A farkas szemében

Most már érzem.

Most már tudom, hogy hol van.

És akkor, ha megtalálom, meg fogom ölni.

Azért amit velem tett.

És azért mert elvette tőlem őt.

Hamarosan.

Jóapám mindig azt mondta, a zsák megtalálja a foltját. Váljak dolgos, becsületes emberré, és ugyanolyat találok magam mellé párnak. Hittem neki akkor, és hiszem ezt most is. A gyermekkorom, bár öten voltunk testvérek, többnyire magányban telt, igaz dolgos magányban. Kis tanyánkon minden kézre akadt dolog, amink adatott megbecsültük, még ha nem is volt sokszor elég. Aztán tizennégy évesen, egy nagyobb gazdához küldtek napszámosnak, ez így volt szokás. Az első két évet nagyon nehezen viseltem. Mindig is féltem az idegenektől, ha sok ember vett körül zavartan igyekeztem semmivé válni, emlékszem kisgyermekként többször a tornác alatt lapítottam, ha vendégek jöttek, csak hogy ne kelljen előttük mutatkozni. Aztán a félelmet kinőttem, mondhatnám lecseréltem zavartságra, megilletődöttségre - mindez elég ok, hogy ne érezzem jól magam az új zsibongó környezetben.

A lányok. Tőlük félek. Minden alkalommal, ha rám néznek, rám kuncognak, lesütöm a szemem, úgy érzem nevetséges vagyok, és hogy a régi tornác alatt, ha beférnék, sokkal szívesebben lennék, mint előttük. A korombeli fiatalok, a gazda fiai, a falusi lurkók maguk közé fogadtak idővel, kedveltek, mert sokszor helyettesítettem őket, ha valami csíny miatt kimaradtak. Ők sok mindent mondtak és mutattak, amikre szégyelltem volna magamtól gondolni, és nem mertem volna megtenni.
A faluban gyakran volt mulatság, a megjelenés kötelező teher. Azt mondták mindig, az ilyen alkalmakkor találhat a fiú lányt maga mellé, de ezt én nem találtam olyan egyszerűnek. Egy olyanhoz, mint én hozzá se…vagy én nem mernék hozzájuk. Én nem vagyok harsány, nem tudom a szépet tenni, nevettetni, csak levegőtlenül ácsorgok, zsibbadt gyomorral és nyeldekelem a szavakat. Nem csoda, hogy kinevetnek. Mindegy. A zsák egyszer megtalálja a foltját, nem?

Aztán tizenhét évesen, egy esküvői mulatságon, emlékszem több faluból összeszéledt, nem számoltam, legalább száz ember. Bor hordójával, rozsdásszínűre pirított ökör, zene, tánc, fodros forgatag, megannyi jókedv, megannyi korban.
És akkor akadt meg a szemem rajta.
Azért vettem észre, mert ücsörgött, akárcsak én, és így úgymond kilógott a tömegből. Először csak csodálkozva néztem a vörös haját, aztán az arcát is. Kis, szende orrocska, apró szeplők a tövénél, alatta halványszín száj, két puha, dús szeletke, apró-pici gödröcske pislogott a két szélén, amikor szipákolva elfintorodott. Aztán, ahogy oldalra pillantott, ráesett a fény az arcára, és egy legördülő könnycsepp hideg vonalát rajzolta ki.
A mozdulat ösztönösen jött, fel sem eszméltem és már előtte álltam, ő észre vett, és rám nézett. Két csillogó, ázott gesztenye fekete hímzéssel - ilyen volt a szeme, a tövében pedig éppen egy újabb csepp bújt ki.

