. Ő mindig különleges lény marad számára, imádnivaló, örök barát. Egy időben igazán szép pár voltak, mostanra egy nagy barátság maradt kapcsolatukból. Valaki, aki a szívének mindig kedves marad - nos, ő volt Carolina.

Stephane hirtelen nem tudta, mihez kezdjen. Korábban fáradt volt, de most mégis úgy érezte, nem akar még lefeküdni. Szüleinek már telefonált, edzője pedig már elvonult, lévén elfoglalt ember, talán épp most is telefonjait rendezi. Most nem hozott magával könyvet, cd-t, semmit, amivel pár órát elüthetne. Furcsa, sokszor rajongók és lányok hada ostromolja, néha mégis magányos marad, mosolygott magában. Arra gondolt, talán lent a bárban pár versenytársa ott lehet, esetleg olyanok is, akiket még kevésbé ismer. Nem volt túlságosan kiöltözve, de nem zavarta, elvégre nem bankettre megy, és különben is, sportolótársai kedvenc viselete is farmer vagy egyszerű melegítő volt. Felállt ágyáról, leoltotta a villanyt a barátságtalan szobában, majd vette a kulcsot, és a zárba illesztette. A folyosó kihalt volt, csak néhány más szoba sorakozott ezen a szinten. Be akarta zárni az ajtót, de ekkor nyílt a háta mögötti ajtó és valaki kilépett rajta. Stephane reflexből hátrapillantott, és nagyot nézett. Brian volt az. Stephane-nak sejtelme sem volt róla, hogy éppen ő lakik a szemközti szobában. A versenyek során a legkülönbözőbb emberekkel kapott egy szinten szobát, sportolótársaihoz még soha nem volt ilyen közel. S éppen hozzá. Brian szintén zavarba jött, ő sem tudta, mit mondjon hirtelen. Még mielőtt a beálló csend túl hosszú lett volna, Stephane megtörte a hallgatást.

- Szia. Csak nem egymással szemben kaptunk szobát?
Rémes, hogy ilyen közhellyel kell előhozakodnom, gondolta magában. De mégis miről beszélgethetnék én ővele?
- Nagyon úgy tűnik- felelt kimérten Brian. A hangja rekedt volt, és mielőtt mást is mondhatott volna, nagyot tüsszentett.
- Egészség- mosolygott Stephane.
- Kösz. Kicsit meg vagyok épp fázva. Éppen ezért, most lemegyek a bárba, hátha van egy kis teájuk.
Újabb tüsszentés. Majd csönd.
- Nekem is van- szaladt ki Stephane száján.

Brian éppen zárni akarta a szobaajtót, de erre megállt. Megfordult, és zavarodottan nézett vissza. Stephane átkozta magát. Már megbánta, hogy ilyen ostobaságokat beszél, kár volt kimondania, amit mondott. Ő is nagyon zavarban volt, de beszélőkéje nem hagyta cserben.
- Úgy értem, tea. Peter, az edzőm, előző este azt rendelt, és nagyon elégedetlen volt. A magas ára mellett ízetlen és hideg teát kapott.
- Értem- mondta Brian kifürkészhetetlenül.
- Szóval csak azt akartam… - Stephane-nak most már nem volt sok választása, ha menteni akarta ezt a fura helyzetet -… anyukám mindig csomagol nekem pár filtert, mert nagyon szeretem. Most is van nálam. Ööö… kérsz?
Brian csak bámult. Megint csend lett. Stephane úgy érezte, hogy ez a nagy hallgatás Brian részéről azt jelenti: egyáltalán nem akar vele teát iszogatni, csak nem tudja, hogyan mondja ezt meg. Megadóan bólintott, és el akart fordulni, de Brian szólt:
- Köszönöm, jó lesz.

