Virágos kert

1.

Bognár Marci számára a péntek mindig különös jelentőséggel bírt. E nap délutánján vitték a szülei vidékre, hogy a hétvégét a nagyszülőknél töltse. Ilyenkor az utazás izgalma és az új kalandok utáni vágy hatották át az örökmozgó kisfiút.
Marci gyerek volt, az élet még nem fedte fel magát teljesen előtte. Nem ajándékozta meg olyan tudással, melyből, ha minél többet vesz magához az ember, annál hamarabb felnő. Marci játékos felfedezések által gyűjtötte tapasztalatait és ismerte meg a körülötte levő világot. Csodálatos időszakban élt: Ekkor hitt legerősebben az álmaiban. A valóságból könnyen átrepülhetett képzelete világába, néha nem is tudta melyik az igazi, a reális. Mindennapjaihoz szorosan kötődött a fantázia az eddig ismeretlen de vidám újdonság felért egy csodával.

Egyszer, a falu határában talált rá egy fénykorán már igencsak túljutott villára. Az épület szinte roskadozott az eltelt évek súlya alatt, azonban a századfordulós stílusban épült ház sárga színű falaival mégis bizalomgerjesztően hívogatott. Ez a ház nem akart még összedőlni, hanem várt türelmesen, szinte epekedett egy új gazdáért, akinek újra otthont nyújthat. Marci májusban talált rá a villát körülvevő jókora telekre. A kert ugyan elhanyagolt volt de régen valaki nagy gonddal rendezte virágágyásokba a neki tetsző növényt, s most ezek az évelő virágok büszkén emelkedtek túl a karcsú szárakat megkoronázó virágkelyheikkel a közönséges gyimgyomok rengetegéből. A gyöngyvirág fehér harangjaival épp most nyílt, a nőszirmok lila sziromlevelei mint a női szemérmet takaró leplek borultak rá a természetes parfüm forrására. Az orgona zöld tömegéből rózsaszín kis virágok sokasága bújt elő, s a hatalmas gesztenyefát tornyos virágzatok ékesítették.

A levegő tele volt illatokkal, meleg napfénnyel. A madarak trillázva szökkentek egyik ágról a másikra, a kövön gyíkok sütkéreztek, a padlás rejtett zugában pedig macska nyalogatta vak kis kölykeit.
Marci az őserdőket kutató tudósok megszállottságával vetette bele magát a buja rengetegbe. Minden alkalommal új expedíciót indított a rejtélyes vadon felkutatására.


2.

Egy nap figyelme a házra terelődött, melyet bezártak de a félig nyitott padlásajtóhoz létra támaszkodott. Nagy merészen felkapaszkodott. Kis ideig bizonytalanul álldogált, a szemének szoknia kellett a félhomályt. Lassan lépkedett, vigyázott, hogy fel ne verje a vastag porréteget. A kémény falánál hasznavehetetlen bútorok álltak és kisebb-nagyobb faládák. Az egyiket kézbe vette és kíváncsian felnyitotta. A ládikó múltidéző fotográfiákat őrzött. Régen eltávozott emberek lenyomatait nézegette Marci. Egy lányt ábrázoló fotográfia nagyon megtetszett neki. Fiatal, tizennyolcévesforma lányt mutatott a kép. A lányka mosolygósan ült, dús hajú fejét kissé megbillentve támasztotta meg az ujjaival. Nem hivalkodott, csak épp fiatalos bájával, melyet oly híven örökített meg a kamera, teljesen lenyűgözte a kisembert. Marci alaposan megvizsgálgatta az ifjú hajadont. Egyrészes, teljesen fehér ruhát viselt. Ruhájának felső részét finom csipkemunka borította, nyakában pedig medál lógott. Hamarosan a nevét is kibetűzte a hátlapon: Siklóssy Ida volt a kép tulajdonosa. Marci sokáig bámulta, szinte belefeledkezett a titokzatos szépségbe.

Később lemászott a padlásról és a vén gesztenyefa tövében helyezkedett el. Új ismerőse máris hiányzott neki, ezért hosszan lehunyta szemét, hogy képzelőereje segítségével újrarajzolja Ida vonásait. Képzeletében a merev alak elkezdett járni, futni és nevetni. A távolból aztán valódi kacajok hangját hallotta, valaki a ruhájával súrolta a növények levelét. Óvatosan osonni kezdett a hang felé, de később félve megállt. Vele szemközt üldögélt egy kőpadon Siklóssy Ida. A lány oldalt fordította a fejét, elgondolkodva nézett a távolba, miközben szinte keretbe foglalták a lila akác lelógó fürtjei. Marci bátortalanul bámészkodott. Tényleg ő lenne az? Olyannak tűnt, mint a képen. Lehetetlen volt, hogy ő az és elképzelhetetlen, hogy másvalaki. Néhány perc múlva végül Ida rápillantott Marcira, elmosolyodott és hozzá lépett.

