Mira - Ha a sors becsuk egy ajtót, kinyit helyette egy másikat

- Hagyjál már békén! Nem érted? Mondom, hogy részemről vége…nincs már mit mondanom neked!
Álltam az ablaknál, könnyes szemekkel, de még valamennyire erősen…
- Ez nem mondod komolyan… édesem, kérlek, mondd, hogy csak egy rémálom, ami velünk történik…!
- Nem mondhatok neked olyat, ami nem igaz… én sosem hazudtam neked. Menj el kérlek, soha többé nem akarlak látni már. Döntöttem, ez az utolsó szavam.
Adam halkan felállt az ágyról, és az ajtó felé indult. Nehezére esett minden mozdulat, mintha ólomsúlyok tartanák fogva.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. - válaszoltam, de közben a szemem teljesen könnybe lábadt, s megszólalni is alig tudtam. Valami fojtogatott, szorított, de olyan kegyetlenül, hogy ordítani tudtam volna a fájdalomtól.
- Nahát, te sírsz? – kérdezett vissza…- Ennyire nehéz megszabadulni tőlem?
- Menj el! Ne kínozz tovább! – kiáltottam fel hirtelen.

Ekkor Adam megfordult, visszalépett és már csak azt éreztem, hogy a karjai fogva tartanak. Erősen. Szorított magához, s én vergődve próbáltam kiszabadulni. Semmi más vágyam nem volt, csak kiszabadulni végre, és tudni, hogy elment. Örökre. De még mindig csak próbálkoztam, rúgkapáltam, karmoltam
- Eressz el! Hallod! Engedj már el…hagyjál békén, ez fáj…
- Legalább megtudod, milyen, amikor másoknak fájdalmat okozol. – suttogta démoni hangon a fülembe. Már csak sírni tudtam. Némán csorogtak végig a könnycseppek az arcomon.
- Engedj már el…- kértem zokogva.
- Ó, most tudsz könyörögni…most kegyes leszek hozzád, egy perc, és elmegyek…-szólt, de még mindig szorított. Egy perc, de addig…

És ebben a pillanatban tűzforró ajkait éreztem a könnyektől sós ajkaimon, éreztem a nyelvét… szenvedélyesebb volt, mint addig bármikor. Szinte fájt érezni, hogy mennyire kíván, de azt akartam, engedjen már el végre, menjen innen a francba, nem akarom többé látni, még ha oly sokat is kaptam tőle. Ő volt, aki a védelmébe vett, amikor ösztöndíjjal a Sorbonne-on kezdtem tanulni egy évvel ezelőtt. Ő volt, aki akkor lakást keresett nekem a csótányokkal tele kollégiumi szobám helyett. Ő volt, akivel először az Eiffel torony legmagasabb pontján jártam. Ő volt, akivel éjszakákat sétáltam át Champs-Élysée-n. Ő volt minden, mióta Párizsban élek. De soha nem mertem elmondani neki, hogy láttam azon a bizonyos decemberi éjszakán, amikor egy középszerű énekesnővel enyelgett egy még középszerűbb bárban. Akkor még reméltem. De már nem tudok. Istenem! Csak azt akarom, hagyjon már…

