Tout le monde est le mien (Minden az enyém)

Ragyogó nyári idő volt. A nap szikrázóan sütött, hetek óta egy cseppnyi esőt sem láttak Poitiers lakói, egész Franciaországban szárazság tombolt. A hőmérő sosem csúszott harmincöt fok alá, az emberek máris a globális felmelegedés okozta következményekről suttogtak egymás között, s hogy bizonyára Amerikának is nagy szerepe van ebben, hiszen nem írta alá a kiotói egyezményt, s továbbra sem hajlandó csökkenteni károsanyag-kibocsátását. A legtöbbekben ez felháborodást váltott ki, de mégiscsak volt valaki, akit egyáltalán nem is érdekelt ez az egész, a város parkjának egyik padján végignyúlva sütette magát, napszemüveg mögé rejtve szeplőktől csillogó arcát és szürkészöld szemeit. Teste teljesen átforrósodott, de nagyon jólesett neki, hiszen egész reggel a hűvös csarnokban jócskán átfázott. Kezeit a feje alá tette, s egyenesen a napba nézett. Azon töprengett, vajon miért történik meg minden ismert emberrel ugyanaz: hogy amint kiemelkednek a szürkeségből, a legtöbben már csak az ismertségük miatt akarnak közel kerülni hozzájuk. Nem értette, hogy lehet az emberekben ennyi haszonelvűség, néha sírni tudott volna a gondolattól, hogy vele is ez történik. Már alig talált valakit maga körül, akiben teljesen megbízhatott. A családja, a legjobb barátai és az edzője, ők voltak a támaszai, hogy fel tudja dolgozni a világbajnoki címmel járó felhajtást.

Szinte beletemetkezett a munkába, gáláról gálára járt, s elkezdte egy teljesen új program összeállítását, úgy érezte, ideje lenne váltani. Hetekig gondolkodott, hogy milyen zenére készíthetne új rövidprogramot és kűrt. Elege volt már a nők bálványa szerepből, valami nyugisabbra, érzékibbre vágyott, mígnem egy nap kapott egy cd-t egy magyar rajongójától. Nagy riválisának Plushenko-nak egyik kedvence volt a lemez előadója: Edvin Marton. Hajtotta a kíváncsiság, hiszen a lány csupa szépet írt neki a lemezről, ezért este főzött magának egy nagy adag kakaót, behúzta a függönyöket szobája ablakán, betette a cd-t, s elnyúlt az ágyán.

Teljesen belemerült a zenébe, egy óra alatt álomba is szenderült, s álmában egyetlen ritmus járt csak a fejében. Felébredve is egyre csak ezt dúdolgatta, így magával vitte a lemezt az edzésére, hogy majd meghallgatja ez a dalt újra. Újra meghallgatta. Aztán újra és újra. Így döntött végül a Dark Angel mellett, s Jean-Christophe szerint is kiváló kűrzenének bizonyult. Brian izgult a fogadtatás miatt, de már hozzászokott, hogy minden programváltáskor összeszorul a gyomra. A rövidprogramhoz szeretett volna viszont valami karizmatikusat, Jean segítségével talált rá egy dalra, a Queen I want it all című számára. Ma reggel is ezt gyakorolta, már egészen szépen összeállt a program.

Egyszer csak arra eszmélt, hogy elsuhan felette egy árnyék, s léptek zaját is hallotta. Felnézett, s csak annyit látott, hogy egy lány az. A lány leült a szökőkút szélére, belelógatta a lábát, a topját pedig ledobta, s bikiniben napozott tovább. Innentől kezdve Brian őt nézte kitartóan. A finoman lengedező szellő belekapott a lány vörösesbarna hajába, s gyengéden játszadozott vele. Felvett némi vizet a markába, s belesimította a hajába, Brian pedig egyre ellenállhatatlanabb vágyat érzett arra, hogy ő is a szökőkútban hűtse le magát, de addig-addig álmodozott, míg a lány ránézett az órájára, visszavette a felsőjét, felhúzta a papucsát, s elindult a macskaköves úton…

Brian azonnal felugrott, s elindult utána…egy pillanat műve volt az egész, tudni akarta, hogy merre lakik ez a gyönyörű lány, hogy ki ő, mit csinál, van-e barátja…mindent tudni akart róla…Így aztán a lányt követve végighaladt a parkon, a főutcán s végül a város nyugati részén kötött ki, az egyetemi kollégiumoknál. Megállt egy fa mellett, s a vörös szépség formás fenekét csodálva már csak az ajtó csapódására ocsúdott fel. De legalább ezt megtudta…ha holnap is eljön, talán…
Délután két óra volt, s Brian hazaindult. Otthon belépett az előszobába, s máris édesanyja hangját hallotta:
 Szervusz kisfiam! Milyen napod volt?
 Szia anya… mi az ebéd?
 Csirkés ragu… de nem válaszoltál…
 Ja, hogy milyen napom volt? Olyan, mint a többi… azaz mégsem…
 Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Raymonde némi aggodalommal a hangjában.
 Ma a parkban napoztam egy kicsit, és láttam egy gyönyörű lányt…- kezdte
 Nahát, kisfiam, ez nem újdonság… elég sokan vannak, akik tetszenek neked…
 Ez most más volt…
 Persze, mindig más…
 Tudod mit, anya… inkább hagyjuk ezt, éhes vagyok… - sóhajtott Brian lemondóan.
 Rendben, máris hozom a levest.

