A dróthuszár

Régen történt, még a kilencvenes évek elején…
Szép nyári nap volt, szép volt a fiatalság, amikor a Kedvesemmel biciklire szálltunk, hogy bejárjuk a Duna-kanyar évezredekről mesélő útjait. Évezredekről és évekről meséltek a tájak, amiket magunk mögött hagytunk. Évekről, amiket együtt töltöttünk, mert nem volt olyan hegy vagy völgy, folyópart, amit ne együtt fedeztünk volna fel.

Biciklivel bejárni egy tájat teljesen más, mint motorral vagy autóval: minden egyes métert izmokkal kell megszenvedni, s amiért megszenved az ember, az értékesebb is lesz a számára, s a vidék olyan szépségeit fedezi fel, amit motorizáltan sohasem. Párban kerékpárral még teljesebb élmény, itt derül ki, hogy két ember mennyire tud egymásra figyelni, mennyire tud a másikhoz alkalmazkodni, átvenni a másiknak kényelmes sebességet.
Aznapra nem terveztünk nagy kirándulást, alig vittünk magunkkal egy kulacsnyit a vízből, meg pár szerszámot. Megálltunk egy pillanatra a Szigetcsúcsot megcsodálni, útközben felnéztünk a visegrádi fellegvárra, Dömösön elhagytuk a Duna vonalát… Már az utolsó házak vonalában jártunk, amikor a Kedvesem csengővel figyelmeztetett, hogy baj van: defektet kapott. Nem volt mese, az út szélén tábort vertünk, s amink volt azzal megkezdtük a reparálást.

A túlélő felszerelés nem alkalmas gyors szerelésre, mindent meg lehet vele oldani, csak idő és kreativitás kell hozzá… Mind a kettő rendelkezésre állt, de a türelem, hát az a rekkenő déli hőségben bizony nagyon gyorsan párolgott.
- No, fiatalember, el kellene a segítség?
Azt hiszem, nincs olyan férfiember, aki, főleg, ha a szíve hölgye is jelen van, megfelelő udvariassággal tudna reagálni egy ilyen kérdésre az adott körülmények között. Áldott civilizáció, ami megakadályozta, hogy hirtelen indulattal ráhorgadjak! Mert amint felé fordultam, elszállt minden indulatom.
Egy öregúr állt mellettem, s hiába volt rajta kopott sort és kockás ing, mégis olyan tartása volt, hogy önkéntelenül is kihúztam magamat.
- Köszönöm, egy jó pumpa jól jönne.
- Máris hozom. – bement a házba és a sorstól kapott pár percet kihasználtam, hogy szétdobjam a tömlőt, s a rapid vulkanizálóval megpróbáljam rendbe hozni, mire visszatér.
- Látom, más segítségre itt nincs is szükség. – kis elismerést véltem kihallani a hangjából. – mennyi? – kérdezte bennfentes hangon
- Úgy öt perc.
- Akkor nincs más hátra, várunk. Régen, az én időmben még gyorsragasztót használtunk. Azzal nehezebb volt és lassabb is.

A kor alapján kijárt volna neki a „bácsi” megszólítás, de nem állt rá a szám, megpróbáltam megkerülni a megszólítást:
- Fiatalkorában kerékpározott? Versenyzett?
Nagy lélegzetet vett, mintha arra készülne, hogy életét egy szuszra elmondja:
- Igen. Kerékpáros honvéd voltam. Dróthuszár, ahogy csúfoltak minket.
- A háborúban?
- Igen és előtte is. Életem legszebb élménye volt.
- A fronton?
- Nem, még előtte. Az erdélyi bevonulást kerekeztem végig. Maguk fiatalok el sem tudják azt képzelni, milyen érzés volt az…
Láttam, hogy lassan indulni készül, mint aki már megszokta, hogy a „fiatalok” az órájukra néznek, amikor a múlt kerül szóba, gyorsan megállítottam: - Mesélne róla?
- Hát, ha nem sietnek, de szóljon rám, ha untatnám. Öregember vagyok, nem mindig ismerem fel, hol van a hallgatóság türelmének határa…
Kihasználva, hogy a reparáló készletnek száradnia kell, leültünk az út mellett, s az öregúr elkezdte sorolni élete folyását.

