Az élet tanít

(Az írott szó nem a valóságot tükrözi, mert az unalmas.)

Igencsak gyenge kedd esti bulinak ígérkezett a füles szerint, de azért felmentünk a dombra. Gazdag negyed, kertesházak, kutyaugatás mindenütt, a feljárókon tízmilliós autók, amelyek a garázsba már nem férnek be a másik mellé. Soha nem laknék ott, de még akkor sem, ha a vagyonom bőven megengedné. Távol a várostól, a végtelen csendben felriadnék minden alkalommal, amint egy vonat a vasúti átjáróhoz közelít a domb aljában. Hiába vagyok mélyalvó, ha a kürt szava arra lett kitalálva, hogy abból is felébresszen.
Így telt a nyár. A hétköznapokat a városban töltöttünk, abban reménykedve, hogy lesz, aki tudja, miféle mókába tudnánk keveredni, és szavamra, az utcagyerekeket nem könnyű elkápráztatni egy-egy ötlettel. Spontán házibuli? Reményteljes vállalkozás, a jónép viszont szkeptikus.
Tomival érkeztem, engem pedig meg sem hívtak. Zolival akartam találkozni, de előtte értem oda, és még kevesen voltunk, hát úgy döntöttem, csendben meghúzom magam, amíg odaér. Ezt a számításomat is hamar keresztülhúzták. A házigazda jó barátja szülinapos, az egyik vendég pedig névnapos, így nyilvánvalóvá vált számomra az indok, amiért engem is meghívtak egy italra. Strapa palack (R). Még az üveg elején tartottam, mikor betoppant Zoli, vele együtt Joci, Szili, és Andor, jómagam pedig már nem léphettem le, mert ajándék pia után ez bunkóság, meg különben is kezdett beindulni a hangulat. Kemény kanbuli.
Nem is igaz! Egy nő, egyetlen szál feminin alkat, aki a pasija révén volt jelen, végigfeszített szabadon hagyott köldökével a dülledő szemek közt, majd széles terpeszben eldőlt a kanapén, és várta, hogy a sült galamb nem mondom, hová repüljön. Ők is hamar az emeleten kötöttek ki párjával, és azt sem mondom, hogy hamar lejöttek volna.

Emelet? Mikor lesz nekem olyan? Persze az még nem olyan nagy cucc, meg ezért nem kell neheztelni arra, aki megteheti, de akkor is feltűnik egy lépcső két szoba között.
Elugrottunk a pincesorra borért a srácokkal, és még csak nem is olyan pocsékért, talán nem is tablettás volt. Visszatértünkben már kezdhettünk valamit a reputációnkkal, és érkezett egy pár hölgyemény is. Pontosan kettő, ha jól számoltam, de csak a társalgás színesítése gyanánt volt rájuk szükségem, ami megtörtént, úgyhogy borítottam magamba -, és egy kicsit magamra is - a bort, majd irányt vettem a kerthelyiség felé.

Hosszú idő telt el ott, és a kint ülő emberek folyton cserélődtek. Talán már órák múltán lehetett, hogy az egyik csaj, a jobbik, a szőke, a kevésbé ismert, betoppant az ajtón, maga mögött pedig Tomi haveromat vonszolta, mint pórázra kötött kutyát. Ezek szerint legalább az estére, de lehet, hogy azon túl is, de bekötötték a fejét.
A rákövetkező pillanatban pedig már Andor jelent meg az ajtóban, akinek egész este színét sem lehetett látni, most viszont szép vörös volt.

- Ti lelketlen barmok! Egyszer igazán közölhettétek volna, hogy mi a problémátok velem! Mivel érdemeltem ki, hogy ennyire lenézzetek engem, miközben én minden energiámmal azon küzdök, hogy nektek a lehető legjobb hangulatotok legyen? Tán megbántottam valamelyikőtök, vagy valami a kisugárzásomban azt súgja, hogy egy gyíkarc vagyok, a szívatnivaló selejt, aki soha nem érhet annyit, mint ti, akik pénzen vásároljátok a barátaitokat, miközben az emeleti szobában henteregtek a diszkóringyó csajaitokkal, akik hazakísérni sem engedik magukat, ha nem feszíthet egy száz lóerős a seggük alatt? - A kurva életbe is, szívemből beszélt a srác. - Hát mondok valamit. Attól, hogy ezt megtehetitek, mert apuci lehetővé teszi nektek, magatokkal is végeztek, azon túl, hogy a szüleitek álmát teszitek tönkre, mindezt cserébe azért a pár évért, amit végigisztok, végigdrogoztok, nem haladtok sehová, de apuci majd ezt is megoldja nektek, ahogyan majd ti is a tieiteknek. Hát kevesebb vagyok én, amiért ezeket nem tettem meg? Vagy azért, mert nem is akarom? Vagy tévedek az egésszel kapcsolatban, és akkor lehetek több, ha úgy lenézek valakit, mint ahogyan ti engem? Akkor most jól figyeljetek rám, mert mától több vagyok mindnyájótoknál!
Azzal sarkon fordult, és lelécelt egy pillanat alatt. Mögötte azt hittem, hogy döbbent csend fog eluralkodni, de ehelyett kitört a röhögés. Nem olyan ez, mint a filmekben. A szentbeszéd nem használ.