Brian leült az asztalhoz, de szinte gépiesen evett, az agya egyre csak a lányon járt. Elhatározta, hogy másnap edzés után azonnal a kollégiumoz megy, hátha láthatja őt. Este elment teniszezni, s csúfos arányban vesztett, a bukás ötven eurójába került, ennyiben fogadott a barátjával, de nem tudott a meccsre koncentrálni.
Félidőben azonban meglátott valamit a szomszéd pályán, ami végképp elvonta a figyelmét. Ez pedig egészen véletlenül a délelőtt látott vörösesbarna hajzuhatag volt. Viselője nevetve megfordult, majd összepacsizott partnerével, s zsebre vágta a nyereményét. Miközben összeszedte a pályán szétgurult labdákat, feltűnt neki, hogy a túloldalról egy barna hajú, kicsit görbe orrú, fehér pólós srác őt nézi kitartóan. Gondolt egy merészet és odakiáltott neki:
 Szeretnéd, hogy téged is elverjelek?
Brian kicsit megdöbbent, de vette a lapot…:
 Úgy gondolod, menni fog?
 Miért ne menne? Úgy látom Francois is leterített…Őt múlt héten ötször vertem el…
 Csak rossz passzban vagyok. – védekezett Brian, de máris tetszett neki a lány cserfessége és lazasága.
 Az nem számít. Az akarat a lényeg. Ha nyerni akarsz, menni fog…
 Oké, mennyiben játszunk? – kérdezte Brian.
 Ötvenben. Annyiban szoktam. – szólt hátra a lány, miközben megigazította a hálót.
 Jobb ötletem van…
 Éspedig?
 Ha nyersz, tied az ötven…De ha én nyerek…akkor…- szólt töprengő hangon…
 Akkor mi lesz? – kérdezte a lány kissé gúnyos hangnemben.
 Nos, akkor holnap délben velem ebédelsz…- mondta mosolyogva Brian.
 Magyarul ki akarsz kezdeni velem…- állapította meg…
 Ugyan…- szólt bűbájos hangon Brian…- kedves..
 Evelyn vagyok, szólíts Eve-nek. – szólt közbe a lány.
 Kedves Eve, ki mondott ilyet? Az én ajánlatom csak egy ebéd…feltéve ha én nyerek. Ha nem tetszik, próbálj meg elverni…- ajánlotta Baboo mosolyogva.
 Látszik, hogy nem ismersz… - nevetett fel Eve. – Játsszunk. Te szerválsz, nem szeretek kezdeni.

Eve alaposan megizzasztotta Briant, aki nem számolt vele, hogy tényleg ilyen erős ellenfél a lány. Néha kicsit el is bambult, öntudatlanul is Eve formás testrészein akadt el a tekintete, ilyenkor aztán lecsúszott a pontokról. El is vesztette a játszmát. Eve éppen begyűjtötte Briantől az ötven eurót, de Baboo nem tudott nyugodni a vereségtől, bántotta a büszkeségét, így azonnal visszavágót kért, de csak nehezen sikerült meggyőznie a lányt egy újabb meccshez.
 Az ajánlat ugyanaz. – szólt cinkosan Baboo. – Ötven kontra ebéd.
Ezúttal eredményesebb volt. Csak az járt a fejében, hogy nem szalaszthatja el a lányt, így minden ütésére nagyon figyelt. Háromnegyed óra játék után 6:2, 3:6, 6:2 arányban simán verte. Eve hatalmasat sóhajtott. Ez volt a héten az első veresége.
 Tényleg jól játszol…- szólalt meg. – Azt hittem, hogy csak a szád ilyen nagy…de el kell ismernem…
 Kösz – mondta Brian, s hozzáfogott a labdák összeszedéséhez. – Mondjak helyet, vagy te választasz?
 Mire gondoltál?
 Van egy hely a belvárosban, amit nagyon szeretek. A Jamie’s. Szerintem istenien főznek.
 Akkor én választok inkább…- szólalt meg hirtelen Eve.
 Miért? Nem szereted azt a helyet?
 Más okom van rá… Ugyanis… - s eközben a lány ráharapott az ajkára, nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e a mondatot, mert tetszett neki srác, bár fogalma sem volt róla, hogy ki ő, hiszen még csak két hete érkezett Poitiersbe… - ugyanis ott dolgozik a barátom…
Brian hirtelen felnézett a „barátom” szó hallatára. Ránézett a lányra, majd földhöz vágta az összes labdát, s kiviharzott a pályáról. Eve felállt, majd sóhajtott egyet. Sejtette, hogy így fog reagálni a srác. Elkezdte összeszedni a szétgurult labdákat. Már vagy ötöt begyömöszölt a zsebébe, amikor lépteket hallott a háta mögött. Miközben felállt, erős karokat érzett a vállán, s csak annyit hallott:

