A gonosz

Szórakoztat, néha idegesít, van, hogy elszomorít, meg is rémít.
Az egész, amire emlékszem, talán egy álommal kezdődött. A bátyám legjobb barátja, tehetségén túlmutató nagyképűsége miatt számomra taszító valaki volt. Fontos meccsre készültek, Gábor izgult is rendesen, nem úgy, mint ő. Miközben bratyó eldöntötte relax fürdőt vesz és korán lefekszik, Laci egyre hívogatta telefonon, hogy menjen vele csajozni. Gábor utálta a nemet mondogatni, végül arra kért, vegyem fel a telefont én. Laci addigra szerintem jócskán bepiált, részletezte mimet hogyan nyalná ki és ha Gábor nem megy, hát nem, ő bizony jön és akkor elvisz engem. – Hülye! – nyugtázta 15 éves fejem az egészet és kirántottam a vezetéket a falból. Senki hangpostája nem leszek! Mindenkinek jobb így.

Reggel néztem Gábor kezében a bögrét, lötyögött benne a kakaó, úgy remegett a keze. Sajnáltam, hogy ilyen drukkolós, ahogy azt is tudtam a nyugtató szó csak még jobban idegesíti. Ennek ellenére közléskényszert éreztem.
- Azt álmodtam, hogy Laci eltörte a karját. A jobbat.
- He? - nézett rám légypiszokként tesó. Ilyen pillanatokban szívesen megfojtana – tudtam.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, belekezdeni akartam az álommesébe, melyben pontosan láttam hogyan őrjöng a fájdalomtól kedves barátja, bár, hogy mi okozta, azt nem álomláttam. Alig szólaltam meg, Gábor lecsapta a bögréjét és otthagyott. Egy ideje már nem tépte a hajam a hülyéimre, inkább „felnőttesen” menekült.

Edzés után hazarohantam ebédelni, éppen csak kinyitottam a kaput, bratyó velem együtt csapta be azt és kérdezgette: - Honnan tudtad…honnan?
Lacinak eltörte a jobb karját a saját kapusuk valami gólhelyzetes tömegbrusztban. Szégyen, vagy nem, vihogni kezdtem. Jótét lélekként Gábor egyáltalán nem értékelte ezt. Mire gonoszul még hozzáimprovizáltam (csakúgy, semmi álom, vagy megérzés): - Kikaptatok négy góllal miii?
A kapuk melletti sövényesbe tuszkoltan rögvest megbántam ezt, ő meg valami racionált keresett, hogy kitől tudom? Mobilom nincs, apám utálja, az ificsapat híreit a rádió sem kommentálja, ugyan ki a fene mondta volna el mi történt egy órája, amit ráadásul végigutaztam. Látva amint Gábor is végiggondolja ezt, meg a döbbenetét, kinyögtem, hogy csak tippeltem.

Úgy bánt velem egy héten keresztül, mintha én okoztam volna a haverja baját. De a következő meccsük előtt némi tipródás után megkérdezte, mi lesz az eredmény? Nyerítettem a röhögéstől, hogy azt feltételezi tényleg tudom. Dühében begyömöszölt az ágyneműtartóba, közölte addig ki nem enged, amíg nem mondom meg. Bölcsen közöltem, hogy nyernek.
Ismét kikaptak, szerencsére megnyugodott, ahogy én is.

Ritkán álmodtam, azaz nagyon ritkán emlékeztem rá, ilyen álmot meg nem akartam soha többé. Időnként még poénként előkerült a téma, de senki sem vette komolyan. Viszont olyasmik előfordultak, hogy emberekről gesztusok, pár szó alapján véleményt formáltam és igazam lett, de hát van ilyen. Gábor első nagy szerelméről például, hogy önző, hazug, sőt alattomos. Mindez akkor formálódott meg bennem, mikor kibontott egy tábla csokit, egy kockát a képébe tolt, csak a másodikat a tesóéba. Később bebizonyosodott a jelzőim helyessége.