Kitéptem magam a karjából, pedig már egészen finoman, és lágyan csókolt, az egyik keze pedig érzékeny pontjaimat kutatta. Az ajtóhoz rohantam, elfordítottam a kulcsot, s a lábtörlőről felkapott cipőmmel menekültem… szaladtam le a hatodik emeletről, kettesével szedve a fokokat. A lábam iszonyatosan fázott a februári hidegtől kihűlt betonon, de csak rohantam és rohantam, ki az ajtón… ma kabát hanyagul lógott a vállamon, odakinn sűrűn hullt a hó. Felhúztam a cipőmet, és úgy szaladtam tovább, egészen a közeli metróig. Ismét lépcsőzés, sötét aluljáró, odalenn szél, neonlámpák, tompa zúgás… alig egy perc telt el, közben jegyért kutattam a zsebemben, és találtam egyet. A metró besuhant az állomásra, zümmögve nyílt az ajtó, s én fáradtan, idegesen szédelegve léptem be rajta. Nekidőltem a mögöttem lévő ablaknak, s közben fogalmam sem volt, hogy hová megyek… és ha hazamegyek, vajon nem lesz-e ott még mindig? Romokban az életem. De hová megyek? Hová egyáltalán? A metró csak zúgott, robogott végig a sötét alagúton, s nem láttam fényeket. A lámpa fénye viszont kifejezetten égette a könnyektől kicsípett szemeimet. Aztán a metró zökkenve megállt egy állomáson, s egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszálltam, elindultam a lépcső felé…
- Jó estét! A jegyét kérném szépen ellenőrzésre. – dörmögött egy hang mellettem.
Felnéztem, s egy ellenőr állt ott. Benyúltam a zsebembe a jegyemért, de nem találtam… kotorásztam, de nem találtam…
- Bizonyára kiesett, mikor leszálltam. – motyogtam mentegetőzésképpen.
- Nagyon sajnálom, akkor most meg kell, hogy büntessem.
- Jaj, a fenébe, hagyjon már, van elég bajom maga nélkül is… - és felrohantam a lépcsőn… az ellenőr pár métert szaladt utánam, de gyorsabb voltam nála. Ahogy felértem az aluljáróból, a hideg szél a hajamba kapott, s a hó az arcomba csapott. – Jaj, Adam, miért kellett ezt tenned velem? Miért? Pedig annyira szerettelek! Annyira szeretlek! De te mindent tönkretettél! Miért nem voltam elég neked?

Fázósan összehúztam magamon a kabátot, s elindultam végig az utcán…céltalanul, fájdalmakkal tele, összetörten. Csak bolyongtam. Az utolsó metróig. Sok-sok kilométerrel a hátam mögött úgy döntöttem, eleget fáztam. És reménykedtem, hogy Adam már nem lesz a lakásomban. Teljesen vizes voltam a hótól, a hajamba fehér csíkokat fagyasztott a hideg, súlyos mínuszok tomboltak. Vettem egy jegyet az aluljáróban lévő automatából, s felszálltam az utolsó járatra. Zörögve zötyögött velem a szerelvény. Leszálltam a Montmartre második megállójában. Némán baktattam haza. Fel a lépcsőn. Újra a hatodikig. Az ajtó zárva volt, semmi cetli, semmi üzenet, a pótkulcs a helyén, a villanyóra-szekrényben.

Beléptem. Felkapcsoltam a villanyt. Friss, hűvös levegő. Az asztalon a vacsorám. Volt egy sejtésem, hogy kerülhetett oda. De nem ettem meg. Inkább bezuhantam az ágyba, s elaludtam.
Reggel erőt vettem magamon és dolgozni indultam, csak délután kellett bemennem az egyetemre egy konzultáció miatt. Táskámban a kész prezentációval beléptem a televízió székházába, aznap dőlt el, hogy kik mehetnek Vancouverbe, a téli olimpiára közvetíteni. Szinte vánszorogtak a percek. A programigazgató átnézte a prezentációmat.
- Ez rendkívül érdekes. Látom, szenvedéllyel viseltet a műkorcsolyázás iránt, teljesen tisztában van a szakmai oldalával… Köszönöm szépen a prezentációját. Kap egy kávészünetet, fél óra múlva meg lesznek az eredmények.
- Nagyon szépen köszönöm.
Felálltam, megigazítottam a szoknyámat, felvettem a táskámat, s elmentem kávézni, Egy kávé. Kettő. Három. Négy. Öt. Abból az olcsó, automatás kávéból, ami akkor látott koffeint, amikor a zacskójára ráírták. De jólesett. És a cigi is jólesett utána, bár épp leszokóban voltam.

Egy héttel később indulásra készen álltam a párizsi reptér várójában. Becsekkoltam, leadtam a csomagjaimat, s felszálltam a Vancouverbe tartó járatra. Mikor leültem, elővettem egy könyvet: Brian Joubert Le feu sur la glace című könyvét. Szerettem volna többet tudni róla, mielőtt interjút készítek vele. Fel sem néztem, de közben leült mellém valaki. Szótlanul pakolászott, éreztem, hogy megbámul, majd pár perc múlva megszólalt:
- Tetszik a könyv? – kérdezte.
- Nagyon érdekes, köszönöm. – válaszoltam fel sem nézve. De közben azt kívántam, hagyjon már olvasni. Biztosan ki akar kezdeni velem.
- Tudom, én is olvastam. – folytatta nyugat-francia akcentussal. Ezt egyből felismertem, hogy nem lehet párizsi.