Arra nem is emlékszem miket próbáltam mondani, azt tudom, hogy nagyon zavarban voltam, és végül is csak sokadik nekifutásra sikerült érthetően kinyögnöm, hogy a szomorúsága okát szeretném megtudni. Próbáltam szavakká fűzni a számomra egyértelműt, megdicsérni valamit, ami ő, de ebbe még jobban belesültem.
De azért csak elkezdtünk beszélgetni. A torkom idővel fellélegzett a szívem fojtogatásától, ő pedig elszipogta, azért bánatos, mert a kölykök megint a szájukra vették. Azzal csúfolták vén boszorkány a nagyanyja, csak mert egyedül él és ért a füvekhez. A gyerekek szeretnek gonoszkodni – így vígasztaltam.
Az apja - erről is sokat mesélt – favágó. Kis közösségben, az erdőben élnek, bozontos fenyők árnyékában, ahol mindig nehéz faillat van, a fény inkább hűvös, mint tikkasztó, inkább árnyékzöld, mint arany és mindig mocorgás hallatszik éjjel. És ha fa kell, mindig az ő papáját keresik a környező falvakból, sőt néha a király is küldet érte. A két gesztenye, emlékszem virított ekkor a büszkeségtől, és a szeletkék mosolyra nyíltak, olyan bájosan, hogy magukkal vontak engem is. Pirkadatig beszélgettünk akkor.

Ha csak volt alkalom, akár egy kevés is, attól fogva mindig találkoztunk. Átmentem a szomszéd faluba, ha tudtam, hogy ott lesz – gyakran lejárt gombát, erdei virágokat árulni – és ahogy tehette, ő is elkísért; vigyázott rám, míg én a nyájra, szorgoskodott velem, ha a földön volt munka. Közben maradt az a félénk, törékeny kis valaki, akit először megláttam, és lett cserfes, komisz is, tiltott szőlőt dézsmáló gonosztevő rosszaság.
A tavasz nyárrá érett, majd beleöregedett az őszbe, én pedig megízleltem az első csókot tőle. Szerelmet kaptam és adtam, úgy tartottam illőek hát, ha az apjától kérek szentesítést, nem akartam elrabolni a lánya kezét, adja csak ő nekem magától.

Vacsorára kaptam meghívást, jó előre elkéredzkedtem tehát a gazdától, megrakodtam jó tanácsokkal illemről és kellemről, még a legénykori vasalt ruháját is magamra ölthettem arra a különleges napra. Az idő akkor már csípősebbre fordult, a szelek nehéz baljós felhőket hoztak északról, és bár még a derekában volt a délután, mikor az erdő szélére értem - bizalmatlan szürke homályban kellett átkelnem a rengetegen.
Az ösvényt nem téveszthettem el, mégis ahogy egyre jobban hunyta be a szemét a fény, úgy éreztem magam egyre elveszettebbnek és valahogy balsorsúnak is. A toronymagas fák csökevényes, bogos részletei a félfényben egybefolyva rémalakok ábráit öltötték fel, a csizmám alatt cuppogott a sár, a hideg pedig bekúszott a ruhám alá. Ami azonban igazán rosszallást keltett bennem, az a feszélyes néma csend volt, ami megült mindent, és amiben úgy érezem a lépteim bevisszhangozzák az egész környéket. Mintha várna az erdő. Vagy ami még rosszabb, mintha félne.