Gyerekként sok időt töltöttem a nagyival, fantasztikus nyanya volt. Úgy viselkedett, beszélt, cselekedett, akár egy tinédzser. Az élet legnagyobb bölcsességeit tőle tanultam el, imádtam. Nála semmi tiltás, korlát nem létezett, ha a zöld barackot akarom zabálni, felőle oké, majd rájövök a másnapi hascsikarásos fetrengésből, hogy nem volt jó ötlet. Regénysorozatba alig férne, mi mindenre volt képes. Bon Jovi üvöltött a konyhába befőzés közben, a meggyet a bolgár kertésztől loptuk hozzá. Valami törvényhozatal alkalmával örökölt némi földet, soha életében nem foglalkoztatta a gazdálkodás, mégis felragyogott az arca és vett egy traktort. Közveszélyes őrültként rodeóztunk vele. Szigorú, percre beosztott életemet, melyet születésemtől fogva belém neveltek, nála pihentem ki. Fülig szerelmes vigyorral hallgattam, ahogy apámat-anyámat lehülyézi.

Mi a francnak kell nekem víváslecke? Mekkora a valószínűsége, hogy karddal kell utat törnöm a bevásárlóközpontba élelemért? Mire jó naponta úszni két órát, ha egyszer már megtanultam hogyan kell? És így tovább… Hogy apám szerint mennyi sokhoz van tehetségem és ez ajándék… nagyi szerint meg aki sokmindenhez ért azt felzabálja mindez. Tehetség ahhoz kell, hogy örüljön az ember annak, aminek lehet és teremtsen sok-sok lehetet. Azt mondta, a legnagyobb kegy, hogy a Teremtő, aki nem isten, csak Valami, lánynak szépnek teremtett és ez büntetés is, ha nem tanulom meg használni. Embereken fogsz átgázolni, aztán te szenvedsz majd ettől a legtöbbet – jósolta, én meg nevettem. Ahogy első közös nyarunkon, lehettem tán 5 éves, elbambulva ebéd közben olaszul gagyogtam valamit, mire olyan tockost kaptam tőle, hogy a fejem landolt a paradicsomlevesben: - Ne káromkoggyá! Nálam majom nem eszik asztalnál! – mert az olasz majomnyelv… folyt rólam a piros lé és gurgulázva kacagtam mellé. Valahogy így röhögtem fel, a szép vagyok és hódítani fogok szövegre, ami után már edzetten hajoltam el a pofon elöl. Mert ő nagyon komolyan beszélt és mert féltett.

Sokan nem szerették szókimondása, egyéb konzervatívba nem illő dolgaiért. Mikor meghalt, fura, de nem szomorúságot éreztem, hanem valami olyat, hogy csak mások hiszik nincs többé. Az egész temetéses cirkusz alatt többször elmosolyodtam, sőt a sálam alá bújva fuldokoltam a röhögést. Muszáj volt… a pap dumája, mely szerint nyanya szolid, kedves lelke most éppen könyörögve térdel az Úr előtt…testvére, Bözsi néni könnyes szeme, amint mondja, micsoda áldott teremtés volt, miközben utálták egymást kimondhatatlanul… sok ilyen, ezt tetézte szegény apám, aki látva rázkódásom vígasztalni kezdett, ne sírjak, a nagyi se szeretné…

Ami valójában megrázott, az a temetést követő rokonhiénásdi, ki mit és miért örököl… ennek éllovasa Bözsi néni. Fájt ami történik. Ahogy kedves tárgyak kerülnek szemétre, ahonnan amit tudtam összegyűjtöttem és fájt, amit Bözsi néni gyakran emlegetett: - egy boszorkány volt, istennyugosztalja, mennyi bajt kevert … - idegsített állandó szavajárása: - … ne tudjak innen felkelni, ha nem igaz! … vakuljak meg, ha nem igaz…
Gyilkosan méregettem ezekközben, de nem gondoltam sem átokra, sem semmi hasonlóra. Két hónap múlva, Bözsi néni bokáján elfertőződött valami seb, nem gyógyult, üszkösödni kezdett és levágták a lábát. Tolókocsiba került. Ezt követően kezeletlen cukorbaja, na meg mert folyton tömte magába a sütiket, megvakította. Nem tudott felállni és megvakult, pont ahogy kérte, már ha hazudna ugye... Fura, gondoltam. Részvétet alig éreztem. Na jó, egyáltalán nem éreztem. Meglátogattam a kórházban, mert anyám erősködött. Hallotta zizeg valami selyempapír a kezembe: - Jaj már lányom, minek nekem a virág? Úgy sem látom, csak pénzkidobás…
- Hehe, ez itt krémes…
- Jaj azt nekem nem lehet…- és bezabálta az egészet.