A hangjában most már több kedvesség volt. De egy kis bizonytalanság és meghökkentség is. Stephane bólintott, majd kitárta az ajtót, és bementek. Brian leült, ő meg előkaparta utazótáskájából a filtereket, és a kis tűzhelyhez lépett vizet forralni.
- Indiai tea. Kicsit egzotikus fűszerezésű, de engem mindig megnyugtat- szólt hátra.
- Nagyon köszönöm. Napok óta náthás vagyok, és nem akar elmúlni. A mai jelmezem elég vékonyka, nem hiszem, hogy jót tett- csóválta a fejét Brian.
Stephane mosolygott magában, egyébként Brian aktuális jelmezét nagyon szépnek találta. Fekete volt, ezüstösen csillogó falevélszerű varrásokkal. Brian soha nem hordott túldíszített, nőies, extrém ruhákat a pályán, de öltözéke elég művészi szokott lenni, és mindig jól passzolt aktuális számához. Stephane igyekezett mindent megtenni, hogy fenntartsa a beszélgetést, és elkerüljék a kínos hallgatást.
- Hogy érzed magad? Én nagyon kifáradtam, de a zuhany csodákra képes- mondta.
- Ne is mondd. Csoda, hogy még mozgatni tudom a tagjaimat. De ez még elmenne, az izgalom és a fotósok veszik le a legtöbb energiámat. Tényleg, te hogy viseled a tülekedő riportereket?
- Együtt kell élni velük. Hiszen csak a munkájukat végzik- tette hozzá gúnyos felhanggal, affektálva Stephane.
Brian erre elmosolyodott. Most először, s ezt Stephane is látta a szeme sarkából.
- Igazad van. Én viszont lobbanékony vagyok, és néha behúznék egyet a szemtelenebbeknek- mondta huncutul.
- És akkor megint a címlapon lennél, nem túl hízelgően jellemezve- nevetett Stephane. Brian is elnevette magát. A víz közben felforrt. Levette a platniról, hozott két csészét, tálcára rakta, és a kis asztalra tette. Eszébe jutott a csokoládé is, gyorsan azt is odatette.
Brian szeme felcsillant:
- Toblerone! Az egyik kedvenc csemegém! A legjobb svájci csoki, nagyon szeretem.
- Akkor törjél jó nagyot- kacsintott Stephane.

Még mindig abszurdnak érezte ezt a helyzetet. Itt ül egy tulajdonképpen rideg hotelszobában, talán legnagyobb ellenfelével szemben, egy hozzá hasonlóan világklasszissal, akivel eddig évek alatt alig beszélt, s most nyugdíjasok módjára teázgatnak és udvariaskodnak egymással. De minden jó valamire, gondolta. Azért indult le, hogy elbeszélgessen valakivel. Hát most megkapta.
Brian megszólalt:
- A kűröd… nagyon tetszett. Minden megvolt benne. Évek óta nem volt ennyire jó programod, pedig bevallom, a régebbiek is nagyon bejöttek nekem.
Stephane most tényleg ledöbbent.
- Komolyan mondod?
- Igen. Tényleg ez a véleményem. És a mai győzelmed is meg kell, hogy mondjam, megérdemelt. Jó voltál.

Stephane nem tudott mit szólni. Nem dicsérhetett udvariasan vissza, hiszen ma sem nézte meg senki más produkcióját. Csak ült és bámult.
- Most meglepődtél? Biztosan úgy gondolod, hogy én képtelen vagyok mást elismerni. Az újságok alapján legalábbis- vigyorgott Brian.
Stephane visszamosolygott.
- Hát igen. Sok időm nincs olvasgatni, de hallottam, hogy mindig van utólag is véleményed mindenről a versennyel kapcsolatban…
- Így van. Ami a szívemen, az a számon. Nem is én lennék, ha nem őszintén nyilatkoznék. De gondolj bele, hányszor történik nyilvánvaló igazságtalanság. Veled is szokott. Én úgy érzem, nem hagyhatom ezeket szó nélkül, mert van, amikor igenis jobb vagyok a nyertesnél. De igyekszem ezt finoman is megfogalmazni.
- Igen, de az egész élet tele van igazságtalanságokkal. Próbálja az ember elviselni ezeket, néha nehezen. Amúgy én is hasonlóan szókimondó vagyok. Amikor visszaléptem az Eb-ről, simán mondhattam volna, hogy sérült vagyok. De ez nem lett volna tisztességes, úgyhogy bevallottam, hogy jelenleg nincs bennem tűz és motiváció. Sok szurkoló mérges lett rám emiatt, de legalább őszinte voltam.
Brian bólintott.
- Erre emlékszem. Szinte sajnáltam, hogy nem jössz. Jobb verseny lett volna, ha valaki keményen megszorongat- mosolygott szemtelenül.
- Vagy akár túlszárnyal- felelte Stephane. Rögtön megrémült, hogy az eddig kellemes beszélgetést most elrontotta azzal, hogy megsértette a másik legendás büszkeségét. De nem ez történt, Brian csak nevetett.
- Igen, az is lehet.

