Szenvedelem

Fájdalom, mit szívemben érzek, vasmarokkal szorít szét engem, könnyes szemmel tekintek a világba, hátha jön valaki, s felszabadít. Rideg a tekintet, mivel fogva tart, kegyetlen a lélek akárcsak a karja, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsa belőlem, s félelem lehele elhagyja ajkam.
Sötétség, mi örökre elnyel, egy utolsó fény, mit egy ajtó ereszt be, de becsukódik lassan, s kattan a zár. Eltűnik a világ, elveszett a nyár.
Barangolok egy hosszú úton, messzire visz lábam, a homályban tapogatózom. Félelem, fájdalom és kétségbeesés várt e világban s én eljöttem, kiszolgáltattam magam. Szomorú sors ez egy fiatal lánynak, de csak magára vethet senki másra. Kellett neki elcsatangolni, az egyenes, tiszta útról letérni, miként megismerje az erdőt, mi az út szélén szalad, a vad hangok s állati szellemek vonzottak.
Bárcsak újra fent lehetnék, újra levegőt szívni, újra a folyóval versenyt futni. Újra porrá lenni, újra a napfényben fürdeni. Ismét érezni a szelet az arcomon s elszállni vele messzire, Nyugaton. Hogy atomjaimra hulljak szét, hogy a világgal együtt maradjak szabadon, örökké...
...de ez bárcsak lenne, mert most kilátástalan a helyzet és nincs idő, se tér, csak az út, ami visz és visz a semmi felé.
Messzire jutottam s most szakadék van alattam. Csak egy lépés, és az út végleg utánam marad, s a feneketlen mélységbe elsüllyesztem magam, hogy végső nyugalmam megtalálhassam. Megteszem, mert nem bírom ezt a terhet, ezt az üres lelket, ezt a semmit, amit nem érzek.
Könnyek szántják arcomat, kinyújtom karomat, s most már tudom, végleg meghaltam.