Aztán úgy negyed óránál nem telhetett el több, mikor a csendet megtörte valami. Megdermedtem. Egy kis, ropogó hangot véltem hallani, talán ág tört volna, a hátamon pedig kiütött a hideg veríték. Körülnéztem és a rengeteg most már egészen sötéten vett körbe, még fenyegetőbben, mint eddig.
Újabb roppanás, most már biztos voltam benne, nem csalt meg a hallásom. Mozdulni nem mertem, hamarosan pedig botorkáló, tipegő léptek rendszertelen zaja ülte meg a levegőt. Sötét, nálamnál apróbb alak fátyolozódott ki a sötétségből; feszülten, lélegzet nélkül próbáltam általam ismert formát látni benne, majd csak ahogy egészen közel ért nyugodtam meg. Egy öreg néni. Jól esett ott végre egy emberrel találkozni, így hangosan, barátságosan köszöntöttem, majd mivel válasz nem érkezett közelebb hajoltam.
Ahogy viszont a homályból kirajzolódott a vén arc, ijedtemben visszahőköltem. Nem azért amilyen volt, millió ráncokkal telített, hústalan, halovány bőrű, hanem ahogyan akkor láttam. Mert a csúf vénség szája egyetlen torz vigyorrá korcsosította az egész arcot, rendellenes merev, beteges káröröm vészjósló szobrává, apró kis gomb szemei pedig parázsló gonoszságban fürödtek. A repedt, mészfehér ajkak ölelésében rothadó, sárga fogakat láttam keszekusza rendetlenségben, és megéreztem valami facsaró, savanyú bűzt is, talán a bőréből, talán a szájából áradt.
És akkor a groteszk alak kérges hangon visítani kezdett, befogtam a fülemet, hátra tántorodtam, annyira hasító volt a hangja. Aztán a viasszerű, csonttalan kezével csapkodó mozdulatot tett, velem pedig fordult egyet a világ, a szemem szikrákban pattogott, a gyomrom megremeget, végül a testem egy erőteljes görcs után zsibbadtan a földre zuhant. Mintha méreg kábított volna, feküdtem dermedten, míg ő kétszer is körbe tipegett, a fagyott ujjait az arcomhoz érintette, és közben beszélt. Beszélt, de hogy mit, akkor nem értettem, tudtam minden szó jelentését, de az agyam mintha egy zsákban lett volna, nem tudott semmit semmivel összekötni. Aztán egyszerűen ott hagyott, a gunyoros nevetését még sokáig hallottam halkulni.

Nem tudom, meddig fekhettem, a hideg földtől reszketni kezdtem, és ahogy visszaereszkedett a vér a tagjaimba és lassan a tudatom is újra enyém volt, úgy ült meg újra a félelem is. Riadtság inkább, ez a jobb szó. Próbáltam magyarázatot találni mi történt, próbáltam emlékezni és összeilleszteni, reménykedtem, hogy valahol kiderül a hiba, a lehetetlenség ebben az egészben, és akkor egy csapásra felébredek.
Feltápászkodtam, és nagyon gyengének éreztem magam. Olyan betegnek. Mint amikor nem fáj igazán semmi, de az ember mégis érzi, hogy nincs jól, sőt, hogy nagy baj van. Hogy valami megváltozott.

Megpróbáltam, ahogy csak bizonytalan lépteimből telt sietve elmenni onnan, egyenesen tovább, végre elérni a favágókhoz. Az első, amit észrevettem, hogy bár nem szédültem, a kitaposott utat mégsem tudtam tartani. Máshova léptem, mint ahová láttam, hogy lépek, folyamatosan megbotlottam, ágak is csaptak a fejembe, amiknek tőlem messzire kellett volna lenniük. Aztán az ösvény elkanyarodott egy kis tisztáson átcsapva - reméltem már közel vagyok a célomhoz. Ahogy azonban kiértem a fák lombjai közül, fényt éreztem a fejemen és a bőrömön a fény melegségét. És az mintha belém ivódott volna, egyre mélyebben járt át, meg-megrángatva az izmaimat. Összecsuklottam. Reszkettem belül. Valami történik, valami nem jó. A fény fölülről jött, szinte kívántam, hogy megnézzem mi az, de józan gondolatommal rettegtem is tőle.