Maguk fiatalok el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett nekünk, a két háború között felnőtt nemzedéknek ez a szó, hogy „Trianon”. Maguknak csak egy szó, egy történelmi fogalom, egy kötelező lecke a történelemórán, nekünk viszont élő valóság volt. Mi naponta mondtuk az iskolában: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”… és higgye el, szívből jött. Kamaszként örömmel mentünk a leventemozgalomba, mert titokban, a baráti beszélgetésekben és éjszaka az álmainkban arról képzelegtünk, hogy mi leszünk azok, akik majd visszafoglalják az elcsatolt területeket. Elől Horthy Miklós fehér lovon, utána meg mi. Ha kell békésen, ha kell harcban. Még a hősi halált is örömmel vállaltuk volna.

Nem, ezt a mai nemzedékek, akik már ideálok nélkül nőttek fel, vagy még rosszabb esetben, hamis ideák utálatában, ezt nem tudják felfogni. Ők csak a régi filmhíradók ugrándozó képeit látják, elszörnyülködnek a giccses irredenta dalokon, de nem tudják elképzelni, hogy akkor az egész országot ez a gondolat fogta össze. Félre ne értsen: nem voltunk vakok. Tudtuk, már gyerekként is, hogy sok betegség volt ebben az országban, hogy a jelen kihívásai elől egy elképzelt ősmagyar-feudális múltba menekülünk, láttuk a nyomort, az igazságtalanságokat – mégis, jobban vágytunk arra az első lépésre, amivel átlépjük a gúnyhatárokat, mint az első csókra. Úgy gondoltuk, ha a revízión túl vagyunk, minden más kérdés magától, vagy legalábbis nagyon könnyen megoldódik. A legfontosabb kérdés mindig is a revízió, a megszállt részek visszatérte volt.

A többit tudja a történelemkönyvekből, inkább csak magamról mesélek. A harmincas évek végére pattanásig feszült minden, egész Európa érezte és félte a változásokat. Kivéve minket – mi vakok voltunk, vagy annyira megkeseredettek, hogy azt hittük, rosszabb már nem lehet, ha megindulnak a változások, végre nekünk is igazságot szolgáltatnak.
A Felvidék, Kárpátalja és Ruszinföld visszafoglalásából csak a filmhíradókból és az ünnepségekből értesültem, s átkoztam a sorsot, hogy személyesen nem vehetek részt benne. De akkor még nem voltam katona, vagy éppen csak a kiképzésben vettem részt, nem is akárhol: a negyvenben megalakított gyorshadtestben. Még ma is kihúzom magamat, ha erre gondolok.

Tudom, később a hadvezetés zsákutcának minősítette ezt a kísérletet, s ebben igazuk is volt. Tipikus magyar megoldás volt: nagyot és merészet álmodtunk, de a megvalósítás elmaradt ezektől. Mégis, mi voltunk az elit hadtest, mindenki közénk szeretett volna kerülni. Reméltük, ha eljön a revízió következő lépése, mi leszünk az elsők, akik a Hargitára kitűzzük a magyar zászlót. Nem is lehetett volna visszatartani minket: negyven nyarán már karpaszományos voltam, de ha az lett volna az ára, kértem volna az áthelyezésemet, hogy akárcsak bakaként, de részt vegyek a legszebb hadműveletben.

Mert nagy öröm volt látni felvidéki testvéreink örömkönnyeit, de a nagy álom, a legszebb, amire vágytunk, Erdély volt. Nem csak azért, mert a századunkban sok székely és partiumi menekült volt, akik az impériumváltás után a csonka-országba szöktek, nem, sokkal inkább azért, mert Erdély a mesék földje, a tündérkert volt minden magyar számára.
Emlékszem, aznap este, amikor bejelentették Erdély visszacsatolását, mindannyian némán, egy pisszenés nélkül ültünk a rádió mellett… Amikor vége lett az adásnak, lerohantunk a térképészekhez, teljesen szabályellenes módon összefirkáltuk a kincstári térképeket, belerajzolva az új határt, órákig vitatkoztunk azon, hogy vajon melyik a legjobb útvonal a felszabadításhoz. Sokan titokban abba reménykedtek, hogy talán ő lesz az első magyar honvéd, aki átlépi az otthagyott falujának határát... Egy percet sem aludtunk aznap éjjel, mindannyian tervezgettük a végre elérkező szép jövőt… Most már nem csak egy elcsépelt szókapcsolat volt a „Szebb jövőt!” köszöntés, hanem végre, annyi év várakozás, után valósággá lett.