Ekkor néztem rá. Elsőre ismerősnek tűnt, de egy fekete baseballsapka félig eltakarta az arcát. Fekete garbó volt rajta, farmernadrággal. De hirtelen nem tudtam hová tenni ezt az arcot.
- Jónéhányszor át kellett néznem a stilizálás miatt. Ugyanis én írtam. – folytatta.
Újra ránéztem a könyv borítójára, aztán a srácra. A pupillám nagy valószínűséggel legalább ötszörösére tágult:
- Brian Joubert – suttogtam meglepetten.
- Ugyan mi ilyen meglepő, talán nem ilyennek képzeltél… kedves…?
- Mira vagyok.
- Gyönyörű név… - nézett rám szinte elvarázsolva Brian. – S a viselője is az…
- Ugyan – kezdtem zavarba jönni. – Ócska próbálkozás…
Őt nem érdekelte a szemtelen válasz.
- S mi járatban Vancouverbe? – kérdezte érdeklődve.
- Ahová te. Az olimpiára – válaszoltam még mindig a döbbenet hatása alatt.
- Talán versenyző vagy? Nem ismerős az arcod…
- Mert nem vagyok. Riporter vagyok. Engem küldtek a Stade2-től műkorcsolyát közvetíteni. Tehát egészen biztosan látjuk még majd egymást. – mondtam mosolyogva. – Remélem, megtisztelsz majd egy interjúval.
- Lássuk csak… - közben ránézett a telefonjára. – van még öt és fél óránk Vancouverig. Azt hiszem, ez egy elég mély interjúra elég. Tedd le a könyvet, inkább mesélek neked.
És mesélt. Majd leolvadtam az ülésről, amikor megjelentek azok az édes mosolygödröcskék a szája mellett. Ahogyan levegőt vett. Ahogyan beleivott a vizesüvegébe. Ahogyan fészkelődött az ülésben. Leírhatatlanul szexi volt. Először azt hittem, csak képzelődöm, hogy már egyre közelebb vagyunk egymáshoz, de amikor a gép leszálláshoz készült, összeért a térdünk, a keze hozzáért az enyémhez. Mintha villám csapott volna belém. Szinte égetett az érintése. A tekintetét az enyémbe fúrta.
- Azt hiszem, akkor találkozunk még. – szólt, s pakolni kezdett.

