Szerelem

1.
Pezsgő, ragyogó nyári nap volt, zöldellt a fű és jóllakottan sóhajtottak a lombok. Virult a táj, még gyengéden perzselt a napfény, a tó vize pedig mozdulatlanul párolgott a déli melegben. A nádas szolidan susogott, valahol a parton madarak csacsogtak, és tücsök ciripelt a fűzfabokrok tövében.
Olyan nyugodt volt minden, hogy az álom önkéntelenül húzta lefelé az ember szempilláit, az ebéd utáni alvás gondolata fölöttébb természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Rick bódultan hajtotta fejét Anna ölébe, s egy pillanat alatt megfeledkezett a külvilágról. A lány puha teste, a fűszálak simogató érintése a karján kitisztították a gondolatait, lelassult a szívverése, és csak boldogabb lett volna, ha tudhatja, hogy soha többet nem ébred fel. A remegő falevelek között időnként átszűrődő barna napsugár kellemesen melengette fakó arcát, s mikor Anna keze játékosan beletúrt a hajába, valami rég nem érzett, ismerős bizsergés ömlött szét a mellkasában.
Ez lenne a boldogság? – kérdezte magától az álmok izgalmas forgatagából visszatekintve, félúton az eszméletlenség felé. Igen, ez itt a teljesség – suttogta lezárt ajkai mögött, és elégedetten tapasztalta, hogy komolyan gondolja.
A pokrócon köröl-körül szétszórt szalvéták hevertek, a fonott kosárban deres oldalú üdítő pihent félig az oldalára dőlve. A közeli hársfa törzsének egy vadonatúj, csillogó bicikli támaszkodott fekete-piros festésű fémvázával. Az égen néhány komolytalan bárányfelhő bandukolt, a víz tükrén pedig egy újonnan megjelent kárókatona bóklászott látszólag céltalanul.
- Azon gondolkoztam minap – búgott fel váratlanul Anna selymes hangja, - hogy talán el kéne költöznünk a városból. Engem már nyomaszt a nyüzsgés, a betonrengeteg.

Várt néhány percig, de mivel nem kapott választ, folytatta:
- Vonz a nyugodt élet és a természet közelsége. Elegem van már az emberekből; itt vagy te, és nekem rajtad kívül senki…
- Nézd – szakította félbe Rick kissé ingerülten, - én éltem már falun, ott töltöttem az egész gyermekkoromat, és semmi kedvem újra belefulladni az unalomba. Elég volt belőle, egyszer és mindenkorra. Szeretem a várost, az embereket, a tömeget, a barátaimat. Szeretem a változatosságot, a sokféle programot, a városi éjszakát.
Számon kérőn emelte hunyorgó szemét Annára, aki inkább elfordította az arcát, nem volt kedve vitatkozni. Szomorú fintora láttán Rick szíve ellágyult, és bűntudata támadt.
- Ne haragudj, tudom, régóta álmodozol erről. Várjunk ezzel egy kicsit, idővel talán én is másképp látom majd a dolgokat.
- Nem – rázta meg a fejét Anna sietve. – Bocsáss meg, hogy felhoztam egyáltalán, nem akartam elrontani a kedvedet. Igazad van. Nem lehetek ennyire önző.
Rick, látva csillogó szemeit és meg-megránduló arcvonásait, felült, és magához húzta, hogy megölelje.
- Szeretlek, tudod?
Heves bólogatás volt a válasz.
- Akkor azt is tudod, hogy mindennél jobban kívánom a boldogságodat. Megoldjuk valahogy.
Anna lázasan ölelte, amiből a férfi tudhatta, hogy a zokogás szélén áll.
- Nem kérhetek tőled ekkora áldozatot. Ide köt a munkád, az életed. Bolond vagyok, hogy ilyesmivel zaklatlak - mondta remegő, bizonytalan hangon.
- Örülök, ha megosztod velem, mi nyomja a lelked. Hiszen ezért vagyok a párod. De ezen egyelőre nem segíthetünk. Adj időt, jó?
- Persze - suttogta Anna.