Ez volt az első gonosz, de még nem tudatosult.


Mikor Magyarországon kezdtem tanulni, volt egy csodaszép lány az osztályban, Adri, aki állandóan kiröhögött, mert összekevertem a szóvégi ragokat, mert befőttes gumival fogtam össze a hajam tornaórán…keresztbetett nekem ahol tudott. Rágót ragasztott a hajamba, ollóval jött csak ki, kutyaszart tett a cipőmbe… A körülötte felépült erőelveken alapuló klán, pedig adta az alaphangot hozzá, hogy már a reggeli táskaátbotlásos megjelenésem is tömeggúnyba forduljon. Ezt a fajta infantilizmust, pláne a gyűlöletét 15 évesen nem tudtam hova tenni. Azt hiszem be se jártam volna a suliba, ha az első naptól fogva nem áll mellém kedvesen az a fiú, akit, mint később kiderült eme lány is igen kedvelt. Tehát különösebben nem érdekelt az Adribrigád, ügyeltem a három lépés távolságra (a rágó miatt), kabátot, cipőt ráztam mielőtt felvettem volna. Aztán egy nap a matektanár értékes és különleges menedzserkalkulátora eltűnt. Némi kutakodás, táskaborogatás követően a hátizsákomból került elő. Azt hittem menten elsüllyedek. Ahogy anyám is, mikor behivatták.

Két hét múlva Adri bicajjal ment a közértbe, senki se értette hogyan történhetett, senki, semmi nem zavarta, mégis nekihajtott a villanyoszlopnak, képével törölte fel az aszfaltot, rajta, vele együtt a törött sörösüvegszilánkokat. Csúnya varrat maradt a szájától az orráig felfelé, örök nyomaként a balesetnek. Csak kiiratkozni jött be utána a suliba, többé nem láttam. Soha nem kívántam neki semmi rosszat, akkor sem, amikor tehetetlen düh tombolt bennem, amikor miatta lopással gyanúsítottak…

Ez volt a második gonosz és valami motoszkálni kezdett a fejemben.


Apám halála után, sok nagybátyám közül az egyik feltétlen úgy gondolta felettem neki kell gyámkodnia. Nem érdekelt, ráhagytam. Ért az üzleti dolgokhoz, mondta anyám, engem meg mindez éppen nem érdekelt, azt hiszem különösebben semmi a világon akkor. Nem követtem mit tesz, a banki kivonatokat sem lestem, apám régi barátja, a család ügyvédje rázott fel ebből a nemtörődömségből.
- Nagy pénzekről van szó. – mondta. – Amik csak úgy eltűnnek.
Vállrándítással elintéztem, udvariasságból nem tettem hozzá a: szarok rá-t.
Feldühítettem, egyúttal éreztem a szeretetét, ahogy mesélni kezdett a barátjáról, az apámról.
- Sokat dolgozott azért, hogy mindez a tied legyen, nem azért, hogy más cincálja szét, amiről hitte a lányánál lesz jó kezekben. Tévedett?
Meggyőzött és megbíztam, tegye jóvá, amit elrontottam. Sajnos olyan papírokat írtam alá, amik szinte lehetetlenné tették a dolgát. Aztán az történt, hogy ez a nagybátyám egy fontos üzleti útja közben agyvérzést kapott. Se mozogni, se beszélni nem tudott, mikor hazahozták. Még két hetet élt.