Stephane érezte, hogy témánál vannak, és elhatározta: felteszi a kérdést, ami már olyan régóta bosszantja.
- Lehet, furának tűnik, hogy ezt mondom… de évek óta az az érzésem, hogy valamiért nagyon neheztelsz rám.
- És ezt miből gondolod?
- Hát…- Steph úgy döntött, nem kezdi el sorolni mindazokat a dolgokat, amivel Brian eddig megbántotta. – Csak mindig úgy éreztem, hogy keresztülnézel rajtam. Nem tudom, észrevetted-e, de alig beszélgettünk eddig… pedig tudom, hogy másokkal meg kifejezetten jóban vagy.
- Értem, amit mondasz. Nem tudom, hogy magyarázzam. Nem akarok megsérteni másokat. Mégis gyakran ez a vége.
Stephane nem szólt, várta, mi lesz ebből.
- Nos…- kezdte Brian. – Tudod, nagyon sok időbe telt, amíg francia nemzeti bajnok lettem. Évekig hajtottam érte, kemény munkával. Amikor elkezdtem a korit, messze nem én voltam a legjobb abban a körben. Ez sokáig így volt. És annak ellenére, hogy éreztem, egy napon több lehetek náluk, tudtam: még nincs itt az ideje. Gyakran hozzám vágták, hogy ez még semmi, amit elértem. Hogy fel sem vehetem a versenyt az igazi nagyokkal. Tudtam, hogy így van, de fájt.

Steph látta, hogy Brian most megnyílt, és komolyan őszintén beszél. Lélegzetvisszafojtva hallgatta.
- A természetem nem segített ezt elviselni- folytatta Brian.–Becsvágyó vagyok és türelmetlen. Mindig vágytam az elismerésre. Aztán amikor már az élvonalba kerültem, és siker sikert követett, elkezdtem félteni a címeimet. Hülye dolog, hiszen ettől izgalmas a verseny, de mégis így volt. Túl sok időt töltöttem el annak latolgatásával, hogy kik jelenthetnek veszélyt. Sok versenyzőre tekintettem riválisként. Csak arra gondoltam, hogy le kell őket győznöm. És te voltál az egyik legnagyobb gondom.
Brian végre felemelte fejét és Stephane szemébe nézett.
- Akárhányszor láttalak a jégen, szembesültem vele, hogy itt van valaki, aki bár más stílust képvisel, legalább olyan jó lehet, mint én. Ettől fogva még jobban bántott, ha legyőztél. Tudtam, hogy te is érzed a rivalizálásunkat. Hogy nem fogod hagyni magad. Kétszer egymás után vb-t nyertél, és én kétszer is hoppon maradtam. Dühös voltam emiatt. Evgeni visszavonult - senki mást nem éreztem ekkora ellenfélnek, mint téged. Nyilván tudod, hogy a jelenlegi edzőm már a sokadik mesterem. Az utóbbi években mindegyik csak veled példálózott. Állandóan téged emlegettek, amikor nem ment az edzés a terv szerint, meg amikor lazítottam. Megint svájci bajnokunk legyen?, kérdezték. Belém plántálták az ellenszenvet.