Forró csókban forrt össze ajkuk, úgy szorították egymást, mint rég elvált szerelmesek, akik valamilyen közös katasztrófát éltek meg. A lány meleg nyála, könnyes arcának nedves érintése felkorbácsolta Rick érzelmét; ahogy Anna keblei a mellkasának szorultak, agyát lüktető vér öntötte el. Legszívesebben hevesen markolászni kezdte volna a testét, hogy tenyerében érezhesse puha idomait, s ujjai hegyén feszes bőrét. Mégis megállj!-t parancsolt magának, mielőtt keze benyúlt volna a világoszöld, szűk, vékony anyagú póló alá. Nem akart olyasmibe belekezdeni, aminek nem lett volna jó vége. Tudta, hogy úgysem kaphatna eleget, s bár akkor pillanatnyilag a keveset is tudta volna értékelni, már ismerősnek találta a helyzetet. Akárhányszor mert addig megbízni önuralmában, melyet azelőtt oly erősnek vélt, az érzékek mocsarából nem vezetett út kifelé. Ha beteljesülhetnének vágyai - gondolta, - irgalmatlanul, őrülten habzsolná Anna testét, kiélvezné az utolsó, apró, elrejtett zugot is - ám nem szabad. Tudta jól. Tudta, hogy csak kellemetlen szabadkozás lenne a vége, félig udvarias, félig sértődött elutasítás, mely természetesen érthető, mégis annyira fájdalmas... Megállt tehát a keze, mielőtt még Anna kikandikáló, csupasz derekát megérintette volna, mert annyi év, oly sok hasztalan próba után végre belátta, hogy ez nem történhet másként.

Anna persze megérezte a fölcsapó, heves indulatot, és ajkába harapva reménykedett, hogy ne neki kelljen újra ellökni magától a férfit. Roppant kellemetlen volt ez neki, mert bár az utóbbi hónapokban nagyjából sikerült végre kezelniük a helyzetet, azért minden óvatossága ellenére időnként akaratlanul is sikerült felizgatnia. Egy csók, egy ölelés, mely szerelmesek között elkerülhetetlen, s amire neki is végtelen nagy szüksége volt, gyakran ért el hasonló hatást. Ilyenkor nem az jutott eszébe, hogy a férfi lehetne kissé önmegtartóztatóbb - egyáltalán nem, hiszen amit ő akart, az teljesen természetes lett volna. Fiatal, ereje teljében lévő férfi, mit is várjon tőle? Nem, inkább magát okolta, sokkal inkább, hiszen neki kellett volna elutasítania udvarlását és közeledését már az első alkalommal. Mit hitt, hogyan működhetne a dolog? Szerencsésen kifogta az egyik legjóképűbb, legsármosabb férfit a környéken, és azt hitte, nem fog neki hiányozni a szex? Őrültség, és mégis hitte rendületlenül, hogy működhet, Rick szerette, megértették egymást, jól érezték magukat kettesben, és a kapcsolatuk e buktatótól eltekintve valóban tökéletes volt, ha lehet ezt mondani. Rick őszinte ember, akiben meg lehet bízni - gondolta, - és ő megmondaná, ha elege van, ha mégsem bírja el az áldozatot.

Gyorsan és némán kezdtek pakolni, nem volt szükség szavakra, hogy tudják, mit akar a másik. Már fél kettő múlott, és egy óra múlva Ricknek jelenése van a munkahelyén. Bár rövid az út, egy részét biciklivel kénytelenek megtenni.
Miután összecsomagoltak, Rick a kormányra akasztotta a kosarat, és hozzálátott, hogy fölsegítse Annát a kerékpár csomagtartójára. Ez nem volt egy egyszerű művelet, hiszen Anna nem használhatta a lábait, de szerencsére a férfi könnyedén felemelte vékony testét, és kis ügyetlenkedés után óvatosan a helyére ültette.
- Jól ülsz? - kérdezte, kedvesen mosolyogva.
- Igen, köszi - válaszolta Anna.
Pár perc múlva már javában haladtak az aszfaltút felé; Anna hátulról belekarolt a férfibe, fejét a hátára hajtotta, és úgy mormolta:
- Szép, ugye?
- Igen, csakugyan szép - tekintett körül még egyszer Rick, és egyre gyorsuló tempóban tekert tovább a kocsi irányába, amit lezárva hagytak a bekötőút végén. Sajnálta, hogy mióta Anna deréktől lefelé megbénult, csak az ő segítségével élvezhette a kerékpározás gyönyörűségét.

2.
Bár finoman szólva is tágas volt a városháza fogadóterme, a hatalmas, díszes csillár, mely a plafonról lógott alá, a legtávolabbi sarkot is maradéktalanul megvilágította. Néha már bántotta az ember szemét a rendkívüli fényáradat, amelyet a méregdrága izzók sugároztak, és a bőséges italfogyasztás még összébb húzta a vendégek szemhéját. A teremben lassan igen erős alkoholszag kezdett terjengeni, mely egyelőre csak markánsabbá vált az éjfél közeledtével. A férfiak nagy szorgalommal konyakoztak, dámának öltözött feleségeik pedig puncs fogyasztó kapacitásuk tekintélyes voltáról tettek tanúbizonyságot. Tíz órára mindenki becsípett, éjfélre pedig a legtöbben megközelítették a rosszullét határát. Akadtak már totálisan részeg vendégek, akik jobb esetben - felállni nem tudván - asztaluk mellett üldögéltek csöndesen, a bátrabbak pedig féktelenül fokozták a hangulatot gátlástalanságukkal.

