Nyugati szél

Elsötétült az ég akkor, és a madarak is elhallgattak félelmükben. Nyugatról baljós, metsző szél indult útjára, hogy halált és pusztulást osztogasson mindenfele. És fújt napokig, egyenletesen, szűnni nem akarva. Az emberek riadtan néztek össze. Furcsa dolgok történtek azon éjjel. Szomszéd támadt szomszédra, a szerelmes megölte párját a hitvesi ágyban, majd éjféli misére ballagott. A templom kárpitja újból meghasadt, és a földből királyok múmiái kerültek felszínre.
Borzalmak éjszakája volt az, a kutak elapadtak, s az égről eltűnt pár csillag. A szél halált hozott. Fekete, szótlan, gyilkos seregek indultak meg, és fényt gyújtottak a fagyos éjszaka sötétében; lángoltak a városok, égtek a lelkek a pokoli tűzben.
Visszájára fordult a Napisten, s fordított képe átkot szórt. Meghasonlott emberek szívét tartotta fogva, ez éltette a sötét bálványt. Milliók vesztek el akkor... Megváltozott a világ sorsa, csupán a szívekben élt tovább a békés világ emléke.

A hegyre hamar felszökött a hír Nyisztor őrmester képében. Szuszogva és dühösen jött, hozta a száz kilóját és minden dühét. Kicsi Móric az ajtóból figyelte a hatalom emberét, amint fennebb kapaszkodik a sziklás hegyi ösvényen. Elkerekedett szemekkel bámulta, mert tudta, hogy az őrmester nyomában bánat és keserűség jár. mindig. Kicsit mintha sírásra görbült volna a szája, hirtelen sarkon fordult, és beszaladt a konyhába. Ott szó nélkül az anyja szoknyája védelmét kereste, közben nem vette le a szemét az ajtóról.
Nyikorogva nyílt az ajtó, és a nyílást Nyisztor őrmester alakja töltötte ki. Pár másodpercig farkasszemet nézett kicsi Móriccal, majd lassan felemelte a tekintetét, és így szólt az asszonyhoz:
- Móricot keresem, beszédem van vele!
Az asszony kicsit riadt tekintettel, de magabiztosan felelte:
- Kint van az állatoknál a hegyen. Amúgy jó napot!
Nyisztor kicsit megdöbbent, idegesen megigazította a kabátját, majd odadörmögte:
- Igen, igen... jó napot... megyek is...
Ezzel sarkon fordult, és köszönés nélkül elment.

Az asszony hosszasan bámulta a nyitott ajtót, majd odalépett, és bereteszelte. Bolond időket élünk - gondolta - sose tudni, mi lesz. Kicsi Móric megérzett valamit a közelgő viharból, ugyanis dermedten, tágra nyílt szemekkel bámult maga elé. Mindig félt Nyisztortól, különösen azóta, hogy megleste, miként verte meg Nyisztor az öreg Kolozsit, aki magyarul énekelgetett a kocsmából kifele jövet. Azóta valami megmagyarázhatatlan undort érzett Nyisztor ellen, meg a rendszer ellen, amelyet az őrmester képviselt. Undorodott az iskolától, pontosabban a román tanítótól, aki mindig megverte őket, mert nem tudtak románul. Kicsi Móric érezte, hogy nincs ez így rendjén, hogy az embert azért verik meg az idegen emberek, mert a saját falujában magyarul beszél. Öregapjától sokat hallott arról a távoli múltról, amikor Őfelségének hívták a Mariászát, és nem volt Nyisztor a faluban.
Az öregembertől hallott vadásztörténetek, kis történetek szebbek voltak a tündérmeséknél; piros-fehér-zöld... Maga elé képzelte ezt a három színt, és boldogan állapította meg újra és újra, hogy mennyire szép lehet. Egyszer látott csak kicsi Móric magyar zászlót, azt is csak egy pillanatra az öreg Kovács bácsinál, aki egy láda fenekére rejtette el ezt az ereklyét. Az akkori élmény íze most is a szívében van, ízelgeti. - Milyen gyönyörű - motyogta.
