Mindent a maga idejében

Pókerparti. Nem áll túl jól a szénám, bár a lányok közül már egyedül csak én tartom magam.
Dáma pár kézbe. Ígéretesnek tűnik. Felejthető lapok jönnek. Emelek. Ketten kiszállnak, persze fő ellenfelem nem, helyette furcsán méreget a lapjai fölött.
Kijön az utolsó lap, egy király. Elvigyorodom. Nagyon úgy fest, hogy nyertem.
Reménykedve mutatom meg a lapjaimat. Sajnálkozó arc az asztal túlfeléről. Nyertem!
Felfordítja a lapjait. Király pár kézben. A diadalmas mosolyom lefagy az arcomról.
- Ezt a fejet le kellet volna fényképezni - közli röhögve, miközben besepri az asztalról a zsetonjaim.
- Megmondtam előre. A nők nem tudnak pókerezni.

A fejem majdnem a kétszeresére nő. Inkább mondaná azt, hogy béna vagyok, mintsem, hogy az egész női társadalmat ledegradálja a hímsoviniszta dumájával.
- Mi van emancipunci? Ne kímélj, látom, hogy el akarsz küldeni a francba.
- Igen, tudod roppant nagy a kísértés, de leszokóban vagyok az ész nélküli üvöltözésről.
Épp valami frappáns válaszon töri a fejét, amikor megjelenik a barátnője, kezében a telefonommal.
- Gábor az.
- Ó, a csodapasi! - mondja gúnyosan az az aljas, hímsoviniszta görény.
Megköszönöm a nem éppen kedvelt nőnek a gesztust, beintek a barátjának, majd felveszem a telefont.
- Szia!
- Szia! Mi a helyzet? Bulifélét hallok a háttérből.
- Átjöttünk Leventéékhez pókerezni. Épp nagyon csúnyán vesztésre állok.
- Hiányzol.

Jaj ne, utálom ezt. Társaságban nem rebegünk a telefonba füzetes Romana regény stílusban, amiben
ilyesféle mondatok szerepelnek, hogy "szeretném egyszer a párnádon szétterülve látni a gyönyörű arany
hajzuhatagod."
No nem mintha amúgy igen.
- Öhm... te is nekem.
- Istenem, milyen kis édik! - közli fennhangon az asztalnál ülő úriember, megragadja legjobb barátja vállát, és sírást imitál. - Van egy zsepid?
- Ha nem hagyod abba tényleg szükséged lesz rá! - sziszegem dühösen. - Feltörölni a vért.
Harsány röhögés.
- Csak nem Dani fáraszt már megint?
- Bingó. Sportot űz abból, hogy engem idegesítsen. A kis mókamester.
- Már nem kell sokáig elviselned. Fél óra múlva ott tudok lenni érted, ha szeretnéd.
- Ennél a baromnál bármi jobb. Várlak.
- Rendben van. Szeretlek.
Jaj édes istenem, szokj már le erről!
- Ööö.. én is téged. - Oldalpillantás Danira. Éppen nyekereg és egy képzeletbeli hegedűn játszik, roppant nagy átéléssel.

Kinyomom a telefont, felkapok egy párnát a kanapéról, dühösen masírozom hozzá.
- Na most kapsz a pofádra. - közli Levente röhögve és elhúz a tűzvonalból.
- Anyukád... nem... tanított... meg... arra... hogy... nem... basztatunk... telefonáló... embereket?- kérdezem mérgesen, minden egyes szavam után csépelve a párnával.
Feláll, egy fejjel magasabb nálam. Nem éppen az a fiú, akitől anyád nem kap szívrohamot, ha hazaviszed.
Széles vállak, izmos karok, csuklóig betetoválva. Barna haja kócos a párnás incidenstől, szürkés szemei huncutul csillognak, ahogy megindul felém.
Hátrálni kezdek, de esélyem sincs, jóval erősebb nálam: egy pillanat alatt a vállára kap és már cipel is a kanapéhoz.
- Tegyél le!
- Kérésed parancs - ledob az ülőalkalmatosságra, fölém mászik. Jobb keze gyakorlott mozdulattal csúszik a nadrágom derekába és kihúzza azt a két ászt, amit még a kezdetekkor eldugtam végszükség esetére.

Elvigyorodik.
- Na és a te anyukád nem tanított meg arra, hogy csalni csúnya dolog?
- Nem is csaltam!
- De akartál.
- A szándék és a tett nem ugyanaz. - csúnyán nézek rá, ő pedig továbbra is rajtam fekszik, mosolyog.
Olyan önelégült fejet vág, hogy legszívesebben behúznék neki egyet. Azt hiszi, hogy ennyiben hagyom?
Annyira lefoglalja a vigyorgás, hogy kikapom a kezéből a két lapot, a melltartómba dugom és előveszem a dacos amazon pillantásom, mire kirobban belőle a röhögés.
- Nem ijedtem meg a cicijeidtől.
- Tőlük lehet, hogy nem, de Zsófitól... - nem hagyja, hogy végigmondjam, hosszú ujjak siklanak a dekoltázsomba a hőn áhított ászok után. Ekkor érkezik Zsófi, üres tekintettel bámul ránk. Jelenettől nem tartok, egy porcelánbabába is több szenvedély szorult, mint ebbe a nőbe. Dani sem szívbajos: még egy utolsó elégedett pillantást vet rám, meglengeti a lapokat és visszaül játszani, egy pillantást sem vetve Zsófira.