Rick bódultan nézett körül. Feje kába volt, torkát marta a jófajta szivar kesernyés utóíze, agya pedig már gyakran nem bírta tartani az iramot cikázó tekintetével, így előfordult, hogy egy pillanatra megszédült. A vendégek csupa mosoly arca összefolyt, erős parfümök facsarták az orrát, vidám kacagás visszhangzott a hallójáratában.

Igyekezett kiverni a fejéből Annát; dühös volt rá, ezért ivott a kelleténél többet, tompa elméje mégis a lány képeivel volt tele. Miért nem tudott ezúttal sem eljönni vele? Akármerre nézett, mindenütt a kollégáit látta, akik egytől-egyig feleségük társaságában mulattak. Rajta kívül senki nem érkezett partner nélkül az estélyre, a köztisztviselők nejei általában szívesen büszkélkedtek párjuk mellett. Versengtek, kinek szebb a ruhája, divatosabb a frizurája, drágább az ékszere. Rick, az ő kiemelkedő fizetéséből csodálatosan felöltöztethette volna Annát, a lány mégsem kért a felhajtásból. Bár ez már a sokadik ilyen eset volt, Ricket mégis ugyanaz a mélységes csalódottság töltötte el, mint első alkalommal. Neki kötelező volt a megjelenés hivatalánál fogva, és bizonyára jól is érezte volna magát beosztottai között, ha nincs egyedül. Ez roppant mód elkedvtelenítette.

- Miért búsulsz - szólította meg váratlanul egy tisztán zengő, kacér hang. Rick megfordult, és erősen koncentrálva jól megnézte magának az ismeretlent. Nem maradt hozzá önuralma, hogy tapintatosan mérje végig - ittasan csillogó szeme sokáig időzött a fiatal nő merész dekoltázsán, aki mindazonáltal a legkevésbé sem vette zokon a mustrát. Türelmesen mosolygott, látva, hogy tetszést arat megjelenése. Rick végül összeszedte magát, és a lehető legértelmesebben válaszolta, ahogy éppen tőle tellett:
- Elfáradtam a zsivajtól, levegőzni indultam a kertbe. Velem tartasz?
- Miért ne?

Ahogy megcsapta arcukat a kellemesen hűs éjszakai levegő, mindketten éberebbek lettek valamivel, fejük kitisztult. Rick emlékezett rá, hogy már találkozott ezzel a nővel, és amint sikerült egy névhez kapcsolni az arcát, így szólt:
- Ha nem tévedek, te vagy Dr. Wardon, a városi főügyész lánya, ugye?
- Igen. Apám nagyon jól szórakozik ügyvéd kollégái körében, de engem nem érdekelnek azok az emberek. Mindig unatkozom közöttük.
- Megértem - nevetett Rick. - Perverz dolog jogászok között mulatni.
- Te viszont felcsigázod a kíváncsiságomat - hajolt közelebb a lány. - Erika vagyok.
- Rick - válaszolta a férfi.
- Ismerlek. Láttalak már, és alig vártam az alkalmat, hogy jobban megismerjelek - mosolygott.
Rick torkát megszorította egy láthatatlan kéz. Khm - nyelt egyet, aztán próbált fölvetni valami tárgyilagos témát.
- És mi a te foglalkozásod? Eszerint nem követed apád nyomdokait.
- Valóban nem - sóhajtott Erika. - Jelenleg nincs munkám. Egyébként tanári diplomát szereztem két évvel ezelőtt.
- Nem vonz a szakma a gyakorlatban?
- Nem igazán. Egyelőre nem szeretnék dolgozni. Úgy érzem, nem nőttem még fel a feladathoz.
- Irigyellek, hogy megteheted; hogy van választásod.
- Apám gazdag, tudhatod - vont vállat Erika. - Azt mondja, előbb szórakozzam ki magamat, mielőtt kötöttségeket keresek, arra még bőven ráérek.
- Igaza van. Bölcs ember az apád.
Csakhamar találtak egy pirosra festett padot a sövény mentén, ahol nem kellett számítani idegenek felbukkanására. Rick kiült teljesen a deszka szélre, ám a lány nem hagyta annyiban, tapintatlanul mellé csúszott, egészen addig, hogy vállaik szorosan összesimultak. A férfi megérezte a lány édeskés illatát, és meztelen karja heves forróságát.
- Tudod - búgta Erika, - nehéz dolog egy főügyész lányának lenni. Az emberek érinthetetlennek hisznek, pedig én nagyon is vágyom a közelségre. Gyűlölöm a magányt.

