Talált tárgyak országa

Talált tárgyak országa
Írta: Beke Richárd


1.
Szobrozás

Kora-éjszaka van. Krisztián egy padon ül az utcán, egy szobor mellett. Egy üvegből iszogat.
Alexa megjelenik előtte pár méterrel. Leguggol, kezében egy fényképezőgéppel. Vakuzik párat.

Alexa - Uram, legalább maga eresszen már meg egy mosolyt. Búvalbaszottabb, mint az a műalkotás.
Krisztián - Igyekszem.

Alexa mögé sétál, és úgy is készít egy képet.

Alexa - Kidobta az asszony? Kirúgták? Meséljen amíg itt vagyok.
Krisztián - Jól szórakozik?
Alexa - Ne sértődjön meg. Ilyen vagyok.
Krisztián - Agyament? Tapintatlan?
Alexa - Öreg. Vén. Aki felett eljárt az idő, és a fiatalság már csak az emlékeiben él. Maga átadná a helyét nekem a villamoson?
Krisztián - Akár már itt is.

Krisztián feláll, és odébb ballag. Leül két paddal odébb.

Alexa - Jaj, mindenen megsértődik? Mi van magával? Most tényleg.
Krisztián - Semmi. Tényleg. Viszlát.

Eltelik egy kis idő, elsétál előttük egy kutyás ember.
Alexa megjelenik Krisztián mellett cigivel a szájában.

Alexa - Kér egyet?
Krisztián - Hogyan?
Alexa - Cigit. Hm?
Krisztián - Nem dohányzom.

Alexa meggyújtja, közben kuncogva az üvegre néz.

Alexa - Miért, gondolja, hogy az majd nem öli meg?
Krisztián - Mit akar tőlem?
Alexa - Némi apró megtenné.
Krisztián - Hogy azt is eldrogozza?
Alexa - Nem, de köszönöm, hogy érdeklődik irántam. Haza akarok jutni valahogy. Bécsbe.
Krisztián - És minek jött ide?
Alexa - A fiúmhoz lakni.
Krisztián - És hol van most a fiúja?
Alexa - A sitten, ahova tartozik. Nézze, talán rosszul indítottam, de tényleg nincs egy vasam se.
Krisztián - Maga teljesen hülyének néz?

Alexa lenéz a nyakában lógó fényképezőgépre.

Alexa - Ezt még a Gézu lopta pár hónapja. Tessék eladom magának ötezerért. Nagyon jó ár.
Krisztián - Biztos vagyok benne, ahogy abban is, hogy ötezer forintból háromszor hazaroboghat, meg vissza.
Alexa - Kajára is kell.
Krisztián - Ha stoppolna, holnapra már ingyen is ott lehetne.
Alexa - Ja, csak közben háromszor megerőszakolnának.
Krisztián - Ez a veszély most is fennáll, ahogy itt idegenekkel diskurál az éjszakában. Nem?
Alexa - De hát maga nem idegen. Maga a szobor testvérkéje.
Krisztián - Nem kell a gépe.

Krisztián a zsebébe túr, és előhúz néhány forintot.

Krisztián - Tessék. Ennyivel is közelebb van ahhoz, hogy vegyen néhány tűt vagy tablettát.
Alexa - Köszönöm. Azért csinálna rólunk még egy képet?
Krisztián - Magáról és rólam?
Alexa - Nem, a fiáról, és rólam.
Krisztián - Az előbb még a testvérem volt.

Alexa odasiet a szoborhoz, beleül az ölébe, és átkarolja a nyakát.

Alexa - Az előbb még én sem lőttem magam.

Krisztián odamegy eléjük és fotózik egyet.

Krisztián - Most ellophatnám a kameráját.
Alexa - Ötezerért még mindig elszaladhat vele. Nem jelenteném fel.
Krisztián - És honnan tudja, hogy én sem magát?

Alexa felkel a szobor öléből, és Krisztiánhoz megy.

Alexa - Mit akar ezzel a sok kérdéssel?
Krisztián - Csak nem értem, mivel érdemeltem ki a bizalmát.
Alexa - Kedves a mosolya. Na viszlát!

Alexa elsétál.
Krisztián utána fut, és beéri.
Krisztián - Várjon. Most hova megy?
Alexa - Keresek egy éjjelnappalit.
Krisztián - Mert éhes.
Alexa - Pontosan.
Krisztián - Csatlakozhatok?
Alexa - Már nem adnak el italt ezen a környéken.

Krisztián ránéz az órájára.

Krisztián - Van már tizennyolc éves?
Alexa - Miért kérdi?
Krisztián - Van már tize...
Alexa - Igen, jesszus. Húsz vagyok.

Megállnak.

Alexa - Nem nézek ki annyinak?
Krisztián - Nem.
Alexa - Kedves.

Alexa tovább indul.

Krisztián - Akkor mit szól ehhez? Vesz valamit a boltban, megeszi, és aztán beülünk valahová, ahol adnak italt. Meghívom!
Alexa - És kanos is.
Krisztián - Nem akarom lefektetni. De van hova mennie?
Alexa - Megoldom.
Krisztián - Hát haza én se mehetek. Így meg gyorsabban telik majd az idő.

Alexa megáll, hátranéz.

Alexa - Most törődni próbál velem?
Krisztián - Azt mondta: bízik bennem.
Alexa - Nem, azt maga mondta.
Krisztián - Úgysincs jobb dolga.
Alexa - Iszunk.
Krisztián - Igen.
Alexa - És beszélgetünk.
Krisztián - Igen.

Alexa a szemét forgatja.

Alexa - Felőlem...

Tovább indulnak.


