B

Zöld méreggel ölel körbe, rongyokkal bugyolál és levessel itat. Lemezeket tesz fel, könyveket kutat elő és virágot tesz az asztalra. Elhúzza a függönyt és fény szűrődik be az ablakon. Körbe-körbe járkál és fél szemmel felém néz olykor-olykor de csak titkon, hogy ne vegyem észre. Aggódik értem.
Elmosogat és felsepreget, napok óta a kanapén alszik, és kényesen ügyel a szoba hőmérsékletére. Napok óta nem szólaltam meg, azóta reménykedve munkálkodik itt minden eddigi szokását félredobva. Kávén él, hiába nem szereti, nem tudna fent maradni. Nem telefonál, nem beszél néha leül egy helyre és van, hogy percekig meg sem mozdul ilyenkor figyelem és próbálkozok megszólalni, hogy menj már innen el. Ruhákat mos és a híradót figyeli, néha megenged magának egy-egy sportműsort, és olykor elmosolyodik. Talán egy hete lehetünk így itt.

Átjár a melegség, mint azok a forró teák a hócsatázás után a meleg szobában. A gyertya mellett egészen másképp csillog az ember szeme, mintha a gyertya lenne az az erő ami csakis az igazat, a színtiszta igazat kívánja meg, itt máshogy beszélni sem lehet. Volt, hogy órákon át csak egymást bámultuk és huncut mosolyokba bocsátkoztunk és a kezeink mint amikor kiráz a hideg, végigfutott a másik combján és ismét eltűnt, és beleborzongtunk az érzésbe amit a másik érintése okozott. A paplan alatt kevés levegővel az élet fintorait tárgyaltuk és addig voltunk ott ameddig csak bírtuk, egészen felcsigázott minket a tény, akár meg is halhatnánk. A barátaink furcsán néztek ránk, körbelengett minket egy különös mosoly amit mindig csak a másik felé engedtünk el, és senki sem ismerte ennek a hátterét, csak mi tudtuk ilyenkor, hogy mi jár a másik fejében, ránk hagyták folyton. Folyton a másik elől bujkáltunk és elhatalmasodott az érzés rajtam, hogy nem akarom elveszíteni, hogy soha nem akarom elengedni, magamhoz akarom szorítani mindig. Elfogott mindig ilyenkor egy bizonytalanság, ha egyszer nem találnám meg, vagy nem bírnám tartani az iramot, elveszteném szem elől örökre, talán.

Ritka az olyan ember, aki mellett az ember biztonságban érezheti magát, és mellette a különösen nagy problémák is egészen nevetséges alakot öltenek, és nem sürgetem a megoldást, mert tudom, hogy meg tudom oldani, mert létezik. És amikor gondolkodás nélkül minden belső érzést és titkos vágyat, ki nem mondott gondolatot elmondhatok a másiknak mert tudom, hogy jó helyre kerül, és nem félek, hogy kérdőre vonna furcsán nézne rám, nem értené az érzésemet. Ha nem is érzi, mindenképp érti, és tudja, miről beszélek, és lelkesen figyel és érdeklődik és reagál, és nem egy darab fa. Ha baj volt tudtam mindig, hogy számíthatok rá, és mindig más megközelítésből szemléltette a kialakult képet, ami bennem volt, és képes volt meggyőzni, hogy én is úgy lássam, és mindig jóra fordult, sokat köszönhettem neki.

Mindig, amikor átkarolt a lelkünk ami mellette lebegett a testünknek összefonódott, kitöltötte az apró és nagyobb réseket a másikban, és ekkor éreztem azt a felemelkedést a földről, hogy ez több mindennél amit ember érezhet és elmagyarázni, kimondani is ostobaság, az a meghitt nyugalom, amikor nem az aznapi gondokon jár az ember agya. Hanem, hogy ott van, érezheti, ölelheti, szoríthatja a másikat, aki egy szót sem szól, olykor mocorog vagy fölém kerekedik, és én élvezem, hogy érezhetem.
Mindenki mást mondott, furcsa pletykák keringenek a levegőben, és a madarak is mindenféle marhaságot csipognak, de a legtöbben úgy tartják azért lett ez így mert meghalt bennem egy darab és hiába küzdök ellene nem tudok kiszabadulni a fogságból és ilyen különös neveket adnak neki mert testi tünetei vannak. A közelebbi ismerősök arra gondolnak, hogy a múltat képtelen elengedi az a lány, olyannyira emészti magát, görcsöl, és eszeveszetten kapaszkodik az érzéseibe, hogy hólyagok keletkeztek a kezein, és folyton izzadt a homloka holott nem lázas, a szemei üresek és a szíve sem dobog másképp. Csak a lelke. Mindig mondogatták. A lelke az ami beteg.

Annyira sok apró dolog miatt érez megbánást, és szégyelli magát, nem lehet így élni mondták, mindig mindent meg tudtak mondani, de megoldásról mélyen hallgattak, csak a tényeket fogalmazták meg mindig másképp. Mintha ők már be lettek volna avatva az emberi sorsok könyvébe, és nem tehetik meg, hogy belenyúlnak és változtatnak. Mint időnként egy nagy hosszú asztalhoz összegyűltek és megbeszélve a heti tényeket bólintanak egyet, és elfogadják. Kinek így, kinek úgy.
Mindig jönnie kell egy hősnek, aki felszabadítja a lányt. De amikor már megvan a hős? Arról soha senki nem mond semmit, hogy akkor hogyan tovább. És ha elveszíti az ember? Alattomos módon valamilyen kimondhatatlan betegséggel tudja az ágyához, a szívéhez kötni, ha akarja ha nem, és közben abban reménykedem, hogy akarja. Hogy annyira akarja amennyire én akarom csak nem beszélünk róla. Talán sohasem hallgathatom meg az igazi érzéseit, mert már nem együtt vagyunk a világ ellen hanem én ő és a világ,és így kell küzdeni egymás ellen és olykor bekapcsolódik a világ. Az ember nem erőlteti és hónapok, évek telnek el és eltűnik a semmibe az egész, mert hagyják. És mennyi eget rengető érzésnek van azért vége mert az ember ember. És csak ennyi,é s ha ehhez nem tartja magát és nem úgy él, hogy ő csak ember, akkor... és figyelnie kell az olykor rejtekéből előbújó hamisságot, és ilyenkor teszi az élet próbára, hogy nemet mond-e. Az ember elveszíti a fejét és beleesik a csapdába, de már nincs vissza út. Aztán eltelnek az évek akár boldogan akár boldogtalanul, és azt sajnálja az ember, hogy hibázott. De az ember ilyen, már azok, akik annál az asztalnál ültek is megmondták. Az talán az emberi lét célja, hogy ellenálljon emberi mivoltának.

Zöld teát forralt, a kedvencemet, kint hagyta kicsit hűlni és ledőlt mellém. Napok óta egy szót nem mondott és csak figyelt. Talán arra várt, én törjem meg a csendet és szabadulhat innen, nem kell azért itt maradnia, hogy vigyázzon rám, mert magáénak érzi, ami velem van, és nem tudna így itt hagyni. Én pedig hiába akartam megszólalni, ordítani, sikítani, hogy hagyjon magamra, mert így soha nem fog elmúlni.
Mindig jön, ha kell, ha nem. Ha fúj ha szakad, mindig ott van. Talán eddig is, mindig is ő kellett volna...