Egy őrült orvos gondolatai. (1950-es évek)

Vér… Mindent csak az borít. A valaha fehér köpenyemet, mely az idők során elszürkült… A falat, melyet előrelátóan az építője csempével borított… A páciensemet, melynek az egész testét patakokban lepi el… Egy kívülálló szemével biztos úgy nézek ki, mint egy hentes, de én ezzel csak a jövőt szolgálom, hiszek benne. Még pár kis vágás, és elválasztom az összes ideget a testtől… Szeretem a munkámat. Mindig is szerettem csinálni, mindig is szerettem életeket menteni. Hiszem, hogy a jelen még nem elég érett ahhoz, hogy elfogadja, amit teszek.

A test rándul egyet – nyilván az utolsót. Nem mozdul többé.
Fejét a kezembe helyezem – még látom az életet pislákolni a szemében. Gyorsnak kell lennem: a másik test fölé hajolok, ami még nem is sejti, hogy hamarosan milyen traumákat kell átélnie. Aprólékos mozdulatokkal fölnyitom a nyakat, leválasztok egy kevés izomrostot, majd a fejet, melyből még mindig nem hunyt ki az élet szikrája, a nyakhoz közel helyezem, és amilyen gyorsan csak lehet, megoldom a vérellátását. Ehhez föl kell nyitnom a szedált állapotú test nyaki artériáját, és egy csővel átvezetnem… Igen! – kiáltok fel, mikor minden probléma nélkül sikerült. Még soha nem ment ilyen jól…

Elsötétül előttem a világ, majd hirtelen óriási fényességet látok, egy emlékkép villan fel előttem. Guggolok a rókalyukban, jobb combomból úgy negyedkilónyi hús kitépve egy fránya találat miatt, fölöttem golyók záporoznak, én meg kétségbeesetten próbálom stabilizálni egyik bajtársam állapotát. Nyakát eltalálta egy eltévedt repesz, megsebezve a nyaki verőeret... kétségbeesetten próbálom megmenteni az életét. Fejem néha ki-kilátszik a rókalyukból, de nem törődök vele. Talán azért nem lőnek le, mert látják a vörös keresztet a sisakomon, vagy talán azért, mert azt hiszik, hogy én is haldoklom… Majdnem mindegy. Pozíciómat emellett elárulja a vérző katona nyakából spriccelő vér is. Vajon ezért szorítom olyan kétségbeesetten azt a nyavalyás nyakat, vagy látok reményt, hogy életben marad? Nem tudom. Mindenesetre megkönnyebbülök, mikor a vérzés eláll, a szív már nem pumpál több vért a földre, kezemre, sáros arcomra… Ájultam terülök el a földön.

Kinyitom a szemem, és ott látom magam előtt a mestermunkámat. Ez kijózanít, pislogok még kettőt, és a rémkép elszáll. Összekötök pár ideget, biztosítom a fej tartását, és bezárom a bőrfelületet. Leülök az ablak alá, a padlóra, és belekortyolok az altatáshoz használt alkoholba. Még soha nem esett ilyen jól.

Az idő telik, az ital fogy. Úgy egy óra után az üveg kicsúszik a kezemből, és ezer apró szilánkra hullik szét a padlón. Minden homályos lesz körülöttem. Örülök a homálynak, befogad… Kicsit talán még magamra is emlékeztet, mintha önmagam látnám benne.
Élvezem a pillanatot, élvezem, hogy ott ülök a földön, véres üvegszilánkok között, élvezem, ahogy a hold fénye besüt az amúgy is hiányos tejszínű ablakokon, és élvezem, hogy nincs semmi gondom.

Mikor fölkelek, még nem akarom kinyitni a szememet. Jó nekem a sötétség, minek engedjem be a bántó fényt? Persze ez az érzésem egyből elmúlik, mikor nyüszítést hallok a műtőasztal irányából. Nehézkesen fölállok (ilyenkor persze tud fájni az a háborús sérülés…), és odalépek az asztalhoz. Egy kétfejű kutya néz rám szomorú tekintettel, hogy eresszem már el őt/őket. Mosolygok. Vajon mire fogják ezt a fölfedezést használni pár évvel később?