2.
Istenek és kutyák

Hideg csend csorgott a megsárgult falakról, szabályosan, egyenletesen. Az álmos lámpafény oltalmába vette a két alakot, de árnyékuk néha megrezzent, mintha az energiatakarékos égők viaszba lettek volna csavarva, és az ablakfüggönyök közti távolság is mintha csak az árnyak előadását rendeltetett volna elmélyíteni.
- Tudja, már három éve fürdetem az agyamat nyomdafestékben, hogy leázzon róla a kosz, de vannak foltok, amik egyszerűen nem akarnak kijönni.
- Mint a szerelem? - kérdezte egy hang mögüle. Erik töltött a látogatójának a Whiskyből majd megfordult, és odavitte neki, a kis asztalra.
- Igen.
A férfi előredőlt a fotelban, és felvette a poharát, hogy szemügyre vételezze annak tartalmát. Amolyan bemutatóképp ahhoz, amit mondani készült.
- A szerelem egy betegség. Egy elmezavar. Megszállja a lelket, és mindent másnak mutat, mint amilyen. Rózsaszín pónilovak táncolnak a büdös kukákban, az emberek a nyomát is elfeledik annak, hogy valaha hittek a véletlenekben... tudja, hogy van ez. Megvetem a szerelmet. Mélységesen, mert az emberek nem azt szeretik, akivel együtt vannak, aki után vágyakoznak, csupán magát a vágyakozást. Isten keze, sors keze... nevezze, ahogy akarja. Hamis ígéretek sora az egész, egy teljes életről, ami keretek, és kompromisszumok közé kényszerül. De! Az embereknek ez kell. Jobban, mint a kábítószerek. Drogozik?
- Nem, nem szokásom.
- Nekem sem. De magának mégis azt ajánlom, hogy inkább kezdje el. A heroint például. Mert ha nem ír a bódulatról, a vágyról, az egymást kérő szívek minden nyavalyájáról, és a beteljesülésről, írhat akármit, azzal kitörölheti a seggét.
- Csak egy kicsit több időre van szükségem.
- Látja, ez itt a probléma. Határidőink vannak, és kötelességeink.
A férfi letette a poharat az asztalra, anélkül, hogy akár csak egy kortyot is beleivott volna a tartalmába.
- Ha forgatókönyveket akar írni, eljuttat hozzám egyet a hét végére. Egy olyan romantikusat, vidámat. Ha nem, akkor ne is jöjjön. - mondta, közben felállt a fotelből, és a kabátjáért indult.
- Értem.
A producer ránézett egy, a telegépelt papírköteg tetején heverő lapra.
- „Istenek és kutyák“. Találó cím. Az írók is ilyenek, azt hiszem. Nálunk csak rühes kutyák, a saját fejükben meg mindenható istenek. Legalábbis a jobbak. Viszlát.


3.
A váróterem

- Na meséljen, mi minden volt ott?
- Fények
- És még?
- Hangok is.
- Fények és hangok. Pazar.
- Velem gúnyolódhat. De majd maga is meglátja. Én már megbékéltem.
Valóban békés volt a tekintete. Csak a gyógyszerektől - gondolta Mária. Ha majd visszaköltözik belé a fájdalom... de az sem változtat már igazán semmin. A kínnak egy kicsiny helyen kell osztozkodnia a hittel, a bizonyossággal azt meg nem lehet csak úgy kitúrni egy ilyen öreg csatahajóból, meg hát nem is kell, ami azt illeti. Hamarosan úgyis alámerül a fénybe, önnön sötétségébe, és merül vele minden más is, amint annak a minden másnak eljön az ideje.
- Ha megbékélt, akkor megbékélt. Az öszvért is hiába rugdossák, ha az megelégeli a szekerét.
Magára gondolt. Mindig csak magára.
- Van ugye jobb dolga is, mint az én bolond meséimet hallgatni?
- Éppenséggel lenne. De ezek naivak, szebben csengnek, mint a többi.
Mindig csak, és kizárólag magára.
- Mária. Angyalom. A naivitás a fiatalok bolondériája. Magának még talán kijut belőle némi, ha elég gyorsan szalad a megfelelő irányba. Ebben az ágyban nincs futkosás, minden közölt ténnyel közelebb kerül az ember a végéhez, és egy idő után már nem kellenek hírhozók, hogy érezze: mikor is lesz az.
- Na ne mondja. A múltkor is azt hitte, aztán azóta háromszor cseréltem a lepedőt maga alatt. Olyan jól jár az órája, hogy felültette a halált az első randevújukon.
- Nem az első volt az már.
Kártai nevetni akart, de elkapta a köhögés.
- Látja azokat az embereket odakinn?
- A váróra gondol?
- Nem, a kórteremre. Ez itt a váró. Ők egészségesek. Nincs mire várniuk.
- Magával ellenben, mi?
- Néha el kell engednie egy kezet, hogy szabad lehessen. Vagy csak hogy meg tudjon fogni egy másikat. Kinek a kezét szorongatja úgy?
- Tényleg, majdnem el is felejtettem, hogy maga mekkora agyturkász volt annak idején. Beengedek inkább némi levegőt, nehogy még megfulladjon a saját gondolataiban.
Mária ablakot nyitott. A rácsokon át látta Annát közeledni a kórház épülete felé, ami azt jelentette, hogy vége a műszaknak és ő haza mehet pihenni.
Anna nemrég házasodott újra egy idegsebésszel. Kettejük románca soha nem volt titok, még ha a nyögések és suttogások rendre el is vesztek a steril, légtelen folyosók nyüzsgő zajában.
Egy templomi esküvő, egy nászút Párizsba, és nincs az az ápolónő, aki ne nevezné magát boldognak. Anna bár azt mutatta, hogy megfogta az Isten lábát, Mária mindig látott valamit a szemében, ami kétségekre adott okot.
- Most magára hagyom kicsit, mert nem egyedüli vendég ebben a szállodában, de ne féljen lesz mindjárt új társasága.
- Olyan jó, mint maga?
- Jobb is. - azzal kiment a szobából.

Útját egyenesen a nővérszobába vette, lépteit megszaporázta, de mikor odaért, kollegináját nem lelte sehol. Továbbment a doktor Lepsény irodájába, hátha Anna megint a férjével gyönyörűzik, az ő idejét rabolva, de Lepsény egyedül volt benn.
- Igen? - kérdezte a doktor?
- Nem, semmi, csak...
- Jöjjön be, beszélni szeretnék magával.
Mária belépett.
- Csukja be az ajtót, kérem.
Az ajtó hangtalanul záródott.
- Miről, doktor úr?
- Szükségem van Anna asszisztálására a műtőben, attól tartok, még önnek is maradnia kell.
- Ki lesznek egyáltalán fizetve ezek a túlórák?
- Én nem aggódnék efelől. Eddig is mindig megkapta, ami járt, nem?
- Meg. Csak azt mondja meg mikor vehetem ki végre a szabadnapom?
- A nővérek beosztását nem én intézem.
Lepsény elkapta a szemébe meredő szúrós tekintetet. Ki se kerülhette volna.
- De... meglátom mit tehetek. Holnap még térjünk vissza erre, rendben?
- Igen, doktor úr.
- Köszönöm, Mária.
Boldogság. Valahol itt tévelyeg ezeken a folyosókon. Itt porosodik a csempéken, a művirágok szirmain, az átázott kötések gyenge szálai közt. Valahol a pirulák belsejében, az összefirkált kórlapok tintájában, az ülepek és derekak és arcok lenyomatában, a vérrel és vizelettel átitatott lepedőkön. Itt kell lennie valahol, mert különben minden az, aminek látszik, és az rosszabb, mint maga a halál.


4.
Füst és lánc

Alexa és Krisztián az utcán sétálnak, hamburgert esznek.