Egyetlen ember volt csak, aki némán ült: a századosunk. Csak annyit mondott: most veszítettük el örökre Erdélyt, mert a németektől és az olaszoktól kaptuk, nem pedig a magunk erejéből szereztük vissza, nincs rajta az Úristen áldása. Ennyit mondott és visszavonult a szobájába. Akkor még nem értettem, hogy mennyire igaza volt.
De térjünk vissza a bevonulásra. Biztos látta a régi filmhíradókat – higgye el, nem hazudnak. Tényleg olyan volt a hangulat. Azt hiszem, az volt a magyarság utolsó nagy ünnepe, aminek mindenki osztatlanul örülni tudott. Voltak atrocitások is, de az általános mégis az ünneplés volt.

A Magyar Királyi Honvédség ezekben a napokban bebizonyította, hogy szervezetileg, irányítás és lelkület szempontjából be tudja tölteni hivatását – azonban ugyanígy kiderült, hogy technikailag messze elmarad a kívánatostól. Mi, a biciklis alakulat, talán kis túlzással állíthatom, alig haladtunk gyorsabban, mint a gyalogság. Az alapötlet jó volt, mert elméletben könnyen és gyorsan mobilizálható erőt képviseltünk, de nem is tudja elképzelni, hogy hányszor kellett megállnunk tömlőt javítani. Olvastam, hogy a japánok is biciklivel indultak Szingapúr elfoglalására, ott, ha kilyukadt a tömlő, hát a felnin gurultak tovább – de ott jó minőségű angol aszfalt volt az út, Erdélyben pedig…

Amikor megláttam önöket az út szélén biciklit szerelni, rögtön előtolakodtak az emlékképek.
Emlékszem, mondtam is a százados úrnak, hogy az, a magyar világban az első feladatunk az lesz, hogy utakat kell építenünk, de ő csak megrándította a vállát:
- Minek? Hogy, ha fordul a kocka, az oláh gyorsabban tudja visszafoglalni?
Aznap este a 11. sz. pontra kellett megérkeznünk. Mivel nem szigorúan vett hadművelet volt, no meg mindenkit ösztökélt a lelkesedés, a történelmi, régen várt pillanat, a motorizált egységek a saját ütemükben haladtak előre, s nagyjából egy fél nappal korábban megérkeztek, így nekik jutott az ünneplés, magyar ruhás leányok üdvözlete, a virágszőnyeg és minden, ami ezzel jár. Mi bezzeg porosan, fáradtan érkeztünk meg, a városka szinte üres volt, mindenki ünnepelt a derék felszabadító honvédekkel. Nekünk meg csak az üres asztalok jutottak és az eltaposott virágszirmok. Nem ilyen fogadtatásra vártunk. A százados úr elment, hogy megkeresse a rangidős tisztet és elrendezze a szállást és az élelmezést. Nem volt egyszerű, de egy félóra múlva, már mi is együtt ünnepeltünk a többiekkel. Kicsit meg is zavarodtunk, mert olyan vendéglátásban volt részünk, amit otthon, a csonka országban, elképzelni sem tudtunk volna. Mintha húsz éven keresztül minden jó falatot és kortyot erre a napra tettek volna félre.

Aztán éjfél körül elcsendesedett a város, nyugovóra tértünk. A százados úr szokásától eltérően a tiszti szállásra invitált, nála ez volt az ünneplés. Ehhez ismernie kellett volna őt. A terepen, a menetben csak egy volt közülünk, ugyanúgy viselkedett mintha csak egy bajtárs lett volna a többi közül, a bevetésen mindig elől haladt, de a társaságban, a civilek között, már úr lett, szinte megközelíthetetlen. Akkor még mi is másképpen szóltunk hozzá. De jó ember volt, elfogadtuk, mert tudtuk, hogy magához legalább annyira kemény, mint hozzánk. Különben is, ha nem az lett volna, akkor is ő volt a felettes, olyan világ volt akkoriban, hogy a tekintélyt senki sem kérdőjelezte meg.