Stephane bólintott, jelezve, hogy mindent megértett.
- Talán ennyi - vont vállat Brian. – Nekem kell a győzelem, nem érem be alacsonyabb kitüntetésekkel. Élvezem a versenyt, de a vége mégis akkor jó, ha én vagyok az első. És mint mondtam, őszinte ember vagyok. Nem szeretem magam megjátszani, ezért nem teszek úgy, mintha kedvelném az ellenfeleimet. Én győzni megyek ki a pályára, és ők ebben az utamba állnak. Azt hiszem, akikkel jobb a viszonyom, nem olyan veszélyesek- nevette el magát.
- Világos- bólintotta Stephane.
- És attól tartok, ez továbbra is hasonlóképp lesz- mondta Brian.- Bár nem egészen, mert most már látom, hogy egész jó arc vagy- mosolygott. – Ha valamivel megsértettelek, mondd el.
- Á, nem. Csak egy eset volt, amin eléggé ledöbbentem. Mikor azt mondtad, hogy a lábsérülésem alibinek fogom használni, ha leszerepelek. Ha viszont győzök, én leszek a hős…
- Emlékszem. Nagyon hamar megbántam- mondta szinte mentegetőzve Brian.- Ez kicsit tényleg sok volt, de nekem ilyenek is eszembe jutnak, és képes vagyok elhamarkodottan kimondani őket…
- Jól van, hagyjuk.
- Viszont én meg nem tudtam rajtad kiigazodni. Tényleg volt, amikor barátságos voltál velem, de emlékszel Torinóra? Nem sokkal a győzelmed után voltunk ott. Mellém szólt a helyed a díszvacsorára- és te nem voltál hajlandó oda ülni. Máshova mentél. Nagyon megsértettél.
- Ó, hidd el, nem miattad volt!- kiáltott Stephane.- Tényleg úgy van, ahogy mondod, de azért ültem máshova, mert akkor épp Caro-t fűztem! Mindenképp össze akartam vele jönni, és volt mellette egy üres hely- nem hagyhattam ki!
- Tényleg ez volt az oka? Biztosra vettem, hogy a vereségem után ezzel is éreztetni akarod, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban…
- Jaj, dehogyis!
- Akkor jó - Brian arca felderült. Úgy tűnt, évekig nem tudta túltenni magát e sérelmen, de most, hogy kiderült a félreértés, hajlandó máshogy viszonyulni Stephane-hoz.
- Nagyon jó, hogy ezt megbeszéltük- mondta Steph megkönnyebbülten.
- Igen.
Kis ideig megint csend volt, a csokit ették. Aztán Brian megint megszólalt.
- Figyelj, Steph… - elharapta a mondatot, és felnézett. - Vagyis… nem baj, ha így hívlak?
- Dehogy, a nevem úgyis elég hosszú- kacsintott Stephane.
- Okés. Te ne hívj Babou-nak. Kezdetben csak a családom és közeli barátaim hívtak így, de most már egyre több szurkolóm is így nevez. Ezt nem szeretem.
Stephane bólintott.

- Na szóval, mondd már, honnan jön az, hogy neked a katicabogár a kabalád? - kérdezte Brian mohón.
- Hát… kissrác korom óta az egyik kedvenc állatom. Olyan kis aranyosak. Azt hiszem, szerencsét hoznak nekem. Mindig. És a piros-fekete színkombinációt is imádom, talán emiatt- felelte némi gondolkodás után Steph.
- Aha. A svájciak transzparensein mindig ott van. És tényleg, a színek is mindig olyanok.
- Jó sok mindent megfigyelsz. Neked van hasonló mániád?
- Nem is tudom- gondolkozott Brian. – A kutyámat, Blade-t nagyon szeretem, de hát ő ugye nem ilyen kabala. Régen volt az a hülye szokásom, hogy verseny előtt közvetlenül egy nappal sosem borotválkoztam.

- És bejött? - kacagott Steph.
- Nem hinném, hogy bármit is számított ez a badarság - nevetett vissza Brian. – Most már úgy érzem, nem ezeken áll az egész. Mike ezzel biztosan nem ért egyet - láttad az óriási plüsstalizmánját, amit mindig magával cipel?
- Hát persze, a sajtótájékoztatón is maga elé teszi - csapott a homlokára Stephane.- De még nem igazán jöttem rá, hogy az állatot formál, vagy micsoda. Merthogy szegény elég…
- Rusnya - mondta rá Brian. Egymásra néztek, és ezen hatalmasat nevettek. Percekig. Egyikük sem tudott megszólalni, annyira rázta őket a röhögés. Végül Briannak sikerült megszólalnia.
- Már… már azt hittem, hogy csak nekem tűnt fel az a… borzasztóan gázos… - megint kiszakadt belőle a nevetés.
- Ne félj, már én is jó ideje várom, hogy mikor hagyja végre otthon azt a förtelmet - Stephane-nak már a könnye is folyt.
Brian megtörölte a szeme sarkát, és elnyelte röhögését.
- Esküszöm, ilyen jót már nagyon régen nevettem. Tök jól érzem most magam. A tea is jót tett. Jut eszembe, valamivel én is meg tudlak kínálni. Egy perc és hozom.