Alexa - Maga olyan romantikus. Még a nevét se tudom.
Krisztián - Akkor úgy érti... titokzatos.
Alexa - Az ugyanaz.
Krisztián - Krisztián.
Alexa - Alexa.
Krisztián - Illik magához. És tegeződjünk, Alexa.
Alexa - Mindig itt éltél?
Krisztián - Mármint...
Alexa - Mármint Pesten. Nem az utcán. Vagy... csöves vagy?
Krisztián - Hatodik kerületi vagyok.
Alexa - Ha nem menne ilyen jól neked a nyelv, azt gondolnám, külföldi vagy. Ismerek egy lányt ő is korodbeli, Walesből jöhetett talán ide pár éve, nem beszéli a magyart, és vécéket takarít ott, ahova megyünk. Pontosabban csak takarított.
Krisztián - Miért, mi történt vele?
Alexa - Nem tudom. Eltűnt. Olyan idegen volt neki itt minden, hogy magára vonta az emberek figyelmét. Talán elvette valaki, talán öngyilkos lett... passz. De állati jó füves cigiket sodort.
Krisztián - Értem.
Alexa - Te is vécéket takarítasz?
Krisztián - Dohányt árulok.
Alexa - Mármint cigarettába való dohányt?
Krisztián - Abba.
Alexa - És nem dohányzol.
Krisztián - Nem.
Alexa - Ez jó. Ez állati.

Alexa befejezi az evést, kidobja a papírt.

Krisztián - Nem olyan szokatlan. Sok ismerősöm, üzlettársam van, aki szintén nem égeti a végét.
Alexa - Az legyen az ő bajuk. Meg a magáé.

Alexa rágyújt egy cigarettára, Krisztián kikapja a szájából.

Alexa - Mi a faszt csinálsz?
Krisztián - Zavar a füst.
Alexa - Itt vagyunk a nyílt utcán!
Krisztián - Légyszíves.
Alexa - Rendben, papa.

Vágás
Krisztián egy asztalnál ül a sörözőben, ahol terjeng a füst, valakik épp hátra is fújják, és az az arcába megy. Alexa ott ül vele szemben, és vigyorog. Megjelenik a pincérnő.

Pincérnő - Jó estét, mit hozhatok?
Krisztián - Egy Whiskyt kérek.
Alexa - A szokásost. Köszi.
Krisztián - Bele se akarok gondolni, hogy az mi lehet.
Alexa - Csak egy vadász. Nem fosztalak ki.
Krisztián - Ez a törzshelyed?
Alexa - Aha. Az egyik.
Krisztián - A szüleid tudnak róla, hogy itt vagy?
Alexa - Meghaltak.
Krisztián - Sajnálom.

A pincérnő kihozza az italokat.

Alexa - Én nem. Inkább élem az életem.

Alexa iszik.

Alexa - Most te jössz. Te milyen szülő vagy?
Krisztián - Nem akarod tudni.
Alexa - Látod... éreztem, hogy van gyereked. Egyszerű megérzés volt, és bejött.
Krisztián - Mindig hallgatsz ezekre a megérzésekre?
Alexa - Jobban teszem ha igen. Megóvnak a bajtól.
Krisztián - Tudod, én mit érzek?
Alexa - Na mit?
Krisztián - Semmit.

Krisztián oldalról kap egy újabb adag füstöt az arcába.

Krisztián - Bocsáss meg egy percre.

Krisztián feláll és kiballag a mosdóba.
Elkezd hányni a vécébe. Mikor végez, kivesz egy zsebkendőt a zsebéből, hogy megtörölje az arcát. Amikor kiveszi a zsebkendőt, kiránt vele egy nyakláncot is. Ahogy ott ül a vécéfülke padlóján, észreveszi, hogy a nyaklánc a földön van, és elteszi. Kijön a mosdóból, de meglátja, hogy Alexa már egy másik, fiatalokból álló társaság asztalánál ül, és velük beszélget. Az egyik srác épp felgyújt egy papírdarabot egy hamutál felett, a másik Alexához beszél, a barátnője erősen kifestve ott ül, hozzábújva.

Alexa - És sárga volt?
Fiú1 - Igen, az indián gyerek fogadott velem, hogy piros, de bebukta! Nem láttam még akkora szerencsétlen hülyét, mint az.

Krisztián odaballag az asztalához, és felveszi a kabátját.

Alexa - Hé, ez én vagyok!

A háttérben elsuhan Alexa. Krisztián elindul kifelé, de megáll, amikor felcsendül a zene, és meghallja Alexa hangját. Alexa karaoken énekli a „The Windmills of your mind“ c. dalt a Dusty Springfield-től. Megbabonázó hatású előadást nyújt. Jelez a kezével Krisztiánnak, hogy üljön vissza. Akinek mosolyra húzódik az arca, visszamegy, és leül. Egy idős, napszemüveges férfi rezzenéstelen tekintettel ül egy másik asztalnál, és nézi a műsort.


5.
Csapdában

Hangok, a falakon át, amik kettészelik életünket. Kérő, kívánó hangok. A vágy hangjai, szívünk... igen, közös szívünk hamisan csengő, de ellenállhatatlan dallamába olvadva. A francba! Klisés szar az egész.
- Nem, ezt a szálat nem bolygatom tovább. - jegyezte meg magának Erik a rozoga széken ülve. A felét már megírta, de még mindig nem sikerült románccal kitömnie az ő kis hálaadási pulykáját. Töltött magának még egy pohárral, és lehúzta. Tragédia. Az kéne bele. Egyedül az elég erős, hogy kompenzálja a szerelmet. De önmagában az sem ér semmit...
Hirtelen sötétbe borult a helység.
- Picsába! Ezt nem hiszem el... Hát ilyen nincs!
Kiment a biztosíték az épületben. Vagy, az egész tömbben kiment. Fantasztikus. Nem is tudom hány oldal veszett most kárba... kezdhetem az egészet elölről.
- Baszd meg!
Ekkor meghallott valamit. Kintről jött. Nem az utcáról, csak a lakáson kívülről. A képzeletem játszik velem. És az alkohol. Ez a kettő csodákra ké... De nem, most megint hallotta, tisztábban. Valaki segítségért kiáltozott. Óvatosan elindult az ajtó irányába, kisvártatva megtalálta a kilincset, lenyomta, és elindult a hang irányába: a lift felé. Jól gondolta: valaki a felvonóban ragadt. Egy hölgy. A lift másfél méterrel az emelet szintje alatt állt meg, az ajtók nem nyíltak.
- Na végre! Tudna segíteni? Beragadt ez a szar.
Egy igencsak jó modorú hölgy.
- Van magánál lámpa?
- Hogy mi? - kiáltott
- Zseblámpa.
- Maga szerint?!
- Egy pillanat és jövök.
Visszasietett a lakásába, megkereste a fiókot, és kivette a zseblámpát. Régi elemek voltak benne, de még működött.
- Hé! Itt van?
- Igen, itt vagyok. Hoztam fényt is.
- Nagyszerű, maga az őrangyalom! Most pedig valahogy segítsen innen kijutni.
- Az ajtót kifeszíthetnénk, és felhúzhatnám, de...
- De...?
- Ha visszajön az áram, magát ketté is vághatja a felvonó.
- Mondták már, hogy különös érzéke van a nők megnyugtatásához?
- Ha valaki bajba kerül, nem engem szoktak hívni. De figyeljen... ez úgyis csak átmeneti. Gyakran előfordul, és aztán vissza is jön az áram. Fél óra, egy óra.... ilyesmi időn belül.
- Pisilnem kell.
- Hogyan?
- Ki kell mennem, és itt nem tudok, szóval inkább próbálja meg kinyitni az ajtót.
- Rendben.