Szóval, a szállásunkra tértünk, legszívesebben azonnal lefeküdtünk volna, de a házigazdánk egy üveg áfonyapálinkával várt minket a nappaliban – nem lehetett visszautasítani. Ha ilyet tettünk volna, egy életre megsértjük székely büszkeségét.
Éjfél körül járhatott az idő, amikor kopogtattak az ajtón. Láttuk, hogy civil, így csak a házigazda ment ki megnézni, hogy mit is akar. Hamarosan a kezét tördelve lépett be a szobába:
- Bocsássanak meg a vitéz urak, de lenne egy hatalmas kérésem.
- Mondja, bátyám – nézett rá a százados.
- Hát lenne még egy kis dolog.
- Mi lenne az?
- Itt van egy rokonom Hegyfaluról. És lenne egy kis gondja. És ha a vitéz urak meg tudnák oldani, nagyon hálásak lennénk.
- Szívesen segítenék, de nem én vagyok a rangidős. Holnap szívesen megkeresem és közbenjárok az érdekében.
- Nem lenne itt szükség a magas városparancsnok úrra. Csak egy apróságról lenne szó.
- Miben segíthetnénk?
- Úgy áll a helyzet, hogy Hegyfaluról megfeledkezett a magas honvéd parancsnokság. Nem küldtek oda egyetlen katonát sem. A románok már elmenekültek és most az egész falu azt várja, hogy valami hivatalos személy vigye el oda is a magyar világot.
- Ejha! – csettintett a százados úr. Aztán hozzám fordult: - Kérlek, mit szólnál ahhoz, ha még ma éjjel mi is hongyarapítók lennénk?
- Remek ötlet, kérlek. Azonnal elszaladok a gépkocsizókhoz és igénylek egy gépjárművet. És, bár ez nehezebb lesz, de egy józan sofőrt is.
- Ha meg nem sértem a tiszt urakat, befogatnék a kocsimba és felvinném oda magukat – a százados úr felhúzta a szemöldökét, hiszen én csak tisztes voltam, nekem nem járt a „tiszt úr megszólítás”, de a házigazdánk félreértette: - szép kocsi, díszes kocsi, a legszebb a városban, még ha a húsz év alatt csak a lányom esküvőjére is fogattam csak be. Nagy megtiszteltetés lenne, ha nem vetnék meg.
Most már a százados úr is megenyhült: - Az egyenruhánkat rendbe szedjük és indulhatunk. Öt perc múlva kérem a kocsit.

Útközben túl fáradtak voltunk, egy szót sem szólt hozzám, igaz, amúgy sem volt egy szószátyár ember, de újabb páratlan gesztusként a tárcájából megkínált egy szivarral.
Ha azt gondoltuk, hogy rosszak az oláh országutak, most meg kellett tanulnunk, milyen egy mellékút. – Még jó, hogy nem a városparancsnok úrtól kértünk gépjárművet, ezen az úton negyed órát sem bírta volna, magyarázkodhattam volna előtte.
Majdnem hajnali kettő volt, mire felkaptattunk Hegyfaluba. Hát, ha nem aludt volna el a szivarunk, biztos kiesett volna a szánkból… Ugyanis a falu teljes lakossága, férfiak, nők, gyerekek, öregek, mind kint álltak ünneplőben a díszkapu előtt. A százados úr meg sem tudott szólalni, így én kérdeztem meg a vezetőnket:
- Bátyám, mióta várnak ránk?
- Lassan már húsz éve…
- Nem úgy értem, mióta állnak így itt az emberek?
- Hát, csak tegnap reggel óta. De most, ha megengedik a honvéd urak – ennél szebb megszólítást még az életben nem kaptunk – most megállnék és megkérnénk magukat, hogy gyalogosan fáradjanak át a díszkapu alatt.