Mikor egy héttel később az ajtómban áll kissé meglepődöm.
- Ne vágj ilyen buta arcot, inkább engedj be.
- Egyszál bugyiban vagyok és nincs rajtam melltartó.
- Ne aggódj, láttam már ilyet - mielőtt válaszolhatnék neki valami igazán velőset, már be is engedi magát, lerúgja a cipőjét és a konyhába veszi az irányt. Becsukom az ajtót és utána megyek.
- Na és minek köszönhetem látogatásod? Nem vagy nálam túl gyakori vendég.
- Gondoltam hátha van a hűtődben a kedvenc sörömből.
Gyilkos pillantást vetek rá, felemeli a két kezét.
- Jó, belátom nem voltam vicces.
- Ezt is megértem végre.
- Igazából azért jöttem, mert hallottam, hogy szakítottatok.
Gyorsabban kezd verni a szívem.
- Igen. De ha azért vagy itt, hogy az orrom alá dörgöld, hogy szerinted látens leszbikus vagyok, akkor légy szíves menj haza. Most valahogy nem vagyok vevő a poénjaidra.
Elvigyorodik.
- Esetleg - folytatom - ha azt kezdenéd ecsetelni, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, akinek mellesleg az ízlése is borzalmas... Na arra végképp nem vagyok kíváncsi. Elég volt Nándinál meghallgatni a szakértő véleményed.
- Én csak az igazat mondtam! Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy van valami defektje és igazam lett! Aki hét évig ennyire csüng a nőjén, azzal valami nincs rendben.
- Ugye nem gondolod, hogy beveszem azt, hogy te már a kezdetektől fogva tudtad, hogy egy nap majd visszatér Olgához, feleségül veszi és rövd úton teherbe is ejti?!
- De. - mondja vérlázítóan tudálékos arccal. Elönt a pulykaméreg.
- Mert a te ízlésed annyira tökéletes, mi?! Már öt éve együtt vagy egy olyan nővel, aki úgy néz ki, mint egy orosz favágófeleség!
Elkerekedik a szeme. Hopp, ezt talán nem kellett volna.
- Nem értem mi bajod van Zsófival.
- Szőke. Jelentéktelen. Unalmas. Fogrohasztóan édes.
És a barátnőd, te idióta!
Elgondolkodva néz rám, nem szól egy szót sem.
- Nem tűnsz túl letörtnek. - vált hirtelen témát.
- Őszintén szólva megkönnyebbültem. De nem hiszem, hogy ez érdekel téged, ezt megkérdezhetted volna telefonon is. Azt meg szintén nem gondolnám, hogy fel akartad ajánlani tetovált karjaidat arra, hogy kibőghessem magam.
- Igazából azért jöttem, mert mi is szakítottunk Zsófival - komoly az arca, nekem összerándul a gyomrom.

A pulzusom 120 és a csicseri bariton hangomon alig tudok uralkodni, de azért visszakérdezek:
- Aha. És mit szeretnél? Hogy alapítsunk egy Sebzett Szívek nevű egyletet? Vagy öntsünk cukrot volt kedveseink benzintankjába?
Eddig a pultnál támaszkodott, de most hozzám lép.
- Az enyém egyáltalán nem sebzett. Ahogy látom, a tiéd sem túlságosan. Nem gondolod, hogy ez jelent valamit?
- Most akarod bevallani, hogy meleg vagy és végig Gáborra hajtottál? Ez megmagyarázná azt, hogy miért szívod a vérem, amióta csak ismerjük egymást. Ne aggódj, többé nem jelentek konkurenciát. Nem akarom, hogy kikapard a szemem, Cicafiú.
Teátrálisan az égre emeli a tekintetét. - Tudom, hogy nehezedre esik, de nem tennéd meg, hogy befogod öt percre? Éppen valami fontosat szeretnék mondani.
A karjait a derekam köré fonja, most először néz igazán komolyan a szemembe.

- Nem hiszem el, hogy nem vetted észre.
- Mit kellett volna észrevennem?
- Hogy miért csináltam, amit csináltam.
- Ó! Csak nem arra gondolsz, hogy az állandó szemétkedéseid mögött valójában tetszettem neked mindvégig? A 14 éves unokaöcsém udvarol így a lányoknak.
- Nem vagyok az a hősszerelmes típus - vállat von, kisfiúsan elvigyorodik.
- Inkább mondjuk úgy, hogy a "humorod" némiképp infantilis. Csodálom, hogy a hajamat nem húzgáltad.
Nevet.
- Tudtommal nem szereted a harisnyában szavaló Rómeókat rózsával a jobb fülükben. Bár, mikor összejöttél ezzel a nyálgép Gáborral, kezdtek kétségeim támadni.
- Nekem az épelméjűséged felől voltak kétségeim, de így sok dolog a helyére került.
Futólag elmosolyodik, a hajamba túr, megcsókol. Minden idegszálamon végigfut a boldogság, a vágytól
melegem lesz. Elszakad a számtól, az arcomat puszilgatja.
- Hmm, azt hiszem nemsokára bebizonyítom, hogy csak lelkileg vagyok gyerek. - kezei a bugyimban kalandoznak, billegve araszolunk a hálószoba ajtaja felé. - Ó, amúgy Levente üzent neked valamit.
- Micsodát? - lihegem türelmetlenül, remegő kézzel csatolom az övét, húzom be a szobába.
Lábbal csukja be az ajtót, türelmetlenül dobálja magáról a ruhákat.
- Azt, hogy éppen ideje volt.