Rick szíve egyre fürgébben pumpálta a vért szerteszét testében; keze remegett, szeme újra és újra akaratlanul Erika dús keblei közé révedt. Hol a lány ütemesen emelkedő mellkasa, hol Anna arca jelent meg előtte. Keserűen hajtotta el egy legyintéssel a gondolatot, de mindig visszatért, és kellemetlen érzést gerjesztett a gyomrában. Ám amikor Erika átkarolta, és ajkaival egyre közeledett a férfi szájához, egyszerre megszűnt létezni a külvilág. Minden csepp alkohol, amit az este folyamán megivott, egyszerre tolult az agyába, és örült neki, végre megszabadult a kétségeitől, elfelejtett mindent, és szomjasan csókolt vissza, tapintásra éhesen fogta át a lány puha, vékony derekát.
- Üresen áll a lakásom - lihegte Erika, mikor elszakadtak egymástól. - Hátul észrevétlenül távozhatunk.
Azon az éjszakán elpattant egy húr Rick lelkében, és nagyon sokáig nem gondolt a feleségére. Kitört belőle a rengeteg visszafojtott vágy és szenvedély, és őrjöngve adta át magát a parttalan élvezetnek. Reggel enyhe fejfájással ébredt a nyirkos ágyneműben; mellette hevert meztelenül Erika gyönyörűen arányos, barna teste, és hiába kereste magában a bűntudat vagy lelkiismeret-furdalás jelenlétét, sehol sem találta. Elégedett volt - semmi mást nem tudott volna elmondani, ha valaki megkérdezi, mit érez. Szerette volna kijelenteni, hogy "rongy ember vagyok", de nem tudott vele egyetérteni. Csupán az elkerülhetetlen történt meg - gondolta, és lehunyta a szemét.

3.
- Hol voltál? - fogadta Anna a teljes mértékben érthető kérdéssel, mikor délután kettő felé hazaért. Nem sietett, egyáltalán nem - nyugodtan letussolt a lánynál, megebédeztek, így kipihenten és frissen jelent meg otthon.
- Beszélnünk kell - mondta, amire Anna sírásra görbülő szájjal válaszolt. Arca olyan önkéntelen grimaszba rándult, amilyet senki sem kíván látni szerettein.
- Egy nővel voltál, igaz? - kérdezte szipogva.
- Igen - válaszolta Rick komolyan, és lehajtotta a fejét, mert nem szívesen látta volna azokat a csalódott, könyörgő szemeket, melyek hitetlenkedve meredtek rá.
Anna némán nézett percekig, és bár küszködött a sírással, végül úrrá lett rajta. A meglepetés - ha volt egyáltalán - nem tartott sokáig...
- Figyelj, én megértelek, bármily furcsán vagy valószínűtlenül is hangzik ez most a számból - mondta Anna. - Nem haragszok rád. Nincsen semmi baj. Köszönöm, hogy őszinte vagy, és azt akarom, hogy tudd: ez nem változtat semmin, én akkor is szeretlek.
- Nem! - csapott Rick az asztalra, hogy ő maga is beleremegett, Anna pedig riadtan húzta be a nyakát. - Neked nem ezt kéne mondanod! Neked üvöltened kellene, sírni, zokogni, aztán pedig elkergetni a háztól, és azt mondanod: undorító alak vagyok, soha többet nem akarsz látni!
- De ez nem így van - próbálta Anna csillapítani. - Nem történt semmi helyrehozhatatlan, elfelejtjük és kész. Nem volt más választásod, egy ilyen nő mellett...
- Ne mondj ilyet! Ez az egyetlen helyrehozhatatlan dolog, ami tönkretehet egy kapcsolatot! Ha tényleg szeretlek, nem teszek ilyet. Egy normális nő kifakadna és meggyűlölne!
- De én nem vagyok normális nő, tudod jól. Ezzel együtt sem kívánhatok nálad jobb férfit. Miért mondasz ilyeneket? Talán nem szeretsz már? Az a másik kell inkább?
- Én úgy érzem, szeretlek... Fontos vagy nekem, és nagyon nehezen tudom elképzelni az életemet nélküled. De képtelen vagyok téged ennyire megalázni. Ezt nem tehetem veled. Nem maradhatunk együtt ezek után. Szakítani akarok.
- Akkor mégiscsak megbabonázott az a lány...
- Dehogy, nem érdekel. Egy éjszakás kaland volt csupán. Higgy nekem. Nem érhet a nyomodba.
- Nem értem. Mi végre hát ez a hirtelen változás? Tegnap még velem akartál lenni, örökre.
- Valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy nem vagyok hozzád való. Ez így nem megy. Bocsáss meg. Nem veled van a baj.
- Ne szabadkozz, kérlek. Nem tudom megadni azt, amire minden férfinek alapvetően szüksége van. Tudnod kell, hogy várni foglak! Gondolkodj, és térj vissza pár napon múlva, ha akarsz. Megadom neked a szabadságot, amit kívánsz, cserébe pedig csak azt kérem, hogy szeress, amikor itthon vagy!
- Ennél rosszabb nem is lehetne a hozzáállásod. Ne várj rám, nagyon sokáig nem fogunk találkozni.