 Tudod mit? Nem érdekel…
S hirtelen csak azt érezte, hogy forró ajkak kezdik csókolni… - egy pillanatra visszacsókolt, aztán ellökte magától Briant.
 Mégis mit képzelsz? – kiáltott rá…
De Brian nem húzódott vissza:
 Csak annyit mondtam, hogy nem érdekel, hogy barátod van. S hogy…hogy ha kell, megküzdök érted…
 Oh persze, macsó duma… hiszen nem is ismersz… - nevetett fel Eve felháborodva. – Tényleg, hogy is hívnak téged?
 Ezek után még érdekel? – nézett fel Brian. – Egyébként Brian vagyok. Brian Joubert.
Most Eve-en volt a sor a csodálkozásban.
 A műkoris Brian Joubert?
 Eltaláltad… csak nem hallottál már rólam? – kérdezett vissza Brian gúnyosan.
 Egész véletlenül láttam a legutóbbi vb kűrödet. Pazar volt. Bár megjegyzem, ha kisebb koromban nem hagyatják abba velem a korit, lehet, hogy én is világbajnok lennék, akárcsak te…

 Tudsz korizni?
 Nem is rosszul. Most mondtam, hogy jól ment, de abbahagyatták velem. De ez egy szomorú történet. És nem hiszem, hogy érdekelne. – mondta a lány, s közben kitartóan rugdosott egy földdarabkát-
 Ha szeretnéd elmondani, meghallgatlak…és érdekel is. – mondta Brian.
 Biztos, hogy hallani akarod?
 Persze. – szólt Brian. – Bármi, ami veled kapcsolatos, érdekel…
 Na jó. – egyezett bele Eve. - 4 évesen kezdtem korizni. Nagyon gyorsan tanultam, hatalmas jövőt jósoltak nekem, bár ezekre a dolgokra inkább csak a gyerekkori naplóimból emlékszem. Anya választása volt, hogy korizzak, apám mindig is teniszezőt akart faragni belőlem. Egy ideig együtt csináltam a kettőt, 13 voltam, amikor egy edzés után hazafelé tartottunk anyával egy dühöngő vihar közepette. Egész Dunkerque fölött ítéletidő tombolt. És…- Eve szemében könnycseppek jelentek meg – a kocsinkra rázuhant egy fa, amit kicsavart a szél. Akkor veszítettem el Őt…- Ekkor Eve szeméből már potyogtak a könnyek, Brian pedig védelmezően ölelte magához az esti szürkületben, ott, a salakpálya kellős közepén ülve. – Aztán alig egy év múlva apám újra megnősült. Feleségül vette a barátnőjét, akivel már egy ideje csalta anyát. Már szóba se tudtam állni vele, teljesen elszakadtunk egymástól. De még mindig ő parancsolt nekem. Elérkezettnek látta az időt, hogy teljesen a tenisz töltse ki az életem, s abbahagyatta a velem a korizást. Egyáltalán nem érdekelte, hogy én másként akarom…

Szemét! – suttogta maga elé Brian.
 Mi? – kérdezte Eve…
 Semmi, csak…
 Ja, szidd csak nyugodtan, szerintem lepereg róla, és egyáltalán nem is érdekel...azt hiszed, jelent nekem bármit is a junior eb címem? Nagyon tévedsz…Hogy itt vagyok a pályán, az azért van, mert valamiből élnem kell, valamiből a sulit is fizetnem kell…
Brian még szorosabban ölelte magához Eve-et, de lány esze már azon járt, lehet ostobaságot csinált azzal, hogy a fél életét kiteregette egy idegennek. Közben teljesen besötétedett, s kezdett hűvös lenni. Brian ráterítette Eve vállára a melegítőfelsőjét, s hogy kicsit jobb kedvre derítse, a csillagképekről kezdett neki mesélni…Majdnem este tizenegy óráig beszélgettek.
 Lassan mennem kellene. – szólalt meg Eve.
 Hazaviszlek… - ajánlkozott azonnal Brian.
 Ugyan, nagylány vagyok már, tudok vigyázni magamra.
 Ragaszkodom hozzá. Gyere. Elviszlek.
 Nocsak, te mindenben ilyen erőszakos vagy?
 Öhm… nem, csak amit igazán akarok. Olyankor nem engedek.
 Akkor megadom magam.
 Nagyon helyes, odakinn áll a kocsim.
 Gondolom valami szuperjárgány!? – jegyezte meg Eve félhangosan.
 Igen is, meg nem is. – vágta rá nevetve Brian. – Egy Opel, korábban szponzorauto volt, aztán megvettem.