Úgy is tettünk. A díszkapun látszódott, hogy a helyi mesterek gyorsan, de szeretettel készítették. Középen egy féltőn óvott magyar zászlót feszítettek ki, mellette egy újságból kivágott Horthy kép. Miközben átmentünk alatta falu némán állt és nézett minket.
A százados úr érezte, hogy most szólnia kell, de férfiasan küszködött a könnyeivel. Nehezen jöttek a szavak, de végül is kimondta:
- Testvérek! Erdély magyar!
Még soha nem láttam olyan hirtelen kitörő örömöt, mint ezután. Mindenki meg akarta szorítani a kezünket, mindenki meg akart csókolni bennünket, vagy csak egyáltalán hozzánk érni egy pillanatra… Egy öregember, talán száz éves is lehetett odalépett hozzám és a kezembe adott egy zászlót:
- Most már meghalhatok. Fiam, kérem, mint a Magyar Királyi Honvédség képviselője maga tűzze ki a templom tornyába. Hogy mindenki lássa, hogy már ide is visszatért a magyar világ.
Megtettem. És azt hiszem, ez volt életem legszebb pillanata. Később, a visszavonulások és a hadifogság idején is ez tartotta bennem a lelket. És az a tudat, hogy a feleségemhez vissza kell térnem.
- Persze tudom, ez maguknak csak giccses emlékek, a régi idők hazugsága, propaganda – nekünk viszont akkor ez volt az élet értelme. Volt már Erdélyben fiatalember?
- Igen, utoljára ’89-ben, a forradalom idején. Arad, Temesvár.
- És akkor tényleg úgy ünnepeltek az emberek, ahogy a TV-ben mutatták?
- TV-t nem tudtam nézni azokban a napokban, de igen. Mindenki boldog és felszabadult volt.
- Akkor azt hiszem, valami hasonlót, ha nem is akkorát élhetett át, mint mi azokban a napokban. De nem untatom?
- Nem, dehogyis! Meséljen még, mi történt utána!
- Utána? Kis időt otthon töltöttem, megházasodtam, de azt hiszem, ezt már említettem – és jött az orosz hadjárat. Az már más világ volt. A gyorshadtestről hamar kiderült, hogy valódi háborús körülmények között használhatatlan, fel is oszlatták én meg a megszálló alakulatokhoz kerültem. Hát, ez már más volt, mint az erdélyi bevonulás…

Az orosz néppel nem volt semmi bajunk sem. Amikor megszűntek a harcok és látták, hogy mi nem vagyunk vadállatok, szinte ők is olyan várakozással néztek ránk, mintha felszabadítóként érkeztünk volna. Nem csodálom, olyan nyomor volt ott, hogy én is bármilyen új rendszert messiásként üdvözöltem volna. Az elején még így is volt. Földet osztottunk, megnyitottuk a templomokat, kereszteket állítottunk, kezdett is kialakulni valami normálisnak nevezhető élet. Szerencsére, minket, magyarokat kedveltek, a lányok szemezgettek velünk, a gyerekek ennivalót kunyeráltak… Mintha érezték volna a sorsközösséget. Egészen addig, amíg el nem kezdődött a partizánháború.

