Novellák - 71.oldal

Egyszer régen, amikor még a nappalok és az éjszakák a Földön mindenütt egyforma hosszúak voltak, a Nap és a Hold mindig pont ugyanúgy ragyogott az égen. A Nap reggelenként elindult a távoli hegyek mögül égi útjára, hogy délben a legmagasabb pontjáról nézhessen körbe a Földön...

Éreztem, hogy elpirulok, még jó, hogy ő nem látta, mert a lámpa fénye már nem világított meg bennünket. A bizsergés a gyomromban egyre jobban erősödött. Ujjai újra az enyémekre fonódtak, majd elindultunk. Kéz a kézben sétáltunk, még nem találtunk egy csendes kis zugot, ahol volt egy padszerűség is. Ő ült le először, én meg mellé, de olyan kicsi volt a pad, hogy testünk szinte majdnem mindenhol összeért...

Ezen írásommal kívánok minden kedves itteni szerzőnek és olvasónak boldog Karácsonyt és sikerekben gazdag új évet!

Pár utcával arrébb egy fiatal srác próbált elaludni. Már későre járt és másnap munka, de nem jött álom a szemére. Az a lány járt a fejében, a reggeli buszról. Eléggé kitűnik a többi közül, csak feketébe jár, hosszú fekete a haja is, egyedül a térdzoknijába vannak vörös csíkok. Persze, csodaszép leányzó. Sokszor szomorúnak látszik, szeretné néha felvidítani vagy valami, de nem ismeri. Egyszer látta mosolyogni, gyönyörű, mikor nevet, rossz látni, hogy a legtöbbször bánatos. Már régen kinézte...

A végzetem el nem kerülhetem, nem tudok hová menekülni, mindenhol ugyanaz fogad. A harcomat egy ideig önmagam ellen vívtam, de feladtam, hiszen mindkét részem ugyanazért harcol, egy fiú iránt érzett szerelemért. De mi van akkor, ha mindkét felem másik fiúba lesz szerelmes?
Ezen gondolkodtam miközben egyre több, és erősebb ütést éreztem az oldalamban. A hangomat teljesen elvesztettem, de amikor éreztem, hogy a jobb kezemen eltörik néhány ujjam egy sikoly, még ha nem is volt hangos...

Ő volt az. Odajött, nyomott egy puszit a fejemre, mint az édesapák szoktak a kislányoknak, mikor kifejezik mennyire szeretik őket, csak éppen lusták leguggolni, és az arcukra adni azt a fránya puszit. Leült a székre mellettem, és egyenesen a szemebe nézett. Az arcából semmit nem lehetett kiolvasni, tulajdonképpen tökéletesen kifejezéstelen volt. Nem tudtam eldönteni, hogy mire gondol, vagy hogy felhozhatom e neki a témát most, vagy várjak még vele kicsit. Úgy döntöttem várok, és ő eldönti...

A jelenben kellene kezdeni, de szálai messze a múltba vesznek. Egy olyan végkifejlet, melyről a résztvevők nem is tehetnek. Önmaguk sem voltak tisztában valódi cselekedeteikkel, csak tették, mit ösztönük súgott Nekik. Ők csak manifesztálódott eszmék voltak, mit a másik akart véghezvinni és pont beléjük akadt. Lehet-e valakit hibáztatni azért, mert önnön hibáján kívül elméje legeldugottabb zugából előhívott egy érzést? Nos, ezt az olvasóra bízom...

Valaha még ölelni való fekete plüsscica volt. Éjjel-nappal simogatták puha bundáját. Alvás közben magához szorította gazdája. Talán furcsán nézünk a gyermekekre, mikor látjuk, mennyi szeretetet adnak egy jelentéktelen tárgynak. De az idő múlik, a gyerekek felnőnek. Egykori gazdája fájó szívvel vált meg kölyökkori kacatjától. Hosszú, egyhangú hónapok következtek a használt játékok polcán. A cica nagy barna üveggolyóból készült szemeivel még mindig ugyanazt a bájos tekintetet küldte az emberek...

Mondd, miért engedtem meg, hogy belépj oda, ahová azelőtt senkinek sem volt bejárása? Ki vagy te és miért bolygatod fel a lelkem rendjét? És hogyan teszed ezt? Nem tudom megvédeni tőled a szívemet. Elgyengültem...

A nő a teraszon ül. Mézédes borába kortyol. Cigarettára gyújt. A bor markáns íze összetapasztja az érzékeit, akárcsak a férfi, akitől kapta.... elkél mellé a dohány életszerű kesernyéje. Még akkor is, ha ezzel bravúrosan meghágja a borfogyasztás törvényeit. Sohasem volt egy tucatember, nem is akart az lenni, bár még csak tanulja, mi az ami neki, egyes egyedül csak őneki a jó...