4.
Amikor Rick beszállt az autóba, még nem tudta, hová menjen. Két nagy utazótáskáját, amikben a legfontosabb dolgai voltak, a hátsó ülésre dobta, aztán elindult a külvárosi motel felé, ahol annak idején, mikor a városba érkezett, először megszállt. Ezúttal lett volna rá pénze, hogy a város előkelő szállodájában vegyen ki egy szobát, akár egy hónapra is, de kerülni akarta a feltűnést.
Mindig azt hitte, vihar fog dúlni a lelkében, ha eljön egyszer ez a pillanat, ehelyett csak némi csalódottságot érzett. Nem örült neki, hogy ilyen egyszerűen vége lehet valaminek, amit végérvényesnek és erősnek hitt, de belátta, hogy nem fog neki hiányozni. Hazugságra épült az egész, így nem kár érte - amikor nosztalgiával fog gondolni a kapcsolatukra, csupán egy álom előtt tiszteleg majd, ami csak a fejében létezett.

Elképesztő volt a hőség aznap. Csakhamar verítéktől ázott az inge, szája szélén pedig érezte az izzadtságból visszamaradt, enyhén sós ízt. Hiába húzta le az ablakot, a becsapódó levegő is forró volt, ráadásul büdös és émelyítő a szmogtól. Nem kis örömmel töltötte el, amikor kiszállhatott a kocsiból a régi stílusban épült, pár évtizednél mégsem öregebb, két emeletes ház előtt. Ez kiválóan alkalmas - gondolta, - amíg albérlet után néz. Furcsa - jutott eszébe, - hogy eddig nem is foglalkozott komolyan a lehetőséggel, hogy Erikához költözzön egy időre. Pedig a lány biztos szívesen fogadná, és akár valami mélyebb kapcsolat is kialakulhatna közöttük. Persze, azt mondta Annának, hogy az a másik nem érdekli, de mégiscsak jobb lenne, ha a fojtogató magány helyett egy friss, rajongóan szerelmes nő karjaiban találna elfoglaltságot. Annának pedig jó ideig nem kell tudomást szereznie a dologról. Attól felesleges tartania, hogy mástól hallja meg, hiszen Anna alig mozdul ki a házból, ezek után pedig jó ideig biztos nem lesz még annyi kedve sem az emberekhez, mint azelőtt. Miért ne? - Igen - gondolta, - holnap fel fogja hívni, aztán kiderül, mi lesz Erika véleménye a dologról. Azt hiszem, jó esélyem van nála - bizakodott. Szája végre mosolyra görbült, először a nap folyamán.
Megragadta jókora csomagjait, hogy egyből felvigye magával ideiglenes rezidenciájára, de sokáig szerencsétlenkedett, mire sikerült fél kézzel bezárni a kocsiajtót és lenyomni a nagy vasajtó rézkilincsét. Teljesen felbosszantotta magát ügyetlenségén, mire felkapaszkodott a lépcsőkön az első emeleti recepcióhoz.
Meglepetésére egy fiatal ürge fogadta; baseball sapka volt rajta és nyárias viselet, póló, rövidnadrág. Karjai valami nonfiguratív ábrával voltak televarrva.
- Jó napot! Egy szobát szeretnék.
- Üdvözlöm - hajolt fel a fiatalember az újságból, kezében egy félig elrágott hamburgerrel, amit fesztelenül csámcsogott tovább, nem zavartatva magát a vendég esetleges nemtetszésétől. - Igazán örülünk magának, ezen a héten ön az első vendégünk - mosolygott. - Tudja, nyári pangás.
- Igen - helyeselt udvariasan Rick. - Felénk nincsenek turista látványosságok.
- Ahogy mondja - motyogta teli szájjal a recepciós. - Pedig igazán kár érte, hogy ez a csodálatos környék ismeretlen marad az idegenek előtt. A város sajnos semmit nem fordít a turizmus támogatására, pedig sokan megélhetnének belőle. Mi vagyunk az egyetlen olcsó motel a városban, és nézze! - tárta szét a karjait. - Egy nem sok, annyi vendég sem jut egy napra.
- Mikor legutóbb itt jártam, egy kedves öregúr fogadott. Nyugalomba vonult talán? Való igaz, eltelt azóta pár év...
- A vén Ted bácsi? Ó igen, övé volt a motel, de nem régen elhunyt. Tudja, nem sokan ismerték mélyrehatóan, és talán kevesen sajnálnák, ha nem így lenne. Nagy csibész volt az öreg, meg kell hagyni - mosolygott a fiú az orra alatt, - de azért én megsirattam - nevette el magát.

