Karácsonyi Ajándék

William unottan és elcsigázottan támaszkodott az ablakot magába foglaló falra. Több hónapnyi szakadatlan harc és csatározás után végre egyedül lehetett. Karácsony volt. Távol szüleitől és barátaitól, távol azoktól, akik közel állnak hozzá minden együtt töltött perc és nap új értelmet, nyert. A lenyugvó napot figyelte, ahogy bíborba öltözteti a felhők alját, s vörösbe a hegyek mögötti bárány felhőket. Véget ért ez a nap is, pihenéssel, olvasással és vizsgára készüléssel. Száraz fahasábok pattogva égtek a kandallóban, s a szoba megtelt az eléget bükk és akácfa illatával. Kellemes melegség járta át a faház kicsiny nappaliját, a fiú sem didergett már. A kötött pulóver és ez a kicsiny tűz finoman melegítette fel fázó testét. A nap lassan a hegyek mögé ereszkedett, s ilyenkor már nem volt tanácsos elindulni a vadonba. Alig egy óra s mindenre sötétség borul. Sötét, áthatolhatatlan, ijesztő, fagyos éjszaka veszi kezdetét. Bill tea fizet forralt, majd elkészítette a meleg italt. Letelepedet a kandallóval szemközti kanapéra és miközben olvasott, lassan elkortyolgatta a tűzforró teát.

A könyvből, aminek tartalmát kicsit fanyalogva tett magáévá teljes oldalakat jegyzetelt ki, tömörségre és pontosságra törekedett, így szerette volna eloszlatni a vizsga biztosok kétségeit felkészültségről. Mikor megitta az utolsó korty teát, felállt, hogy újabb csészével hozzon magának. A piciny konyhában megmelegítette a maradék teát, csészéjébe öntötte és visszaült a könyv mellé. Oda kint átláthatatlan sötétség borított mindent, s a keletről érkező vastag felhőkből lassan szálingózni kezdett a mindent elborító hó. A hópelyheket a szél úgy dobálta, mint ősszel a faleveleket. Milliónyi fehér ceruza repkedett cél nélkül, amik végül fenn akadtak a fenyőfák tűlevelein vagy a barna föld durva, sziklával borított felületén. William lerakta a csészét a kanapé melletti asztalra, majd a kandallóhoz lépett és néhány negyedre hasított fát rakott a parázsló tűzre, majd visszaült a pamlagra. Fél tizenegyet mutatott az óra, s nem igazán érzett magán fáradtságot vagy kimerültséget. Ez a pár nap nyugalom mindennél jobban feltöltötte, még akkor is, ha tanulnia kellett. A kandalló párkányán az óra mellett fényképek álltak. Legtöbbjük a családot és a barátait ábrázoló csoportképek voltak többségben.

William egy kis idő után arra lett figyelmes, hogy valami kopog. Elősszőr arra gondolt, hogy talán kiöntötte a teát, és az csepeg a bőrborítású kanapén, de a tea a csészében pihent. A szokatlan hang ez alatt az ajtóhoz ért, majd megállt. William egy pillanatra megrémült, majd hidegvérrel az ajtóhoz lépett és várt, majd hirtelen kopogni kezdtek. A kopogás sorozat után egy vékony, elcsigázott hangot is hallani vélt. – Bill nyisd ki, én vagyok az, Vera! – a fiú kinyitotta az ajtót, s a karjaiba esett a lány. Vera nehezen emelte fel a tekintetét, de mikor szeme találkozott William tekintetével, elmosolyodott.
- Tudtam, hogy itt leszel. – csak ennyit mondott s már el is vesztette az eszméletét a fáradtságtól. A fiú felemelte, és a kanapéra fektette. Vera átázott ruhája, s az izzadt, tűzforró teste arról tanúskodott, hogy nagyon sokat gyalogolt a hóviharba, míg a kisházhoz ért. William levetette a lány nedves ruháit és betakarta a legmelegebb takarójával, amit csak talált. A konyhában teát főzött, majd a tűzre dobott még néhány hasábfát. Miután elkészítette a teát, egy csészébe öntötte és leült Vera ágya mellé. A lány egyenletesen szedte a levegőt, de izzadt. Lázas volt. Will egy nedves kendővel törölgette, a kimerült nő verejtékes homlokát, megnyugodott volna, ha tud egy kis teát imádkozni a lányba, de Vera tiltakozva mindig elfordította a fejét. Lázálmok gyötörték, félre beszélt, s reszketett miközben patakokban folyt róla a víz. A fiú egész éjszaka fent volt, nem tudott volna aludni.

