Novellák - 154.oldal

- Tessék... ez a Tied, bár nem hiszem, hogy megérdemled. - átnyújtottam Neki az ajándékot.
Másodpercek alatt kibontotta és fel is tette a csuklójára.
- Nagyon köszönöm. - megcsókolt.
- Szívesen... de valamit el kell mondanom. De előtte ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni. Megígéred?
- Ígérem.
- Komoly az ügy... Szóval, nem tudom, hogy mondjam meg... Van valakim.
Köpni-nyelni nem tudott a hallottaktól...

Ez egy komoly mű, komoly témával. Az első három fejezet három ember történetét mondja el...

Képzelete abba a csodálatos estébe vitte vissza, mely élete legboldogabb pillanata volt. Abba a forró nyári estébe, amikor megismerte levelének címzettjét. Emlékezett minden szóra, mozdulatra, csókra. És emlékezett a boldogságra is. Igen, a boldogság ama rövid pillanata tisztán élt benne, ami miatt csak keserűség jutott számára. A vöröslő nap fénye csillant könnyes szemében. Álmából a tömeg moraja ébresztette fel...

Lassú léptekkel indultam a kapu felé. De pár lépéssel előtte megálltam. A lányaim és a feleségem jutottak eszembe. Elbizonytalanodtam, de átgondolni nem volt időm a helyzetet, mert zuhanni kezdtem.
Mindent sötétség borított el. Kezdtek az emlékeim visszatérni. Autóval utaztam… egyedül… esett az eső… elálmosodtam. Hirtelen fájdalom nyilallt a bal lábamba. Valaki hangja csengett váratlanul a fülembe.
- Visszahoztuk, Gerry! – mondta a hang...

Ülök a félhomályban és gondolkodom. Gyakran szoktam ilyet csinálni, mert jólesik. Elmerülök az emlékekben, felelevenítem őket. Már több, mint egy órája elmélkedem, mikor eszembe jut a Zsolttal való megismerkedés....

Ekkor éreztem, valami összetört. De ez most nem valami ócska cserép a szívemben, hanem egy értékes kínai váza, amit még a leghíresebb restaurátor sem tud újjávarázsolni. Hirtelen lelkem megkönnyebbült, de valami üres lett. Valami nagyon fáj...

Egy üres, szürke terem. Csak én állok ott, s valaki, akit nem láthatok, mégis érzem, hogy ott van. A szobának nincs ajtaja, se ablaka, mégis világos van, pedig lámpa sincs. A fény a falakból árad, s így, mintha árnyékok se lennének, mégis úgy érzem, minden sarokban fenyegető félelem lakozik. Pedig nincs más, csak én, a némaság és egy sakktábla a terem közepén, felállítva a bábukkal...

A gyerek újra lábujjhegyre állt, és egy nagy, cuppanós puszit nyomott a nő arcára. Az anyja még egyszer ránézett, majd lehunyta a szemeit. Az addig folyamatos pittyegés sípolássá erősödött. A kislányt egy erős csontos kéz fogta meg, a gyerek hátrafordult. A nagyanyja állt ott. Könnyes volt a szeme.
- Anya elaludt. – suttogta a lányka. – Csendben menjünk ki, nehogy felébresszük. – mondta, és osonva az ajtó felé indul...

Két hét múlva hívta újra, hogy megkérdezze, akar e újra találkozni vele. A telefont nem vették fel. Soha többet nem hallott felőle. Nem értette, hogy mi történhetett. De egy idő után már nem is érdekelte. Az ember felejt. De inkább vár, mint felejt…

Bolyonganom kell, hogy változom a szemem elé táruló világ, s gondolatom mindig mást lásson, s ne a szívem bánatát. Megpróbálom temetni a sok emléket, de nem lehet. Nem tudom feledni mosolyod, mely meglágyít minden szívet, ki hagyja. Nem tudom feledni gyöngyként csillogó szemed, melynek tekintete lelkem mélyéig képes volt hatolni és most azt gyötörni...