Rick kissé furcsán nézte önkéntelen reakcióit, melyeket saját mondandója váltott ki belőle, de aztán úgy gondolta, jobb ráhagyni.
- Milyen szobát parancsol?
- A legjobbat, ami van. Tágas legyen, napfényes, és teljes körűen fölszerelt.
- Természetesen, uram - biccentett a fiú, mintha azt mondta volna magában: Na végre, egy jó vendég, ez már igen. - Lakosztályunkban van minden, amire szüksége lehet. Előreláthatólag meddig szándékozik nálunk maradni?
- Még nem tudom. Most kifizetek egy hetet előre, de megeshet, hogy előbb távozom.
- Értem - csillant fel a fiú szeme a bankjegyek láttán. - Szakácsunk a rendelkezésére áll, csak tessék előre szólni, ha étkezni óhajt.
- Köszönöm.
- Én köszönöm, uram. Ide legyen szíves egy aláírást - mosolygott.

Ahogy Rick a szemébe nézett, egy meglehetősen szokatlan érzés borzolta az idegszálait. A nyájas mosoly ellenére a világoskék szemek nem őszinte kedvességet árultak el, hanem háborgó lélekről tanúskodtak, amely megrémítette kiszámíthatatlansága miatt. Az arc maga egy eleven paradoxon volt, ami egyre nyilvánvalóbbá vált, minél tovább nézte. A szemek haragot, igen, haragot sőt gyűlöletet sugároztak, és olyan tűz lobogott a mélyükön, hogy Ricknek hirtelen kedve lett volna megfordulni és elszaladni. Olyan érzése támadt, hogy ez az ember talán tud valamit róla valami személyeset, amit gondosan sikerül takargatnia, egy apró, intim részletet, pl. hogy rövid a farka, és emiatt gúnyosan néz rá, de nyíltan azért nem vágja az arcába. Mindössze elégedett vele, hogy tudja, és ezzel felsőbbrendűvé vált nála, ha úgy tetszik, a hatalmába kerítette.
Áh, ostobaság - rázta meg magát Rick. Aláfirkantotta a bejelentkezési ívet, aztán nyúlt a csomagjaiért. Ám közben eszébe jutott még valami.
- Miért mondta azt az öregúrról? Hogy ha ismernénk, nem sajnálnánk?
A fiú összeráncolta a homlokát, felhúzta a szemöldökét, és észrevétlenül rátaposott a pult alá begyűrt holttest kilógó kézfejére.
- Fogalmazzunk úgy, hogy gyakran nem tudott uralkodni a természetén.
Rick érezte, hogy a téma le van zárva, ezért nem firtatta tovább a dolgot. Felkapta a táskákat, és várta, hogy a recepciós előre menjen, és mutassa az utat. A fiú elég komótosan mászott elő a pult mögül, mintha neki aztán semmi nem lenne sürgős.
- Erre tessék - vetette oda Ricknek, aki valahogy kényelmetlenül érezte magát. Nem is értette, hogyan lehetnek jó emlékei erről a helyről.
Fölmentek a második emeletre, ott is egészen a folyosó végére, aztán a fiú kinyitotta az utolsó szoba ajtaját, és intett a vendégnek, hogy tessék csak előre menni. Ahogy Rick belépett, nem várt viszonyok fogadták. A helyiség sötét volt, dohos szagú, és mindenütt felstócolt dobozok álltak.
- Itt valami tévedés van. Ez egy raktár lehet - mondta, ahogy körülnézett, de megfordulni már nem maradt ideje. Egy tompa csattanást hallott a tarkójára mért ütés nyomán, és elsötétült előtte a világ. Nem ájult el teljesen, érezte, hogy elvágódik a padlón, és a távolból látta a fölé emelkedő, fekete alakot is. A végtagjai nem mozogtak, nem érzett fájdalmat hátul a koponyáján, pedig tudta, hogy nagy ütést kapott. Mielőtt feladta volna a kísérletet a koncentrációra, hogy felfogja a külvilág jeleit, még eljutott a tudatáig a felismerés, miszerint erős kezek markolnak a dereka alá, fölkapják, mint egy tollpárnát, és elviszik valami ismeretlen helyre.
Innentől hosszú szünet következett. Egy nem régiben történt hivatali incidensről álmodott, amin borzasztóan felizgatta magát, mintha az élete került volna veszélybe. A problémák megoldhatatlannak tűntek, semmit nem sikerült elintéznie, és valami eszeveszett káosz lett a dolog vége. Mikor álmában úgy érezte, ennél már tényleg nem lehet súlyosabb a helyzet, hirtelen fölriadt, és szembesült a sokkal kellemetlenebb valósággal.