Közben kiértek a kocsihoz. Brian kinyitotta Eve-nek az ajtót, s alig indultak el, majdnem lebukott, hiszen jó irányba indult el, de Eve csak csodálkozott…
 Honnan tudod, hogy merre lakom?
 Csak erre szoktam bemenni a belvárosba… - vágta ki magát Baboo. – Szóval merre laksz? – kérdezte.
 A nyugati negyedben, az egyetemi koleszban.
Mikor átértek a nyugati negyedbe, s Brian beállt a parkolóba, kisegítette Eve-et.
 Akkor holnapra maradhat az ebéd? – kérdezte cinkosan.
 Hát…
Ekkor Brian döntött…mélyen Eve szemébe nézett, magához húzta, s újra megcsókolta, sokkal szenvedélyesebben, mint néhány órával ezelőtt. Maga is meglepődött, de Eve ezúttal nem tiltakozott. Belesimult Brian karjába, s csak csókolták egymást, perceken keresztül. A füves parkban tücskök hegedültek, s leereszkedett a balzsamosan lágy éjszaka. Baboo szórakozottan játszadozott Eve hajával. Már majdnem éjfél volt, mire elengedték egymást. Eve felkocogott a lépcsőn, hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, mintha egyetlen tollpihe lenne a teste. Nem érdekelte már az a tegnapi veszekedés Alex-szel, szinte simogatta a gondolat, hogy Briannak úgy tetszett meg, hogy semmit nem tudott róla. Lezuhanyozott, beledőlt az ágyába, s mosolyogva aludt el. Mégiscsak örült annak a vereségnek.

Reggel kész sms-dömpingre ébredt. Egyrészt az esti meccskihívások, és Alex is kereste. Eve unottan olvasta végig az üzeneteket, s lemondóan sóhajtott. A végére járt Alex-szel a kapcsolatuk, de jól felfogott érdekei kötötték hozzá. Szégyellte is magát emiatt, de egyelőre szüksége volt valakire, aki mellette áll. De hogy miért éppen Alex? Már ő sem tudta. Két hónapja egy dunkerque-i teniszversenyen ismerte meg a poitiers-i étteremtulajdonos férfit, aztán valahogy egy pár lett belőlük. De sosem érezte azt a különös bizsergést, amiről úgy gondolta, hogy a szenvedély záloga. Életében eddig egyszer érezte csak. Tegnap este. Abban a pillanatban, amikor Brian először megcsókolta. Meg is ijedt tőle, s utólag azon gondolkodott, vajon volt-e értelme emiatt annyira otrombán és ostobán viselkedni a fiúval. De remélte, hogy a tegnap éjszaka és a mai ebéd mindent helyrehozhat.

Brian már reggel hét óra óta a pályán volt. Már teljesen stabilan tudott három négyfordulatost ugrani egy kűrön belül, de érezte, hogy ez egy év múlva nem biztos, hogy elég lehet ahhoz, hogy újra világbajnok legyen. Gyakorlás közben is Eve-re gondolt, s közben teljesen spontán többször hatalmas mosolyra szaladt a szája, Jean is meg volt lepődve rajta, hogy mostanában teljesen letargiás tanítványa ilyen vidám. Lassan közeledett a tíz óra. Brian teljesen átfázva siklott le a jégről. Még néhány taktikai dolgot egyeztetett az edzőjével, aztán belépett az öltözőbe, felhúzta a cipőjét, s egy könnyű nyári sortban és egy fehér, rövid ujjú ingben lépett ki az ajtón. Felült a motorjára s a park felé vette az irányt. Leállította a parkolóban, s leült a szökőkút melletti padra, oda, ahonnan tegnap először látta Eve-et.

Eközben Eve gondolatai is kalandoztak, sehogy nem haladt előre a kvalifikációs vizsgafeladatával, ahová egy kulturális rendezvény-bonyolító cég számára kellett weblapot terveznie. A lány ugyanis webdesignernek tanult. Miután semmi értelmes nem jutott az eszébe, úgy döntött sétál egy kicsit, s keres valamit, ami ihletet adhat. Útközben beugrott pár percre Alexhez, de az agya egyre csak Brianen járt. Alex is észrevette, hogy valami nem stimmel a lánnyal, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, úgy gondolta, idővel majdcsak megbékél a barátnője, hiszen eddig is sikerült kiengesztelnie. Leült mellé, s beszélgetni próbált vele, Eve azonban csak tőmondatokban, igenekkel és nemekkel felelt, s egyre csak az órát nézte, de alig tudott elszabadulni.