Menekülnöm kell innen! Olyan tébolyult félelem szállt meg, amilyet azelőtt soha nem éreztem, sírva fölpattantam és rohantam, át a tisztáson, be egyenesen a koromfekete sűrűbe. Akár egy űzött vadállat, aki mindenen áttör, csakhogy az életét mentse. Nem tudom, meddig csörtettem a sötétben, de aztán keresztül tépve magamat egy bokroson metszőhideg, sekély patakba zuhantam, és ott is talán percekig csapkodtam, sikoltoztam, mint egy megveszett. A hajam csapzottan lógott a szemembe, ahogy pedig félresöpörtem, a tekintetem megfagyott attól, amit a víztükör mutatott. Ezüstfényes, kerek tányér világított a színén, belőlem pedig fújtatva tört elő a levegő. A nyakam magától emelte a fejem föl a túlpartig, aztán tovább a fák fekete lombján át a felleg borította égre, ahol aztán egy résen át megláttam. Sújtó, tűzhideg fény, meredtemre másodpercenként vált egyre hatalmasabbá, mintha egyenesen felém zuhanna, aztán a pulzáló fehérség magába temetett és kérlelhetetlenül feszíteni kezdte a testemet belülről.
Felordítottam a fájdalomtól. Az izmaim valósággal le akartak szakadni a csontjaimról, a belsőm szabályosan forgott bennem, én pedig akárhogy is akartam nem tudtam levenni a szemem arról a gyönyörű szörnyetegről az égen.

Fogalmam sincs meddig tartott az átváltozás, azt sem hogyan keveredtem utána ki az erdő szélére, de hajnalban ott ébredtem, a saját követelődzően korgó gyomrom hívására. A nap vakítóan fénylett, magam elé tartottam a kezem, és rémületemben kiáltanom kellett, mert a kezem hatalmas volt. A csuklóm akár a nyakam, az alkarom vastagsága talán a comboméval vetekedhetett. Lenéztem, de nem az én lábamat láttam. Formátlan izomban úszó, korcs lábak voltak ezek, durva fekete szőrrel borítva, akár egy kutyáé. A kézfejem. Messziről talán emberé, de szélesebb annál, a vaskos ujjak végén pedig irdatlan karmok terpeszkedtek.

Azokról az érzésektől, amik akkor bennem voltak, a gondolatokról, amik újra és újra feltörtek, hogy betelítsenek, nehezen tudnék mesélni. Emlékszem, küzdöttem magammal, próbáltam a kétségbeesést elfojtani, ellenállni, hogy a saját állatias karmaimmal marcangoljam le ezt a borzalmas külsőt magamról, mintha csak ruha lenne. A félelem nem kínál megoldást. Az ösztönök annál többet.
Hamarosan rájöttem, több minden is változott, mint amit tapintással érezhettem magamon. Ha becsuktam a szemem, a világ mintha kinyílt volna, formát bontott szagok egész folyosói rajzolódtak a fejemben, nyomok mindenütt, és mindenből. Az erdő megült, sötétzöld levegője, keveredve a virágok rikító, negédes ízével, a fa tövéből állat csípős vizeletjele és balról a szél felől valami vonzó sok. Testes, sós illat, a nyáj fülledt párája. Ahogy füleltem még az ugatást is véltem hallani. Valami furcsa, koncentrált figyelem szállt meg, magam sem tudom miért, de kerülni kezdtem, valami azt akarta bennem, hogy szemközt legyek a széllel. Izgalmat éreztem és kellemes érzéseket, amiket örömnek, élvezetnek hívhatnék. Egyre kevésbé akartam gondolkozni, akarattal megnyugtattam magam, hogy ha odamegyek – mert a mieink legeltetnek arra - akkor megsegítenek majd. És miközben erre gondoltam, jól lehet tényleg vágytam a megnyugtató emberi szóra, a fejemben igazán ahhoz hasonló árnyak keringtek, amit a hosszú munka után érezni, mikor már hozzák a gőzölgő vacsorát. A bárányok. A hús ízes szaga.

Azon kaptam magam, hogy futok, kezemet is téve, vad módjára, sebesebben, biztosabban, mint hittem, hogy futni lehet. Néhány perc, ha eltelt és én már ott is voltam, ugrás közelben a nyájtól. Mennyire másnak láttam most, akkor értettem meg mire is készülök, mire is késztet az, amivé lettem. Megijedtem. És az egyetlen, amit jónak láttam tenni, hogy előlépek a bokrok közül, emberként, hátra hagyva a lapuló ragadozót.