- Mi van? Benneteket nem is zavar, amit mondott? - kérdeztem a többieket, azt remélve, hogy legalább elgondolkoznak egy kicsit.
- Miért? Tehetek én arról, hogy a szüleim többet keresnek, mint az övéi? Vagy sajnálnom kellene? - kérdezett vissza a házigazda.
- Neked tényleg csak ennyi jutott el az agyadig? - Nekem pedig kezdett felnyílni a szemem.
- Mert ezt mondta. Talán nem ezekkel a szavakkal, de mégis, ki ez az Andor, hogy így beszéljen velem? Többet legalább ide sem tolja a képét, mert én ugyan be nem engedem.
Újabb röhögés, nekem pedig felfordult a gyomrom. Nem tudtam, hogy Andor miért tört ki, de ennyire érzéketlen hozzáállást el sem képzeltem volna. Oda sem figyeltek arra, amit mond.
- Szerintem pedig igaza van. - próbálkoztam újra.
- Marvin, ő csak egy gyíkarc, ahogy mondta is. Tudja magáról. Azért, mert egyszerre beszólt mindenkinek, még nem lesz valaki.
- Lehet, de ti senkik lettetek. Én pedig nem akarom, hogy igaza legyen.
- Akkor menj utána!
- Megyek is! - pattantam fel.

Ennyit a reputációmról, de a lelkiismeretem nem engedett ott ülni olyan emberek közt, akik talán engem is annyira semmibe vesznek, mint Andort, csak még nem tudok róla. Ideje kideríteni.
Szerencsére nem Andor kocsijával jöttek, és a dombról legvalószínűbb, hogy az aluljárón keresztül tartott lefelé. Talán még beérem. Futás közben is járt az agyam. Andor, meg a kocsija. Már eleve az, hogy van neki. A srác folyamatosan dolgozik a suli mellett, hogy megengedhessen magának olyan dolgokat, mint egy autó, amivel a fenti barmokat szállítja, mert nekik apuci még nem vette meg a sajátjukat. Persze nem mindenki volt annyira eleresztve a fenti bagázsból, és egyáltalán nem az volt a baj, hogy van pénzük. A baj az volt, ahogyan azzal bántak, akinek nincs. Vagy általában csak ahogy más emberekkel, akit nem tartottak maguk közé valónak. Andor legalább a középiskola kezdetétől jelen volt a bandában, és azóta rengeteg cikizést állt ki, de még én is azt hittem, hogy ő az egyszerű, baráti csipkelődések állandó célpontja. Közénk tartozott. Sokkal inkább mint jópáran, akik azóta jelentek meg, és előbb szólnak nekik a banzájokról, mint Andornak.
Szánalmat éreztem a srác iránt. Nem olyat, mint a dombon maradtak iránt, hanem sajnálatot, lojális szimpátiát, mert bár én nem kaptam azt a fejemre, amit ő az utóbbi öt-hat évben, de ha ő nincs, akár én is lehettem volna a célpont. Szörnyű érzés lehet megtudni a barátokról, hogy soha nem is voltak azok.

Az aluljáró egy rövid, lépcsős betonalagút a vasút alatt, pár kanyarral, és telepingált falakkal. A grenyósok legálisan fújhatták tele a falakat, és akár látványosságnak is lehet nevezni. Az egyik fordulóban felrúgott kuka mellett guggolva találtam meg Andort. A szemetet pakolta vissza bele.
- Hát te meg mit csinálsz? - kérdeztem.
- Gyere, rúgj belém te is! Ott a hátam, döfd bele a késed, ne kímélj! - mondta. Fel sem nézett rám.
- Sajna, de nincs nálam kés. De mondd már el, mi volt ez?
- Mondjam el? Mintha nem tudnád. Én vagyok a szégyen, aki nem szól érte, ha szarba veszik. Én vagyok a baszogatás elviselésének megtestesítője, a patkány, aki elhagyja a süllyedő Titanicot, a lószar vagyok, amit eltaposnak, aztán még el is hordanak mindenféle más állati szarnak is, mert az emberihez kevés vagyok. Azért vagyok szar, mert visszapakolom a szemetet a kukába, miután felrúgom. Azért mert rendes vagyok, és ezt a kurva világot nem a rendes embereknek találták ki. Te jó ég, hogy gyűlölöm ezt az egészett! Mert mostanában mindenhonnan ezt hallom. "Nekem ez nem jó", "Nekem az nem jó", "Én több vagyok ennél", "Én nő vagyok férfitestben", és mindent arra kennek, hogy a világ nem úgy működik, ahogy mi szeretnénk. Emlékszel a pocsolyára? Douglas Adams, tudom, hogy olvastad.
- Te hülye, én adtam kölcsön neked. Azóta sem adtad még vissza.
- Tényleg. De érted, amit mondani akarok. Ez most az a pocsolya, és mi emberek vagyunk benne a víz, a világ pedig a gödör. És a víz azt hiszi, hogy a gödröt neki teremtették, csupán mert pont bele tud illeszkedni, pedig egy kémcsőben is ellenne, vagy egy flakonban, de ő a gödörben úgy hiszi, hogy az a gödör, az direkt, csak neki készült. Még amikor a déli nap szép lassan felszárítja, akkor is biztos benne, és megdönthetetlen számára, hogy a megfelelő helyen van, hiszen még mindig illeszkedik a gödörbe. Csak amikor már a nedves gödör marad, pár cseppel az alján, akkor döbben rá, hogy semmi sem miatta volt. Na, én most úgy érzem magam!

