Sose feledd: Mindig van remény!

Csendes nyári este van, 16 éves lányként végtelen nyugalommal a szívemben egy vidéki tábor udvarán ülök a fűben, egy melléképület teraszának pirosra mázolt korlátja mellett.
Telnek a percek, s egyre jobban elmerülök a csillagos ég csodás látványában. Elmerengek a távoli civilizációk létezésén, képzeletben már messzi bolygókon járok.
Mikor magamhoz térek, s szívem helyett ismét agyammal tekintek a világra, különös felfedezést teszek. Közel másfél óra telt el azóta, hogy leültem a fűbe. A tábor lakóinak 90 %- már az igazak álmát alussza. Csupán 20-an lehetnek még ébren, s ők is szétszóródtak a tábor területén. Nem szívesen térek vissza az „életbe”, így egy kicsit még elidőzök egyedül, csillagaim társaságában.
Ekkor megüti a fülemet egy mély, mégis a távolság miatt meglehetősen tompa férfihang. Valahonnan a távolból jön, s tudom, hogy hallottam már…
„Nem hozzám szól…”, nyugtázom magamban, s ismét a csillagokra fordítom figyelmem.
Néha-néha hallom az előbb említett férfihangot, s a vele beszélgetők társaságának apró zaját, egy-egy pohárcsörrenést, apró felkacagást.
Az órámra pillantok, ismét eltelt egy fél óra… „lassan ideje lenne menni!”- gondolom magamban. Ekkor az ’ismeretlen ismerős’ férfi hangját élesebben hallom, s ezúttal kimondottan hozzám beszél. Halkan szólít meg, s hangjában van valami magával ragadó, valami különlegesen új, valami megnyugtató, mégis egyúttal nyugtalanító.

-Kicsi lány! Gyere ide hozzánk! Ne ücsörögj itt a fűben egyedül! – hangzik a csendes, alázatos mondat…

S kérésének eleget téve, lassan követem egészen az asztalig, ahol a barátaival közösen beszélget ’ismeretlen ismerősöm’. Csendesen csatlakozom a férfitársasághoz. Egyikőjük tequilát rendel mindenkinek, köztük nekem is. Ingyen tequilát kihagyni vétek, ma mégsem fogadom el, s megmagyarázni próbálhatom, a pontos okát mégsem tudom. Talán mert sosem ittam előtte tequilát, talán mert nem ismerem milyen hatással van rám, talán mert nem kívánom már késő este, esetleg azt érzem, hogy szükségem lesz a józan ítélőképességemre… nem tudom melyik a legpontosabb, most mégsem kérek, s ezt a többiek elfogadják. Nem erőltetik… hosszasan beszélgetünk, talán órákon keresztül ülünk a műanyag, fehér kör alakú asztalnál, s az élet legkülönbözőbb témái kerülnek szóba. Idővel már csak én vagyok józan a társaságból, a 4 férfitársam egytől-egyig részeg, a töménytelen alkohol elfogyasztását követően.

’Ismeretlen ismerősöm’ mellett ülök, tágra nyílt kék szemeivel méreget, arcára előbb apró mosoly, majd részeg, kaján vigyor ül ki, mégis mozdulatlanul, kéken csillogó nagy szemeivel fürkészi tekintetem, apró, megengedő jelre vár, melyet sosem kap meg tőlem. Hatalmas meleg tenyere az asztal alatt combomat érinti, s a váratlan érintés hatására végigfut hátamon a hideg. Meglepettségemben felkelek a székről, és megállok ’ismeretlen ismerősöm’ mellett. Naiv lány vagyok, mit sem sejtek a körülöttem kibontakozó eseményekből.
Nálam 22 évvel idősebb ’ismeretlen ismerősöm’ nagy meleg tenyere előbb csak hátamat simítja végig, majd ezt követően felfedező kalandra indul a derekamon keresztül a combom felé, s útját combom belső felén felfelé folytatja, végigcirógatva hasamat, majd a mellkasomat. S mindez nem elég… vágyai még nem értek véget, kezével előbb csak ruhám alatt kalandozik, majd a pólómat kísérli meg lefejteni rólam. Keze, csípőmet átfogva már a nadrágomban, és a bugyimban jár, testem önkéntelenül megfeszül, én ezt nem akarom.
Mozdulatlanul állok ott, ahol percekkel ezelőtt még nevettem. Rám tör a pánik, menekülni akarok, de nem szabad, s ezt jól tudom. Körülöttem megfagy a levegő, én magam mozdulni sem merek, szívem ezerrel zakatol, testem mégis leblokkol, s mozdulni képtelen.
A vágyak által vezérelt ember dülöngélve feláll a székről, karomon szorítást érzek. Igen… ő szorít… s apró félelmetes mosoly mellett nekem címez egy mondatot.