Móric sötét tekintettel lépett be a kert felőli kapun az udvarra. Az asszony kijött, szólani akart volna, de Móric tekinetét elkapva inkább hagyta, hogy az ura beszéljen. Móric azonban nem szólalt meg... Az asszony könyörgő tekintetére ennyit mondott:
- Háború...

Ebben a szóban benne volt minden, és az asszony is megértette. Megértette azt, hogy a kis ház már nem lehet az a nyugodt kis sziget, ahová tíz évvel ezelőtt beköltöztek. És megértette azt is, hogy az üverekből el fognak költözni a szarvasok, és a békés völgyekben halott katonák fognak heverni. Azt viszont sikoltva utasította el a lelke, hogy szeretteinek baja eshet az átkos háborúban. Azonban az asszony semmit se szólt, csak állt némán, mint az Istenszékén növő faóriások... Székely asszonyhoz méltón. Móric is messze nézett, benne is dúlt a harc. Nosztalgiával gondolt a békés évekre, de egyben remélt is. Azt remélte, hogy gyermekkora újra feltámadhat, és az öreg Benczédi lelkész újra az "Isten, áldd meg a magyart" énekelheti a hétszáz éves templom falai között. Azokra a békés évekre gondolt, amikor Iszlai gróf birtokán béresgyerekként kereste meg az első kommencióját: egy hízott borjút, hat véka lisztet és egy pár bakancsot.

Az Iszlaiak uralták akkoriban Felső-Nyárádmentét, Szövérdtől Ákosfalváig. A hatalmas birtok százezer hold szántóból, negyvenezer hold kaszálóból, továbbá erdőkből és legelőkből állt. Gróf Iszlai Sándor a 14. székely hadtest parancsnokaként végigharcolta a nagy háborút, Móric ezért mindig tisztelettel gondolt az öregúrra. Ifjabb Iszlai Sándor repülőszázados lett. Bukarestben tanulta a repülés fortélyát.
És most itt volt a háború. Móric szétnézett az udvaron, majd a vén diófához ballagott és a tövében ásni kezdett. Pár perccel később kezében volt az öreg Mauser, amit még az apjától örökölt volt. Móric apja erdész volt az Iszlaiak erdeiben, a puskát meg ajándékba kapta huszonöt évvel ezelőtt. Ennek a puskának története is volt, mint egy sokat megélt öregembernek. Móric is ismerte ezt a történetet, hiszen számtalanszor hallotta már gyerekként, amikor téli estéken tengerit morzsoltak a konyha melegében. Az öreg erdész ilyenkor pálinkázni szokott, közben meg el-elmerengett a régi idők történetein, amelyekre csak ő emlékezett. Mesélt aztán csodás dolgokat magyar királyokról, koronáról, grófokról, erdőről. De különösen szeretett vadásztörténeteket mesélni. Ilyenkor valósággal megfiatalodott, újra meg újra átélte a mesés időket. Más világ volt az: az országot Magyarországnak hívták, és a csendőrök is magyarul dörrentek a szabálytalankodókra. Ezekben az időkben az urak télen vadászni jártak. Ez volt a szórakozásuk, egyben alkalom a találkozásokra, az ország ügyes-bajos dolgait megbeszélni. Az öreg erdészt különösen szerették, mert keveset beszélt, viszont sokat mondott mindig. Az ő véleménye nélkül a puskájukat se töltötték meg az urak. Kitűnően kiismerte magát a legsötétebb üverekben is, biztosan meg tudta mondani, merre mentek a vadak, és azt is, hogy mikor. Egy alkalommal medvét követett épp, amikor kétségbeesett kiáltást hallott. Megállt, fülelt egy pillanatra, mint a hiúz, mely áldozatot keres magának. A kiáltás újra felcsendült, s ekkor az erdész villámgyorsan a hang irányába szaladt. Fél perc múlva már megpillantotta a hang gazdáját egy fa tetején ülve. Halkan elnevette magát, majd a szokatlan helyzet okozóját kereste. Jól sejtette: a fa tövében egy anyamedve ólálkodott, jól láthatóan idegesen. Vele volt egy bocs is. Fiatal anyamedve, első ellés. - gondolta.