Moszkva partizánokat küldött a nyakunkra. Most ne gondoljon a partizánfilmekre, nem, nem olyan volt. A lakosság nem támogatta őket. Az erdőkben, a hegyekben bújtak meg, onnan csaptak le, vagy lopóztak be a faluba és egyenként vadászták le a magyarokat – vagy a helyi lakosokat, akik nem akarták támogatni őket. Egyenlőtlen volt a küzdelem, mert a lakosság jobban félt tőlük, mint amennyire tőlünk, s mi nem is tudtunk annyit kínálni nekik, amennyiért érdemes lett volna vállalniuk a velünk való együttműködést.
A százados úr bement a hadosztályparancsnokságra, hogy jelentse, hogy lehetetlen helyzet, hogy a magyarok már az árnyékszékre se merjenek kimenni, hogy ne azt kockáztassák, hogy pár óra múlva a lefejezett és megcsonkolt hullájukat találjuk meg a határban.
A parancsnokság a németekkel egyetértésben arra utasított minket, hogy szedjünk túszokat a helyi lakosságból. A százados úr is kihirdette a falusiaknak, hogy ha még egy magyart megölnek, kivégezzük a túszokat. Nem volt foganatja. Folytatódott a gyilkolás. Emlékszem, még soha nem láttam olyan megtörtnek a századost, mint amikor kiadta a parancsot, hogy lőjék le a túszokat.
Az volt életem talán legszörnyűbb napja. Még akkor is, ha több magyart nem öltek meg a megszállás alatt. Másnap a falu férfijai felkerekedtek, és nem jöttek addig vissza, amíg az összes partizánt élve vagy halva be nem gyűjtötték.
Szóval, helyreállt a béke, de a falusiak többet nem álltak szóba velünk. A gyerekek nem kunyeráltak tőlünk, a lányok nem szemezgettek… Előre köszönt mindenki, de akkortól kezdve már idegen megszállók voltunk, nem jobbak, mint a szovjet vagy a német.
Aztán jött a végtelen visszavonulás az orosz sztyeppéktől az erdélyi hegyekig. Bár mindegyikünkben az élt, hogy ott majd meg kell vetnünk a lábunkat, mert nem lehet, hogy a saját földünket is úgy adjuk fel, mint a másét, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy ott sem tudjuk feltartóztatni az áradatot.

Fogytunk. Számban és lélekben is. Valamikor ezer ember indult el keletre, két menetszázaddal töltötték fel a létszámot, ez majdnem másfélezer ember, de már csak kétszázötvenen voltunk, amikor újra elértük a magyar határt. Fogytunk lélekben is, mert már egyikünk sem hitt a végső győzelemben, abban sem, hogy a saját határainkat meg tudjuk védeni, csak a félelem és a bajtársiasság adott erőt. És az a furcsa valami, amit becsületnek hívtunk.
- Félelem?
- Igen, a félelem. Tudtuk, hogy mit tesz a Vörös Hadsereg a civilekkel. Nem mondtam el, de amikor elhagytuk a falunkat, néhány falusi pár nap múlva utánunk szökött és ők mesélték, hogy amikor bejött a szovjet, megkérdezték, hogy ki működött velünk együtt. És azokat vagy helyben felakasztották, vagy elvitték a gulágra. Sejtettük, hogy ha a saját népükkel így bánnak, mi vár ránk, ha egyszer eljutnak ide is.

Már nem csak a halál tizedelt meg minket, hanem a dezertálások is. Ahogy Erdélyben vonultunk vissza, persze harcolva, szívszorító jeleneteket kellett átélnünk. A civilek egy része velünk menekült, de voltak, akik elhatározták, hogy nem hagyják el a szülőföldjüket. Emlékszem, egy faluban egy öreg néni átkarolta a lábamat és úgy könyörgött, hogy magyarok, honvédek, ne hagyjatok magunkra.
Egy háborúban sok minden megtörténik, sok halált lát az ember, de vannak képek, amik elől nem tudok elmenekülni. Ilyen volt, amikor a túszokat végezték ki, amikor láttuk, hogy az SS mit tesz a zsidókkal, de, ne nevessen ki, ennek a néninek az arca is beleégett az emlékezetembe. Őt is cserbenhagytuk.
Végül Budapest védelmére vezényeltek ki minket, ott ért a hír, hogy a mi falunkat is elfoglalták. Az volt a leghosszabb éjszaka az életemben. Nem tudtam csak a feleségemre és a kislányomra gondolni.
- Szörnyű lehetett.
- Talán kevésbé szörnyű, mint gondolná. Ugyanis egész éjszaka kétségek között vergődtem, akkor megszenvedtem minden bűnömet, de reggelre eltöltött valami furcsa bizonyosság.
Hogy szeretem a feleségemet és ő is szeret engem. Tudtam, hogy derék asszony, olyan, akiről a Biblia is ír. És biztos voltam benne, hogy a szeretete meg fogja óvni, hogy ha mindenki meg is hal, ő életben marad és várni fog rám. És aznap éjszaka eltöltött a bizonyosság, hogy az ő szeretete engem is meg fog óvni és épségben haza fogok hozzá jutni. Lehet, hogy évek múltán, de várni fog. És attól a naptól kezdve bármi is történt, tudtam, hogy túl fogjuk élni, hazatérek hozzá, és boldogok leszünk, bármi is lesz körülöttünk. Lesz egy külön kis világunk, ahová vissza tudunk menekülni.