*****

A folyosón álltam. Vártam, hogy elvonuljon a tömeg, s odamehessek Brianhoz. Mellettem állt a videós partnerem, de nem tudtam odafigyelni rá. Brian felfedezett, s elindult felém:
- Drága Mira. Hát itt vagy! Azt hittem, már el is felejtettél…
Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, ezért inkább magamra öltöttem riporteri imázsomat, s a versenyről kezdtem kérdezgetni. Éreztem, hogy nincs igazán ínyére, látszott, hogy fáradt. Kelletlenül válaszolgatott, de a tekintetéből éreztem, hogy valami másra vár. Amikor befejeztük az interjút, udvariasan elköszöntem tőle, s elindultam a csarnok kijárata felé, de utánam szólt:
- Mira! Maradj még kérlek.
- Miért? – kérdeztem meglepetten.
- Mert szeretnék még beszélgetni veled. És ha nincs ellenedre, meghívnálak egy kávéra. Légy szíves. – s közben eltűnt az arcáról az előbbi fáradt kifejezés, s a helyét a fotókról jól ismert kacér mosoly vette át.
Igen. A kávé. Forró volt. Belülről is valami ismeretlen forróságot éreztem. Édes is volt. Krémes, lágy. Tudat alatt értettem. De nem szerettem volna semmit félreérteni. Hiszen csak kávéztunk. Ültünk egymással szemben, néztünk szótlanul egymás szemébe. Aztán elindultunk a sportszállóba.
- Hányadikon laksz? – kérdezte.
- A negyediken.
- Akkor most csak a harmadik emeletig megyünk, amennyiben nincs ellenedre. Ott lakom.
Szótlanul bólintottam. Éreztem, mire megy ki a játék. Kézen fogott. Úgy éreztem, mintha valami ismeretlen erő húzna magával, s nem akartam gondolni semmire. Csak hagytam, hogy történjenek az események. Nyílt az ajtó. Bezáródott az ajtó. Az ágyon találtam magam, a karjaiban. Ahogyan nézett rám… A szeme mindent elárult: ma csak egy vágya van – én. Valami leírhatatlan, amit művelt velem. A csodálatos az annyira egyszerű szó, semmitmondó. Minden, amit tett, messze túlszárnyalta a férfiakról való elképzeléseimet, tapasztalataimat. Adam messze elbújhat mögötte. De miért is hasonlítgatom Őt hozzá? Nem tudom. Talán csak mert ő volt az első. De már nem része az életemnek… Az arcán verejtékcseppek jelentek meg, éreztem, hogy mindent meg akar adni nekem. Mindent, de mindent. Nem akartam, hogy eljöjjön a reggel. Azt kívántam, bár most megállna az idő, s a végtelenségig együtt maradhatnánk. Ebben a háromcsillagos szobában, ahonnan csak néhány betonépületre látni. Mintha szárnyaim nőttek volna, s igazán repülnék. Eltűntek a sötét alagutak, csak fényt láttam. Mindenütt szétáradó fényt. Úgy nézett rám, ahogyan még soha egyetlen férfi sem. S nem is fog senki más.

De eljött a reggel. Kelletlenül próbáltam felkelni, de Brian visszahúzott:
- Ugye nem akarsz most itt hagyni? – kérdezte szomorúan.
- Nem akarlak, de muszáj lesz. Dolgoznom kell. – próbáltam könnyek nélkül mondani.
- Mira. Amit érzek…elmondani nem is tudom. Inkább adok neked valamit, ami egész életedben kísérni fog.
S megcsókolt. Sokkal szenvedélyesebben, mint az éjjel. Most azt éreztem, ebben már nem csak a vágyai vannak. Hanem érez is valamit. Annyira finom volt, érzéki, s ugyanennyire fájt legbelül. Már nem tudtam onnan felkelni. Nem tudtam otthagyni. De mikor megcsörrent a mobilom, el kellett indulnom. Könnyes szemekkel tartott a karjában.
- Mira…
- Ne mondj semmit. – kértem.
- Holnap a 10:45-ös géppel megyek. Ott leszel?
- Még nem tudom. – válaszoltam. – Lehet.

Ott voltam. De Brian nem láthatott. Csak azt láttam, hogy szomorúan, gondolkodva becsekkol, keres a szemével, de nem talál. Tudtam, hogy fáj neki. Nekem is fájt. Jobban, mint eddig bármi. De túl zavaros volt még minden. Talán féltem, vagy nem is tudom. Én csak a másnapi géppel utaztam vissza Párizsba. A reptéren Adam várt, ám én úgy mentem el mellette, mint aki nem is ismeri. Csak a sírás fojtogatott. Hogy eldobtam magamtól Briant, a lehetőséget, hogy boldog legyek. Pedig az enyém lehetett volna. De én nem éltem vele. Hogy lehetek ennyire ostoba? Mostmár biztosan nem kíváncsi rám… Adam csak szaladt utánam:
- Mira, várj...Mira, kérlek…
De nem vártam. Hazamentem. Éreztem, hogy követ valaki, de nem foglalkoztam vele. Mostanában gyakran éreztem ezt. Ledobáltam a csomagjaimat, éppen egy szál törölközőben zuhanyozni indultam, amikor csengettek. Azt hittem, Adam az. Kelletlenül léptem az ajtóhoz, ám amikor kinéztem, azt hittem, akkor fogok elájulni. Kinyitottam az ajtót, s Brian állt ott. Belépett az előszobámba, s ugyanazzal a kacér mosollyal az arcán szólalt meg, amit akkor, a repülőn láttam először:
- Mondtam, hogy nem hagyom annyiban… mert kellesz nekem…

Folyt. köv.