Novellák - 71.oldal

Emlékek. Életek. Álmok. A lányom. Én.
Ő a tökéletesség. Formás, nőies csípőjéig érő aranybarnán csillogó, göndör fürtjei egy igazán kivételes arcot kereteznek. Mély, meleg barna szemeivel érzékien, mégis gyermekiesen ártatlanul tekint a világra. Orra finom vonala és igen, azok a telt ajkak! Meseszerű! Úgy ragyog felettünk, mint egy szivárvány...

Kényelmes tempóban haladtam az úton, a rádióból kellemes dallam áradt szét. Az égen szent János bogarakként pislákoltak a csillagok, jóllakottan mosolygott a Hold.
Árny bukkant fel az út szélén, nem láttam rendesen, tovább gurultam. Magam sem tudom miért, de zavart a dolog. Talán ember? Mit keres ilyenkor az országút szélén? Lekéste a buszt, vagy lerobbant valahol a kocsija? Hátha segítségre szorul…

De most már rendes vagyok a lányokkal, próbálok az lenni. Öltözz, megyünk – közöltem vele. Az önbecsüléséből annyi sem maradt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy megint ki akarom dobni reggel, csöndben kereste a holmijait, nehogy itt hagyjon valamit. Általában véve sem beszélt szinte soha. Legfeljebb ha kérdeztem. Az utcán eszében sem volt a kezemért nyúlni vagy hasonló. Nagyon helyes, engem itt ismernek...

. Ide értem. Itt állok a kastély előtt. Csúcsos tornyai az ég magasságát feszegetik. Megállok, és keresem a kaput. A szánt kint hagyom, gyalog próbálok szerencsét. A hideg kőfalak komoran bámulnak rám. Mit keresek én itt? Amilyen kicsire csak tudom, összehúzom magam, mikor belépek az óriási udvarra. Köpenyem suhogva libben utánam, mintegy szerencsét kívánva. Egy-két embert látok az udvaron sietve végigvonulni. Félek. De ekkor meghallom a dallamot, ami végig űzött a világon, nem hagyva...

Barangolok egy hosszú úton, messzire visz lábam, a homályban tapogatózom. Félelem, fájdalom és kétségbeesés várt e világban s én eljöttem, kiszolgáltattam magam. Szomorú sors ez egy fiatal lánynak, de csak magára vethet senki másra. Kellett neki elcsatangolni, az egyenes, tiszta útról letérni, miként megismerje az erdőt, mi az út szélén szalad, a vad hangok s állati szellemek vonzottak...

Minden porcikám belerezdült, abba, ahogy hozzámért. Ujjaival a hajamat túrta, másik kezét a derekamra helyezte, mintha még a levegőtől is féltene.
Mond, hogy tűnhetett el minden?
Szemembe nézett, félelmet láttam, megbánást, hogy eddig nem tette, és szeretetet.
Mond, ma miért nem látom?
Kedves szavai, a lelkembe égtek, mosolya a szívembe hatolt...

Zöld méreggel ölel körbe, rongyokkal bugyolál és levessel itat. Lemezeket tesz fel, könyveket kutat elő és virágot tesz az asztalra. Elhúzza a függönyt és fény szűrődik be az ablakon. Körbe-körbe járkál és fél szemmel felém néz olykor-olykor de csak titkon, hogy ne vegyem észre. Aggódik értem...

Egy nagyon messzi kis faluban élt egy lány. Úgy hívták Anna. Nem volt szép, de csúnya sem volt, de nagyon kedves volt, és jókat lehetett vele beszélgetni. Minden reggel fél órát buszozott az iskoláig. 13 éves volt, nem túl okos nem is buta, csak átlagos. Állandóan a szerelemről álmodozott, írt nagyon sok verset is egy bizonyos fiúról...

Túl mély ez az űr, túl világos ahhoz, hogy lássak bármit is, hogy érezhessem a kezed ahogy nyúlik felém és a levegő megrezeg a maga érthetetlen magányában. Az ujjaid apró redői értem kiáltanak, az életben maradás eszköze lennék én talán? Porszemek csillannak meg a fényben, mintha ez a mozdulat az örökkévalóság lenne. Ne érints meg, kérlek. Nem érzed, hogy nem birok el vele? Súlyként telepszik meg lelkemben...

- Mária. Angyalom. A naivitás a fiatalok bolondériája. Magának még talán kijut belőle némi, ha elég gyorsan szalad a megfelelő irányba. Ebben az ágyban nincs futkosás, minden közölt ténnyel közelebb kerül az ember a végéhez, és egy idő után már nem kellenek hírhozók, hogy érezze: mikor is lesz az.
- Na ne mondja. A múltkor is azt hitte, aztán azóta háromszor cseréltem a lepedőt maga alatt. Olyan jól jár az órája, hogy felültette a halált az első randevújukon.
- Nem az első...