A kihalt folyosón térdelt, hátul a fűtőtesthez rögzítették a kezeit műanyag bilinccsel, amilyet a kommandósok is használnak. A fejét alig tudta mozgatni, az inge csupa alvadó vér volt, a térdei úgy sajogtak, hogy ha elengedték volna, akkor sem lett volna képes felállni. A recepciós, aki minden bizonnyal hazudott, előtte állt összefont karokkal, és türelmesen várta, hogy magához térjen. Mikor látta, hogy ébredezik, a hajába markolt és a fény felé emelte az arcát, megvizsgálva, mennyire tiszta a tekintete.
Rick hirtelen megértette, miért nincsenek vendégek és mitől kihalt az egész ház.
- Mióta várt rám? - kérdezte.
- Ó, nem régóta - közölte tárgyilagosan az idegen. - Tudtam, hogy csak ide jöhet, elég jól ismerem magát.
- Akkor bemutatkozhatna, mert nekem fogalmam sincs, kihez van szerencsém.
- Mondjak egy nevet, amivel nem lesz okosabb? Inkább elégedjen meg annyival, hogy én a bírája vagyok, és most tartunk egy kis tárgyalást.
- Valamely hivatali sérelme miatt dühös? Mindent el lehet intézni, és nekem jelentős hatalmam van a városban, tudhatja. Akármilyen jellegű a problémája, orvosolni fogjuk, csak engedjen el.
A fiatalember kedélyesen felnevetett.
- Hát persze. Nincsen velem szerencséje, engem nem érdekel semmi, amiben maga segíthet. Kettőnk közül egyedül magának van jelen pillanatban problémája. Most nem rólam van szó, egyedül arról, hogy ön milyen ember.
- Nem értem, miről beszél.
- Természetes, hogy nem. De adok egy kis inspirációt, hogy összeszedje a gondolatait - és előhúzta a rozsdamentes bevonatú vadászkést, amelynek éle úgy csillogott a napfényben, mintha forró aranyba mártották volna.
Rick elképedt és rémült dadogásba kezdett.
- Nem, nem, nem, várjon, kapjon észhez ember, nem teheti ezt velem!
- De, könnyedén megtehetném. Az igazat megvallva kedvem is volna hozzá, hogy órákig kínozzam, hogy megnyúzzam a végtagjait és egyesével törjem ki a bordáit a felnyitott mellkasából, mialatt maga elevenen sikoltozik és könyörög. Ám uralkodni fogok az indulataimon, és nem bántom, amennyiben hajlandó velem őszintén elbeszélgetni.
Mutatóujját Rick lüktető nyaki verőerére szorította, és mosolyogva mérte a ritmust.
Rick nem tudta, mi aggassza jobban, a fiú higgadt habitusa vagy a félelmetes kés a kezében.
- Mire kíváncsi? - kérdezte készségesen.
- Itt nem ez a kérdés, én mindent tudok, amit akarok. De vajon saját magának mit hajlandó bevallani? Mondja csak, boldogan halna meg most, ha még ebben a percben elvágnám a torkát?
- Nem, negyven év múlva halnék meg boldogan, hosszú, tisztes öregkor után! Mi köze hozzá? Úgy élem az életem, ahogy akarom!
- Igen, jogában áll a saját életével azt tenni, amit csak akar. Ön szabad ember. De mondja, nem lenne szükséges néha elgondolkodnunk azon, hogy cselekedeteink milyen hatással vannak a környezetünkben élő emberekre? Ostoba az, aki veszi a fáradtságot, és felizgatja magát tetteinek számára láthatatlan következményein is? Jogában áll önnek átlépni azokon az embereken, akik magától függenek egy adott helyzetben, ám ezzel akadályozzák a boldogságát? Hm?
- Mire akar kilyukadni?
- Erőltesse meg magát, és gondolkodjon: vajon kinek az életét tette végérvényesen tönkre egy pillanat alatt a közelmúltban?
- Csak nem Annára gondol?
- De bizony őrá!
- Ne csináljon etikai kérdést egy szerelmi ügyből! Tudja, hogy van az. Az ember a szerelem terén nem lehet a végtelenségig tapintatos, nem lehet örökké tekintettel másokra. Az csak boldogtalanságot szül. Maga szerint mit kellett volna tennem, nagyokos? Tűrni életem végéig, hogy egy olyan nő mellett kell élnem, aki képtelen boldoggá tenni, miközben annyi még számomra a lehetőség? Maga képes lett volna végérvényesen feláldozni a boldogságot, csak hogy ne bántson meg egy szerencsétlen nyomorékot, aki majd csak túléli valahogy?! - kiabált Rick magából kikelve.
- Csak nyugalom, Rick! Látja, hogy felizgatta magát? Ezek szerint maradt még önben némi büszkeség és tartás. Ha két nappal ezelőtt szögelem ki a falra, talán sokkal nyugodtabban viseli a sorsát, talán emelt fővel elfogadja, hogy itt a vég - most nézzen magára. Úgy szűköl a késem láttán, mint egy kivert kutya. Eldöntheti-e ön, kinek az élete ér többet: a sajátja vagy Annáé? Kétséges, mégis meghozott egy ilyen döntést. Elítélte Annát, és ezzel felhatalmazott, hogy azt tegyem magával, amihez csak kedvem van.
Rick félelmében elsírta magát, mire a fiú ököllel szájba vágta.
- Szedje össze magát, alávaló gazember, ne bömböljön bele a pofámba! Ha nem fejezi be, adok én magának okot a bőgésre!