- Értem. - feleltem, de ez csak félig volt igaz. A szimbolizmusban mindketten jók voltunk, és mivel már Adams vélekedését is olvastam a pocsolyáról, ezért értettem őt, de a dolog miértje még rejtve volt előttem. Be kell valljam, kezdett nem is érdekelni a dolog. Amit mondott, az sokkal érdekesebbnek bizonyult.
Perpillanat semmit sem mondott. Egy szót sem, csak bámulta a falfirkákat. Kisebb korunkban együtt őrködtünk a srácoknak, ha illegálban fújtak lakótelepi házak falára, kapukra, együtt mostuk le, ha elkaptak, és majdnem mindenki benne akart lenni valamilyen szinten a balhékban. Sokan megtanultak rajzolni, mint ahogyan én is, néhányan próbálták megvalósítani a falakon, mint ahogyan én már nem, de csak kevesen maradtak meg, akik a felnőttkorhoz közelítve is folytatták e tevékenységet. Belőlük lettek a profik, és az aluljáróban szinte már csak az ő munkáik láthatóak. Nem a kezdetleges, ötlettelen betűk jelentek meg háttér nélkül, hanem színes, változatos, kreatív csodák, amorf és majdhogynem élethű alakok, amelyeket már a vandalizmus kizárásával, művészi szinten festenek az alkotóik.

Andor nagy sóhaj után elindult a város felé a lépcsőkön. Követtem.
- Tudom, hogy felbaszták az agyad...
- Marvin, mindig felbasszák! - vágott a szavamba. - Azt már megszoktam, hiszen így nőttem fel mellettük, és cserébe rájuk vesztegettem az éveimet.
- Azt vágom, de te meg általánosítasz. Ha nem jöttem volna utánad, akkor most én is egy lennék közülük?
- Mert az vagy.
- Hohó! Mi a fasz! Azért jöttem el én is, mert egyetértettem veled. Kiálltam érted, de nem érdekelte őket.
- Welcome to the new world! Lehet, hogy ezek után téged sem tartanak többnek, de eddig ugyanazt csináltad, mint ők. Beszóltál, ha tehetted, kiröhögted a szerencsétlenebbet.
- Ahogyan te is. A táncoló csöves? Dini, az impotenciájával? Petya bénázásai a csajokkal?
Amikor a klub mögött Lili beleharapott a farkába, aztán meg kötözhette? Velünk együtt röhögtél rajtuk, és akkor nem te volt a téma.
- Egyszeri alkalmak. Engem folyamatosan szívattatok.
- Igaz, és tudom, hogy naív voltam és tévedtem, de azt hittem, hogy te a bandának az az arca vagy aki kapható az ilyenekre, és hogy ezek csak poénkodások.

- Hát ja! - felelte, majd kisvártatva hozzátette - Nem csak te voltál naív. Én is azt hittem, hogy mindez nem komoly, és ettől én jó fej vagyok, mert ha nem így csinálnám, akkor lelőném a bulit. Ezentúl inkább lelövöm.
- Nem én vagyok az egyetlen. Zoli, például, vagy Tomi.
- Na, Tomiról inkább ne is beszéljünk! A legnagyobb fasz az összes között! Ha még egyszer a szemem elé kerül, akkorát bemosok neki, hogy az öklöm beszorul az agyába!
- De Andor, hova gondolsz? Te nem szoktál így beszélni. - pengettem meg egy kis hangelváltoztatást, hátha javít a hangulaton. - Meg viccen kívül, szerintem ő hagyna helyben téged.
- Kit érdekel? Kiállok magamért, ez a lényeg!
- Kevés, ha más nem áll ki érted. - Kicsit letörtem, mert folyton reálisan tekintem a dolgokat. Csavarni kellett rajta egyet. - De majd ÉÉN!!!

Nevetett. Sejtettem, hogy nem azon, ahogy előadtam magam.
- Ne viccelj! Mit tehetnél te? Ugyanolyan bebaszok-a-hétvégén-szívok-is-rá-de-kész-lettem csávó vagy, mint ők. Pénteken már velük fogsz bort vedelni, meg körbeadni a cigit.
- Nem fogom. Már abbahagytam.
- Higgyem is el! Láttam, amikor velük mentél a kert végébe.
- Igen, velük mentem.
- Na ugye!
- Tudod, imádom az illatát, de nem téptem.
- Aha! Persze, persze mesemondó!
- Nézz a szemembe! Nem téptem, csak sokat ittam.
Nem a régi klisék teljesítése végett kellett a szemembe néznie, hogy majd abból kiolvassa, hogy hazudok-e. Meglátszik az ember szemén a szer. Nem aggódtam, hogy azután is kételkedik-e majd.
- Szóval az illata? - kérdezte végül. - Nem gondolod, hogy ez azért egy kicsit cikin hangzik?
- Most meg mi van? Hirtelen már nem vállaljuk, ha valami ciki? - szóltam vissza, és vártam a nevetést. Elmaradt.