Hajnal tájt már egy kicsit javult Vera állapota. Ivott néhány korty teát, amibe a fiatal fiú lázcsillapítót kevert el. William a világosodó ég szegélyéről tudta, hogy hajnalodik, mióta Vera belépet a házba, nem foglalkozott mással, csak a lánnyal. Elfelejtette a vizsgára való készülést, hogy miért is jött fel a hegyekbe télvíz idején, hogy miért akart egyedül lenni a szeretett ünnepén, mikor a legtöbb út járhatatlan, s a mindent elborító hó elzárja a külvilágtól. Will felkelt a betegágyától és miután rá tette az utolsó négy hasábfát a tűzre, a konyhába ment, hogy reggelit készítsen. A mosogató tálka feletti vízcsapból megengedte a vizet és tenyerébe gyűjtve egy keveset arcára paskolta. A hűtőből elővett néhány tojást, a konyhaszekrény aljából egy serpenyőt. Megszakítva a főzés folyamatát, ruhás szekrényéhez ment, kivet belőle egy nadrágot, egy pólót és egy kötött pulóvert. Az összehajtott ruhákat lerakta Vera ágya mellé, majd visszaindult a konyhába. A serpenyőt a tűzhelyre rakta és feltörte a tojásokat. Míg William a reggelit készítette, addig Vera a másik szobában lassan ébredezett. Elősszőr nem értette, hogy mit keres itt, aztán, ahogy tisztultak a gondolatai minden eszébe jutott: a zsarolás, ahogy kihúzta Conorból, hogy hol van Bill. Az, hogyan akadt el a hegyi szerpentinen és hogy másfélórán át kellette szakadó hóban és dermesztő hidegben gyalogolnia, amíg rá nem lelt William búvóhelyére.

Egy kis idő elteltével észre vette, a száraz ruhákat, míg felöltözött az övéit kereste, amiket meg is talált a kandalló mellé kiterítve, száradásra várva. Közelebbről nézte meg ruháit, amik még mindig nedvesek voltak a tegnap éjszakai kalandtól. William ruhái kicsit lötyögtek a törékeny női testen, de melegítették Verát. A lány a zaj irányába indult, ami Billt takarta miközben rántottát, faragot a tojásokból. Vera lopózva Bill mögé osont és két kis kezével eltakarta szemeit. A fiú óvatosan letette a villát, amivel felverte a tojást, majd ujjait Vera összeszorított ujjai közé fonta. – Jó reggelt! Látom, már jobban vagy. – Will enyhe mosolyt erőltetett arcára, majd visszafordult a rántottához. Vera kicsit meglepődött, szóvá akarta tenni, Bill figyelmetlenségét, de a fiú megelőzte.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani! – William keze összekulcsolódott Sarah finom ujjaival – Ha szomjas vagy, főzök teát.
- Nem haragszok rád, nyugi! Te készítsd a reggelit, én megfőzöm a teát. Jó? – mosolygott Vera a Willre.
- Rendben. – válaszolt csendesen Bill – Hogy aludtál?
- Köszönöm, elég jól! Habár az éjszaka nagyon meleg volt.
- Eléggé befűtöttem. Mond, - a fiú a lányhoz lépett, átkarolta vékony derekát és mélyen a szemébe nézett – miért jöttél fel? Majdnem meghaltál, nem lett volna szabad ilyet tenned!
- Tudom, ez több volt, mint vakmerőség, ne haragudj, légyszi! De én is had tegyek fel egy kérdést?
- Nyugodtan.