A fiú nálam talán két évvel lehetett fiatalabb, hangos életrevaló kölyök, örök nevetéssel az arcán. Mosolyogni próbáltam én is, elindultam a magában álló öreg nyárfa felé, amely most a hátát támasztotta.
Felnézett rám, és a vér kifutott az arcából. Felemeltem a kezem megnyugtatásul, és a megszólítottam, a számból azonban a szavak idegen hangzással szóltak, ki sem tudtam rendesen ejteni a nevét.
Az arca merev volt, de a szeme beszélt helyette. Ez a fiatal fiú, aki azelőtt mindig mosolygott, most rettegve nézett rám, és bennem valami nagyon bűnös gondolatot indított a félelme. Szégyelltem magam, ahogy láttam őt akkor egy pillanatra, és amit, szintén csak egy pillanatra tenni akartam. A háta mögül közvetlenül morgásra lettem figyelmes. Csíkos volt, a nagy terelő, az első, aki a gazdánál a barátságába fogadott engem. Nappal úgy dolgozott, mint a legderekabb férfi, este pedig vásott kölyökként a szeretetét a képembe dörgölte, alig bírtam megtartani a pofáját, hogy ne nyaldosson szét. Zavart volt, mert felismerte a szagom, de az alakomban mégis mást látott.
Védte őt. Ezért rontott nekem, mert ez volt a dolga. És én nagyon sajnálom. Én nem akartam, nem tudtam, hogy ilyen borzalmas erő ébredt bennem. A szívem szinte beleszakadt. A puha bundája csatakos volt. Szűkölt még, aztán elpusztult. Megöltem.
Visszanéztem a fa felé, de a fiú már nem volt ott. A torkomat szorította a sírás, és a bánat végül vonításként tört fel belőlem. A hűséges kutyáért és saját magamért is, hisz mindkettő elveszett.

Tudtam, a tanyához nem mehetek, az erdő az egyedüli, ami befogadja az ilyet. Az erdő és a sötétség. Valahogy most sokkal kiismerhetőbbnek tűnt, eddig nem észlelt csapások nyíltak ki az érzékeim előtt, gyors őzek keskeny-mély nyomai, vaddisznó nehéz túrása, sünök motozása. Mintha eddig vak lettem volna, gyerekként csodálkoztam rá mindenre, és ahogy ment le a nap, mélyült a homály, úgy lett egyre vonzóbb, otthonabb a környezet. A bordás-kérges fák, a sűrűn szőtt bozót, mind-mind hívogató menedék. A hallásomat szinte bántotta, ha durvábban zörgettem az avart, ha elreccsent egy gally a talpam alatt, magamtól igyekeztem minél halkabban mozogni; minél kevesebbet adni, és annál többet kapni az erdő hangjából.

Az orromat követve vissza tudtam nyomozni az utamat, kereszteztem a kis, selymes szagú patakot, ittam a hideg vizéből, megálltam a tisztáson, és heverve vártam, hogy a fekete palást rései között rám nézzen a sápadt fényű telihold, aminek érintését azóta a perc óta nem tudtam elfelejteni.
Megint üvöltöttem, teli torokból, de ezúttal jó érzésből, igézetten. Aztán valami megcsapta az orromat. Egy pillanatra csak, de ez is elég volt. Négykézláb másztam, keresve a sötét fűben, és végül a tisztás szélén futó ösvényre jutottam.
Újra megéreztem a szagot. Az orromat a sáros földnek nyomtam, és hamarosan apró, torz kis láb nyomát tapintottam ki, egymás után sorban. A levegő körülötte, halványan már, de cipelte azt a savanyú embertelen szagot.
Erről jött.
És az ember erre a szagra elsötétedett a méregtől, a farkas pedig belemordult. Felötlöttek a gúnnyal telt szavai, azt mondta, most már nem kaphatom meg. Azt mondta egy ilyen sehonnai nem kaphatja meg.