Pedig annyira nem volt elrontva a poén, bár egyike azoknak, amelyeknél jelen kell lenni, hogy a legkevésbé is vicces legyen. Valójában Andor humorérzéke nem állt még helyre. Ahogy elnéztem, még egy jó adag depresszióra számíthattunk.
A bank mellett haladtunk el, és megálltunk egy pillanatra, hogy leüljünk a lépcsőkre. Egész pofás kis placc volt ott, amolyan sík terep, talán 10-12 négyzetméter lehetett, és nem lógott ki a járdára. A break csapat éveken át járt oda gyakaorolni. A szomszéd szendvicsbárból kaptak áramot, és ha nem gyakoroltak, akkor bent raktározhatták a magnót, meg a PVC-t. A szendvicses már önmagában is rendkívül hangulatos hely volt, de az utcatánccal mellette már megálltak a járókelők, nézték őket egy darabig, és ha megéheztek, vagy megszomjaztak, lehet tippelni, hová mentek. Magam is rendszeresen jártam oda, de sohasem táncoltam, pedig nem egyszer próbáltak rábeszélni. Erőssé teszi ugyan az embert, de a kezdéshez nem erő szükséges, hanem érezni kell a lendületet, az egyensúlyt, és ezek nekem nem éppen meghatározó tulajdonságaim. Inkább a szurkolótábort erősítettem, fokoztam a nézők hangulatát, de ebben sem voltam egyedül.

Nem is volt soha különösebb gond, nem zavartak a táncosok sok vizet, kivéve azt a vén banyát, aki olyan messze lakott, hogy ott állva az én kifogástalan hallásommal is alig lehetett hallani a bömbölő zenét, nemhogy a félig nyitott koporsóból. Ez a vén szatyor meg folyton az ablakban lógott, és az volt a mániája, hogy feljelent minket zavargásért, meg tudja faszom miért. A rendőrök kis is jöttek, és szívélyesen megkértek, hogy vegyük halkabbra, mert ők is jól tudják, hogy nem történt semmilyen szabálysértés, csak a nyanya... És elhallgattak, nehogy olyat mondjanak, amit szolgálatban nekik nem szabad. Nevettünk egy jót, aztán tettük, amire kértek. Még csak be sem szóltunk egyszer sem az öreglánynak, úgyhogy azóta sem tudom, mire fel volt velünk baja.

- Te Marvin, szerinted tényleg nem lehet másképpen szórakozni anyagi vonzat nélkül, mint valakinek a kárára? - kérdezte Andor pár perc csend után.
- Hallod, ez a beszéletés kezd olyan filozofálós hangulatúvá válni, hogy a végére azt fogjuk hinni, hogy okosabbak vagyunk mindenkinél, és ráadásul kölcsönösen ki is nyaljuk egymás seggét.
- Nem, én most komolyan kérdezem.
- Tudom, csak azért ne gondold, hogy ez vezet is valahová. Különben is tévedsz. Ott van például... - kicsit megakadtam.
- Igen? Az mikor is volt? - gúnyolódott. Joggal.
- Csak várj egy kicsit. Mindjárt.
- Várok. - és várt.

- Megvan. Emlékszel, amikor felmásztunk a középsuli tetejére a szomszéd utcában? Jó kis balhé volt, és senkinek semmi kárt nem okoztunk, meg nem is fizetünk érte semmit.
Így történt. Amellett a középsuli mellett ballagtunk haza minden egyes nap, és miközben a hegymászói lendület vitt felfelé az emelkedőn, tekintetünk folyton odatévedt a kerítés mögötti vaslétrára, mintha csakis azért rakták volna oda, hogy egyik este nekiveselkedjünk, és talán le is bukjunk. De még lebukni sem olyan könnyű, legfeljebb a gyalogosok előtt. A művelet egy-két percet vesz igénybe csupán a nyilvánosság előtt, és ha a kopókocsi szintén felfelé megy az emelkedőn, akkor csak a kitekert nyakú zsaru tudna észrevenni. Lefelé haladtában meg kevés az a huszonnégy kép, amit az ember másodpercenként észlel, mert azok közül úgysem válogatja ki a yard azokat, amelyeken rajta voltunk. Szóval semmi gáz nem volt, könnyedén feljutottunk, csak azért, hogy fent ne találjunk semmit.