Az felvonó ajtaja nem mozdult, hiába rángatta. A nő közelebb ment, hogy segítsen, és ahogy Erik szeme megszokta a sötétséget, egy megfáradt, harmincas szépség arca rajzolódott ki előtte.
- Áh, nem megy! - fakadt ki a nő. Lekuporodott a sarokba.
- Itt lakik? Vagy vendégségbe jött valakihez?
- A harmadikon van a lakásom. Nemrég költöztem, de már meg is bántam. Különben is, vendégségbe ilyenkor? Hajnali két óra múlt!
- Jó, hát mit csinált?
- Dolgozni voltam. Felszolgálok egy bárban.
- Pincérnő? Pedig egész más karaktere van.
- Na ne mondja... milyen karakterem van?
- Nem tudom. É...én író vagyok. Forgatókönyveket írok. Próbálok legalábbis.
- Akkor most lesz miről. Jaj, a kurva életbe...
- Mi az?!
- Mondtam már, összepisilem magam.
- Ó, azt... azt ne tegye. Foglalja le magát valamivel.
- Mivel?!
- Énekeljen, vagy...
Az áram visszajött, a felvonó motorja pedig gépies zúgásba kezdett. Erik gyorsan megnyomta a gombot, és a lift, utasával együtt épségben megérkezett a második emeletre. Ahogy a kalicka ajtaja kitárult, a halvány fényben megvilágítva egy kecses női test jelent meg előtte. Szebb, mint gondoltam. A nő odébb lökte, és elsietett mellette.
- Az a maga lakása? - kérdezte, de a választ meg se várta, már viharzott is befelé.
- Igen. Az enyém. - hangzott a folyosóról. És eszébe jutott, hogy megnézze a laptopját, hátha az utolsó mentése a dokumentumról megspórolt neki néhány oldalt a kellemetlen pluszmunkából. Tévedett.


6.
Meztelenség

Kártai tévét nézett. Politikusok vitatkoztak az adók szükségességéről. Nem szerette a politikát, de a többi csatornán csak rosszabb műsorok mentek, és végül emellett döntött. Három hete még otthon üldögélt a karosszékében, és nagy kérdéseken elmélkedett. Három évtizede meg még ő adott válaszokat mások nagy kérdéseire. Legalábbis segített nekik, hogy megtalálják azokat önmagukban. És most? Most tehetetlenül figyelheti, amint jelentéktelen részletkérdések felől döntenek magas beosztások mögé bújt, megkérdőjelezhető indíttatású alakok. Akár egy viccel is indíthattak volna, hogy oldják a feszültséget, mert egyedül ő találta nevetségesnek a műsort, de még az ő rekeszizmai se rezonáltak be. Szeretett volna kilépni önmagából, és kirepülni az ablakon. Egyre gyakrabban gondolt erre, még ha belül egy hang azt is mondogatta: rosszabb vagy, mint a betegeid. Már csak Annát várta a vacsorával. Vagy Máriát. Teljesen egyformák, leszámítva azt az apró tényt, hogy Mária senkit nem tud becsapni.
- Mi van, Kártai úr? Aggasztják az anyagiak? - Jegyezte meg a nővér, a tévére pillantva. Hozta a ételt, percre pontosan, meg ha már ott volt, hogy felverje a párnát is az öreg feje mögött.
- Azon már túl vagyok. Hát magát?
- Valamiből a kenyeret is meg kell venni. Ebből a munkából hiszi vagy sem, nem sok kilóra futja.
- Ha még praktizálnék, nálam meglenne a helye.
- Haha! Na persze. Kikapcsolom már ezt, hogy legyen egy kis csend, aztán aludjon inkább, ne gyönyörűzzön itt nekem.
- Lője csak le nyugodtan.
A képernyő elsötétült.
- Nincs kedve beszélgetni?
- Miről?
- Az apjáról.
- Nincs.
- Nincs apja, vagy nincs kedve?
- Még ebbe se megyek bele. Maga, és a játékai... meglátja: még pár nap és azzal űzheti őket akivel csak akarja, azt meg még várja...
Kártai köhögése félbeszakította. Egyre szárazabb volt, és egyre csak erősödött. Pár pillanat múlva ráeszmélt, hogy az öreg üvölteni próbál. Mária jelzett az ügyeletes orvosoknak, hogy jöjjenek. Fehér köpenyek lebegtek be a szobába, és nyüzsögni kezdtek körülötte.
- Átment a tüdejére! - szólt az egyik..
- Nem... nekem nem kell gyógyszer! Hagyjanak! Nem látják, hogy szenved?! Adják neki! - Hörögte Kártai.
- Kiről beszél? - kérdezte a másik köpenyes.
- Képzeleg. Készítsék elő a műtőt.
Mária ledermedt, mint akire ujjal mutatnak egy bírósági tárgyaláson. Szíve, a vérrel telt dob, vadul dörömbölt, legszívesebben kiviharzott volna a kórteremből, a világból, nehogy valaki meglássa, észrevegye ebben a szégyenteljes pillanatában, de az orvosok kitolták a beteget az ajtón, és ő láthatatlanná vált. Bizonyos értelemben: abban a szent minutumban, hogy kinyitotta a szemét, meg is szűnt létezni.


7.
Patkányszerelem

A fiatal társasággal együtt mennek az utcán. Az egyikük büfög egyet, és elhajít egy üveget, ami széttörik a járdán.

Krisztián - Ismered ezeket?
Alexa - Közvetve. Nyugi, nem harapnak.
Fiú1 - Ja, nyugi, papa. Nem lesz gond. Tessék ellazulni.
Krisztián - Tudod, kit papázz...
Fiú1 - Megjöttünk.

Egy kapuban állnak. Fiú1 beírja a kódot a kaputelefonon, és bemennek a kapun.
Egy kislány tévézik a nappaliban. Meghallja, hogy hazajött a bátyja. Kimegy az előszobába. Az ajtó kinyílik, és bejönnek.

Fiú1 - Mi ez? Miért nem vagy még ágyban?
Kislány - Nem tudok aludni. Filmet nézek.
Fiú1 - A szemhéjadat nézed belülről mire hármat számolok. Húzzál az ágyba azonnal. Nem tudsz majd felkelni.
Kislány - Holnap nincs iskola!
Fiú1 - Nem izgat.
Bea - Gyere.