- Te miért jöttél fel? – Bill válaszába belevágott Sarah – Tisztában vagyok azzal, hogy tanulnod kell, de karácsony van, ilyenkor mindenkinek ki jár a pihenés, és hogy együtt legyen azokkal, akiket szeret. Te miért vagy egyedül? – William elengedte karjaiból Verát, s az ablakhoz sétált. Egy pillanatig bámulta a hóval borított tájat.
- Vera én, senkinek sem akarok a terhére lenni. – az ablakhoz sétált és szomorúan támaszkodott az ablakpárkányra, nem tudott jobb választ, mert ez volt az egyetlen válasz. Vera érezte, hogy Bill leggyengébb pontjára tapintott. Williamhez sétált és átölelte.
- Nem vagy egyedül! – suttogta halkan a lány. Szembe fordultak egymással, s kezeik már sokadjára összekulcsolódtak. – Nézd… én… - Vera mély levegőt vett, hogy ez alatt a kis idő alatt összeszedhesse gondolatait. – Nem akarlak elveszíteni! Többet jelentesz nekem, mint gondolnád. – Vera tekintete elveszett a fiú zöld szemeiben, maga se vette észre, tűzvörösre pirult arcát. – Tudod, te buta, most sem vagy egyedül. Itt vagyok veled. S kicsit sem vagy a terhemre! Az már kérdéses, hogy én a terhedre vagyok-e?
- Hé, egy szóval se mondta, hogy a terhemre vagy, csak nem vártam senkit. Ha tudtam volna, hogy jössz kicsit rendet, raktam volna. – Vera körülnézett a konyhában, majd a fiúra emelte tekintetét.
- Fiú létedre elég rendben van ez a kis ház.
- Igyekszem.
- Szóval igyekszel? – a lány szorosabban ölelte magához Billt.
- Valahogy úgy, de, most ha nem engedsz el, soha nem fog elkészülni a rántotta. – ráncolta össze a homlokát a srác.
- Nem engedlek el, míg nem kapok valamit! – Vera pimaszon emelte fel kicsit pisze orrát.
- S miért kapnál valamit? – válaszolt rá kevélyebb hangon Bill.
- Nézzük! Mert megkerestelek a legnagyobb hóviharban, amit ember valaha csak látott, s majd nem megfagytam, szerintem, ezért jár valami köszönet!

- Egy pillanat, honnan tudtad, hogy itt leszek, csak egy valaki… - akadt el Will szava, a folyamatos halkulásban.
- Addig jártam Conor nyakára, hogy végül elmondta hol vagy. Ne haragudj rá!
- Jó rendben, amúgy sem tudnék rá haragudni, csak kicsit mérges vagyok, de nem rá, hanem rád! Na és ön kis vakmerő amazon, milyen köszönetre számít? – Bill szívatós hangot ütött meg a lánnyal. Vera egy pillanatig habozott, majd elmosolyodott. Bill oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy min mosolyog a nő, akit karjaiban tart. Nem maradt ideje megkérdezni, Vera magától megadta a választ, megcsókolta őt. Mikor elválltak egymástól ajakuk, szemeik még pillanatig egymás rabjai voltak.
- Én inkább ajándéknak mondanám. – javította ki Vera Billt, s a lány hangjában, nyoma se volt az előbbi kevélységnek. A nő látta a férfi szemében az érthetetlenséget vagy csalódást, nem tudta volna eldönteni, ha örök időkig is gondolkodik rajta, hogy mi az, ami a másik tekintetében tükröződik. – Ne haragudj, nem kellett vol… - Bill nem engedte el a karjaiból a lányt, aki ki akart szakadni a karok öleléséből.