- Ja, nagy cucc! Mondtál egyet, és azért az sem volt valami egetrengető.
- Évek óta beszéltünk, hogy megcsináljuk! - Csodálkoztam a pesszimizmusán.
- ...aztán egyszer betéptünk, és unalmunkban már nem tudtunk mit kitalálni.
- Azért te sem tudsz sok olyan sztorit, ami ne úgy kezdődne, hogy "Csavartunk egy cigit..."
- Nem, nem tudok. - helyeselt, aztán felállt, és a park felé indult.
Persze megint lelőtte. Egy pillanat alatt megölte a beszélgetéseket. De már kész is voltam visszavágni.
- A parkba mész?
- Ja. Kicsit én is kész vagyok, és még nem akarok így hazamenni.
- Vágom. Jobban is, mint kellene. Egyszer én is lebuktam otthon fűvel. A legtöbben ilyenkor csak azon vannak, hogy kerüljék el a büntetéseket, a pénzmegvonást, a szobafogságot, hogy jussanak el a következő buliba, hogy megint készre tegyék magukat, és azt hogy titkolják el a szüleiktől, akik ezentúl már jobban figyelnek. Először én is ettől féltem, de amikor szemtől szemben ültem anyámmal, és megkérdezte, hogy mi van a szememmel, akkor nem ettől ijedtem meg. A szemeimen nem lehetett látni, hogy nyitva vannak, pedig én tökéletesen láttam velük. Megmostam az arcom, de az nem segít annyit, amennyit kellene neki. Felzabáltam a hűtőt, de az is édeskevés, mert nem szívja magába a hatást, csak kényelmesebbé teszi a helyzetet. Félpercenként ittam valamit, mert a szám úgy kiszáradt, hogy beszélni is alig tudtam, közben meg leültem Jóbarátokat nézni a számítógép elé.

Hiába úsztam meg az előzőket, anyám bejött a szobámba beszélgetni, és rákérdezett, hogy füveztem-e. Hazudhattam volna, de nem sok esélyem lett volna letagadni, mert túl sok feltűnő változáson mentem át az első szál és az utolsó között. Nem bántam meg. Ahhoz túl jó volt, túl kevés kárral, kivéve egyet. Anyám arcát, amikor a szemébe mondtam az igent. A csalódást, amelyet én okoztam nekik, az elpárolgó büszkeséget, amellyel kitüntettek, és a beléjük égett gondolatot, hogy a nevelésük csődöt mondott nálam. Ezt mind én okoztam, és bár az egészet a konzervatizmus nevében fogadtam el egyedül az én hibámnak, őket épp annyira nem lehet meggyőzni arról, hogy ez nem akkora probléma, mint ahogyan engem arról, hogy igenis akkora. Miért azok próbálják megtéríteni a füveseket, akik még nem éltek vele? A tudatmódosító hatás? Én már tudom, hogy ez a kifejezés mit takar. Aki még nem látott felnyitott motorháztetőt, az nem magyarázza meg, hogyan kell kocsit szerelni.

- Emlékszel arra a nyárra is, három vagy négy évvel ezelőtt? - próbáltam újra. - A bújócskára a parkban? Az sem volt senkinek semmiben.

- Azon a nyáron volt az Edina incidens? - kérdezett vissza.
Edina maga volt az ördög felesége. Nem sokan voltak, akik ne utálták volna meg egy hónapon belül, és meg kell hagyni, adott is rá okot. Andor volt azon kevesek egyike, akik bíztak a javulásában, és éppen ezért jóval nagyobb volt a pofáraesése is. A csaj már akkor beszélte a zöldségeket, de ezzel senkinek nem is volt semmi baja, rajtam kívül. Bennem még élt azon a nyáron a "soha nem csinálok olyat" érzés, hittem is benne, próbáltam lebeszélni másokat, ezért voltam senki Edina szemében. De csak úgy kölcsönös alapon, hogy korrektek legyünk. Amikor meg összekavartam a húgával, akkor már a "hülye, kétszínű fasz" kategóriába sorolódtam, és többé nem is köszöntünk egymásnak. Andor még tartotta vele a kapcsolatot, amíg a csaj fel nem vágta az ereit. Nem halt bele, de nem lett jobb a híre, pláne, hogy azért baszta le a srácot, mert az aggódott érte, és mert megpróbált mellette állni. Magyarán a puszta jószándékáért elküldte a büdös francba. Az ilyen érzelgősségek pedig Andor jóhírét sem öregbítették.

- Naná, hogy! Edina is játszott velünk. Arra az estére mit mondasz? Vagy a szerepjáték? Az is Edinával volt.

A parkbéli bújócska egyike a felemlegetett sztoriknak. Akkoriban rendszeresen jártunk a mozi udvarába lötyögni, mert minden este legalább tizen megjelentek ott különböző baráti társaságok tagjai. A városi nép kovácsolódott egyre jobban össze, és mi is benne voltunk. Talán hatan-heten pattantunk a spontán ötletre, hogy unalmunkban a régimódi bújócskát játsszuk. Játékterületként szolgált a parkoló is, így autóktól kezdve, a fák ágain és bokrokon át, egészen a telefonpóznákig bármi felhasználható volt, még az árnyékainkra is ügyeltünk. A középső pad volt a ház, oda kellett berohanni, ott ültek a nem játékos karakterek, és jobbára csíkszemeken át bámulták a csillagos eget.
Természetesen feljelentettek csendháborításért, amint elmúlt este tíz, és a zsernyákok lefújatták a bulit. Megmagyarázni ugyan nem tudták, hogyan is lehet csendháborítást elkövetni egy olyan játékkal, amelynek az alapelve, hogy csendben legyünk, de azért nem nagyon pofáztunk vissza, mert volt köztünk egy priuszos srác. Épp elég hihetetlen volt nekik az is, hogy mind elmúltunk már tizennyolc, és mégis ilyen gyerekes játékkal ütöttük el az időt.