Felállt a kanapéról, és kiment a szobából. Stephane ülve maradt, és gondolkodóba esett. Itt ül Briannal szemben, csak ketten egy szobában, és kívülállónak úgy tűnhet, hogy a legnagyobb cimborák. Felfoghatatlan, hogy ennyire egy hullámhosszon vannak. Sosem hitte volna, hogy ennyire kellemesen meg tudnának ők lenni. Tudta, hogy Brian fejében is hasonló gondolatok keringenek. Nyilvánvaló, hogy ő sem számított erre. Stephane már csak attól tartott, hogy valami szerencsétlen mozzanat elront mindent, hogy valami rossz történni fog. Váljanak el nagy haverságban, nevetgélve? Különös lenne, ennyi év távolságtartás után. Elvégre ellenfelek. Most is, ebben a percben is, a legnagyobb ellenfelek…
Brian visszajött, és kezében egy elegáns palackot szorongatott.

- Csak nem? - vigyorgott Steph.
- Egy kis szíverősítő estére - bólogatott Brian. - Az edzőm házi pálinkája. Néha hoz magával az útra, persze csak egészségügyi célokra- nevetett.
- Kicsit hadilábon állok a pálesszel, be kell valljam. Egyszer nagyon berúgtam tőle - mondta Stephane.
- Mindenkivel megesik. Ez egy igazán kitűnő pálesz, muszáj koccintanunk legalább egy pohárral- erősködött Brian, és már töltötte is.
- Hát jó, köszi. De mire igyunk?
- Mire is… lehetne sok mindenre, de most igyunk arra, hogy itt lehetünk, sikeresen, azt csináljuk, ami szeretünk, hogy megadatott a vágyunk: világklasszis korisok vagyunk! Na, ez jó lesz?
- Tökéletes! Egészség- bólintott Stephane, majd koccintottak. Brian egy hajtásra lehúzta a maga adagját, Stephane előbb ízlelgetni akarta.
- Te, ez tényleg jó. Pedig nem szeretem a pálinkát, de ez most komolyan jól esik.
- Látod, mondtam. És még jót is tesz.

Steph is kiürítette a poharát, majd ránézett az üvegre.
- Ha egy pohár jót tett… akkor kettő még jobbat tesz.
Brian nevetett.
- Ez a beszéd, gurítsunk le még egyet.
Megint ittak.
- Mindjárt holnap van, és nekünk gála. Mit adsz elő?- kérdezte Brian.
- Nos, mivel meglepetésszámba megy, nem árulhatnám el- mosolygott pajkosan Steph. – De azt hiszem, már tudom, hogy a Rómeó lesz, Un giorno per noi.
- Az szép, azzal a fehér rózsával nagyon kis romantikus vagy- kacsintott Brian.- Én egy Safri Duo- számra fogok zúzni, ez most egy jó kis dinamikus előadás lesz. Imádom a zenéjüket.
- Szóval akkor elég mások lesznek a táncaink, ami jó.
- Még a gálaprogramunkat is összehasonlítják egyesek, mintha jelentene valamit is. Te, nehogy nagyobb sikered legyen, mint nekem, mert az rosszul esne- nevette el magát Brian.
- Oké. Mielőtt felmegyek a pályára, egyenként megkérek minden nézőt, hogy visszafogottabban tapsoljon, mint neked.
Megint nagyot nevettek.
- Szerintem igazán ihatnánk még, ne hagyjuk ott azt a kicsit az alján - javasolta Brian.
- Kicsit? Az még több pohárnyi, amitől én beállok- szörnyülködött Steph, de elfogadta és lehúzta az újabb adagot.
Brian kezdett kipirosodni, és nem a melegtől, habár a szobát amúgy is jól fűtötték.

- Most tudod, mit kéne? Egy jót énekelnünk! Valami ideillő, vidám nótát. Az Akácos utat ismered?
- Persze! - vágta rá Steph - Hogyne ismerném! Úgy tudom, ez minden országban ismert, és persze mindenhol picit más a szövege is.
- Én csak franciául tudom, rajta, nyomjuk el!
És elénekelték ezt a vidám- részeges-ivós nótát, nagyon hangosan és nagyon nagy beleéléssel. Amikor vége lett, és Brian befejezte volna, Stephane kiáltott: Újra!, és kezdték elölről. Mire megint vége szakadt, Brian már nyújtott is egy újabb pohárral. Steph még azelőtt, hogy gondolkodott volna, rögtön megitta, aztán megrémült.
- Fenébe! Ez már tényleg sok lesz nekem! Ezt se kellett volna. Le akarsz itatni, vagy mi?
Brian csak röhögött össze-vissza és a fejét ingatta. A nyelve kezdett lassabban forogni, de jókedve még magasabbra csapott.
- Van egy ötletem! Versenyezzünk! Már csak egy adagnyi maradt. Szánkba vesszük a poharunkat a pereménél, és úgy próbáljuk lehúzni. A győztes pohara előbb üres lesz.
- Jaj, ne, megárt- aggodalmaskodott Steph, de azért ki nem hagyta volna ezt a versenyt. Brian kiürítette az üveget, és a földre rakta a poharakat. Letérdelt a maga itala elé, Stephane úgyszintén, majd számolni kezdett:
- Egy, kettő, háárom!