- Azt hiszem kicsi lány, ezt jobb lesz, ha odabent a szobámban folytatjuk.

Remegni kezdek, minden porcikám remeg. „Én nem akarom” felelem halkan, kissé reménykedve, hogy nem hallja meg, mégis megnyugtatva ezzel önmagam, hogy lélekben sosem adom neki magam. De ő mégis meghallja, éles fájdalmat érzek deréktájon, igen, csípőcsontom találkozik a fallal, s egyúttal a fejem is koppan. Elém áll, összezavarodtam, most bármit megtehet velem. Hozzám képest hatalmas teste oly rendíthetetlenül és áthatolhatatlanul áll előttem, mint városfal, mely világokat választ ketté.
Az érzés leírhatatlan: egyedül idebent, s mindenki, aki segíteni tudna, odakint. Teste pillantásomat és hangomat is elzárja a külvilágtól. Magamra maradtam, s a túlélés már csak rajtam múlik. Szívem összeszorul, szemem sarkában megjelenik egy könnycsepp, próbálom visszatartani, de az makacsul gördül végig arcomon, útján végigégetve azt.
S visszatarthatatlanul tör rám a zokogás. ’Ismeretlen ismerősöm’ ekkor egy kicsit old a feszültségen.

- miért sírsz?- kérdezi, mint akinek fogalma sincs róla

Kezét felemeli, s egész testem beleremeg a mozdulat látványába is.

- Ne! Ne! Ne! Ne bánts! Kérlek! – belefáradtam a küzdelembe, érzem, hogy képtelen vagyok tovább küzdeni, darabokra tört szívem összeszorul, s egy utolsó jajjszóra készül, lábam megremeg, s egy utolsó, halk, félénk próbálkozásra szánom el magam.- Tudod… nagyon félek, sosem erről álmodtam… nem így szeretném elveszíteni a szüzességem.-

Érzem, ahogy elgyengülök, nincs több ötletem a „menekülésre”, könnyekben fürdő szemem egy pillanatra lehunyom, s rábízom magam a sorsra. Hangtalanul, s mozdulatlanul húzom meg magam a házfal és a fehér póló fedte felsőteste közt. „Nem kiabálhatok! Nem menekülhetek! Erővel sincs esélyem ellene! Csak még nagyobb bajba kerülök…” állapítom meg, de felesleges is… nem mintha erőm lenne kiabálni vagy menekülni.
Óvatosan elpillantok karja mellett a messzeségbe, talán még mindig reménykedem, s hiszem, hogy más képes megoldani a problémám. De egyedül vagyok, magányosan, mint a mag, melyet szél repít ismeretlen vidékre, s távol mindentől, mi ismerős, mi megszokott, földet ér s szárba szökken. Menekülési utam nincs, s csak magamra számíthatok, mint óceán közepén, a hajótörött. Mintha csak a Mount Everest havas hegyoldalán állnék, kétségbeesett kiáltásom senki sem hallja meg.
Csak magamra számíthatok, ez nyilvánvaló, nagy levegőt veszek, s keresem a szemkontaktust. Ismét záporozni kezdenek a könnyeim, elcsukló hangon egy utolsó kétségbeesett, halk kérdést teszek fel.

- Képes lennél ezt megtenni egy 16 éves lánnyal? Te ennél sokkal jobb ember vagy!