Ez volt a harmadik gonosz és én hinni és félni kezdtem. Olyasmiket kérdeztem éjszakánként a valódi és a képzelt sötéttől, hogy nagyi ezt te csinálod? Vagy velem van valami? Velem? Aki a hangyát is átlépem, még ha hasra is esek mikor észreveszem a földön? Ki akartam próbálni működik-e, olyanokkal akikről úgy éreztem megérdemlik. Apróságokkal persze. Hogy a bátyám káromkodó riválisának a kezéből essen ki a labda, hogy a szomszéd néni, aki mérgezi a madarakat, mert leszarják a teraszát essen hasra… Nem történt semmi. Hülye vagyok, nyugtáztam.


Tamás, életem rosszul választott párja ugyan megcsalt, elborzasztott az, hogy erőszakkal képes csak szeretni, birtokolni, amit többé nem engedtem meg neki, mégsem akart elengedni, sőt egyre inkább magához láncolt. Mindegymindenmár alapon tűrtem elég sokáig. Igazából nem is nagyon érdekelt, hogy ahol lakom, ott él ő is. Beletemetkeztem a sportba, a tanulásba, némi munkafélébe, energiám sem maradt másra. Aztán rám talált a szerelem és felébresztett ebből a tétlenből. A szeme előtt csomagoltam, csillagszórtam a boldogságot magam köré magamnak, azzal, hogy közben szép szerelmes dalokat hallgattam, álommosollyal szédelegtem táskák és szekrények között… Nem törődtem vele Tamásból mit vált ki ez, hiszen úgy sem vagyunk mi már együtt, új nője is van, váratlanul ért a dühe... Felborította a hifi-állványt, lesöpörte a polcokat…az asztallal csapkodta a tévét, komolyan hittem elment az esze.

Megcsörrent a telefonom és Tamás tudta, hogy Ő hív. Akkor ütött meg először, soha előtte. Lefejeltem a komódot. Felrántott a földről, belökött a szobámba, aztán rám zárta az ajtót. Gondosan kiválasztott, minőségi termékek vettek minket körbe, a nyílászárók is azok voltak, a zár is rajtuk. Ez délelőtt történt. Valami pólófélével törölgettem a vért az arcomról, se telefon, se kijutási lehetőség… ordibáltam a tetőtéri ablakon át a fenyőerdő felé, talán a mókusok hallották… Feszegettem én ablakot, ajtót olyanokkal, mint ruhaakasztó, körömvágó olló… No nem, ez nem tarthat örökké. Nyugalom és türelem, intettem magam, persze miután kitomboltam a tehetetlent. Belepisiltem a vázába, mikor már nagyon kellett, aztán bámultam a semmibe, el is aludtam. Éjjel ébredtem, kétségbeesésre. Most ez komoly? Jó kis púp nőtt a homlokomra, azt tapogatva rájöttem, jaja komoly.
Anyám reggel érkezett, döbbenten eresztett ki, zokogva ugrottam a nyakába. El is felejtette vagy félóráig miért is jött valójában. Ez alatt letámadtam a vízcsapot, vécét…
És akkor elmondta.
- Tomi összetörte a kocsit éjjel, az autó ki is égett, ő szerencsére jól van, de azért kórházban. Viszont részeg volt. Mi történt itt?
- Elmegyek. – hüppögtem. A kocsi? – tudatosult bennem anyám mondókája. A kocsija volt életem gyümölcstelen párjának az orgazmus maga. Olyan cuccokat szerzett bele és dédelgette vele amiért körberöhögte minden ismerős, ismeretlen.

A negyedik gonosz és már akartam, hogy én legyek az ok.
Tomi ezt követően békén hagyott, időnként nyöszörgött a telefonomba, hogy mennyire sajnálja…
Sok hasonló történt még, lovásszal, aki szögesdróttal verte a kezelhetetlennek ítélt lovat, riválissal, aki felgyújtani akarta az istállót, professzorral az egyetemen, aki megvonta egy erdélyi diák ösztöndíját…és én nem tudom mi ez. És remélem, hogy nincs közöm hozzá, néha mégis szeretném legyen, néha felébred bennem valami sötét erő, ami ezt kéri.
Maga a gonosz. Ami talán jó is tud lenni.

- Hiszel a sors igazságszolgáltatásában? – kérdezte a filozófia tanárom.
- Nagyon szeretnék benne hinni.
Nevezzük hát sorsnak. Az olyan megnyugtató szó. A sors felettem áll.