Nem adtuk fel, hanem megbeszéltük, hogy másnap a parkban folytatjuk, ahol nem zavarhatunk senkit. Új szabályokat kellett felállítani, mivel a park területe zavarba ejtően bevédhetetlen lett volna egy húnyóval. Két csapatra osztódtunk, támadókra és védőkre, és a szökőkutat kellett támadni. Minden támadónál kellett legyen kilenc kő, és ha elkapták, akkor kettőt el kellett dobni, ha bevitte a kútig, akkor kettőt kellett letenni, és akkor nyerhetett valaki, ha összesen hat követ bejuttatott a célba. Tehát alaphelyzetben egy embert csak egyszer lehetett elkapni, különben már nem tudott győzni, viszont erre volt jó a kilencedik kő, amit át lehetett adni valaki másnak, ha az szorult helyzetbe került. Bonyolultnak hangzik, de egyáltalán nem volt az, csak kezdetleges. A sétálóutcák kivételével a park éjszaka olyan hatást keltett, mint egy kisebb erdő, és sosem lehetett tudni, hogy a sötétben sétáló alak egy védő, vagy egy arra járó akárki más. A támadók rejtekhelyeket kerestek, összejátszottak a védők ellen, és amíg az egyik elterelte őket a szökőkúttól, addig a másik célbaért, de később kifigyelték ezt a taktikát is.

És bekövetkezett. Arra sétáló rendőrök leültek pont a szökőkút mellett, míg én éppen az egyik bokorban csücsültem, és arra gondoltam, hogy megint elbasszák a szórakozásunkat. De nem így lett. Nagyon jól láttam a döbbent arcukat, amikor egyikünk betámadott a kút felé, és Andor eléugrott, mint védő, talán nem is látták, hogy a fakabátok lesik az egész jelenetet. A támadó kerülővel beugrott egy másik bokor mellett, és a védő követte. Nekem a legjobb alkalommal szolgáltak, odarohantam a kúthoz, és letettem két követ, aztán csak vártam, hogy tanúja legyen a pontszerzésemnek. Ehelyett azt láttam, hogy ugyanaz a támadó ugrik ki a bokorból, aki előttem próbálkozott, és védőnek hitt engem, ezért megintcsak eltűnt a sötétben, még mielőtt Andor megjelent volna mögötte. Értetlen arccal állt meg csupán pár méterrel a zsaruktól, akik intettek neki, mutatván merre ment a támadó. Halálra röhögtem magam rajtuk.

Megismételhetetlen este volt. Merthogy megpróbáltuk, de többször nem jött össze, közben pedig változtak a társaságok. Egy ideig Andorral nem is találkoztunk, több mint egy éven át, aztán úgy jöttünk össze ismét, hogy Tökivel, Puncival, Tibivel, meg Picurral együtt szívtunk hatan. Nem történt különösebben régen, de még el sem kezdődött a nyár, csak éppen itthon voltam egy hétvégére, és azt csináltuk, amit aztán egész nyáron. Semmit. A város szélén olvasztótégelyként üzemelt a pincesor, és minden péntek, szombat azzal telt, hogy négyen, öten, hatan benyomtunk négy liter tablettás erjesztett szőlőt, közben meg tekertünk két-három cigit. Mindenki abba akarta hagyni, ahogy én is, és talán soha nem történik meg, ha otthon nem bukok le. Egyik szemem sír, a másik tán máig is csík. Hajszál híja volt az LSD-nek, spurival, meg ekivel már kínálgattak, talán a gombát tudom sajnálni, de annyira azért nem. A fű nem olyan mély akció, de azt is egyszer akartam kipróbálni, mégis megmaradt. ha egyszer továbbléptem volna, ki tudja, hol állok meg. Szerencsés vagyok, kaptam egy figyelmeztetést, és nem mentem el mellette.

Azon az estén már laposodott az amúgy is lapos hangulat, mikor megérkezett Picur, és volt nála úgy nulla-hét. Összedobtunk rá egy kis pénzmagot közösen, de a legtöbb rámaradt, és közölte, hogy egy keveset ezért eltesz magának. Töki felhúzta magát, hogy mit kicsinyeskedik, másnap megkapja a többit, tekerje meg kettőbe, úgyis vagyunk rá elegen. Punci a papír, és egy korábbi üzlet miatt ordítozott Tökivel, mert szerinte lenyúlta vagy ötszáz kápéval, és már ölre akartak menni. Tibi csak röhögött rajtuk, én valamennyire próbálkoztam a békítéssel, míg Andor csendben meghúzta magát a háttérben, és csak a cigire várt. Mint mindannyian.