Rick szája nyomban megtelt vérrel. Egy foga kilazult, meg tudta mozgatni a nyelvével, de nem merte kipiszkálni, mintha azt remélné, egyszer még visszanő. Mindenesetre a fájdalom eltompította az érzékszerveit, és abbahagyta a sírást.
- Na látja, így mindjárt más. Viselkedjünk felnőttként. Oly sokszor használják ezt a kifejezést. Megcsaltalak, de ne vedd zokon, viselkedj felnőttként. Ne légy dühös, ha megbántottalak, viselkedj civilizált, felnőtt emberként. Mit nekünk az erkölcsök, felrúghatjuk, azt tehetünk egymással, amit akarunk, hisz felnőttek vagyunk. Eldönthetjük, mi helyes és mi nem, csak rajtunk áll. Igaz, Rick?
A fiú közvetlen közelről sziszegett a véres arcba.
- A mai ember nem tud mit kezdeni a szabadsággal, mert örökké gyerek marad. Gyerekes az egész társadalom, gyermekjátéknak tekintik a szavakat és a szerelmet, a bűnösöket mentik föl, és az elveket ítélik el. Ma a divat a legnagyobb törvény, egy hullám sodor mindenkit, egy ritmusra mozdul a közösség embere. Én szemben úszok az árral. Óhajt velem tartani, Rick? Kérem, legalább egy pár perc erejéig!
- Mit akar tőlem - hebegte a férfi fölrepedt, dagadó ajkai közül.
- Hát még mindig nem tudja?
Rick a fejét rázta. A fiú erre rettentő dühös lett. Erőset rúgott a falba, hogy egy darabon leszakadt a vakolat és visszhangzott az üres folyosó.
- Miért nem tudja egyikőjük sem? Egy szó, egy őszinte szó lenne a megváltás ára, Rick! Legyen úttörő a szánalmas fajtájából, és érje el elsőként, hogy ne kelljen halálra kínoznom!
Rick keservesen fintorgott, majd nagy nehezen kinyögte:
- Bocsánat! Bocsánatot kérek Annától.

A fiú meglepett képet vágott. Már nem is számított ilyesfajta végkimenetelre.
- Nagyon jó. Gratulálok! Tényleg, Rick, azt hiszem, félreismertem önt! Legyen hát, Anna nevében megbocsátok önnek! - mondta, aztán Rick nyakába döfte a kést, majd kihúzta, és végignézte, ahogy elvérzik. Mindössze pár pillanatig tartott az egész.