Az erdész tudta azt, hogy nem tanácsos közbeavatkozni, amíg nincs megvalósítható terve. A szél a medve irányából fújt, így észrevétlenül közelebb tudott húzódni. Végignézett a fegyveren. Brenekére töltve mindkét cső... Egy lövés a tarkójára. Talán nem is lesz szükség a másik golyóra. De biztos, ami biztos. Medvével nem jó játszani. Halálos sebekkel is ölni tud még... Egy nagyon halk kattanás, és a fegyver lövésre készen állt. A szemhéja megremegett... Iszonyatos ordítással esett össze az anyamedve, a bocs pedig vinnyogva menekült. Az erdész leeresztette a fegyvert, hatalmasat sóhajtott, és odaszólt a fán kuporgó uraságnak:
- Lejöhet a tekintetes úr, nem tesz már kárt ez a barom senkiben!

Nos rövidre fogva a történteket, utólag kiderült, hogy a megmentett uraság Szöllősy báró volt, aki a megmentőjének hálából odaajándékozta a finom, német gyártmányú kétcsöves Mauserét.
Ez a fegyver lapult tizennyolc éven át elásva a vén diófa tövében. S most, mikor felhők gyülekeztek a Kárpátok felett, Móric kiásta, hogy a vénséges szerszám beteljesítse küldetését: megvédje gazdáját és annak családját.
A fegyver érintetlen volt; annak idején bezsírozva került a föld alá, így az idő és a nedvesség nem tehettek kárt benne. Félelmetes fegyver volt még mindig. Tekintélyt parancsolón, hidegen feküdt a föld alatti sírjában.
Móric megtisztította, majd a pajtában a hídlás alá helyezte. Még nem jött el a fegyver ideje. Alig végzett, mikor betoppant a komája. Vörös volt az ábrázata; szaladt fel a hegyre az örömhírrel: Erdélyt visszaadják Magyarországnak. Mégis van Isten az égben, akinek fontos a magyar. Mindketten bementek a házba, és némán leültek. Móric az aszonyra nézett, aki azonnal pálinkát tett az asztalra, meg három poharat. Móric felállt, megtöltötte a poharakat; mindhárman megragadtak egyet-egyet, és egymásra néztek. A szemükben öröm csillogott, de ugyanakkor millió kérdés is...
- No, Isten, Isten! - szólt végül a házigazda. Némán lehajtották az italt, ekkor Móric beszélni kezdett:
- Az állatokat felvisszük az Istenszékére. ami mozdítható, azt a Hevesbe. Komám, ismered a járást. A tieidet is hozzad! Takarókat különösen. Asszony, az ennivalót pakold a szamárra, először azt vidd ki. A románok most el fognak menni, és azok minden mozdíthatót magukkal visznek majd...
Székely embertől ennyi beszéd egyszerre túl sok, ezt Móric is érezte, ezért elhallgatott. A többit majd tudja a komája; székely ő is.

Nem tévedett... A visszavonuló románok megrakott szekerekkel, teherkocsikkal, fogcsikorgatva, átkozódva távoztak... Mindenfele jajveszékelés, veszekedés volt. Móric házához is feljött egy csoport részeg katona a 8-as hadosztályból, Moldovan ezredes vezetésével. Moldovan hírhedt hóhér volt, kegyetlen, sötét gondolkodású. Móric a gazdasági épületek mögött húzódott meg, onnan figyelte a románok őrjöngését. A ház ugyanis teljesen üres volt. A katonák szörnyen dühösek lettek, hogy dolga végezetlenül kell távozzanak. Annyira dühítette őket ez a dolog, no meg a pálinka, ami a fejükben lüktetett, hogy az egyik kaján vigyorral fáklyát rögtönzött...
