Egy Szerelem Halála

A férfi átölelte a földönfekvő lányt. A lány hangosan köhögött. Sűrű esőcseppek hullottak a sötétszürke aszfaltra. A talaj a sok víztől úgy csillogott, mintha egy torz tükör lenne. A lány derekánál ez a tükör vöröses színűre volt festve. Mellettük a gyilkos fegyver várta a rozsda enyészetét. A férfi hosszú haja csuromvizesen lógott lefele az arca mentén. A leghosszabb hajszálak végén egyensúlyozó cseppek könnycseppként hullottak a lány hófehér arcára. A férfi tett egy enyhe mozdulatot, szerette volna kellemesebb helyre vinni a lányt, de az visszautasította a lehetőséget. Nem adta fel és teljesen átölelte őt. De az ismét elutasította:
- Ne, kérlek. Már csak kevés időm van. - mondta és közben hatalmasakat lélegzett. Minden egyes levegővétel óriási fájdalommal járt számára. A férfi továbbra is kétségbeesett arccal nézett a lányra. Tett még egy próbát.
- Ne tedd. Nincs rá idő. - az arca közben egyre homályosabb lett. Kezdte elveszteni eszméletét. - Minden, amit el akarok mondani az, hogy nem félek és hogy szeretlek. - A férfi arca gyengéden hozzásimult a lányéhoz. A puha, forró arc szinte égette. Az esőcseppek hűvöse se tudta enyhíteni kínját. A szívét aligha érhették el. Még mindig néma maradt. A lány összezavarodott.

- Hallasz? - félt, hogy szavait már egy messzi, távoli helyről küldi, és hogy ajkai már nem mozognak. A férfi küszködött könnyeivel. Nem tudta elhinni, hogy elveszítheti. A lány most sokkal nyugodtabb hangon szólalt meg. Vett még egy utolsó erőt magán.
- Tudom, hogy hallasz. Érzem a könnyeid melegét. - mondta minden szó után hatalmasat sóhajtva. A férfi elvesztette önkontrollját. Keservesen sírt. Hangja szinte alig volt. Olyan mélyről, olyan fájón mélyről jöttek e hangok, hogy csak néhány foszlány hallatszódott. Átölelte a lányt. Talán túlságosan is. A lány zihálása megszűnt. Egy röpke pillanatra azt hitte elvesztette. De a lány megmozdította ismét ajkait. A tekintete bár üveges volt és egy távoli, szebb helyet szemlélt, még utoljára mondott valamit.
- Így tarts meg, kérlek. Tartsd meg az utolsó lélegzetem. Mentsd meg legbelül bennem. Akkor talán nem múlik el ez a pillanat. - újra meg mozdult égszínkék szeme. Lassan haladt lefele. Egy gesztenyebarna szempárt keresett. Megállt. Talán egy pillanatig, talán egy percig, talán egy óráig néztek így egymásra. Utoljára látták azt, aki miatt ennyi szenvedést kellett kiállniuk. Utoljára néztek egymás szemébe. Utoljára voltak boldogok. A röpke pillanatot a lány hangja törte meg:

- Fázom. - a férfi ismét átölelte. Még szorosabban, mint az előbb. A lány egész testében remegett. Mellkasa zihálva mozgott. A férfi sírva fakadt ismét. Elmerült a múlt árnyaiban. A sötét útban, mely ide vezetett. Nehéz volt eldönteni, hogy mi folyik végig az arcán, eső vagy könny. Hirtelen visszatért a valóságba. A lány remegése elmúlt. A férfi felemelte a fejét. Élettelenül balra fordult és a könny- és esőcseppek, melyek eddig szempilláin csüngtek lehullottak a hideg talajra. 3 fémes koppanás hallatszott. Ezután a világ elnémult. Fülsiketítő lett a csend. A férfi önvád és fájdalom kettőse közé került. Lelkében hatalmas csatát vívott. Elvesztette. Céltudatosan nyújtotta ki a bal kezét. A környék lakói aznap még egy negyedik dörrenést is hallottak.

Vége