Amint elkészült a joint, és elindult körbe, teljessé vált a csend, a parázs pattogása, és a füst kifújásának hangja volt az egyetlen, amit hallani lehetett, az illata pedig már önmagában felülmúlt mindent. Erős illata volt, hát erősnek kellett lennie a ciginek is. Majdnem ment három kört, aztán Punci lábai feladták a szolgálatot. A srác úgy oldalazott egy bokor felé, mintha az lenne a szándéka, hogy beleugrik, de végülis szándékai elenére esett bele. Mindenkiből kitört a röhögés, de csak fokozódott, amikor kiderült, hogy Punci tömény csalánba dőlt, és segítség nélkül ki sem tudott mászni.

Végignéztem rajtuk, és láttam a fűnek azt a hatását, amit a legjobban szerettem benne. Világbéke és jókedv az arcokon, felhőtlen nevetés, elfeledve az érdekközpontú veszekedés, valamint a felülmúlhatatlan hangulat. Előrementem Picurhoz megkérdezni, hogy mennyit tett a cigibe, mire ő azt felelte, hogy mivel Töki felbaszta agyilag, ő pedig nem ér rá később egy második cigire, ezért belerakta mindet. Elmosolyodtam, és sokkal érthetőbbé vált minden, a banda pedig fél öntudatban elindult a város felé.

Viszonylag hosszú az út, bár nekem ez sosem volt hátrány, mindig szerettem sétálni. Nem csak a mi kis társaságunk haladt felfelé az emelkedőn, hanem jó harminc ember, úgyhogy felszakadoztunk, és leghátul mentem Tökivel. Egyik pillanatban odafordult hozzám, és jelezte, hogy szeretne egy bizalmas beszélgetést folytatni, úgyhogy keressem meg inkább Puncit. Jobb híján neki is vágtam, és előrementem egészen Picurékig, mert ők haladtak az élen. Puncit nem látta, és mivel éppen csajozott, gondoltam nem is érdekli merre lehet, de talán amúgy sem. Elindultam vissza, de senki sem látta, muszáj voltam visszamenni egészen a pincesorig, ahol egy padon találtam. Elaludt. Ülve. Felébresztettem, nem is volt nehéz, és rohanni kezdtünk a többiek után. Rohanás alatt azt értem, hogy míg én háttal lépkedtem, addig ő ugyanabban a sebességben kocogott felém. Az emelkedő tetején csak Töki, meg Tibi várt meg minket, de félúton Punci ismét leült, úgyhogy Tökiék visszajöttek. Andor lelépett a tömeggel.

Itt jegyzem meg, hogy Töki folyton baszogatta Puncit, és azon túl, hogy ez milyen irónikusan hangzik, nem volt benne hiba. Öntudatlanságában fel sem fogta a srác, hogy leveszik a szemüvegét, én pedig csak lestem egy nagyot, mikor az út szemközti oldalán egy lerobbant ház rácsos ablakán Töki bedobta az okullárét. Már akkor sejtettem, hogy milyen hosszú éjszakának nézünk még elébe, pedig már azt hittem, hogy a végéhez közelít. A két ajtó közül természetesen a bezárt, beszögelt, lelakatolt vezetett oda, ahová nekünk be kellett jutnunk. Szerencse? Sosem volt velünk, de Töki mindig tudta fokozni a hangulatot, Punci pedig még fel sem ébredt, pedig Tibi tíz centiről ordította neki, hogy elhagyta a szemüvegét. Megint én voltam az, aki megtete az első lépést, és megvizsgáltam, hogy mekkora erő kellhet az ajtó felfeszítéséhez, de elég volt kicsit jobban megrántanom, és mind a hét rozsdás szög, a zárral és a korhadt fával együtt engedett. Megnyíltak az újabb lehetőségek, öngyújtók villanásának kíséretében törtünk be egy elhagyott épületbe, de a szemüveget sehol sem találtuk, de Tökit nem is az érdekelte, hanem a pincelejárat a sötétben. Kintről Tibi bekiabált az ablakon, hogy jön a szirénás Astra, úgyhogy olaj, és persze én voltam az uccsó, aki megjelent az ajtóban, egyidőben a rendőrautóval a kanyarban. Hirtelen becsaptam magam mögött az ajtót, és feltűnésmentesen átsétáltam az út másik oldalára, ahol leültem Punci mellé. Akkor láttam, hogy az ajtó azzal a lendülettel, ahogy becsukódott, újra ki is nyílt, de a zsernyákok nem vették észre, mert minket figyeltek. Szerencse? Egy-egy ide.