Most már érzem.

Most már tudom, hogy hol van.

És akkor, ha megtalálom, meg fogom ölni.

Azért amit velem tett.

És azért mert elvette tőlem őt.

Hamarosan.

A karmom a tenyerembe vájódott, ahogy ökölbe préseltem a kezem. Nem volt nehéz követnem a nyomokat, csupán az ösztöneimre kellett hallgatnom, amiket most nem akartam elnyomni. Az ember és a ragadozó most először működött együtt, ugyan azt óhajtva, megszűnt minden zavar és minden kétely. A szag nemsokára levezetett az ösvényről, kisebb állatjárta folyosókra, mígnem hamarosan füstös ízt éreztem az orromban. Lehajoltam, és a fák tövének magasságában, gubbaszkodva mentem tovább, mígnem egy kis, árnyékba öltözött faházat pillantottam meg. Az ablakaiból fény virított ki, előtte kis irtás, és annak a szaga mindenfelé.
Itt van. Érzem, most is itt van.
Eszembe jutott a külleme, a vészes varjúricsaj hangja, és az ember félni kezdett a találkozástól, a farkas viszont elindított, erőt merítettem a benne tobzódó kegyetlenségből, a préda közelségének vadító érzéséből.
Néma lassúsággal kúsztam a ház sarkához, kutya szagát nem éreztem, nem csoda, állat nem is tűrne meg ilyen gazdát. Az ablakra rácsot üttettek, így az ajtón kellett betörnöm, előbb azért belestem az üvegen át. Undorító szoba képe rajzolódott ki. Nyúzott madarak tetemei az asztalon, nagy üvegben sikló aszalt torzója, az pedig háttal állt, a tűz előtt, ugyanabban a kopott gúnyában, amit akkor is viselt. A látványától csikart a méreg. Vicsorogtam és fújtattam, mivel nem tudtam uralkodni magamon, fel kellett hagynom a rejtőzködéssel; egyenesen az ajtóhoz léptem és egy mozdulattal beszakítottam.
A zajra kiejtette a kezéből a lábast, amit fogott, és ijedten felém fordult. Nem számított rám. Az ezer ránc reszketett az arcán, mégis próbált erőt venni magán, és selypítő, káráló hangon beszélni kezdett. Ahogy lépésről lépésre közeledtem felé, annál magasabb hangon, annál inkább hadarva; kutyának mondott, meg engedelmességre utasított, de a haragomat csak szította ezzel.

Aztán mikor három lépés közelbe értem, és felé nyúltam, hogy az aszott torkát szorítva követeljem, változtasson vissza - tíz körmével az arcomnak ugrott. Félelmetesen gyors volt, fel sem fogtam mi történt, de az állat reflexem megmentett, az állkapcsom pedig az alkarjába mélyedt, úgy hogy mardosó ujjai már nem érinthettek. Felüvöltött, én pedig egyetlen csapással az asztalhoz vágtam, öles cafatot szakítva belőle. Vérszag töltötte be a szobát, már tudtam, hogy az embernek - az irgalomnak és a szónak itt nincs keresni valója, szabadjára engedtem hát ismét a bestiát, mélyet szippantottam a levegőbe, telítse el az orromat a vér fűszeres gőze, majd rávetettem magam.