Alexnek feltűnt, hogy siet valahová a lány, de nem hajlandó elmondani, miért, ezért úgy döntött a végére jár a dolognak. Eve kilépett az étteremből, s Alex csak annyit látott, hogy a barátnője végigsiet a főutcán, s a park felé veszi az irányt. Itt már nehezen tudott csak a nyomában maradni, tartott tőle, hogy észreveszi. S ekkor jött a hidegzuhany. Eve odalépett a szökőkút mellett üldögélő Brianhez, aki azonnal felpattant, puszit adott a lány arcára, majd egy szál rózsát nyújtott felé, s elindultak. Alex dühében belerúgott a mellette lévő fába, s úgy döntött, egy kis kerülővel a park túloldalán megvárja őket. Alig negyed óra múlva értek Eve-ék a főkapuhoz, s csak akkor vették észre, hogy társaságuk van, mikor Alex előlépett a kapu mögül:
 Szervusz Brian…Látom megint ott vagy és azzal, ahol és akivel nem kellene…
 Alex Montel. Te meg mi a fenét keresel itt?
 Ezt én is kérdezhetném. És arra is kíváncsi lennék, hogy mit csinálsz itt a barátnőmmel?
 A barátnőddel? Eve említett valamit…de azt nem mondta, hogy a város legnagyobb patkányát sikerült kifognia…
 Persze. Eve semmit nem mondott. Soha senkinek nem mond semmit, csak mindig ott van, ahol hasznot lát.
 Ugyan Alex, hagyjuk ezt…már tegnap megbeszéltük.. – szólt hozzá a beszélgetéshez Eve.
 Hogy megbeszéltük? Hozzám vágtad a konyhakendőt! Ez igazán profi beszélgetés volt!
 Tudod mit? Ha nem tetszik hagyjál békén! – emelte fel a hangját Eve.
 Tudod Brian, én a helyedben nem bíznék meg benne…előbb inkább megismerném… - szólt Alex.
 Semmi közöd hozzá, hogy kiben bízom meg és kiben nem…
 Te pedig Eve, jobb ha tudod, hogy idén te vagy a harmadik, akit lenyúlt tőlem. Nem kispályás a srác..
 Igen? És tudod mit? Nem érdekel. – de közben úgy érezte, mintha egy hatalmas tőrt döftek volna a szívébe.

A három fiatal immár egymástól egy-egy méter távolságra állt, s a beszélgetés beszúródó tüskéitől gyanakodva méregették egymást, majd Alex hátat fordított nekik, s hazaindult. Csak Brian és Eve maradtak ott, a kapu mellett.
 Eve, mi igaz ebből? – kérdezte Brian.
 miből?
 Amit ez a barom mond…
 Te még hiszel neki? Jézusom Brian, ha ismered, akkor tudnod kellene milyen…
 Egyszer már igaza volt. – szólt csendesen a fiú. – Akkor nem hallgattam rá, és megbántam. Annak ellenére, hogy ki nem állhatjuk egymást. Szóval mennyi igaz abból amit mondott…?
 Semmi. – válaszolt a lány. – Hiszen mielőtt nem mondtad a neved, fogalmam sem volt róla, hogy kivel játszom.
 S akkor ellöktél magadtól…mikor először megcsókoltalak…
 …csak mert váratlanul ért…
 …de mikor már tudtad ki vagyok, nem tiltakoztál…- folytatta Brian…
 Én azt hittem, tényleg tetszem neked….először teljesen hülyének néztelek a pattogásod és a macsó dumád miatt, de amikor beszélgetni kezdtünk, egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy kár volt elsőre ítélkezni…s mivel Alex semmit nem jelent már nekem, arra gondoltam, miért ne próbálhatnánk meg…- magyarázta Eve. – de lehet, hogy mégis félreismertelek. Nem vagyok igazán jó emberismerő… És most még az is, hogy én vagyok a harmadik! Ez mit jelentsen? Elmagyaráznád?
Brian percekig csak nézte a lány arcát.
 Ezen még gondolkodnom kell. Túl sok volt ez most hirtelen.
Adott egy puszit a lány arcára, s annyira elborította a vágy egyetlen pillanat alatt, hogy röviden, de szenvedélyesen megcsókolta, majd felült a motorjára, s elhajtott.

Eve némán nézett maga elé. Semmit nem értett. Ő nem ilyennek képzelte Briant. Ő is elindult, útközben vett egy üveg bort, felment a szobájába, s betett egy raggie cd-t. Egy fél óra alatt megitta bort, s bódult állapotban őrült vágya támadt…
Brian leállította a motort kedvenc kávézója előtt, s belépett az ajtón:
 Szia Tamara…
 Ah, Brian…azt hittem elvesztél, mostanában ide sem dugtad az orrodat…
 Sok dolgom volt…- védekezett Brian.
 Kérsz valamit inni?
 Csak ha van abból az isteni narancsos-banános turmixból… - húzódott mosolyra a szája, de szeme továbbra is komor volt.
 Persze hogy van…egy perc, és utána elmondhatod, hogy mi bánt ennyire…- szólt hátra a lány.
 Honnan gondolod, hogy bánt valami?
 Jaj Brian, úgy teszel, mintha nem gyerekkorunk óta ismernénk egymást…az arcod minden rezdülését ismerem…Szóval mi a probléma?
 Kettőt találhatsz….
 Amikor koris problémád van, akkor inkább dühös szoktál lenni. Tehát valószínűleg egy lány…
Brian megadóan dőlt hátra a széken…
 Jobban ismersz, mint én saját magamat…
 Mondd el… nem szeretlek így látni téged…
 Már megint egy olyan lányra vetettem szemet, aki Alex Montel barátnője..
 Hát, nem tudod megtagadni önmagad…- húzta szomorú mosolyra a száját Tamara.
 …de most nem tudtam róla…tegnap a teniszklubban akadtam össze vele, s egyetlen perc alatt beleszerettem…

