Novellák - 154.oldal

Csupa ismerős dolog. Az alagút fala, lámpákkal, az örök monotonitás…Változik a tér, állomás… A sok rohanó ember…Vajon hová rohanhatnak?… Mit mondanának, ha megkérdezné? MIT?! – üvölt bele a fülke csendjébe… elmereng… Hirtelen észbe kap, elindítja a szerelvényt… Rohanó lámpák, alagút… Sötét… Mi ez? Mi mozog itt előtte? Ki ez? A reflektor fénye megvilágítja az ARCot…

Még öt perc.
Az osztálytársaim még utolsó kétségbeesett próbálkozást tesznek arra, hogy megszerezzék a dolgozatból hiányzó adatokat. Idegesen fordulnak hol egymás, hol a plafon felé. Egy-két puhatolózó tekintet a tanárnak is kijár, aki cikázó tekintettel figyeli a csintalan diákok minden egyes lélegzetvételét. Idegesen lekaparok még két nevet, aztán megrúgom a padtársam, igazán figyelhetne egy picit...

- Ne, kérlek. Már csak kevés időm van. - mondta és közben hatalmasakat lélegzett. Minden egyes levegővétel óriási fájdalommal járt számára. A férfi továbbra is kétségbeesett arccal nézett a lányra. Tett még egy próbát.
- Ne tedd. Nincs rá idő. - az arca közben egyre homályosabb lett. Kezdte elveszteni eszméletét. - Minden, amit el akarok mondani az, hogy nem félek és hogy szeretlek...

Természetesen feljelentettek csendháborításért, amint elmúlt este tíz, és a zsernyákok lefújatták a bulit. Megmagyarázni ugyan nem tudták, hogyan is lehet csendháborítást elkövetni egy olyan játékkal, amelynek az alapelve, hogy csendben legyünk, de azért nem nagyon pofáztunk vissza, mert volt köztünk egy priuszos srác. Épp elég hihetetlen volt nekik az is, hogy mind elmúltunk már tizennyolc, és mégis ilyen gyerekes játékkal ütöttük el az időt...

Éppen két kis ruhát tartottam a kezemben és vacilláltam, hogy melyik lenne a megfelelő, amikor egy kéz megkocogtatta a vállamat. Ijedten fordultam hátra.
- Szia Anna! - köszönt rám.
- ...Szia! Olyan ismerős vagy, csak nem tudom, honnan. - válaszoltam Neki zavartan.
- Jajj, hát nem emlékszel? Egy gimibe jártunk, csak én másik évfolyamon.
Próbáltam visszagondolni arra a négy évre, de szégyenszemre nem ugrott be vele kapcsolatban semmi...

Elsötétült az ég akkor, és a madarak is elhallgattak félelmükben. Nyugatról baljós, metsző szél indult útjára, hogy halált és pusztulást osztogasson mindenfele. És fújt napokig, egyenletesen, szűnni nem akarva. Az emberek riadtan néztek össze. Furcsa dolgok történtek azon éjjel. Szomszéd támadt szomszédra, a szerelmes megölte párját a hitvesi ágyban, majd éjféli misére ballagott. A templom kárpitja újból meghasadt, és a földből királyok múmiái kerültek felszínre...

Egy vérvörös boríték keveredett matató ujjai közé. Gyűrötten, szakadtan, mintha hosszú utat járt volna meg. Pedig csak pár sarokkal arrébb írták.
A lány félve, szinte remegve nyitotta ki a borítékot, majd erőtlenül ejtette ki kezei közül, s az a földre hullott. Nem bírta megtenni. Nem bírta mégegyszer elolvasni. A méreg, az átkozott méreg már túlságosan elterjedt amúgy is sérült szívében...

Rád nézek édes, mond te vagy AZ? Mondd meg, ha rám gondolsz, én vagyok az, aki neked kell?
Behunyom a szemem, csak téged látlak, senki mást. Hidd el! Hinned kell nekem, még akkor is, ha már most megmondom, hogy hazudok… de muszáj hinned nekem. Hidd el csak te kellesz, senki más… és mégis… Nem merem behunyni a szemem!...

Változás. Milyen más minden, ami a sorokban olyan egyértelműen cseng. Ma ez, holnap az. Hiányzik a lélek, mely akkor volt, de ma már csak a jelen sorokat élteti. Mondja, hogy írjak; kéri, hogy érezzek; segít, hogy emlékezzek. Emlékezzek a sorokra, melyek a múltról szólnak, és a jövőt idézik...

A mai nap valamivel szebb és naposabb volt. A kedvem is sokkal elviselhetőbb volt számomra. A tekintetek viszont - a legnagyobb bánatomra - nem változtak.
Megpillantottam a járdán egy apró kis homokszemet. Az emberek belerúgtak, megtaposták, észre sem vették. Én láttam, a fájdalmát átélem és nekem is ugyanúgy fájt, ahogy neki...