Móric halántékán lüktetni kezdett az ér... Halk kattanás... Kétszer... Majd egy iszonyú csattanás, ordítás, és egy halott román katona. Majd még egy... Újratöltött, lőtt, újratöltött... A részeg katonáknak esélyük se maradt. Győzött a láthatatlan ellenség. Másodpercekkel később tizenhárom halott hevert a földön. Meg egy égő fáklya. Móric halántékán alábbhagyott a lüktetés...

Másnap a tizenhárom holttestet a járőr fedezte fel a falu szélén. Tehetetlen dühvel keresték a tetteseket, viszont nem jártak eredménnyel. A káoszban senki se tudta, hova indultak azelőtt való nap a katonák... Bosszúra gondolni se lehetett. A magyar hadsereg megérkezett. A román tisztek esküdöztek, hogy visszatérnek majd erre a helyre, és véget vetnek a kutya magyarok uralmának.
Móric sose mondta el senkinek, hogy mi történt a háznál. Csak éjjelente látta maga előtt a rémülettől kikerekedett tizenhárom halott szempárt.
És meghúzták a határt... Erdély egy része a románoké maradt. Fekete folt a térképen. Gyászfolt. A román oldalon rekedt magyarokra a poklok kínjai vártak. A határon folyamatos harcok dúltak. Móric még mindig nem jött le a Hevesből a családjával. Néha lejárt a faluba híreket hozni, meg ezt-azt vásárolni. Iszlai grófot ismét tekintetes úrnak szólították, visszatért a régi rend. Kakastollas csendőrök vigyázták a falut, előkerültek a magyar lobogók. Egy hónap telt el így. Úgy tűnt, végre kisütött a Nap Erdély felett.
Móric ekkor leköltözött a faluba. Iszlai gróf magához hivatta, és így szólt hozzá:
- Móric, az apád erdész volt a családom erdeiben. Szeretném, ha te vennéd át most ezt a tisztséget. Rendes fizetés jár, a házat pedig, amiben laktok, neked adom. Az ezredes úr majd írást csinál a fegyverről. Elfogadod?
Móriccal fordult egyet a szoba... Hogy ő legyen az Iszlai-birtok erdésze? Könny futott a szemébe, szólni se tudott, csak bólintott.
Így lett Móricból erdész. Visszatért a régi rend. Móric gondolatai szárnyalni kezdtek. Magába szívta az édes levegőt, és úgy érezte magát, mint a vándor, aki hosszas távollét után végre hazaért. A Nap is másképp sütött, az emberek arca megváltozott. Mindenki mosolygott, jókedvvel dolgoztak. Mindenki szépen gyarapodott, Iszlai gróf mindenkinek földet ajándékozott, segítette a falu népét. Szerették. A román világban is titokban tanácsokkal, pénzzel segítette az embereket. Szép volt minden, amíg nem jött a hír, hogy a férfiakat behívják. Móricot az erdőn érte a hír. A gróf személyesen jött ki hozzá.
- Móric, behívód van. Nem tehettem semmit ellene. Eddig nekem volt szükségem rád, de most a hazának van. Mennünk kell.
Móric lassan rágta meg a mondatokat. Tudta, miről beszél a gróf, mégis annyira valószínűtlennek tűnt. "Mennünk kell..." Mit is mondott a gróf? Csak nem?...
- Igen, Móric, nekem is kötelességem a hazámat megvédeni.
Az erdésznek könny futott a szemébe. Örömkönnyek. Tehát a gazdája nem hagyja cserben? Velük tart majd?
Három nap múlva készen álltak, Udvarhelyen kellett jelentkezniük. A háború már nagyon közel volt. Alig a hegyeken túl. Hegyi emberek lévén, hegyivadászoknak osztották be őket. Iszlai gróf kieszközölte, hogy faluja férfiai az ő parancsnoksága alatt legyenek. Megvolt a feladat. A Kommandót kellett védeni, bármi áron is. Így szólt a parancs. Bármi áron is...