Bea kézen fogja a kislányt, és bemennek a szobájába, a többiek bemennek a nagyszobába, és Fiú1 kikapcsolja a tévét.

Fiú1 - Üljetek le, mindjárt hozok piát.

Fiú2 és Alexa leülnek a díványra, míg Krisztián az ablakon keresztül nézelődik.

Fiú2 - Elég aggasztó a barátod. Mármint... így ránézek, és süt róla, hogy valami gáz van vele.
Alexa - Nem a barátom.
Fiú2 - Ah.
Alexa - Az őrangyalom. Eddig azt hittem csak én látom, de kiderült, hogy akkor jelenik meg másoknak amikor akar.

Fiú2 röhögni kezd. Közben a kislány szobájában Bea és a kislány beszélgetnek.

Kislány - Te vagy a bátyus új barátnője?
Bea - Ja.
Kislány - És szerelmesek vagytok, meg minden?
Bea - Ja. Hunyd le a szemed.
Kislány - Milyen az, amikor szerelmes vagy?
Bea - Mondok inkább egy mesét, jó?
Kislány - Jó.
Bea - Képzelj el egy olcsó, útszéli motelt. Megvan? Ebben a motelben egy ilyesmi éjszakán egyszer megszállt két ember, egy fiú és egy lány. A fiú, ahogy feküdt a hetes szobában, az ágyon, meghallott valamit. Először azt hitte, hogy patkányok vannak a falban, és azok visítoznak, de ahogy jobban odatapasztotta a fülét, rájött, hogy a szomszédos szobából jönnek a hangok, amiben a lány szállt meg. Hallotta, ahogy az sír. Keservesen, szívszorítóan, és az ő szíve is összeszorult. Elszánta magát, hogy átmegy hozzá. Megvigasztalni, vagy csak egyszerűen megtudakolni, hogy mi gyötri ennyire? Így is tett: kiment, bekopogott, és kisvártatva a lány ajtót nyitott neki. Gyorsan letörölhette a könnyeit, hogy bárki is jött, ne lássa úgy - gondolta a fiú. Mindenesetre elbeszélgettek, mert mindketten magányosak voltak. Csak egy kis időbe telt, és már összebújva feküdtek a hatos szoba ágyán. Megvolt a nagy egymásra találás, és a lány szentül hitte, hogy Kupido küldte el hozzá a szomszéd szoba lakóját. De tudod, hogy mi járt a fiú fejében?
Kislány - Nem. Micsoda?
Bea - Hát a patkányok. Mert azok újra rákezdtek a falban a visítozásra. Érted?
Kislány - Azt hiszem.

Alexa a nagyszobában, a díványon ül, és mosolyog, miközben Fiú2 a melleit fogdossa és a nyakát csókolgatja. a kezével úgy csinál, mintha készítene egy fotót Krisztián arcáról, aki velük szemben ül, és őt nézi. Krisztián feláll, és otthagyja a társaságot. Becsapódik mögötte a bejárati ajtó.


8.
A múzsa csonkja

Erik az asztalánál ült, és várt. Nem tudta, mit mondjon. Ilyen még nem igazán történt vele. Vendége épp kezet mosott, majd elzárta a csapot, és kilépett elé.
- Fú... köszönöm, hogy használhattam a mellékhelységet. Tudja, hogy van ez.
- Igen, azt hiszem tudom.
- Na jó, én nem is zavarok tovább. - Indult a nő kifelé.
- Nem zavart. Örülök, ha segíthettem.
- És most is dolgozik valamin?
- Tessék?
- Azt mondta forgatókönyveket ír. Majd mutathatna egyet.
- Hát ő... még eléggé csak most kezdtem. Tudja, hogy van ez.
- Tudom. Én sem a felszolgálásról álmodtam. Csak épp ez jött össze.
- De ha tényleg érdekli, elolvashatná ezt a... pár oldalt. Ennyi maradt meg, a többit újra kell írnom.
- Mi történt?
- Áramszünet.
- Ja tényleg. Hát nézzük azt a pár oldalt. Egyébként Kriszti vagyok.
- Én meg...
- Erik. Tudom. Láttam az ajtón, amikor bejöttem.
Érezte a nő parfümjét, ahogy az odahajolt mellé a laptophoz, és a kezébe vette, hogy leüljön vele az ágyra. Elbódította az illata. Vigyázott, hogy ne bámulja látványosan. Az üvegre nézett.
- Whisky-t? Attól tartok más nincs itthon.
- Jó lesz, köszönöm, elfogadom.
Erik töltött neki egy pohárba.
- Vicces, ezt általában én szoktam csinálni másoknak. Na olvasom.
Kívánlak, kívánlak, kívánlak.
- Hm. Ez jó. Ez a szobros tetszik. Nagyon életszerű.
- Olvassa tovább.
Látod, itt élek. Nem nagy szám, el kéne már a falaknak a festék, meg úgy az egésznek a napfény, de még... változhat. Jobb lehet. - Járt egyre a férfi fejében, ahogy Krisztit figyelte.
- Eddig megvenném rá a jegyet. És mi volt a többi?
- Szétváltak. Mentek... tovább. Az éjszakába.
- Ne... ne, azt nem lesz jó. Azt ne csinálja.
- Miért ne? Egyértelmű, hogy nem lehet köztük semmi. Ez a két karakter két külön világ, már csak az életkort tekintve is.
- Attól még kefélhetnek. Nem kell nagy l’amour, ha beteljesületlenséget akar feszítenie kell a húrt. Közelebb kell őket vinnie egymáshoz, nem már rögtön az elején távolabb. Mondjuk ez az én véleményem, és én koránt sem vagyok jártas az írásban, csak...
- Csak? - kérdezte Erik.
- Tapasztalat.
A férfi átült mellé az ágyra. Közelebb, mintsem távolabb.
- A helyzet az, hogy valaminek pont, hogy be kéne teljesülnie, hiába nem akarom. Megkötik a kezem.
- Minek?
- A szerelemnek.
Kriszti közelebb húzódott hozzá. Farkasszemet néztek.
- És nem akarja?
- Nem.
- Vegye le a szemüvegét.
- Anélkül nem látok.
- Vegye már le..
A nő megfogta a szárait, és lehúzta azt Erik fejéről.
- Amit most lát, az...
A férfi megcsókolta. Partnere nem húzódott el. Azonnal.
- A francba. Vegye vissza. Így... tényleg nem lát semmit.
- Mi a baj? Nem ezt magyarázta az előbb?
- Én a történetéről beszéltem, nem rólunk! Nézze, sajnálom, nem lett volna szabad idejönnöm.
- Miért nem?
- Férjezett vagyok. - mutatta a gyűrűt az ujján. Eddig mintha ott se lett volna. Vagy csak ő nem akarta észrevenni.
- Ha megtudná, laposra verné magát. - folytatta a nő.
- Tapasztalat?
- Tényleg sajnálom. Én... nem így gondoltam.
Kriszti zavarban volt, és kisietett a lakásból. Eriknek kedve lett volna összetörni az első keze ügyébe kerülő tárgyat, de az pont ahhoz kellett, hogy rendesen lásson. Hah. Rendesen... Nem volt mit szemügyre venni. A régi lakás régi nappalija vette körül. És mint mindig: egyedül volt benne.


