Novellák - 137.oldal

Most mi a baj? Az, hogy bérgyilkos lettem, hogy pénzért ölök? Valamiből nekem is meg kell élnem! És, hogy mi van Vikivel, gondolok-e még rá? Már alig. Érdekes, ha néha eszembe jut, akkor azért leszek szomorú, mert már csak néha jut az eszembe. Furcsa érzés így szomorkodni, de nekem ez jutott...

Zalai már napok óta nem bírt magával. Egyszerűen képtelen volt a bőrébe férni. Szívdobogása volt egyfolytában, a dobhártyája pattogott, az agya sokezres fordulatszámon pörgött, teljesen ki volt kelve magából.
Egyik baj a másikat érte. Az orvosa komoly fenyegetésekkel lépett fel a további dohányzás ellen, a főnöke súlyosabban telepedett rá, mint valaha, az asszony is csak nyúzta, nyúzta, nyúzta...

Nem vagyok egy bosszúálló angyal, a célom, nem pedig a gyilkolás. De ennek ellenére megint azt éreztem, hogy legszívesebben elmennék ahhoz a dílerhez, és szétlőném a fejét. Fegyverem ugye nem volt, de a gondolat sem vált valóra. Másfél hónapig nem mentem dolgozni, kötelező szabadságon voltam. Négy nap után sikerült találkoznom ezzel a dílerrel, Victor elvitt hozzá, és vettem néhány gramm hasist.
Tudtam, hogy vigyáznom kell a kérdésekkel, de muszáj volt a Tűz szeméről kérdeznem......

A rács ablakomon már elkorhadt az örökkön csepegő víztől, ami a felettem lévő rab vécéjéből folyik, akár ki is szabadulhatnék, nem vennék észre, csak este, mikor kísérnének a fürdőbe, akkor aztán lenne sírás, senki nem lenne tőlem biztonságban. Máris túl sok gondot okoztam a világnak, nélkülem is pocsék egy élet vár mindenkire, de én aztán felteszem az i-re a pontot, sokak szemében talán mindenkiében nem vagyok más mint egy koszos, gyilkos, aki szabadságra vágyik...

Egy régi ismerősöm egyszer ebédre invitált, s nála találtam sok érdekes mondást a falon. Nagyon tetszettek, de főleg az "Azt kapod, amit adsz...".
Ez nagyon elgondolkodtatott. Különösen az utolsó kapcsolatomnál, amikor én mindenemet odaadtam volna, de nem ugyanazt kaptam...

Teltek az évek, az időközben megszületett két közös fiúk, és asszony fia a Laci is egyre nőtt. Egy reggel a szokásos botránykor, a Laci kirohant a kisszobából és úgy szájon vágta a nevelőapját, hogy az egy hétig se enni, se beszélni nem tudott, Ezután sosem emelt kezet a férfi a feleségére, bármilyen részeg volt. A randalírozások nem szűntek meg, de ütni többet sosem mert...

Mindketten elhallgattak és gondolataikban mélyedtek. A doktornő szeme a nem is oly távoli múltba révedt. Eszébe jutott egy régi érzés. Hogy ő mit érzett akkor. A fájdalom, a kétségbeesés, a mély depresszió. És belenézett a férfi szemébe. Tisztelte azért, amiért nem roppant össze. Mennyi erő van ebben az emberben. Nem is gondolta volna...

- Tudja, én novellákat írok - mondta Kovács. - Azért érdekel a nő. Hallottam róla. Maga szerint bolond?
- Nem bolond - vakkantotta az öreg.
- Meséljen már na, ne kelljen magából mindent harapófogóval kihúzni - nógatta Kovács, és fürge kézzel nyitogatta a fiókokat, amikbe vagy húsz éve nem nézett más, csak Józsi.
- Nincs mit mesélnem - morogta az öreg.
- Igaz, hogy tíz éve minden reggel kijön a vonathoz?
- Asszongyák...

Előttem az úton, mint egy kortárs művész alkotása, megtekeredett kerékpárváz és a támolygó fiú. Hol a lány? Az egyértelmű válasz röpke rémületet okoz csak, benyomom a vészvillogót és kipattanok. A fiú előtt érek a felismerhetetlenné vált testhez, melyből az úton is maradtak foszlányok, de ő maga, a mosolylány jóval távolabb az árokban fekszik nem is tudom hason, vagy háton… Az arca, az a napfény, torz szörnnyé vált. Vörös haja lóg a kettévált koponyán...

Három órán át táncoltunk, együtt, másokkal, fiatalon, önfeledten. Ittunk és táncoltunk, táncoltunk és nevettünk. Hatalmasakat kacagtunk, úgy igazán, szívből. Összeért a kezünk, átkarolt, azt súgta gyönyörű vagyok, majd hirtelen szétváltunk. Megsimogatta a fenekem, a derekára húzta a combom, majd elpörgetett magától. A csípőm az ágyékához szorítottam, mellem a mellkasára és ismét szét… minden a zenétől függött. Másodpercek voltak csak, vagy még annyi sem, más észre sem vette, de én már...