Móric tudta, mit jelent ez. Baj lehet, iszonyú nagy baj. Románia hátba támadta a szövetségeseit, így kettős szorításba került Erdély. Védeni kell, bármi áron is. Valahol mondenki tudta, hogy vesztett küzdelem. Esély sincs. De mindenki bízott. A német csodafegyvert ígért, ami megváltoztatja a háború sorsát. És bíztak az emberek, elkeseredetten. Tudták, nem adhatják fel, a hegyen túl a falujuk van, benne pedig a családjuk, mindenük. Meg kell védeni, bármi áron is. Összeszorított fogakkal vágtak állásokat a sziklába. Az utakat figyelték. Remény mindig van, és amíg remél az ember, addig cselekszik. Ha meghal a remény, lehanyatlik a kar, megbénul az akarat. Bízni kell. A gróf bátorító szavai csodákat tettek. Székelyek voltak. Bátor emberek. De emberek... Családjukat féltő, egyszerű, békés emberek, akiknek nincs vadság a lelkükben. Talán ezért is sírta el magát Kovács Ádám, amikor az első ellenséget leterítette. Kémkedni jött a román katona, egyedül. Ádámot a pataknál lepte meg. Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd a román a fegyvere után nyúlt. Ádámnak átfutott az agyán, hogy tenni kell valamit, mert ha a román őt megöli, akkor bemegy a faluba, és kislányát, feleségét szintén megöli. Villant a bicska a kezében, és a román katona mellkasában állt meg. A katona kiejtette a kezéből a fegyvert, és csodálkozva, ijedten nézett Ádámra. Nem volt több 18 évesnél. Leült a fa tövébe, két kezét a mellkasára szorítva. Köhögni kezdett, vér jött ki a száján. És sírt. Ádám dermedten állt. A román katona kétségbeesetten nézett rá, ujjai között csorgott a vér. Szemeiben a megsebzett őzek félelme lobogott... Majd elhalványult... Majd elcsendesedett. Ádám leroskadt a földre. Sajnálta a fiút, őszintén sajnálta. Fiatal gyerek volt, élni szeretett volna. Nem háborút játszani. Talán volt otthon a falujában kedvese, aki most hiába várja haza, mert ő, Kovács Ádám, megölte a fiút. Sírni kezdett. Így akadtak rá a többiek. A fa tövében a halott román katona, négy lépésre tőle Kovács Ádám térden állva zokogott. A gróf felmérte a tragédiát. Mert ez már tragédia volt. A harctér, az más. Ott katona lő katonára, akinek nincs arca, nincs neve. Csak katona. De itt... Nem katona feküdt a fa tövében, hanem egy fiatal gyerek, akinek élni kellett volna. Átkozott háború. Életek, sorsok törnek ketté, mert valakik valahol eldöntötték, hogy ölni kell a másikat, aki annyiban különbözik, hogy más színű ruhában jár, más nyelvet beszél.
Eltemették a katonát. Keresztet is faragtak neki, ráírták a nevét. Zsebében félig megírt szerelmes levelet találtak. Kedvese is volt a román fiúnak. Iszlai gróf eltette a levelet, majd a parancsnokságot Móricnak átadva távozott. Másnap jött vissza a táborba. Senki se kérdezte, hol járt, mégis mindenki tudta. Postafordultával levél érkezett és egy kis csomag. A levél rövid volt, a csomagban meg fekete föld. Nem kellett felolvasni a levelet. A földet rászórták a román fiú sírjára. Sokáig álltak a sír mellett. Néha egy-egy sóhajtás szakadt fel a mellkasokból. Hiába volt háború, emberek voltak.
- Nagyon megutálta a világot az Isten, uram! - szólt rekedten Móric.
- Nagyon... Ha van egyáltalán... - válaszolt Iszlai.