9.
A legszebb évek

Mária a műtő előtt várakozott. Feszült volt, és ideges. Az előbb megérintette valami, aminek már rég nem érezte az érintését. Valami, ami beitta magát a bőrébe, szétfolyt, végigterjedt benne. Valami, ami erősebb nála. Kirázta a hideg. A szikékre gondolt, amik tudták hova kell vágni. A betegre gondolt. Magára, mindig csak magára. Érezte, hogy rá kell gyújtania, de nem akart kimenni az utcára, és dohányzóhelység is csak a kórház egy másik szárnyában volt legközelebb. Anna jött ki a lengőajtón. Csodálatos, boldog Anna. Gyűlölöm a fényt a szemedben, gyűlölöm az idióta vigyorodat, mindent gyűlölök, ami veled kapcsolatos, vagy amihez közöd lehet..
- Jól vagy?
- Igen. - felelte reflexszerűen.
- Nem úgy nézel ki. Gyere ki a levegőre. Na... gyere. - biztatta Anna.
Elindultak. Néhány köpeny elviharzott mellettük.
- Ő hogy van?
- A beteg? Ez mindent túlél. Még nincs magánál teljesen, de nemsokára vissza is viszik a kórtermébe. Miatta izgattad így fel magad?
Kiértek az utcára. A parkolóban mentőautók álltak üresen, indulásra készen, a város legkülönbözőbb pontjaiba. Magától megszólalt az egyik szirénája. Elromolhatott, mert senki nem volt a kocsi közelében. Hangos, sipító zaja mellett alig hallotta egymást a két nő. Mária remegő kézzel rágyújtott.
- Nem tudod, hogy nézett rám. Meg amiket mondott... - kezdte.
- Láttam már ilyet. Nem hagyhatod, hogy így hatással legyenek rád. Érzelmileg.
- Persze, te mindent láttál!
- Akarsz valamit közölni velem? Hallgatlak! - Lökte oda Anna, és kihúzta magát. Nem jött válasz, kihasználva a másik zavarát, folytatta:
- Néha feleszmélhetnél a saját nyomorúságodból, és örülhetnél mások örömének. Nem nehéz, csak ha meg se próbálod.
- Ki akarsz oktatni? Még ezt is nyeljem le, azok után, hogy...
- Mondd csak ki!
Egy mentős közben már csapdosta a berendezést, és a szirénázás egyszer csak abbamaradt.
- Én elfogadtam, hogy viszonyod van a Lacival. Nem szóltam bele. De engem választott. Engem! Szerezz végre egy életet magadnak, vagy bánom is én, de ezt be kell fejezned, mert nem tudlak örökké itt tartani.
- Itt tartani? Engem?
- Igen, téged! Azt hiszed, nem tudunk a gyógyszerfüggőségedről? Arról, hogy rendszeresen késve jársz be?
- Van egy lányom, az Isten szerelmére!
- Pontosan. Szerinted ő miért gyűlöl téged?
- Ne merészeld ezt felhozni, te kis kurva! - sziszegte Mária.
- Régen barátnők voltunk. Máig nem értem, hogy mi romlott el igazán. De én nem állok az utadba, ha ki akarod magad rúgatni, csak tessék!

Anna sarkon fordult, és otthagyta őt. Mária az ujjai közt csüngő cigarettájára nézett. Belül sírt. Hagyta, hogy a parázs megégesse, majd eldobta a csikket, és visszament a szobába, ahová Kártait vitték. Az öregúr magánál volt, de alig élt. Egy lélegeztetőgép pumpálta bele az oxigént. A nővér csak figyelte őt, hosszú percekig, az ágya mellett ülve. Úgy festett ott, mint egy porcelánváza, amiben lassan megposhadt a víz.
- Akar még beszélgetni? - kérdezte Kártaitól.
Az erőtlenül bólintott.
- Most csak én fogok mesélni, maga meg hallgat. Sajnálom.
Egy törékeny, ráncos kéz, szinte súlytalan nehezedett rá az övére biztatásképp.
- Az apám tehetős orvos volt. Soha senki nem kérdőjelezte meg a szakvéleményét. A legszebb éveimben még kislány voltam. Vidéken nőttem fel egy telken, állatokkal meg kerttel, meg mindennel. Anyám féltett, óvott mindentől. Talán én is beleestem ebbe a hibába. Aztán apám megbetegedett. És mellette kellett maradnom, hogy ápoljam. De még gyerek voltam... és felelőtlen... én nem... én tényleg... sajnálom.
Mária zokogásban tört ki, és erősen szorította a beteg kezét. Furcsa mód: a lélegeztető egyenletes felfúvódása és összesüppedése enyhített csak valamit a könnyek áradatán. Kártai tekintete nyugodt volt. Jelzett, hogy beszélni szeretne. Az ápolónő levette a maszkot az öreg szájáról.
- El kell engednie az apja kezét.
- Tudom, de hogyan?
- Segítsen. - szólt Kártai, mire beszéde tompa hörgésbe ment át.
Visszatette, csak hogy a beteg egy kis levegőhöz jusson.
- Miben? - kérdezte a nő kétségbe esve.
- Meghalni.


10.
Nyílt lapokkal

Alexa fut az utcán, hogy beérje Krisztiánt. Sikerül neki.

Alexa - Mi van veled?!
Krisztián - Velem? Semmi. Miért jöttél el? Úgy láttam nagyon élvezed annak a kölyöknek a társaságát.
Alexa - Egyszerűen hihetetlen vagy. Hé... Ha meg akarsz csókolni, csak kérned kell. Vagy tedd meg és ennyi. Tudom, hogy erre vágysz amióta megláttál.

Alexa megállítja a férfit, és megfogja a kezét.

Krisztián - Te vagy hihetetlen. Nem akarok tőled semmit.

Krisztián kiszabadítja magát a lány kezei közül, és továbbindul. Alexa követi.

Alexa - Akkor meg mi volt ez az egész? A kajálással, meg az itallal?
Krisztián - Egy tévedés.
Alexa - Nem hiszek neked. Baromira nem erről van szó. Ezt már kezdetben is érezhetted, ha így van.
Krisztián - Mondtam már, hogy én nem érzek semmit!
Alexa - Várj. Kérlek!

Krisztián megáll.