És ő?
 Nem tudom…először kicsit távolságtartó volt, de aztán a fél éjjelt átbeszélgettük, úgy éreztem, sínen van a dolog…megbeszéltünk mára egy ebédet, Montel meglátott minket és elkezdett balhézni.
 Mióta izgatod magad rajta, hogy Alex mit gondol?
 Nem az a baj, hogy mit gondol, hanem amit mondott… - sóhajtott Brian.
 Mert mit mondott?
 Hogy Eve mindig csak ott van, ahol hasznot lát…s hogy nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. S Eve teljesen zavarba jött ettől…
 Jaj Brian…te mindig csak az orrodig látsz…Mikor leszel képes végre felnőtt módjára gondolkodni?
 Mégis mit vársz tőlem, Tamara?- csattant fel Brian.
 Csak azt, hogy ne légy ilyen szűk látókörű! Alex ott tesz neked keresztbe, ahol csak tud…! Az a fickó egy mosolygó hóhér…!
 Talán igazad van… de akkor sem tudom, mit kellene tennem… Most Eve-et is megbántottam…
 Mert konok és forrófejű vagy…
 Az lennék? – nézett fel Brian a szeme sarkából Tamarára.
 Az vagy. És ezen változtatnod kell… Menj és kérj tőle bocsánatot! Talán még helyrehozható…
 Igazad van… megyek, megkeresem őt.

Brian kiszürcsölte turmixa maradékát, majd megköszönte Tamarának a beszélgetést, kilépett, s motorját a parkolóban hagyva elindult a nyugati negyed felé…Sebesen haladt, aztán pedig már futott is. Át a parkon, a bokrokon, a forgalmas úton…keresztülgázolt mindenen, csak egy dolog érdekelte: Eve mellett lenni minél hamarabb. Teljesen kifulladt mire odaért. Belépett az ajtón, s a listában Eve szobaszámát kezdte keresni. A közepén meg is találta, s közben reménykedett, hogy a lány otthon van. Felszaladt a harmadik emeletre, végig a folyosón, s leghátul találta meg a 320-as szobát, ajtaján dekoratív kis névtáblával. Dörömbölni kezdett az ajtón:
 Eve! Eve!
Odabentről azonban nem jött válasz.
 Eve! Brian vagyok! Engedj be!

Ismét nem kapott választ. Először azt hitte, nincs otthon, de nem értette, hogy akkor miért szól a zene odabentről. Lenyomta a kilincset, s az ajtó engedelmesen kinyílt előtte. Belépett, s hirtelen fel sem tudta fogni, miért van nyitva az ajtó, mikor nem látta Eve-et sehol. Körülnézett, s mikor elért az ágyig, meglátta a lányt s ijedtében felkiáltott, majd a szája elé kapta a kezét. Eve ájultan feküdt a földön, mellette a széttört borosüveg szilánkjai, a csuklójából pedig vékony csíkban szivárgott a vér, s már kezdett kisebb tócsába gyűlni a padlón. Brian azonnal letérdelt hozzá, kitapintotta a pulzusát, ami még nem lassult le teljesen, s lélegzett is a lány. Baboo körülnézett, hogy mivel tudná megállítani a vérzést, de hirtelen nem talált semmit, ezért leszakította az ingje egy darabját, s azonnal szorítókötést tett Eve karjára. Most igazán nagy hasznát vette az elsősegély tanfolyamnak, amit annyira utált, amikor vezetni tanult.

Belépett a fürdőbe, benedvesített egy törölközőt, majd a lány tarkójára tette, s azon gondolkodott, hogy mennyire súlyos az állapota. Pár perc alatt épp arra az elhatározásra jutott, hogy kihívja a mentőket, amikor Eve megmozdult a karjában. A hűlni kezdő levegő és a nedves kendő kezdte magához téríteni. Brian megkönnyebbülten sóhajtott fel, szorosan ölelte magához a lányt, s a szemei megteltek könnyel. Nem tudta őket megállítani, de nem is akarta, úgy érezte, valami nehéz súly, a félelem távozik belőle…
Eve közben felnyögött, majd kinyitotta a szemét, s először fel sem fogta az egészet..
 Hol vagyok? – motyogta. Ebben a pillanatban még Briant sem ismerte fel.
 Eve, végre magadhoz tértél…- sóhajtott fel Brian. – jaj édesem, hogy lehettél ilyen kis buta, miért kellett ezt tenned? Úgy megijesztettél…
 Brian? – kérdezte tétován a lány, most kezdett csak ismerőssé válni számára a hang.
 Igen Eve, én vagyok… - suttogta a fiú, egész közel hajolva a lány arcához… - Hogy érzed magad?
Eve ránézett a karjára, s meglátta rajta a kötést..
 Kicsit szédülök, de azt hiszem, megmaradok… – s közben mosolyra húzódott a szája.
 Azt hiszed ez annyira vicces? Meg is halhattál volna…Ha Tamara nem beszél rá, hogy keresselek meg, s nem jövök időben…
 Ki az a Tamara? – kérdezte Eve.
 Egy gyerekkori barátom…