Visszaballagtak az őrhelyekre, de senkinek se volt kedve a háborúhoz. Láthatták, hogy mivel jár.
Majd jött a jelentés, hogy betörtek az oroszok. Három nap múlva megérkeztek a Kommandó alá. Folyamatosan szólt a gépágyú az állásokban. Lent a völgyben hullott az ellenség. De a halottak helyére újak jöttek, és a hegyen levő székelyek tudták, hogy minden elveszett. Erősítés nem jött. Majd meghalt a telefon is. Majd meghalt az első székely. Sorban hulltak el, tapodtat se mozdulva. A gróf kétségbeesetten üvöltötte:
- Fiúk, kitartani!
És egyszerre csend lett. Pokoli csend. Nem jött újabb ellenség. Körülnéztek. Alig maradtak tizen. Móric cigarettát sodort, leült. Gondolkodni kezdett. Erdély újból elveszni látszik. Nem jön hír a frontról. Olyan volt a Kommandó, mint a mesebeli Siralomvölgy, ahol megállt az idő. Lent a völgyben százával feküdtek a halottak. A hegyen szintén. El kéne őket temetni. Nem lehet tovább nézni a rémülettől kikerekedett halott szemeket, amelyben ott csillog a kétségbeesés és a félelem.
A nyugati szél fújni kezdett. Móric végigszívta a cigarettát, felállt, majd így szólt:
- Temessünk...
Mindenki felállt. Iszlai gróf némán nézte a készülődő embereket. Tudta, hogy vége. Csendesen figyelte őket. Némán temettek. Pap nélkül, sírás nélkül. Csak befele csorogtak a könnyek. A gróf minden sírnál elmondott egy rövid imát. És akkor jött egy asszony. A Móric felesége. Sírva jött, ruhája tépett... Móric kezében megállt az ásó. Ránézett az asszonyra.
Az asszony meg őrá. Őrült tűz lobogott a szemében. Móric kiszáradni érezte a torkát. Csendesen letette az ásót, odament az asszonyhoz. Nem kért magyarázatot. Értette, mi történt. Egy remény azonban... Hátha...
- A falu? - kérdezte.
- Nincs már falu...
Az asszony énekelni kezdett, majd elindult. Botladozva haladt egyre fennebb az ösvényen. Móric újból érezte a lüktetést a halántékán. Nézte a távolodó asszonyt. Lövés csattant. Egy. Valahonnan. Az asszony holtan esett le a szikláról. Ismét csend lett. Móric földbe gyökerezve állt. Érezte, amint a végtagjaibva áramlik a vér.
Mindenki megdöbbenve állt. Tudták. Nem az asszony halt meg ott a sziklán, hanem Erdély. Vége volt. Furcsán, érthetetlenül. Móric ölbe vette a felesége holttestét, és elindult vele. Két óra múlva visszajött. Némán, könnyek nélkül. Felment az állásra. Lenézett a völgybe, oroszokat látott, akik halottaikat szedték össze. Fütyörészni kezdett, és fellobbant a tűz a gépágyú csövén. Szünet nélkül lőtt. Egyszercsak üresen csattant a fegyver. Móric felállt. A völgyben senki se élt már. Lejött az állásról.
- Mehetünk. - mondta.
És elindult. Utána a többiek. Legvégén Iszlai gróf. Porosak voltak, fáradtak, és üresek. Kommandón nem maradt több élő székely. Kommandó elveszett, és vele együtt Erdély is. Az útra leérve megálltak egy pillanatra.
- Merre? - kérdezte Kolozsi Feri.
- El innen. Ez a föld átkozott. - szólt fakó hanggal Móric.
Tíz magyar határőr ballagott végig az úton. Fegyver nélkül, csomag nélkül, reménytelenül. Előttük eltűnt a Nap a horizont mögött, az árnyékok hosszúra nyúltak. Tíz magyar katona árnyéka. Majd lassan befedte őket a sötétség.