Alexa - Sajnálom.
Krisztián - Ugyan mit?
Alexa - Mindent. Egy rakás szerencsétlenség vagyok. Mindenki tudja rólam, ezért nem sikerül soha semmi a pasikkal sem.
Krisztián - Az vagy, aki vagy.
Alexa - És gyűlölöm magam érte! De ki más lehetnék? A pincérnő abból a lebujból? Keressem meg minden hónapra a kis betevőmet, és kész? A szülők kis kedvence? Egy sikeres üzletasszony? Vagy legyek te?
Krisztián - Azt mondtad a szüleid meghaltak.
Alexa - Számomra halottak.
Krisztián - És pont én ne lennék az?
Alexa - Te más vagy. Te...
Krisztián - Én egy idegen vagyok.
Alexa - Gyűlölsz, ugye?
Krisztián - Nem.

Krisztián az órájára néz.

Krisztián - Még van közel két óra, amíg felkel a nap. Elég idő szerinted, hogy egy kicsit mélyebben is elbeszélgessünk?
Alexa - Próbáljuk meg.

Alexa és Krisztián a Margit-szigeten mennek, a Dunaparton.

Alexa - Szeretem ezt a helyet. Azt mondják ez az egyik legromantikusabb hely egész Budapesten, és lehet benne valami. Van erre egy játszótér. Oda járok néha, ha magam akarok lenni. Gyere!

Krisztián követi Alexát a fák közé a játszótérre. Felfekszenek egy mászóka-épületbe.

Alexa - Hallod a madarakat? Tényleg nemsokára hajnalodik.
Krisztián - Mi van Bécsben?
Alexa - Inkább az a kérdés: mi nincs Bécsben? Az ismerőseim, az emlékek, a nagyváros zaja, az élet.
Krisztián - Itt nőttél fel?
Alexa - Ühüm.
Krisztián - De akkor miért akarsz oda menni?
Alexa - Nem akarok. Ott van egy fotósiskola, ahova felvettek, de még nem tudom, hogy akarom e? Inkább csak erre szoktam hivatkozni, ha pénz kell, és kéregetek.
Krisztián - Mitől félsz?
Alexa - Attól, hogy eltűnök. Örökre.
Krisztián - Vagyis, hogy felnősz?
Alexa - Talán. Nem tudom. És te? Te mitől félsz?

Krisztián előveszi a zsebéből a nyakláncot odanyújtja Alexának.

Krisztián - A lányomé volt. Két napja meghalt. Tüdőrákban.
Alexa - Sajnálom. Nem tudtam.
Krisztián - Semmi baj. Tizennégy éves volt. A feleségem nem tud még a szemembe nézni sem, engem hibáztat a történtekért. Igaza is van. Én meg nem tudom otthagyni a munkahelyem. Ő már nem dolgozik, és a csőd szélén állunk.
Alexa - Miért nem vagy otthon?
Krisztián - Mert már nem érzem, hogy bárhol is lenne számomra olyan hely, hogy otthon.
Alexa - Biztos hiányzol neki. Keres téged.
Krisztián - Dehogy... legfeljebb azt hiszi, hogy megcsalom valakivel.
Alexa - Talán adnod kéne neki egy esélyt. Kettőtöknek.

Alexa odanyújtja Krisztiánnak a nyakláncot.

Krisztián - Tartsd meg. Így valamivel könnyebb.

Alexa elteszi a nyakláncot.

Krisztián - Azt hihetnéd, hogy nem értelek meg téged. Pedig de. Csak még ennek ellenére is... szerencsés vagy. Vagy ki tudja? Lehet nincs beleszólása senkinek a dolgokba amik történnek vele, és te is, és én is csak nézhetjük tétlenül, ahogy minden darabjaira hullik körülöttünk.


11.
Sötétség

Ez az igazi sötétség. Ami belülről fakad. Ez nyeli el az írót, az ihletet, a világot. Szép szavak, kedves tekintetek, kutyák és emberek, Istenek, és kutyák. Erről szól ez az egész, és nem írhatod meg, mert a tragédia nem működik áldozatok nélkül, és az emberekből nem lehetnek áldozatok, ha nincs belőlük mit kiölni. Nincs szerelem, nincsenek őszinte, beváltott ígéretek, nincs egyensúly, csak kudarc van, és halál és pusztulás.
A hajnal közeledtével az író már részeg volt. Kivégezte a második üveg italát is, amit frizsiderben talált. Nem tudta elvágni a zsinórokat, de befejezni sem volt képes az előadást. Bábjai erőtlen csüngtek a megrekedt, bűzös levegőben. A karrierjének, amit el sem kezdett, máris vége szakadt. Tehetségtelen, fantáziátlan senki vagyok. Minden összeér, csak hogy aztán minden szétváljon. Három napja nem aludt. A munka ébren tartotta, de már nem vágyott másra, csak egy hosszú, sötét, álmoktól mentes alvásra. Amiből nem kell felébredni, és újra meg újra szembesülni saját sikertelenségével. Keresett egy tollat, hogy kézzel írja le a következő sorokat.


12.
Világosság

- Ami most fog történni, az nem példátlan, nem különleges, de még csak nem is szép. Fájdalommal jár majd, de aztán semmit nem fog érezni. Eltűnik ebből a világból, örökre. Biztos, hogy... ezt akarja?
Kártai némán bólintott.
- Leszíjazom a kezét, nem lesz akkora önuralma, hogy tétlenül tűrje.
Újabb, gépies bólintás. A szoba ajtaja becsukva, a függönyök behúzva, a fény szilánkjai a padlót vagdalták, fél méterre tőlük. Felkelt a nap, beindult az utcákon az álmos élet, a kávészürcsölés, az aprók csörgése, a rádióhallgatás, a rohanás. Az élet hullámokat képzett, és a hullámok vadul nyaldosták az épület falait, mintha össze akarnák dönteni azt, mert ez a természet rendje. Mária becsatolta a szíjakat az öregúr kezei körül. Könnyes szemekkel kikapcsolta a pittyegő gépeket, amik az életfunkciókról adtak hangot, majd kezét a kis maszkra tette, és várt. A másodpercek nehezen teltek, és ő ismét remegni kezdett.
- Csinálja. - nyőgte Kártai tágra nyílt szemekkel.

A gépek hosszú sípolásba mentek át, a nővér jelzett, a köpenyek pedig megérkeztek a betegért, de már csak a testét találták ott. Szemei üvegesen meredtek a plafonra, az égre, kezei ismét szabadok voltak. Az egyik köpeny az órájára nézett.
- A halál beállta... hét óra, huszonnyolc perc. Vigyük ki.
Mária ismét láthatatlanná vált. Tudta, érezte, hogy jól cselekedett. Segített valakin, aki szenvedett. De önmagán is segített volna? Rendbe hozta volna ezzel az életét? Meglelte volna szabadulása kulcsát? A műszakja véget ért. Másodszor is. Már csak haza akart menni, és maga mögött hagyni az éjszaka eseményeit. Az évek, az egész élete eseményeit. Vízbe áztatni a lábát, és olvasni, és pihenni is egy kicsit. Belebegett a nővérszobába, megkereste láthatatlan szekrényét, átváltotta láthatatlan ruháit az utcaiakra, és a gyógyszereket, amiket szed kivételesen a szekrényében hagyta. Van elég ebből a szarból otthon is. - gondolta. Ahogy kilépett az utcára, kisétált a kórház területéről és elindult át a zebrán, még a világosságon járt az agya, a hangokon, meg a fényeken, amiket Kártai láthatott. A végső randevún, ahonnan már nem lépett meg. A lámpa piros volt, a furgon vezetője pedig nem vette észre a nőt. A váza összetört.