Mindketten megragadták fogukkal a pohár szélét, és a lehető leggyorsabban igyekeztek tartalmát meginni. A pálinka a nagy sietségben mindkettőjük nyakán és ruháján végigfolyt. A győztes végül Brian lett, de alig előzte le Stephane-t.
- Győztem, igen, igen!- üvöltötte Brian örömmel.
- Jól van, igen, na és?- prüszkölte Stephane. A gyors tempótól kicsit elszédült, és érezte, hogy már nehezére esik folyékonyan beszélni.
- Asztal alá ittalak! Zöldfülű vagy!- rikkantotta Brian.
- Micsoda? Mondd még egyszer!
- Béééna!

Steph-nek sem kellett több. Volt az ágyon két díszpárna, villámgyorsan felkapta az egyiket és Brian fejéhez vágta, aki ettől elvesztette egyensúlyát és hátrazuhant. Jó nagyot koppant, de szemlátomást nem fájhatott, mert szakadatlanul nevetett, hogy majdnem megfulladt belé.
- Béna! Béna! Csicska vagy!
Stephane erre megfordult a másik nagyobb párnáért, magához húzta, és el akarta ezt is hajítani, de ekkor képen találta az első párna. Úgy meglepődött, hogy megtántorodott, és ő is elesett, és kiterült a földön. Brian kacagott.
- Erre nem számítottál?

Steph-et is rázta a nevetés, és fel akart pattanni, de nem ment. Újra nekirugaszkodott, de nem akart sikerülni. Megint felnevetett.
- Hát sikerült jól bezúznom. Nem tudok felállni sem- kacagott.
- Én is azt próbálom, de nem megy - nyögte Brian valahol mellette pár méterre.
- Hát ez szép. Pedig azt vártam, segítesz.
Már kínjukban nevettek mindketten: hihetetlennek tűnt, hogy képtelenek felállni.
- Próbáljuk meg egymást felsegíteni- tanácsolta Brian. Eléggé közel voltak egymáshoz ahhoz, hogy kinyújtott kézzel elérjék egymást. Mindketten próbálták a másikat felhúzni, a művelet azonban nem akart sikerülni. Hatalmas nevetések és többszöri visszaesések után végül csak összejött a dolog, mindketten biztosan álltak a lábukon.
- Émelygek ettől a pálinkától, túl sokat vedeltünk be- mondta Steph. - Mi lenne, ha lemennénk a bárba és leöblítenénk valamivel?
Brian felderült.
- Jó ötlet! Induljunk!
Stephane kivett egy kis pénzt a táskájából, aztán bezárta az ajtót és elindultak a lépcső felé. Brian hirtelen megtorpant, mire Stephane jól beleütközött. Félő volt, hogy mindketten elesnek, de szerencsére kézre esett a folyosólépcső korlátja, amibe belekapaszkodva sikerült újabb eséseket elkerülniük. Brian kuncogott.
- Az jutott hirtelen eszembe, hogy miért csak ketten megyünk? Nincs igazi buli csajok nélkül- kacsintott.
- Úgy érted… szóljunk a többieknek is?
- Naná! Benne vagy?
- Persze!- vágta rá Steph.- Csak az a baj, hogy nagyon későre jár… gondolod, hogy lejönnének?
- Nem lesz választásuk, ha magunkkal vonszoljuk őket- nevetett fel Brian.
Stephane kacagott.
- Gyere, tudom, hogy pár ember hányasban lakik- szólt Brian és elindult egy emeletet felfelé.
- Utánuk leskelődtél, mi?- csipkelődött Stephane.
- Á, nem, csak már az összes csaj a szobájába invitált- viccelődött Brian.
Stephane mosolygott, de átfutott a fejében, hogy talán mégsem jó ötlet éjszaka kopogtatni a lányok ajtaján, akik már nyilván lefeküdtek. Hiszen másnap gála, kell a pihenés ahhoz, hogy jó formában legyenek. Ezt a gondolatot azonban hamar kiverte a fejéből: hátha mégis lejönnének páran, micsoda jó bulit csaphatnának! A gála úgysem olyan lényeges, és különben is, ki kell használni, hogy még együtt a csapat.

