Novellák - 154.oldal

Bolyonganom kell, hogy változom a szemem elé táruló világ, s gondolatom mindig mást lásson, s ne a szívem bánatát. Megpróbálom temetni a sok emléket, de nem lehet. Nem tudom feledni mosolyod, mely meglágyít minden szívet, ki hagyja. Nem tudom feledni gyöngyként csillogó szemed, melynek tekintete lelkem mélyéig képes volt hatolni és most azt gyötörni...

Váratlanul azonban egy bőrkabátos férfiba ütközött. Megfordult, tekintete megváltozott, első pillanatbeli öröm dühé vált és ez pofonként mutatkozott meg a férfi arcán. Ezután Jane ismét belenézett a férfi szemébe.
Josh volt az. Jane öröme tetőfokára hágott, vad csókkal adta tudtára a világnak, hogy mit érez. Ajka szenvedélyesen érintette a férfiét, nyelve keringőt járt párjáéval. Jane-t boldogsága, majd szétvetette. Kinyitotta a szemét, de az arc nem stimmelt. Nem az volt, akit...

Később magához húzott és persze megcsókolt többször is. Először csak kicsi puszikat kaptam az ajkamra, majd egyre hosszabbakat és szenvedélyesebbeket. Az egész testem remegett, annyira jól csókolt...

Az óvodától nem messze van egy kisebb park, ahova minden délután elsétálunk Babyvel. Reménykedtem, hogy ott lesz. Gyorsan átsprinteltem az úttesten, be a kis kapun és átfésültem az egész terepet. Már kigyúltak a fények, kezdett sötétedni. Sehol nem találtam. Kétségbeesésemben lerogytam a földre és felnéztem a holdra.
- Istenem! Könyörgök Neked, Baby kerüljön elő! Nem bírnék ki még egy személy elvesztését. Csak Őt ne vedd el tőlem...

Egy éjjel, amikor ismét lementünk a partra nagyon hideg volt. Ő átölelt, és csak néztük a vizet némán, szótlanul. Hirtelen tűzijátékot láttunk a túlparton. Mint a mesében... és megtörtént az első csók! Hihetetlenül szerelmesek voltunk egymásba, bár sokan akartak nekünk ártani, mi mégis csak egymásért éltünk, és minden gondot meg tudtunk oldani...

Ő volt az, aki segített kilépni az akkori életemből és új értelmet adott annak. Sírnom kellett.
Otthon éjszakákon keresztül bőgtem. Álmodoztam egy véletlen találkozásról és a közös életünkről-szinte már el is hittem. De egy nap megtudtam a számát, de nem tudtam vele mit kezdeni, féltem, hogy mit reagál...

Azon a napon azonban újraszületett. Ma már pontosan emlékszik mindenre. Nem tudja, azért, mert annyiszor mesélték, vagy mert valóban visszatért az emlékezete. Nagy kört alkottak a gyerekekkel, először jobbra aztán balra fordultak, majd mindenki elengedte társa kezét, és a kijelölt hely felé korcsolyázott. Ezúttal ő volt a leggyorsabb, mögötte azonban szorosan haladt két másik kislány. Már csak körülbelül 10 méter volt a kijelölt célig, amikor hirtelen megrepedt súlyuk alatt a jég...

- Nekem nincs barátom - vetem oda, többet úgyse érdemel. - Nem is kell! - na, ez nagy hazugság volt. Már hogyne kellene! De nem vagyok túl szép, meg az összes fiú tök idióta itt, ugyan ki értené meg, amit érzek?
Nem válaszol, elfordítja a tekintetét, és olvas. Eszembe jut valami, bár totál abszurd a gondolat.
- Neked van barátnőd? - teszem fel a nagy kérdést, bár tudom a választ.
- Semmi közöd hozzá - feleli kimérten.
Ó, hogy fel húzta az orrát! Pedig én csak...

Közölték, hogy túl nagyra fújták és így már nem kell senkinek kivéve ha nem tesz ellene valamit. A kis bordó lufi elkeseredésében a magasabbnál is magasabbra szállt, fel a felhőkig egészen addig, míg az ég véget nem ért. Ott, az ég legfelső csúcsánál a kis lufi apró darabjaira durrant és a pici gumidarabok lassan visszaszálltak a földre...

Felkelt a nap, valami más volt. Körbenézett nagyon fázott. Hatalmas vihar dúlt előző éjjel, fákat döntött ki, embereket ölt meg. Felöltözött és gondolta kinéz, előző nap még nyár volt, most meg tél. Nem hitt eddig senkinek csak nevetett, most látta azonban, hogy nagyot tévedett...