Nem maradt semmi belőle, mire az őrjöngés véget ért, és a tudat újra helyet kapott. Másra sem vágytam csak, hogy eltűnjek erről a helyről, valahova messzire, de a sors ismét megállított. Méghozzá mellbevágóbban, mint azt félhettem volna. A lépésekkel zajával jött az illat is, hirtelen újabb emléket idézve fel, amit talán az átváltozásom óta kényszeredetten elfelejtettem. Finom illat, jajj, ne…ez az ő illata. Ő jön ide, de miért?
El akartam futni, azt hiszem lett volna időm, az sem baj ha a kirohanó árnyékomat meglátja és elretten innen, meg úgysem ismer. De a testem újra változni kezdett, éreztem a felzabált hús megrázkódik a bensőmben, facsarja a hasamat. Fájt, összecsuklottam annyira. A varázsereje szétáradt bennem, idő kellett, hogy legyőzzem, több kellett annál, amit mértem rá. Ritmikus hullámokban tört rám a görcsös csikarás, a lényem küzdött az övével. Az arcomhoz kaptam, mert viszketve fájt rajta a csont és égett a bőr. A vonásaim, a tenyeremmel éreztem, változtak és vették át azét, furcsa, gnóm elegyét adva a farkasnak és boszorkánynak, akik most vetélkedtek egymással.

Elkéstem. Belépett az ajtón és csak arra volt időm, hogy a szoba árnyékos részébe húzódjak. Köpenyt viselt, az arcát a csuklya árnyékba takarta, egyedül a drága, selymesen vörös haja tűnt ki, ahogy befonva leereszkedett a vállán. A kezében maga előtt kosarat tartott, főzött étel szaga jött belőle.
„Nagymama?” – szólalt meg félszegen, válaszul pedig ismét fájdalmas görcs rántotta össze a gyomrom. Az agyam zakatolt. Nem akartam elhinni. Nem akartam, hogy a dolgok értelmet nyerjenek. Ő, az ártatlan jóság, az én kis szerelmem nem lehet. Pedig a napnál is világosabb, ezt rikácsolta akkor tegnap, hogy nem engedi, hogy az enyém legyen. Behúzódtam a sötét szobába, némán suttogva, kérlelve, hogy forduljon vissza. De ő, tovább szólongatta, beljebb lépett és e felé a szoba felé indult.

A hálószoba. Semmi nem volt benne, amiben elrejtőzhetnék, semmi szekrény, csak egy hatalmas vetett ágy. A hasamből tépő fájás elszívta az erőmet, a szemem könnyben úszott, én pedig máshová nem tudván menekülni az ágyba vetettem magam. El kell takarom a szörnyűt, ami immár én vagyok, azt mondom beteg vagyok, el küldöm, el zavarom.
Lámpást gyújtott, úgy lépett be a szobába, az imbolygó fény pedig elnyomta a valóságot palástoló sötétet. A fejéről hátradobta a csuklyát, a lámpa így aranykeretbe foglalta a nekem oly drága, kedves vonásokat, melyek most a napjain ülő bánatról árulkodtak, és átvirrasztott éjszakáról. Nem mertem a szemét nézni, annyi emlék árasztott el így is. A farkas türelmesen, csöndben lüktetve hagyta, hogy az ember érezzen és gondolkozzon. Tegnap éjjel hozzád kellett volna megérkeznem, kedves, hogy megnyerjem a szerelmünkhöz az utolsó kulcsot. Hogy minden kétely nélkül ölelhesselek. A zsák meg a foltja. Azért indultam el.
„Nagyi? – csengett hangja nyugtalanul. – Olyan furcsa vagy, minden rendben?”
Bólintottam. Dehogy van. Semmi sincs rendben. Én csak miattad indultam el.
„Megváltoztál,” – feljebb emelte a lámpást az pedig kérlelhetetlenül oszlatta az árnyékot. – „a vonásaid…a szemed olyan más” – Csak miattad…
„…mert látni akartalak…”
„A füleid. Nagyobbak?”
„…csak a hangodat akartam újra hallani…”
„Az arcod vonásai.” – suttogta egyre riadtabban. - „A szád vonala olyan…”
„Azért…azért…” – elcsuklott a hangom. A bensőmben tomboló háború elcsendesült, az én javamra, ami viszont halálra rémített, hogy az eddig nyugodtan, csendes közönnyel figyelő farkas ott legbelül megmozdult, megindult. Pulzálni kezdett a vérem, hallottam a lüktetését a halántékomban. Ne. Félelem van a szemeiben. Ne! A préda szemeiben ül félelem. Nem akarom! Menekülj!