Brian végül megállt egy ajtó előtt és határozottan kopogott. Többször meg kellett ismételnie, s már éppen azon voltak, hogy továbbállnak, mikor végre motoszkálás és csoszogás hangja szűrődött ki a szobából. Fordult a zár, és az ajtó kitárult. Meglepetésükre nem versenyzőtársaik egyike nyitott ajtót, hanem egy idős hölgy, rózsaszín bolyhos köpenyben, kezében egy hatalmas szőrös macskával. A néni arca végtelen bosszúságot tükrözött, látszott rajta, hogy álmából verték fel.
Stephane szája tátva maradt, és Brian is megdöbbent.
- Te nem Sarah vagy - hitetlenkedett.

A néninek is leesett az álla, de hang nem jött ki a torkán a felháborodástól. Stephane látta, hogy cselekednie kell, megragadta Briant és elvonszolta a másik irányba. Még hátrakiáltott egy bocsánatot, de már pukkadozott a nevetéstől. Még hallották, amint a néni eldünnyög egy „foolish boys”-t, majd visszacsoszog a szobába. Ahogy bezárult az ajtót, kitört belőlük a nevetés.
- Ezt jól összehoztad! Vagy őt akartad elhívni? - kacagott.
- Nem, nem! Nagyon sajnálom, hogy így felvertük szegényt - mosolygott Brian. – Csak kicsit meg vagyok keveredve, úgy emlékeztem, ez az a szoba.
- Szerintem többet ne próbáljunk ki, nekem úgy tűnik, ebben az állapotban nem fog eszedbe jutni…
- Megvan! A folyosó bal végén van, nem itt! Akkor nem is tévedtem sokat. Gyere!
Elindultak a másik irányba, majd bekopogtak az ajtón, amit Brian Sarah szobájának jelölt meg. Nem kellett sokat várniuk, s az ajtó mögül ezúttal valóban Sarah nézett ki.
- Szia, Steph! És Brian, micsoda meglepetés!- A lányra rá volt írva a megrökönyödés, nyilván fogalma sem volt, mit akar tőle a furcsa páros.
- Nem zavarunk, ugye?- kérdezte gyorsan Steph. Sarah-val régóta jó viszonyban voltak, gyakran együtt edzettek és sokat beszélgettek. Mindennek hála, nem kellett formális udvariasságokra pazarolni az időt. Bár látta, hogy a lány nagyon meglepett, azt is észrevette, hogy nem haragszik.
- Nos, nem… éppen le akartam feküdni- mosolygott rá Sarah. Steph látta, hogy farmernadrágot és egyszerű topot visel boleróval- tökéletes szerelést egy kis bulihoz!
- Szó sem lehet róla! Lemegyünk a bárba szórakozni kicsit, és szeretnénk, ha velünk tartanál- Stephane már húzta is volna magával Sarah-t.

- Hogy most? Nincs már ahhoz kicsit késő?- hüledezett a lány.
- Dehogyis! De nem is akarunk sokat maradni, kis időről van csak szó. Gyere már!
- Na és a gála? Biztos jó ötlet most kihajtani magunkat?- Sarah újabb és újabb kifogásokkal rukkolt elő.
- Egyszer élünk, nem? Sarah, nem mondhatsz nemet- mosolygott hívogatóan.
A lány láthatóan nem tudta, mi legyen, tekintete ide-oda járt a fiúkon, mintha attól félne, csak ugratják. Végül elmosolyodott.
- Hát jó, legyen. Meggyőztetek. Viszont adjatok kis időt, míg rendbe hozom magam, jó?
- Hogyne. Lent leszünk a bárban.
- Rá tudnál beszélni még legalább egy valakit, hogy jöjjön? - Brian most szólalt meg először.
Sarah furcsán nézett a fiúra- nyilván még mindig nem fogta fel, hogy Steph mellett valóban Brian áll. Aztán mosoly ült ki az arcára.
- Azt hiszem, igen. Valaki nagyon rágta a fülemet pár órája, hogy menjünk le kicsit.
- Kicsoda?- kérdezték kórusban a fiúk.
- Maradjon meglepetés- nevetett a lány. - Sietek, lent találkozunk.
Azzal becsukta az ajtót. A két srác- rábeszélőképességükkel roppant elégedetten- jókedvűen indult a lift felé. Elhaladtak egy fali tükör előtt, ahol Stephane magára pillantva látta, hogy szeme rettentően csillog, arca pedig igencsak kipirult.

