Téli szerelem

Téli csend. Ezt nevezik annak. Mikor a saját lélegzet vételeden kívül nem hallasz mást. Se a Szelet, se a Nap huncut kacaját, ahogy felmelegíti a bőröd. Teljes a némaság, a nyugalom. Legszívesebben én is visszafojtanám a levegőt a tüdőmben és nem engedném ki , nehogy felborítsa ezt a rendet. Bár látom a lovas szánt, a barna lovakat mégis olyan , mintha minden hóból lenne. A közeli kastély, a fák, a kövek. Visszalépkedek a szánhoz. A lábam alatti hó ropogása megnyugtatja felpezsdült szívemet. Ahogy beülök, besüppedek az ülésbe, kezembe veszem a gyeplőt. A lovak orrából, mint gejzírekből tör fel a pára. Elindulunk. Csengettyűk ütemes csilingelése és a lovak patájának dobja keveredik a vérem dobolásának dallamához. A menetszél a hajamat dobálja, az arcomat marja. Száguldva haladunk át a fejér tájon a kastély felé. Olyan gyorsan megyünk, hogyha a szél nem kezdi ki a könnyeimet se látnék csak foltokat. A kastély egyre nagyobb lesz. Alig várom, hogy odaérjek. Azért a percért élek. Azért éltem. Erre születtem, hogy ez megtörténjen velem. Tudom, hogy ez az Én történetem kezdete, vége. Ettől a gondolattól az adrenalin végig táncol a testem összes pontján, zavarba hozva a lelkemet marcangoló értelmetlenségről suttogó hangot. Belekacagok a télbe. Mint egy varázsszóra megindul a hóesés, a szél az arcomba vágja a pelyheket, amik ott lelik tökéletes létük halálát. Ide értem. Itt állok a kastély előtt. Csúcsos tornyai az ég magasságát feszegetik. Megállok, és keresem a kaput. A szánt kint hagyom, gyalog próbálok szerencsét. A hideg kőfalak komoran bámulnak rám. Mit keresek én itt? Amilyen kicsire csak tudom, összehúzom magam, mikor belépek az óriási udvarra. Köpenyem suhogva libben utánam, mintegy szerencsét kívánva. Egy-két embert látok az udvaron sietve végigvonulni. Félek. De ekkor meghallom a dallamot, ami végig űzött a világon, nem hagyva nyugalmat se az elmémnek, se a szívemnek. Futva indulok arra, amerről a szél hozza a hangot.

Egy toronyba vezet az út. Futok, számolatlanul hagyom a rengeteg lépcsőfokot. A kastélyba bekötő folyósora érek. Itt csak egy fele visz az út. Az ajtók, amik mellett futok, tárva nyitva állnak, mintha arra várnának, hogy bekukkantsak. Alig bírom már a tempót, de a dal hív. Az agyam azt súgja álljak meg, adjam fel. Feladjam?! A gondolat bele markol a szívember. Nem adhatom fel! Új erőre kapva tovább futok. Egyre hangosabban hallom, de hirtelen nevetést hallok. Megállok, odafordulok két lány nevet rajtam. Nem csoda, mint egy örült rohanok. Elvörösödök, kellemetlenül dobog a vér a fülembe. Azt akarom, hogy így lásson? Kihúzom magam, eligazítom a ruhám, és sietős léptekkel tovább indulok. Kinézek a folyosó ablakán. A befagyott tavon, többen korcsolyázva múlatják az időt. Nincs időm őket bámulni, inkább elfordulok.

Az egyik ajtó elé érve hallom, hogy innen jön a zongora húrjainak játéka. Itt vagyok. Az ajtóhoz lépek, halkan résnyire nyitom az ajtót. Ott ül feszes háttal, és a zenével hullámzik, mozog a teste. Csak állok, és némán bámulom, közben ujjaimmal szorítom a kilincset teljes erővel. Mégis megérte. Az arcát még nem láthattam, nekem háttal ült, de tudtam ő az. Vele álmodtam éjszakákon át. Ezt a melódiát játsza az álmaimban. Lassan a nyakamhoz nyúlok. A szívem felett hordott medál volt a második jel. Egy ócskásnál találtam. Az ő képe van benne és az ő dallamát játsza. A sors, a felső hatalom azt akarta, hogy keressem meg. Az utolsó hanghoz ért. Elhallgat a zongora. Ül tovább, és bámulja a hópelyheket az ablakon. Kinyitom a medált. Felzendül a dalunk. Megrezzen, majd megfordul. Rám néz és mosolyog. Feláll és hozzám lép. Megfogja a kezem, bentebb hív a mozdulataival, becsukja az ajtót. Az ablak elé terelget.
- Látod milyen szép a tél? Pont, mint te – rám mosolyog, karjaiba von, és megcsókol.
- Megtaláltál - suttogja halkan.