Az erkély

Holdfényes, gyönyörű éjszaka volt. Eljött a telihold ideje, s az ég legszebb ékszereként ragyogott. A hatalmas gyümölcsöskertet is ezüstfénybe vonta, míg a kert végében levő, magas kőfallal körülvett villát inkább sejtelmes fénybe burkolta. Számos erkélye közül csak az egyiken látszottak egy emberi alak körvonalai. Közelebb érve azt is ki lehetett venni, hogy egy középmagas, karcsú lány az, szép, finoman díszített köntösben, és dúsan csipkézett hálóingben. Haja kibomolva omlott vállára, azt fésülte elmélázva, a tündöklő teliholdat fürkészve. Észre sem vette, hogy a magas kőkerítésen egy árny ugrik át ügyesen, majd puhán, mint a macska, földet ér a szépen ápolt füvön. Füttyentést hallott, összerezzent. Összeszűkült szemmel nézett le az erkélyről, a sötétséget kémlelve. Hajában megállt a hajkefe. Észrevette a füttyögőt, aki ismét ajkához emelte két ujját, újabb füttyöt hallatva.

- Ki vagy? Jer közelebb! - szólt a lány. Hangja kicsit félve csengett.
A betolakodó kilépett az árnyékból, a hold őt is ezüsttel világította meg. Fekete álarcot és fekete-vörös, gazdagon hímzett, díszített ruhát viselt. Gondosan nyírt, rövid fekete haját meg-meglegyintette az esti szellő. A maszk, amit viselt, szemét és orrát fedte el. Homloka magas volt, széles, értelmes, szája finom metszésű. Egyenesen a fiatal úrnőre nézett fel.
- Hisz ismersz, ó, gyönyörű hölgy! Táncoltunk jó atyád csodálatos álarcosbálján… s én mindennél jobban vágytam rá, hogy újra lássalak… úrnő, aki csókoddal megtisztítottad bűnös lelkemet.
- Ó! - a lány szép arcát elöntötte a pír, barna szeme szégyenlősen csillogott. Nem tudta, mit mondhatna.

- Júlia Capulet, meghajolok csodálatos szépséged előtt. Kérlek, engedd, hogy újabb csókkal könnyítsek lelkemen. Hadd menjek föl hozzád, tündéri angyal!
- Ezt nem lehet. Menj el innét, az őrök elfognak.
- Hát nem engedsz? Akkor itt halok meg erkélyed alatt.
- Legalább a neved mondd meg, mielőtt meghalsz.
- Ó, Júlia, a név semmit sem jelent. Akárhogy hívjuk a rózsát, éppoly illatos.
- Kérlek, mondd el. Te tudod a nevemet, de én nem tudom a tiedet.
- Nevem Rómeó, atyám Montague.
- Egek ura, te nem lehetsz itt! Ha elkapnak, atyám megölet! Könyörgöm, menj el!
- Júliám, én nem megyek. Itt halok meg, mert nem szeretsz. Mondd, hogy szeretsz! Nem lehetsz ily könyörtelen!
- Nem szeretlek.
- Akkor hát itt leled meg holnap lélektelen porhüvelyem. El nem megyek innét, míg csókot nem lopok tőled.
- Az Istenért, hát mássz fel! Kapsz egy csókot, ha azután elmégy.
- Mennyei angyal, kívánságod parancs.