Amint a yard látótéren kívülre ért, ugrálva és ordítva ünnepeltük, hogy utcagyerekek vagyunk, amire már Punci is felébredt, és vele együtt ismét nekivágtunk a sötétségnek. Közel egy óra keresgélés után mindent feladva indultunk haza, a szemüveg pedig nyom nélkül eltűnt, Töki mégsem érezte rosszul magát miatta. Punci sem neheztelt, nem ez volt az első eset, és a jókedvünk is ritkán ért el olyan szintet, mint akkor. Nem mentünk vissza a főútra, hanem a kertesházak közt haladtunk, nem éppen csendesen, viszont elfáradtunk, és hadd ne mondjam, ki is voltunk száradva, úgyhogy leültünk pihenni. Ezt a pillanatot választotta Töki, odalépett Puncihoz, és visszaadta neki a szemüvegét. Ez az állat be sem dobta az ablakon, csak beetetett mindannyiunkat, mi meg ahelyett, hogy leordítottuk volna a fejét, megköszöntük neki az estét. Szerencse? Szó sem volt róla. Ez az a hozzáállás, amivel a fű megajándékoz. El lehet dönteni, kinek mennyire éri meg.

- Hja, akkor még egyikünk sem élt delta-9 tetra-hydro-cannabiollal. - tettem hozzá végül.
- Dehogynem! - felelte, én meg csak lestem. Azt hittem, hogy Andor nemrég kezdett a zölddel. - Most mi van? Érthető, hogy amennyire ellene voltál, senki nem szólt neked arról, hogy csináljuk. Becsültük benned, hogy te kimaradtál belőle, és attól tartottunk, hogyha kiderül, akkor be akarsz szálni.
- Úgy érted, hogy mindannyian...? Hogy akkor ti már...
- Azon a nyáron kezdtünk mind. Neked még nincs egy éved sem, de végül te is belebuktál az aljnövényzetbe. Te legalább nem léptél tovább.
- Tovább? Úgy érted, hogy... Miket szedsz még?
- Nem csak én. A legtöbben spurival dobjuk fel egy drum’n’bass party hangulatát. - Úgy beszélt, mintha ez olyan kurva természetes volna. - Megértheted, hogy a fű nem pörget fel, hanem inkább leültet.
- Erre jó az alkohol. - feleltem.
- Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan. Egy bebaszással nem éred el ugyanazt. Ha igazán érezni akarod a zenét, akkor kell valami hajtóanyag.

- Már hallottam ezt egyszer, és bedőltem neki. Azért tartok ott, ahol vagyok. - Valami beugrott. - Miket próbáltál eddig?
- Szokott lenni még karika, néha gomba, vagy LSD, de volt már DMT is, meg egyszer kipróbáltam a kokaint kólában.
- Aztakurva! - Kezdtem kiakadni. - És honnan szedtél rá lóvét? Hiszen szarabbul szoktál állni, mint én, és nekem anno fűre is alig jött össze.
- Mit gondolsz, kinek a füvét szívtad? - válaszolt. Bár ne tette volna.
Értettem már, hogy miért volt ott azon az estén, mikor Picur mindent betekert. Értettem már, honnan volt pénze autóra. Ez a csávó itt a terjesztő, nagyban csinálja, pakolja mások kezébe a cuccot, és a népszerűségi indexe miatt aggódik. Nem olyan ez, mint a filmekben. Senkit nem érdekelnek mások.
- Kibaszott szemétség, amit művelsz! - Kiakadtam.
- Pontosan, és ezért nem akartuk, hogy te is velünk szaggass.
- Nem így értem. Merőben fordítva értem. Átbasztatok. Lecsúsztatok a legmélyére, és mikor nem sikerült a faszagyereket játszanotok, én voltam az egyetlen, aki mellettetek állt, de nekem meg egész idő alatt hazudtatok. Hátradőltetek betépve egy kanapén, és azon röhögtetek, hogy a hülye Marvin még egy év után sem látja rajtatok, ha készen vagytok a ganajtól.
- Hááát... Nem mondom, hogy nem történt meg...
- Hülye fasz! - Még jobban kiakadtam. - Még te sajnáltatod itt magad, mikor te is ugyanolyan legalja vagy? Egy kis geci, aki éppannyira nem gondol másokra, mint ahogyan mások sem rá! Te vagy az, aki odaillesz a dombra! Te vagy az, akinek utánam kellett volna jönnie, miután olyan kurvára felkapom a vizet, mint most...! És, te vagy, aki... Arrghh!!!
- Nyugi, Marvin!
- Kabbefaszom! - ordítottam, és elküldtem a bús picsába. Mekkora kár ér, ha ilyen barátokat veszítek el? Szerintem kurva jól viseltem.

A trágár szavak megnyugtatnak. Igaz, ha belémrögzülnek, akkor csak még többet káromkodok, de a mérgemet legalább verbálisan vezetem le, és senkiben sem okozok kárt. Az élet tanított meg erre. Az élet sok mindenre megtanított. Ne bízz senkiben, szemet szemért, jön még kutyára teherautó, nők jönnek mennek, de az igaz barát örökre megmarad... Mind egy rakás szar! Ezek közül az elvek közül már mindegyikkel elment egy hajó, és mégis. Nem tudnék másképpen élni. Időnként csalódok, lezúgok a padlóra, de végül úgyis felállok. Ami nem öl meg, erősebbé tesz, ebben még nem csalódtam, de lehetek még akár rákos is.
De ha nem állok fel, akkor hogy lesz belőlem milliomos?