A hűség

Sok éve már annak, amikor hallottam egy igaz történetet, egy csodálatos kutyáról. Most úgy gondoltam, közre is adom. A sors különös fintora, hogy mi emberek, akik annyira nagyra tartjuk intelligenciánkat, egy egyszerű kis korcs kutyától vehetünk példát, az igazi szeretetről.

A hűség

Tombolva szaggatta a megfáradt, sápadt lombokat, az októberi szél. Mint megvadult szilaj ménes, mely mindent letarolva sebes vágtában száguld át a végtelen pusztán. A temető fáiról a meggyengült, szárazabb ágak, hangos recsegéssel hullottak a földre. A kavargó, sűrű esőcseppek, behatoltak Sára néni nyakig összehúzott kabátja alá is. A mélyedések lassan megteltek mocskos, barna, iszapos lével, majd hamarosan túlcsordultak, s a kavargó áradat megindult a sírok közti keskeny ösvényen.
Ó Istenem, ez a kutya. Már napok óta nem mozdul innen.
Motyogta magában az idős asszony.
Öt napja már, hogy az öreg kanászt eltemették, ez az árva jószág, meg csak itt fekszik. Nem fogad el sem ételt, sem italt. Pedig hoztam neki minden nap. Még a meleg levest sem kóstolta meg, csak rám pillantott bánatos, barna szemeivel, halkan felnyüszített, és megnyalta a kezemet.

Gyere velem Burkus. Én majd gondoskodom rólad. Ferit, már nem lehet feltámasztani, az ő teste örökre itt fog nyugodni, a lelke pedig már régen fenn van az Úrnál, mert nagyon rendes ember volt. Neked viszont, jó dolgod lehetne nálam. Hiszen ismerjük egymást már régóta. Mindig elkísérted az öreget, amikor eljött a kocáért, hogy kihajtsa a kondával a mezőre.
A kiskutya farka gyengéden megmozdult, jelezvén, hogy ismeri az asszonyt, és barátjának tekinti, majd szemeit ismét a sírra szegezve, fejét mellső lábaira fektette. Arra, hogy a farkát megcsóválja, már nem volt igazán ereje, de Sára ebből is értett mindent.

Igen, biztos voltam benne, hogy nemet mondasz, de titkon azért mégis reménykedtem egy kicsit. Hiszen majd meg szakad érted a szívem, mert látom, mennyire szenvedsz. Az idős asszony, mélyen elgondolkodott. Bár csak láthatnák ezt az emberek. Mi is az igazi szeretet, és hűség. Sokuknak bizony volna okuk szégyenkezni. Nagyon is volna. Még egyszer odaguggolt a didergő, reszkető kiskutya mellé, kezét végig simította csapzott, sáros bundáján, miközben szeméből kövér könnycseppek törtek elő. Hamarosan ott leszel vele, hiszen alig van már benned élet. Micsoda nagyszerű kis állat. Mondta, csak úgy maga elé. Irgalmazz neki Uram, és ne hagyd, hogy sokáig szenvedjen. Azzal, lassú léptekkel megindult a falu felé.
A szél éjszaka is süvítve őrjöngött. Vadul hozzávágva mindenhez, és mindenkihez, a jéghideg esőcseppeket. A dübörgő, recsegő zajban, alig észrevehetően, egy elnyújtott, halk, fájdalmas vonítást lehetett hallani, majd a hömpölygő sár lassan maga alá temette azt az élettelen kis tetemet, mely dermedten, az öreg kanász sírja előtt hevert.
A reggeli latyakban Sára csoszogott sietősen a temető felé. Meg akart előzni mindenkit, mert sürgős dolga volt, és nem szerette volna, hogy mások is meglássák. Kezében kapa, és ásó volt.

Jogod van ott feküdni szeretett gazdád mellett. Mormogta maga elé. Sajgó kezeivel lassan elkaparta a hant egy részét Feri sírjáról, majd mintegy fél méteres gödröt ásott a sírba. Burkus testét, a magával hozott kis faládába helyezte, majd gyengéden bele tette a gödörbe. Hamar újra elrendezte a hantot, olyan ügyesen, hogy senki sem vegye észre a változást, majd a hatalmas fejű őszirózsákat, kis kancsóban, a sírra állította, és meghajtott fejjel, imára kulcsolta a kezét.

Sándor Gyula
2005-11-17