Budapesten körülzártak minket, az utolsó pillanatig harcoltunk. Az emberi elaljasodásnak olyan mélységeit láttam, amit el sem tudtam volna képzelni.
De katonák voltunk, harcoltunk, egészen a kitörésig. Már csak tízen maradtunk a régiek közül. A kitörés közben elszakadtunk a fő erőktől, Buda határában körülzártak minket. A százados úr megkérdezte, hogy mit akarunk: megadjuk magunkat, vagy megpróbáljunk kitörni. Eddig sohasem tett ilyet, mindig tudta mi a helyes, mi a teendő. Ebből tudtuk meg, hogy minden elveszett. Úgy döntöttünk, hogy megadjuk magunkat. A százados úr bólintott, azt mondta, hogy tegyünk így, de neki nincs bocsánat a kivégzett falusiakért, megigazította a zubbonyát, fejéhez emelte a pisztolyát és főbe lőtte magát.
Az oroszok megengedték, hogy tisztességgel eltemessük, néha még most is kijárok a sírjához. Neki talán jó volt, mert a becsületkódexe szerint levezekelte a bűnét, de ránk még várt egy végtelen utazás Szibériába.

A tiszt, akire rábíztak minket rendes ember volt, nem a fasisztát látta bennünk, hanem a katonát, akit a sors szeszélye vesztesnek rendelt. Mivel oroszul már tűrhetően megtanultam, néha még beszélgettünk is, amikor az elvtársak nem voltak a közelben. Emlékszem, egyszer őszintén kifakadt:
- Vigyázz, mert ti még nem tudjátok, hogy mi az a kommunizmus. Voltatok Oroszországban néhány évet, de az csak olyan, mintha turistáskodtatok volna. Csak annyit mondok, hogy ha nálatok is azt akarják bevezetni, amit nálunk, akkor jobban teszed, ha most azonnal főbe lövöd magad.
Nem tudta, hogy engem ez már nem érdekel. Átéltem már a földi poklot, át akarom még élni a feleségemmel a földi mennyországot is.
A fogság… hát azt mondom, ki lehetett bírni. Persze nem mindenkinek. Kilencen estünk fogságba, heten kerültünk egy transzportba, végül csak hárman maradtunk. Egy falubeli legény, én és egy sváb fiatalember a szomszéd faluból. A falubeli legény mindig csak azon aggodalmaskodott, hogy mi lehet a feleségével, a kisfiával, akit még nem is látott… Próbáltam nyugtatgatni, hogy most azzal tehet értük a legtöbbet, hogy életben marad és hazamegy hozzájuk, de lelkileg már megtört. Azzal vádolt, hogy én nem szeretem a feleségemet, hogy nem is aggódom érte. Pedig csak egyszerűen tudtam, hogy nekem vissza kell térnem hozzá.
Végül, a második év végén ő is meghalt.
Már csak ketten maradtunk, de mi elhatároztuk, hogy túl fogjuk élni. Nehéz volt.
Nem akarok a fogságról hosszan beszélni, egyhangúan, szürkén teltek az évek, de végül csak eljött a szabadulás napja is. Nem mertünk hinni benne. Annyiszor terjedtek már el a hírek arról, hogy hazamehetünk, hogy megesküdtünk, hogy addig, amíg át nem lépjük a magyar határt, nem hisszük el.

Még így is túl korán örültünk. A határon mindenkinek felírták a nevét, s a németes nevűeket külön gyűjtötték. Mint később megtudtuk, ők a senki földjére kerültek: a családjaikat már korábban kitelepítették, s mivel kezdett leereszkedni a vasfüggöny, ők már nem mehettek utánuk. Így a transzportokból kigyűjtötték őket és mehettek Tiszalökre a munkatáborba. Szerencsétlenre újabb évek vártak, amíg végre szabad lehetett.
Emlékszem, amikor még élt a századosunk, mindig azt mondogatta a legkétségbeejtőbb pillanatokban, hogy fiúk, ne aggódjatok, fog még lengeni a magyar zászló a Hargitán. Hát, ő már nem élte meg, már csak én maradtam meg azok közül, akiknek ezt látniuk kellene. És már nekem sincs sok hátra.