Közben Eve megpróbált felállni, de még túl gyenge volt, ezért Brian felemelte, feltette az ágyra, ráterítette a takarót, ő maga pedig elnyúlt mellette, s tekintetét a lányéba fúrta.
 Mondd, miért kellett ezt tenned? – kérdezte szomorúan.
 Nem tudom…nem láttam kiutat… - suttogta a lány.
 Mindenhonnan van kiút, az ostobaság nem megoldás. – felelte Brian.
 Te ezt nem értheted…az egész életem, Alex és most te is…azt sem tudom már, hogy mi történik velem…
 Csak akkor érthetem meg, ha elmondod. Csak akkor segíthetek.
 Mit szeretnél hallani?
 Mindent, mindent, ami ide vezetett. De főként Alexra vagyok kíváncsi…Hogy jöttél össze vele?
 Véletlen volt, aztán megszoktam, hogy biztonságot nyújt nekem apámmal szemben. De nem szeretem őt. – sütötte le a szemét a lány.
 S úgy érzed, érdemes ezért egy rossz kapcsolatban élni?
 Mostanában egyre nehezebb volt már… szabadulni akartam, de nem engedett el magától. Azzal zsarolt, hogy néhány kompromittáló képemet felrakja az internetre…s azt hiszem, meg is fogja tenni, amint elhagyom őt. Egyszer már leformáztam a gépét, de szerintem vannak másolatok, hiszen tudja, hogy értek a számítógéphez.
 Az a mocsok. Egyszer még megölöm! - csattant fel Brian. – Hogy tud ilyen szemét lenni?
 Délelőtt még azt mondtad, egyszer rá kellett volna hallgatnod, de nem tetted…miért? – hozta fel a lány.
 Ez egy egyszerű dolog, néhány évvel ezelőttről. Akkor még nem voltunk ennyire keresztben, s ismerte az akkori barátnőmet. Figyelmeztetett, hogy rossz vége lesz, mert a lány csak bulvárcélokra és hírverésnek használja a kapcsolatunkat, de én nem hallgattam rá. S a végén nekem is olyan fotóim jelentek meg az interneten, amelyeket nem akartam nyilvánosságra hozni. Nemrégiben pedig bepereltem, mert néhány újságban marhaságokat nyilatkozott rólam. Azóta nagyon óvatos vagyok.
 S ma Alex szavaiból úgy vetted ki, hogy én is ilyen vagyok… - állapította meg a lány.
 Csak megzavart, amit mondott. Mondom hogy óvatos vagyok. – nézett mélyen Eve szemébe Brian.
 Meg kellett volna hallgatnod…
 De én forrófejű és konok vagyok…

Eve váratlanul elnevette magát.
 De szép beismerés…
 Tamara mondta, s azt hiszem igaza is van…jobban ismer, mint én magamat. Hiába, már kétévesen is együtt játszottunk a homokozóban…- révedt el az arca.
 S hogyhogy nem jöttetek össze?
 Hogy miért? Nem is tudom, tizenhat évesen szóba került a dolog, de annyira jó barátok voltunk már akkor is, hogy nem nőként tekintettem rá, s ez így van a mai napig. Minden hülyeségben benne van, s ő az, akivel bármikor beszélhetek, bármiről. Végtére is 23 évesen nem beszélhetek meg mindent az anyukámmal. De rólad beszéljünk inkább…Mondd el mi bánt…- kérte Baboo mélyen Eve tengerkék szemébe nézve.
Eve nekikezdett a mesélésnek, s mire nagyjából a végére ért, éjfél körül járt az idő, de szobában még mindig világos volt, pont odasütött a telihold. Még mindig ott feküdtek az ágyon, egymás mellett. Eve felemelte a takarója szélét:
 Maradj itt még… - kérte.
 Persze hogy maradok, ez nem lehet kérdés. – mosolyodott el, s bebújt a lány mellé.
Átölelte, s reggel ugyanígy ébredtek.