Egy évtizedeken átívelő találkozás volt ez. A két személy szelíd arckifejezéssel nézte egymást. Nem szóltak, mégis gondolataik útján ráismertek lélekbeli azonosságukra. Szebbek és érthetőbbek voltak ezek, mint a szájra erőltetett szavak, mondatok. Csakhamar kiderült, hogy a lány játszani akar. Fogócskáztak, majd bújócskáztak szeleburdian hatalmasakat kacagva. Délutánra fáradtan dőltek bele a sűrű fűbe. Ida ekkor két tenyerébe fogta a fiú arcát. Marci csak a lány két szemét látta, mely nőttön-nőtt, s ez a dióbarna szempár egyre közeledett, a pillantása majdhogynem elnyelte a kisfiút… és hirtelen Bognár Marci felébredt a gesztenyefa tövében, ahol elaludt. Elszomorodott, de egyben makacsul hitt abban, hogy nem álmodott. Ő tényleg találkozott a lánnyal, együtt futkároztak ezen a napon, és valóban érezte Ida bőrének érintését az arcán.
Az alkonyi napfényben az estére készülődött a liget: A madarak kedves, halk dallal köszöntek el a világosságtól. Marci erősen a lelkébe véste ígéretét, hogy vissza fog térni a virágos kertbe, a sokszínű csodákhoz és Idához.

3.

Bognár Márton számára a péntek mindig különleges maradt. Gyerekes izgalom futott át rajta a pénteki reggeleken, pedig részben már elfeledte, hogy minek is kell örülnie ezen a napon.
Sok év telt el. Édesanyja kívánságára egyetemre, főiskolára ment majd a pénzügyi szférában helyezkedett el, ahogy apja akarta. Végeredményben élt külföldön is, mert a főnöke megkövetelte a külhonban szerzett tapasztalatokat és a nyelvtudást. Drága öltönyben bonyolította le az ügyleteket, szépen keresett. Megelégedetten, jól élt.

A jóképű, sportos fiatalember nem váltotta be az ígéretét, nem tért vissza gyerekkora színhelyére. Az egyik szabadnapján aztán rászánta magát és elutazott márkás kocsijával nagyszülei falujába. A liget bejárata előtt parkolt le. Kicsit aggodalmasan nézett körbe ugyanis tartott attól, hogy feltörik az autószalonok gyöngyét, míg ő távol van. Tavasz volt megint, virágzott a kert, de neki leginkább a méteres gaz szúrt szemet. Szakértő szemmel kezdte el méricskélni a villát. Ügyesen megállapította, hogy az egyik oldalfal támasztásra szorul, vagy idő kérdése és bedől. A tetőszerkezet bizonyára erősen korhadt, egy nagyobb vihar pillanatok alatt leszedné. Lesétált a lépcsőn és mindjárt észrevette, hogy a pincét elöntötte a talajvíz, a falak pedig szivacsként szívják magukba a nedvességet, így ezek állaga egészen az alapozásig nagyon leromlott. Telekárak, értékesítési mutatók cikáztak a fejében. Méregetett, spekulált, számítgatott. Nem sokat ért közművek nélkül egy életveszélyes épülettel a hátán ez kis birtok, ráadásul teljesen előnytelen volt a fekvése.

Miután ezeket a szakszerű és nagyon józan tényeket megállapította, elengedte magát, a kertben sétálgatott. Kis idő múlva észre vette, hogy keres valamit. Erős hiányérzete támadt, majd rádöbbent saját kicsinyes önteltségére. Elszégyellte magát és gyorsabban ment az ösvényeken, megszállottan kutatott. Rohant, kitárt karokkal akart elérni egy tovaröppenő hangulatot, hogy azt teljessé tegye és megőrizze egész életére. Nem sikerült visszahoznia, mert felnőtt és a maga racionális világképével többé képtelen volt megérteni a gondtalan gyermekkor álomvilágát. Leverten állt meg, a szemében két nagy könnycsepp gyöngyözött. Már nem tartozott ide. Egyszerre nagyon fájt, hogy nincsen igazi, családias otthona. E hely pedig sosem lehet már az övé, mert hűtlen volt hozzá és elárulta. Egy emléket szeretett volna még innen, mielőtt végleg elbúcsúzik a ligettől és a háztól. Felment a lajtorján és magához vette Siklóssy Ida régies fotográfiáját. A kedves ismerős látványa kissé megnyugtatta feldúlt lelkét. Fáradt, de őszintébb emberként távozott a kertből.

Az éjjel váratlanul leomlott a hibás oldalfal, és a kert halálos némaságba borult. A ház nem tudott tovább várni, mert akire vágyott, és akinek szánta magát egészen, örökre elhagyta. Meghalt a reménye.