- Mi az, hogy nem kellett volna? – most a fiú csókolta meg a lányt, hosszan és szenvedélyesen. Csókkal, ami a szív legmélyéről tőr fel, amikor az igaz érzelmeknek nem lehet gátat szabni. Bill oly gyengéden szorította magához Verát, mintha soha nem akarná elengedni. Lassan szakadtak el egymás ajkától, homlokukat egymásnak támasztották, és mélyen nézte a másik szemébe.
- Nem akarlak elveszíteni Will! – súgta Vera elhaló hangon. A fiú arcán leheletnyi mosoly ült meg.
- Mi olyan vicces? – kérdezte izgatottan a lány a fiútól.
- Miért akarsz máris elveszíteni, mikor, csak most találtál meg. – felelte halkan Bill.
- Hatásos érv. – mosolyodott le Vera, miközben megfogta a fiú kezeit s kissé eltávolodottak egymástól – Bill, én már hónapok óta szeretnék mondani neked valamit. – Will megrezzent a komoly és száraz hangsúllyal kiejtett mondatokat halván.
- Igen, és mit, - csak úgy sugárzott az izgatottság a William hangjából – hogy nem lehetünk együtt, mert nem bíznál meg bennem újból, igaz? – Vera megrázta fejét a hallottakon.

Szabadjára engedett gesztenyebarna haja lomhán követte teste mozgását. Arcán a mosoly még szélesebbre nyúlt.
- Idefigyelj, igazad van, nem tudok újból bízni benned. – Bill szíve hevesebben kezdett dobogni, gyorsabban kezdte szedni a levegőt, nagykán az erek vastagodni kezdtek. – Nem kell újból bíznom benned, mert mindig is bíztam kettőnkben. – Bill mélyet sóhajtott a boldogító hír hallatán – Valami egészen mást akartam neked mondani. – Vera hosszan és rezzenéstelen arccal bámult Billre.
- S mi lenne az? – kérdezte sokkal nyugodtabb hangon a fiú.
- Az, hogy szeretlek téged. – mosolyodott el a lány, miközben a földre szegezte ég kék szemeit. Will felemelte a Vera tekintetét, de az még mindig a földet bámulta.
- Miért nem nézel rám? – kérdezte Bill.
- Mert félek, hogy gyűlölsz, mindenért, amit tettem és hogy most azért akarsz velem lenni, hogy majd visszakapjam… - Bill egy erős kézszorítással csendre intette a nőt.
- Szeretlek Vera! Tudod, nem foglak bántani, bízz bennem! Nekem ez az igazi ajándék, hogy itt vagy velem. Bántottalak régen? – kérdezte magabiztosan. Vera mosolyogva megrázta a fejét, majd megcsókolta a Williamet.
- Nem is fogsz? – a fiú megrázta a fejét és átölelték egymást. Mindketten elmosolyodtak és csókra nyitották ajkaikat…

William verejtékezve tért magához a lázas álomból. Keze görcsösen markolta párnája szegélyét. Izzadt homlokán egymás után gördültek le a verejtékcseppek. Remegő kezével végig simította csatakos haját. Az éjjeliszekrényen lévő fényképre nézett, Vera és ő volt rajta. Egy pohár vizet akart önteni magának, de a fele a padlón végezte. Tanulnia kellett volna, de hiába vonult el a világ végére, az álmait és vágyait nem tudta eltörölni, azok oda is követték. A számára legszebb és egyetlen ajándékot, soha nem kaphatja meg, csak álmaiban lehet az övé. Ivott néhány korty vizet, majd a poharat az asztalra tette. Zuhanyzás és a kevés reggeli után olvasni kezdte, amit kellett, de csak folytak előtte a betűk. Az egésznap olyan homályos volt. Néhányszor kiment fáért a tűzre, de semmi nem tudta elterelni a figyelmét. Sötétedés után beleveszett tekintete a lobogó tűz látványába. – Én is így égek el… - gondolataiból egy kintről jövő kopogó hang adta térítette vissza. A lépések egyre erősödtek, majd megálltak az ajtónál. William felállt, és a bejárathoz lépett. Néhány erőteljes kopogás után kinyitotta az ajtót…