Eve már jobban érezte magát, s miközben Brian ébredezett ő már lezuhanyozott, feltakarította a padlóról az üvegdarabokat és a vérfoltokat, s most értette csak meg, milyen felelőtlen volt. Nekiállt reggelit készíteni, mikor Brian kezét érezte a derekán.
 Jó reggelt gyönyörűm…
 Neked is jó reggelt…- köszöntötte a lány.
 Hmm…de finom illata van…honnan tudtad, hogy a palacsinta a kedvencem?
 Nem tudtam, csak nekem is ez a kedvencem…, de ezek szerint eltaláltam az ízlésedet…
 Bizony ám! – nézett rá Baboo mosolyogva. – Hogy érzed magad?
 Jobban mint tegnap. Azt hiszem, megnyugodtam kissé, jót tett, hogy elmondtam ami fájt…
 Mutasd a karodat! – kérte Brian.
Eve odanyújtotta a kezét, a kötést foltokban átütötte a vér.
 Az a szerencse, hogy nem találtad el az ütőeret. – nézett rá Brian. - A kocsimban van elsősegély-doboz, de az most otthon van…gyere át hozzám, átkötöm neked.
 Köszönöm. Azt hiszem, nem lehetek elég hálás, hogy megmentettél…annyira hülye voltam…- kezdte bűnbánóan a lány…
 Csssst. – tette az ujját Eve ajkaira Brian. – Ne mondj semmit, felejtsük el ezt. Hidd el, minden rendbe jön.
 Honnan tudod ilyen biztosan?
 Mert én itt leszek veled, s vigyázni fogok rád. – suttogta Eve fülébe, s a lány megborzongott a forró lehelettől.
 Együnk. – javasolta Eve.
 Mindjárt, de még mondanom kell előtte valamit…
 Igen? – fordult oda újra Eve.
 Csak annyit, hogy szeretlek. – nézett Eve szemébe Brian, majd a tenyerébe vette az arcát, s megcsókolta.

Percek múlva engedte csak el a lányt.
 Szóval reggeli után beugrunk hozzám, aztán kijöhetsz velem az edzésemre, ha van kedved.
 Csak ha én is korizhatok…- nézett rá Eve kacéran.
 Ez nem kérdés, kíváncsi vagyok, mit tudsz…ha olyan jól korizol, mint ahogy teniszezel…
 Megmutatom, hogy még mindig megy a tripla flip… - szólt Eve, s elővette a korcsolyáját a szekrényből.
 Hmmm… - gondolkodott el mosolyogva egy pillanatra Brian. – lehet, hogy az első szenior eb-címed már műkoriból lesz?
 Nem lenne rossz…- nézett rá Eve. – Gondolod, hogy menne még úgy, hogy öt éve csak hobbiból korizom?
 Biztos vagyok benne. – bújt hozzá Brian. – Mert szeretlek, s ez rengeteg erőt fog adni mindkettőnknek. Quand tu es avec moi, tout le monde est le mien.
 Hiszek neked. – suttogta a lány, s szorosan átölelte Briant. – S mostmár magamban is hinni fogok. Megígérem.

Éppen átértek Brianékhoz, amikor a fiú sms-t kapott Jean-Christophtól, hogy a kisfia belázasodott, ezért csak a délutáni edzést tudja megtartani. Így egy kicsit átszerveződött a napja, de ezt egyáltalán nem bánta. Leültek a konyhaasztalhoz Eve-vel, s Brian áttisztította a lány sebét, majd átkötözte. Aztán főzött mindkettejüknek egy-egy kakaót, s beültek a hűvös szobába megnézni egy filmet. Erre figyeltek a legkevesebbet persze, egész nap csak egymással voltak elfoglalva. Délután hatkor elindultak az edzésre, Jean-Christophe gondterhelt arccal várta tanítványát, viszont nagyon örült neki, hogy sokkal jobb a kedve, mint máskor.

Eve ügyessége még Jean-t is meglepte, hiszen az Axelt és a Lutz-ot kivéve mindenből megugrotta a triplát, hiába az az öt év, a teste nem felejtett. Brian azonnal fel is vetette, hogy akár Veronique is foglalkozhatna a lánnyal, hiszen neki most nincs saját korisa. Eve-nek tetszett az ötlet, s rendkívül élvezte azt is, hogy végre élőben láthatja korcsolyázni a híres Brian Joubert-t.
Este nyolckor, az edzés végén Jean lesiklott a pályáról, s azonnal hazaindult a feleségéhez és a kisfiához. Brian és Eve Brian öltözője felé vették az irányt. Lehúzták a korcsolyáikat, mindketten átöltöztek, s mielőtt kiléptek volna az ajtón, Brian a karjába vette a lányt, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Eve ebben a pillanatban megértette, mit akar a fiú, s ugyanolyan szenvedéllyel csókolt vissza, tudtára adva, hogy ő is akarja. Brian elfordította az ajtóban a kulcsot…lekapcsolta a villanyt, s végigdöntötte Eve-et a padon. Úgy érezte, soha nem szeretett még nőt így, pedig még csak két napja ismerte, olyan volt, mintha ezer éve együtt lennének. Most érezte először, hogy soha többé nincs elérhetetlen dolog a világon, csak Eve legyen vele, s így szeressék egymást, mint ezen az éjszakán, így lüktessen körülöttük minden, mint ahogyan most ők, s ugyanígy emelkedjenek az égig, majd zuhanjanak a mélybe.

Reggel fél hétkor Brian telefonja csipogott, erre ébredtek fel mindketten, s Briannek ekkor jutott eszébe, hogy hét harminctól neki edzése van. Felöltöztek, s Brian épp kilépett az öltözője ajtaján, amikor szembetalálta magát Jean-nal.
 Nahát, fiatalok, ti már itt? – kérdezte meglepetten.
 Még. – mondta Brian, s kamaszosan elvigyorodott.