Novellák - 72.oldal

Barangolok egy hosszú úton, messzire visz lábam, a homályban tapogatózom. Félelem, fájdalom és kétségbeesés várt e világban s én eljöttem, kiszolgáltattam magam. Szomorú sors ez egy fiatal lánynak, de csak magára vethet senki másra. Kellett neki elcsatangolni, az egyenes, tiszta útról letérni, miként megismerje az erdőt, mi az út szélén szalad, a vad hangok s állati szellemek vonzottak...

Minden porcikám belerezdült, abba, ahogy hozzámért. Ujjaival a hajamat túrta, másik kezét a derekamra helyezte, mintha még a levegőtől is féltene.
Mond, hogy tűnhetett el minden?
Szemembe nézett, félelmet láttam, megbánást, hogy eddig nem tette, és szeretetet.
Mond, ma miért nem látom?
Kedves szavai, a lelkembe égtek, mosolya a szívembe hatolt...

Zöld méreggel ölel körbe, rongyokkal bugyolál és levessel itat. Lemezeket tesz fel, könyveket kutat elő és virágot tesz az asztalra. Elhúzza a függönyt és fény szűrődik be az ablakon. Körbe-körbe járkál és fél szemmel felém néz olykor-olykor de csak titkon, hogy ne vegyem észre. Aggódik értem...

Egy nagyon messzi kis faluban élt egy lány. Úgy hívták Anna. Nem volt szép, de csúnya sem volt, de nagyon kedves volt, és jókat lehetett vele beszélgetni. Minden reggel fél órát buszozott az iskoláig. 13 éves volt, nem túl okos nem is buta, csak átlagos. Állandóan a szerelemről álmodozott, írt nagyon sok verset is egy bizonyos fiúról...

Túl mély ez az űr, túl világos ahhoz, hogy lássak bármit is, hogy érezhessem a kezed ahogy nyúlik felém és a levegő megrezeg a maga érthetetlen magányában. Az ujjaid apró redői értem kiáltanak, az életben maradás eszköze lennék én talán? Porszemek csillannak meg a fényben, mintha ez a mozdulat az örökkévalóság lenne. Ne érints meg, kérlek. Nem érzed, hogy nem birok el vele? Súlyként telepszik meg lelkemben...

- Mária. Angyalom. A naivitás a fiatalok bolondériája. Magának még talán kijut belőle némi, ha elég gyorsan szalad a megfelelő irányba. Ebben az ágyban nincs futkosás, minden közölt ténnyel közelebb kerül az ember a végéhez, és egy idő után már nem kellenek hírhozók, hogy érezze: mikor is lesz az.
- Na ne mondja. A múltkor is azt hitte, aztán azóta háromszor cseréltem a lepedőt maga alatt. Olyan jól jár az órája, hogy felültette a halált az első randevújukon.
- Nem az első...

Ránézel. Keze a nemi szervét simogatja. Nem lepődsz meg. Sokszor látod ebben a pózban. Elzárod a csapot. Leülsz az asztalhoz, egyedül akarsz lenni. Quimbyt hallgatsz. Elkezdesz a saját dolgaiddal foglalkozni. Teljesen belemerülsz. Jól tudsz haladni. Fél órát töltesz így. Oldalra nézel. Ott ül a fotelben. Téged néz. Nagyon megijedsz. A szíved megdobban, a torkodban van. Odateszed az ujjait az ütőeredre. Mosolyog, és te nem tudod hova tenni ezt a mosolyt. Visszarogysz a székre. Remegsz......

Csendes nyári este van, 16 éves lányként végtelen nyugalommal a szívemben egy vidéki tábor udvarán ülök a fűben, egy melléképület teraszának pirosra mázolt korlátja mellett.
Telnek a percek, s egyre jobban elmerülök a csillagos ég csodás látványában. Elmerengek a távoli civilizációk létezésén, képzeletben már messzi bolygókon járok...

Furcsa napra ébredtek Roswell lakói. Gyilkosság történt Jóbarátok közt, melyet a városkában élők nem tudtak kideríteni, ezért odahívták Columbot-t. A gyilkosságról értesült a Smallville-ben élő Clark Kent, (aki a vásárlással kapcsolatban csak ennyit mond: Tucatjával Olcsóbb), valamint Walker, a Texas-i kopó és kedvese Buffy, a Vámpírok Réme. Időközben Columbo hadnagy fényt derített A Beépített Szépség segítségével a Másvilágon tartózkodók életére...

Szegény legény, az út porát taposva,
Meglátott egy öregasszonyt rőzsét hordva,
Unatkozott, nem tudta mit tegyen,
Gondolta egyszer az életben, ő is lehet kegyetlen.
Utána eredt a vénasszonynak,
Hátba verte, de nem tudta mily ereje lehet a boszorkának.
Az, két kezével megragadta,
Hatalmasat lökött rajta.
Mondta – Ne bántsd az időseket te galád,
El nem képzelem milyen lehet egy ilyen család!
Most figyelj rám, és tanulj,
Elmondok...