A fiú mászni kezdett, fel a borostyánnal befutott, vastag falon. Júlia apró kezét nyújtotta felé. Az ifjú elfogadta, és átlendült a kovácsoltvas korláton. A lány szemében izgatottság és kíváncsiság váltakozott. Rómeó levette az álarcot, szürke szeme vidáman csillogott. Lehajolt, és könnyed csókot nyomott a lány ajkára. Júlia lehunyta a szemét, amikor a fiú felegyenesedett. Majd lábujjhegyre állt, és ő is megcsókolta a fiút. Mikor az ajkuk összeforrt, Rómeó átölelte a lányt, úgy folytatták a csókolózást. Majd Júlia elhúzódott, de Rómeó még mindig ölelte. A lány nem bontakozott ki az ölelésből, fázott kissé, és Rómeó melegítette.
- Mondd Rómeó, miért vagy te Rómeó? Tagadd meg atyád, s dobd el neved! S én sem leszek többé Capulet…szökjünk hát meg!
- Ó, Júliám, semmire sem vágyom jobban. De ezt…ezt mégsem tehetem.
- Miért?
- Mert nem vagyunk házasok.
Rómeó szeme szerelmesen csillant. A lány újra elpirult, a fiú szeme szinte égette a bőrét.
- Atyám feleségül kíván adni egy férfihoz, akit nem szeretek. - jelentette ki, mintegy védekezésül.
- Angyalom, ezt nem teheti! Minket egymásnak szánt az ég!- kiáltott fel a fiú, és egyik kezével az égbolt felé intett. Aztán elcsendesedett, félrebillentette a fejét, úgy kérdezte:
- Hát kit szeretsz, ha nem őt?
A lány nem nézett a szemébe, lesütötte tekintetét. A fiú két ujjával felemelte az állát.

- Kit szeretsz? - suttogta.
Júlia hozzábújt, szorosan megölelte.
- Azt hiszem, téged, Rómeó. - súgta.
Rómeó melegen rámosolygott, és letérdelt elé.
- Júlia Capulet, nem érdekel, hogy hívnak, ki az atyád, anyád, mi a rangod, mekkora a vagyonod. Azt akarom, hogy a feleségem légy.
Júlia csodálkozva nézett rá.
- Sosem kérték még meg a kezem…hát mit szokás ilyenkor válaszolni?
- Igen! - vágta rá Rómeó.
Júlia is elmosolyodott.
- Akkor hát igen.

Rómeó felugrott, átölelte a derekát, felemelte, és forgott vele. Júlia kacagott, és vőlegénye vállára támaszkodott. Az ifjú végül letette, és átölelte. A lány halkan suttogott:
- Hát létezik nem is e kérdésre? A leány a fejét csóválta. Neked soha, szerelmem. - nézett fel rá. Rómeó megcsókolta, majd kérdezett:
- Min gondolkodtál, kedvesem, mikor bemásztam a mennyek kapuján? A holdat nézted, s Istenem, milyen gyönyörű voltál…
- Azon gondolkodtam, ki lehetett táncosom apám bálján.
- És rájöttél?
- Igen, a kérdésre választ kaptam.
Rómeó most eltolta magától, és a szemébe fúrta szürke tekintetét.
- Tényleg szeretsz?
- Ó, hát nem is tudom…- tréfálkozott Júlia. - persze, hogy szeretlek, te bolond.
- Akkor gyere el holnap a templomba. Három órakor. A barátot ismered, majd ő elvezet esküvőnk színhelyére.
- Nem fog leleplezni?
- Biztosan nem.
- Rendben. Ott leszek. - bólintott nagy komolyan a lány.
Rómeó önkéntelenül is elnevette magát.
- Mi olyan mulatságos?
- Te, kedves. Olyan édes kis angyal voltál, ahogy ily komolyan beszéltél.

Júlia is mosolygott. Ekkor érdes női hang harsant az erkélyajtót takaró függöny mögül.
- Kisasszonyka!
- Ez a dada! - suttogta Júlia. - El kell menned.
Rómeó fintorgott, keserű képet vágott.
- Csak még egy csókot…- kérlelte a lányt.
Júlia gyors puszit nyomott az ajkára, de Rómeó visszahúzta, és hosszan megcsókolta.
- Kisasszonyka!! - harsant a mérgesebb kiáltás.
Szétváltak.
- Menj hát! Holnap találkozunk…
- Igen! S soha el nem válunk! - kiáltott a fiú.
- KISASSZONYKA!
- Megyek, megyek! Jó éjt, szerelmem!- kiáltott a lány, és eltűnt a libegő függöny mögött.
- Jó éjt, egyetlen angyal! - suttogta bele az éjszakába Rómeó, majd leugrott az erkélyről.