Minden erőmmel küzdöttem, megmarkoltam az ágy szélét, próbáltam levenni róla a szemem, felidézni magamban a szépet, amikor törékeny kis testét a kezeimben tarthattam, az első csókot, de az agyamat, az emlékeimet elnyomták a jelen szagai, ízeket éreztem a számban, a nyálat, ahogy gyűlt a nyelvem alatt. Megváltozhatott a tekintetem, mert hátrahőkölt. Rá akartam kiáltani, hogy meneküljön előlem, de csak artikulálatlan bömbölésre futotta. A hatást elértem, a lány felsikoltott és eliramodott ki a házból. Morogtam és vicsorogtam, ahogy minden erőmmel az ágyhoz tartottam magam, de a menekülő léptek szinte dörögtek a fülemben, a hátát mutató préda látványa uralkodott a fejemben. Megszűnt minden. Utána iramodtam. Kezemet is téve, vad módjára, sebesebben, biztosabban, mint ember rohanhat, a sötét erdő padig, a éjszaka az én otthonom – őt fékezte, nekem előnyt adott. A távolság semmi idő alatt lefogyott, ő szaladt pedig, ahogy csak bírt, aztán megbotlott és halára rémülten, reszketve egy fához lapult, én pedig már fölötte álltam.
Az ajkai fagyottan rebegtek valamit, a szeme sarkából könnycsepp bújt ki. Csillogó, ázott gesztenye fekete hímzéssel – ilyen. Az ember pedig erőt merített, talán a könnycsepp ébresztette emlékből és maga alá gyűrte a vadat és az ösztönt.

Lassan hátra léptem, tudtam, hogy a félelme nem fog enyhülni, sem a fájdalmam, hogy így kell mutatkoznom. Mégis akkor egy rövidke percig egy kicsit ismét boldogságot éreztem, újra a magam ura voltam, ő újra biztonságban és nekem addig kellet elmennem, amíg ez tartott. Közben, mintha a győzelmemet köszöntve borulna színbe a világ, kiültek a pirkadat első fényei. Nem tudom megismert-e. Szerintem nem.

A következő lépéssel aztán a megadatott pillanat véget ért, a lapockámba valami tompán, zsibbasztóan beleütött, én pedig megtántorodtam. Alig fordultam oldalra, újabb ütés, ezúttal a derekamnál, éles, hasító fájdalommal kísérve. Felnyögtem és féltérdre zuhantam. Az oldalamból vastag favessző állt ki, a végére tollak voltak fonva. Nyíl.
Felnéztem, velem szemben magas, széles vállú, szakállas férfi állt, nyílpuskával a kezében. Valami vadász féle, a lány sikolyát hallhatta meg. Acélszürke, erős szemei voltak, bátor ember, most mégis, bujkált benne a borzongás az ilyen szörnyetegtől. Sietve újra húzta az íjat, kattant a szeg, ő pedig a legkisebb tétovázás nélkül rám emelte és az arcomra lőtt. A nyakamat szakította át a nyíl nem sokkal az állam alatt, az ütésétől hátra estem, a szememre vörös folyt, a vörösön keresztül pedig őt láttam, ahogy még mindig rám néz a fához lapulva, és folynak a könnyei.
Már nem is akartam felülni. Éreztem, ahogy fokozatosan gyengülök, de ez így jó. Ki tudja milyen kárt tettem volna, élhettem volna nyájakat tizedelő fenevadként, embertelenül.
Kés sercenését hallottam, ahogy előhúzta a bőrtokból.
A vörös fátyolon át néztem őt, emlékszem kora ősz volt mikor megcsókoltuk először egymást.
Néztem és gondolkoztam vajon megismert-e.
Szerintem igen.

Vége