- Nem lesz gáz, ha esetleg egy fotós így kap lencsevégre minket? - aggodalmaskodott.
- Nyugi, akkor behúzunk neki- vont vállat Brian viccesen, majd elnevette magát.
Leértek a földszintre, s onnan a bárba vették az irányt. Nem volt nagy forgalom, csak pár vendég üldögélt és beszélgetett, de szerencsére nem tanúsítottak a fiúk iránt túlzott érdeklődést. Leültek a pulthoz, és Stephane már rendelt is:
- Nekem egy Mojito lesz- a vendégem vagy, mit iszol?
- Köszönöm- mondta Brian-, legyen egy Pina Colada.
- Egy Pina Coladát kérek…- szólt Steph a pincérnek, majd Brianra nézett-… a haveromnak.
Brian mosolygott. Amíg az italt várták, körbenéztek a helyiségben. Az elegánsan berendezett, félhomályban úszó bár roppant tágas volt. Az asztalok és a pult csak egy részét foglalták el, az út jókora folyosón át vezetett tovább az étterembe. Akár még táncolni is lehetne, olyan nagy hely van itt, gondolta Steph. Észrevett valamit a sarokban- és nem hitt a szemének.
- Te is látod, amit én?- mutatott oda.
Brian szeme elkerekedett.
- Egy zenegép! Hihetetlen! Remélem, működik is.

Felpattantak és a jókora zenegéphez mentek. Elkezdték lapozgatni a zeneszámok listáját- minden jel arra utalt, hogy a gép működőképes.
- Ó, itt az egyik legjobb Safri Duo- album- lelkendezett Brian. – Itt most oltári bulit fogunk csapni!
- És van modern tánczene! Sőt, a jó öreg Britney is- tette hozzá Steph. – Úgy látom, holnap mi nem fogunk gálaprogramot előadni.
- Rá se ránts. Estig lesz időnk regenerálódni- tréfálkozott Brian.- Én benyomom az egyik kedvenc számom.

Bedobta az aprót, majd kiválasztotta a számot. Felcsavarta a hangerőt, közben látta, hogy elkészült a koktél.
- Igyuk meg az italokat, aztán táncoljunk- javasolta.
Újra leültek a pulthoz, miközben dübörgött a zene. Meg sem itták a koktélokat, és a többiek már meg is érkeztek. Nagy örömükre Sarah-val jött a gyönyörű Kiira, a srácok meglepetésére azonban még nem volt vége a sornak. Őket követte Johnny, Tomas, Yu-Na, Miki, Carolina és Valentina.
- Na, milyen vagyok?- nevetett Sarah.
- Szuper!- felelte Steph. – Sikerült őket mind megfűznöd?
- Ó, miután szóltam Caro-nak, ő továbbadta Valentinának, a hír pedig terjedt- s ekkor már a srácok sem akartak kimaradni- kacsintott Sarah.
- Igen, rúgjunk ki a hámból, de rendesen! - szólt Tomas, majd kezet szorított Briannal.
- Ne félj, az meglesz, pajtás- nyugtatta meg Brian.- Bár most át kell váltanunk angolra, s az nem az erősségem- nevetett.
- Szerintem igyunk meg valamit közösen, aztán beszélgethetünk és táncolhatunk- ajánlotta Stephane a többieknek.

Mindenki a pulthoz tömörült italt rendelni. Valentina Brianra nézett, aki rámosolygott a lányra. Valentina viszonozta a mosolyt, majd rögtön összesúgott Carolinával.
- Itt az ideje, hogy jobban megismerjem ezt a lányt- súgta oda Brian Steph-nek.
- Akkor hajrá- súgta vissza Steph sokatmondóan.
Közben megérkeztek az italok. A lányok üdítőt és könnyebb italokat rendeltek, Tomas és Johnny azonban már whisky-vel kezdtek.
- Nos, mindenkinek egészségére- szólt Steph, majd a fiatalok koccintottak. A zenegépből újabb szám csendült fel. Brian a magasba emelte poharát.
- Emberek… kezdődjön a buli!

Folytatása következik!