Egyedül maradtam, de már én sem hittem el, hogy valaha hazakerülök. Budapesten leszálltam a vonatról és egy idegen világ vett körül, nem az, amit egykor elhagytam. Mondhatja nyugodtan, hogy én egy szétlőtt várost hagytam itt, akkor pedig már nagyrészt újjáépült, de ez így nem teljes. Igaz, hogy én egy szétlőtt várost hagytam magam után, de tudtam, hogy ez az állapot természetellenes, s titokban abban reménykedtem, hogy hamar újjá fog épülni, s minden olyan szép lesz, mint annak előtte. Az épületekben nem is volt hiba, azok jórészt újjáépültek – de valahogy mégis valami szürkeség, valami kedvtelenség lengte körül a várost. Ezt nem tudtam elfogadni. Nem láttam mosolygón arcokat az utcán.
Nem is néztem körbe, kis segítséggel megkerestem a távolsági buszt és hazaindultam. Késett, de nem bántam. Vártam már éveket, ennyi már nem számított.
Amikor leszálltam, a megállóban egy asszony várt egy kislánnyal. Nem szóltunk egymáshoz, csak néztük egymást. A busz elment, de egy lépést sem közelítettem hozzá. Csak álltunk némán és nem szégyellem, könnyeztem. Ő volt az.
Később elmesélte, hogy minden nap kijött a pesti busz elé és várt. Vagy rám, vagy valakire, aki hírt hoz felőlem. Nem lepődtem meg rajta, a szívem mélyén valahogy mindig is tudtam, hogy így tesz.

Aztán elindultam és elmentem mellette, de egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy még mielőtt köszönteném, vár rám egy feladat. A falubelim feleségéhez kellett elmennem, hogy elmondjam neki, hogy a férje mennyire szerette. Bíztam benne, hogy a halálhírt már nem nekem kell elmondanom.
Nehéz volt, de amikor elmondtam, felszabadultam. Nekem abban az órában ért véget a háború.
Már öreg este volt, amikor hazaértem. A feleségem vacsorát főzött. Leültem az asztalhoz, s elém tette a vacsorát. Nem kérdezett semmit én sem kérdeztem semmit. Csak boldogok voltunk, sokkal boldogabbak, mint bármikor, amióta megismertük egymást. Otthon voltam.
És ez a boldogság már ötven éve tart.
Nos, fiatalember, remélem, nem untattam nagyon a történetemmel? Bocsásson meg, ha sok idejét elraboltam. – szólt, s felállt, hogy hazainduljon.
Nem bírtam megszólalni, csak ültem. És éreztem, hogy a Kedvesem keze az enyémet szorítja, ki tudja mi óta.

Több mint tíz év telt el az öregúrral való találkozásunktól, mikor újra erőt éreztem magamban, hogy Erdély földjére lépjek. Bevallom, kicsit féltem, ahogy idősebb korában mindenki fél visszatérni azokra a helyekre, melyeket ifjú szemmel szépnek és csodákkal teltnek látott.
A legendák földjét szerettem volna látni az emberek világában is. S mert ezt szerettem volna, meg is találtam. Csodálatos kavalkádját éltem át az élményeknek, de a szem már a férfié volt, nem a kamaszé. Más utakat jártam be, mint annak előtte, mert egy helyet, ahová korábban nem jutottam el, mindenképpen látni akartam: a Hargitát.

Hosszú volt felfele az út, hideg szél fújt, esett az eső, de amikor felértem, kötelező csodaként kisütött a nap. Kötelező csodát mondok, mert a Hargitát csak szép időben szabad látni. Volt azonban egy olyan csoda is, amire nem számíthattam, nem számítottam: a magyar zászlók rengetege, amik imazászlóként vitték az égbe a kimondatlan fohászokat.
S bár nem tudtam, hogy az öregúr láthatta-e ezt még az életében, de tudtam, hogy nem volt hiábavaló az élete. Megharcolta az életét, megőrizte a becsületét, és újra magyar zászló leng a Hargitán.