Szemei tágra nyílnak, megdöbbenés, s megtörés első jelei mutatkoznak rajta. A karomat, melyet eddig szorított elengedi, hátrébb lép egy fél lépéssel, s ezzel kicsit közelebb kerülök a „kinti” világhoz. ’Ismeretlen ismerősöm’ válaszol a feltett kérdésemre:

- Nem bántalak… - fejét földnek szegezi

Még egyszer lábujjamtól a fejem búbjáig végigkíséri tekintetét, halkan hátat fordít, s lassan távolodni kezd. Útnak eredek a szobám felé, s az épület oldalában zokogva rogyok össze. „ma végigcsináltam, de vajon holnap is képes lennék rá?” kavarognak a fejemben a kérdések. 25-30 perc őrült zokogást követően bemegyek a szobába, s becsukom annak ajtaját. A zár elromlott, ezt nyugtáztam már az első napon is, de most talán szükségem lenne rá. Lefekszem az ágyba, s bár meleg van, nyakig betakarózom, fáradt vagyok, s rövidesen elalszom. Pár óra elteltével egy vonat zakatol végig valahol a távolban, s erre ébredek. Már világosodik, s a táborlakók is ébredeznek. Halkan, lassú mozdulatokkal felkelek, átöltözöm, s kimerészkedek a szobámból. ’Ismeretlen ismerősöm’ immár kijózanodottan, beszélget józan barátaival a büfé előtt. Nem bujkálok, ember vagyok, követek el hibákat, nem tagadom. A nap folyamán többször összefutunk, összeakad a tekintetünk, s megyünk tovább, éljük az életünket, mint ezelőtt. Elérkezik a délután, a szobámba indulok cipőt cserélni, s hirtelen szembe találom magam az éjszakáról jól ismert fehér pólós széles vállakkal.
Rám néz, én pedig rá, s nyilvánvaló, hogy látja: remegek… óvatosan, immár barátian fogja meg mindkét vállam, s ezzel bír maradásra.

- Elmeséled nekem, mi történt az éjjel? – kérdezi. – Mondd! Kérlek mondd, hogy nem bántottalak!
- Nem… - csak ennyit felelek, s nem tudom, hogy miként értelmezi válaszom. Szemeim földnek szegezem, és sírni kezdek.
- Úgy sajnálom! Nem szerettelek volna bántani – feleli. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Ránézek, majd ismét visszapillantok magam elé a földre. „Meg…” csupán ennyit felelek.
Ekkor válik világossá, hogy csak emlékfoszlányai vannak a történtekről, hogy fogalma sincs mit tett. Hatalmas karjaival, melyek előző éjjel úgy bántottak, mint előtte senki más, úgy ölel, mint még soha senki. Szeméből potyognak a könnyek, fejemet fehér pólós mellkasára hajtom, s hatalmas sóhaj hagyja el szívem. Fejemen érzem az ő fejét, s egymást átölelve állunk perceken keresztül. Mikor mindketten megnyugodunk, eleresztjük egymást. S a nap úgy folytatódik tovább, mintha az előző éjszaka csak egy rossz álom lett volna. Ismét este van, s a baráti társaság ugyanott ül, ahol előző este, s megint beszélgetnek. Most is odahívnak magukhoz, elviselve az elutasítást is. Mégsem utasítom el a meghívást. ’Ismeretlen ismerősöm’ ma este is kap egy pohár tequilát, melyet megköszön, mégis határozottan tol az asztal túlsó felére. Ma nem iszik. Ígéri meg, s be is tartja. Éjszakába nyúló beszélgetés veszi kezdetét, s mire lepergett az idő homokóráján a nap utolsó homokszeme, már nem is olyan ismeretlen számomra ez az ’ismeretlen ismerős’.
Eljött a búcsú pillanata, a tábor utolsó percei, mindketten könnyes szemekkel borulunk egymás vállára. „Remélem, még találkozunk ebben ez életben!” - búcsúzunk egymástól. S megköszönve egymásnak mindent, mit megtanulhattunk a másiktól, könnyes búcsút intünk talán örökre.


(S mindenki, aki végigolvasta, megérdemel egy vallomást… történetem valós helyszínekkel, valós leírással, valós szereplőkkel, valós, általam megélt eseményt dolgoz fel…
Vigyázzatok magatokra, s ne feledjétek: Mindig van remény!)
K.Csillag