13.
Az utazók köszöntője

Kora reggel van, Alexa és Krisztián a Keleti Pályaudvaron sétálnak. Megállnak egy vágány mellett.

Alexa - Ami most fog történni, csak eggyel és önmagával osztható, csak az látja, akinek látnia kell, és csak az felejti, akinek felednie kell. Nem hullhatnak könnyek, és nem maradhatnak kimondatlan szavak, amik ne bírnák el az idő és a távolság súlyát. Nincsenek búcsúcsókok, mert az utak bár szétágaznak, egyszer úgyis ismét egymásba folynak vissza. Ez az utazók köszöntője, általam.

Krisztián - Nem a menekülőké?
Alexa - Az másképp szólt.
Krisztián - Szép.
Alexa - Akkor ez itt...
Krisztián - A vége. Sok sikert az új életedhez.
Alexa - Neked meg sok sikert a régihez. Így állapodtunk meg.
Krisztián - Igen.
Alexa - Köszönöm.
Krisztián - Én is.

Bemondó hang - Gyorsvonat indul Bécsbe, 07 óra 35 perckor, 5 perc múlva, a 8-as vágányról!

Alexa - Szia.

Alexa felszáll a vonatra. Krisztián még vár egy rövid ideig, aztán elindul, de Alexa kinéz a szerelvény ablakán, és nevetve utána szól:

Alexa - Üdvözlöm a feleségedet!
Krisztián - Soha többé ne lássalak!
Alexa - Viszont!

A vonat elindul. Krisztián kiballag az állmásról, és hazamegy.
Alexa mobiltelefonja megszólal.


14.
Végzet

Ami most fog történni, az az egyedüli dolog, ami egy kutyával történhet. Mert nincsenek nagy tervek, nincsenek nagy egymásra találások, csak az van, ami legszánalmasabb, legsötétebb perceinkben ad egy cseppnyi fényt, hogy tovább tűrjünk, és szenvedjünk, mígnem már önmagunkban sem lelünk elég támaszt. Az fog történni, aminek történnie kell, és minden billentyű leütésével közelebb kerülök hozzá. Ez lesz az egyetlen eredmény, amit nyomorult életemben még elérhetek, az egyetlen igaz mű, és ezek a sorok őrzik majd lenyomatként tettemet: búcsúmat, kilépőmet az életnek nevezett mizériából.

Hídvégi Erik

A búcsúlevél az íróasztalon pihent, a laptop lehajtott tetején. Kudarc, kudarc, és egyedül csakis kudarc. József Attila. Hősöm, sorstársam. Te voltál valaki, én csak most léphetek nyomdokaidba, utolsó perceimben, és csak így térhetek nyugovóra, csak így, ebben a keserves életben. - járt egyre a férfi fejében. A sínek közt állt, és számolta a rohanó pillanatokat. A vonat már közeledett, a révész megérkezett együgyű potyautasáért. Arra gondolt hirtelen: milyen nevetséges ez az egész. Levette a kabátját, és bikaviadalt imitált a száguldó szerelvény útjában, csak hogy még nevetségesebbé tegye, de aztán el is dobta a kabátot, ami a poros, kavicsos földre hullt. Behunyta szemét. Felkészült.

Tévedett. A vonat fékcsikorgás közepette lelassult, és megállt, 8-10 méterrel az orra előtt. Még életben volt. Megnézte mi történt. Ahogy kikászálódott a sínek közül, a vezető a fülkéből kitekintve lehordta mindennek. Az utasvagonok egyik ajtaja kitárult, és egy lány ugrott ki rajta, szaladt visszafelé, ahogy csak a lába bírta.
- Hé! Hé! Elejtettél valamit! - kiáltott utána Erik.
Felvette a földön heverő tárgyat. Egy fényképezőgép volt. Letört belőle egy kisebb darab, de a film talán még előhívható.Ő húzta volna meg a vészféket? - suhant át az agyán. A vonat pedig továbbindult Bécsbe. Fél percre feledte csupán halálvágyát, és nem is kellett több. Még nem tudta, mit talált, de érezte, hogy bármi is az, csak különleges valami lehet.


15.
Eloszlik a köd

Minden homályos volt. Minden egybefolyt feje kínzó lüktetésében. A művirágok, a porosodó csempék, amik mellett elsiklott, a kórtermek a lepedőikkel, a jajgató, gyógyulást váró betegek, és családtagok. Boldogság - jutott eszébe, de nem tudta: miért. Ajtók nyíltak és csukódtak ahogy áthaladt rajtuk. Köpenyek tolták egy kis kocsin, a műtőbe. Ismerte a helyet, mint a tenyerét, és a hely is ismerte őt. Pedig már majdnem sikerült. Már majdnem elérte, amit kutatott.
- Két bordája eltört, enyhe agyrázkódás. - hallotta az egyik köpenytől, amint az kis toll-lámpával vizsgálta a szemét. Gyorsan haladtak, előttük kiépült, mögöttük lebomlott a kórház, mintha soha nem is lett volna. Megérkezett a műtőlámpa vakító fénye alá, maszkot tettek az arcára, és elaludt

Amikor magához tért, már ő is egy ágyban feküdt az egyik kórteremben. A feje még fájt, de az érzéstelenítő megtette a hatását. Valaki megfogta a kezét.
- Anya.
- Alexa. Hát szóltak neked?
- Igen. Jöttem, amint tudtam.
- Igazán nem kellett volna... jól vagyok.
- Nem vagy jól. Elütöttek.
- Köszönöm, hogy itt vagy.
Csend szállt rájuk, mint egy mérges kígyó levedlett bőre, mint az eloszló köd utolsó halvány fátyla, és beterítette őket, a szobát, a kórházat, az utcákon hömpölygő élet tengerét, a szobrok mozdulni készülő sorát, a siető, késő vonatokat, az újságokat olvasó utazókat, és a sorsokat író elméket. Beitta magát a felvonók gombjaiba, a bárokban ücsörgő vendégek szervezetébe, és a turisták albumaiba. Ott volt a padokon hagyva, a kabátzsebekben, ott zenélt a szobák közti falakban, a játszótereken, és az ország minden szegletében. Csak arra várt, hogy valaki megtalálja.


Vége.