A két rajzoló

A szülőket azért hívatták be az iskolába, mert csimotájuk figyelemre méltó rajzokat készített. Sajnos, negatív értelemben, ugyanis a rajzokon hihetetlen mértékű erőszak öltött gyermekien ábrázolt alakot: tűzokádó gépfegyverek, magasan köröző helikopterek, véres holttestek, épületről lelógó kommandósok által agyonlőtt tömegek vízfestékkel és zsírkrétával megjelenítve. Sehol egy napocska, egy virág, egy mosolygó arc, versenyautó, esetleg pónilovakat meglovagoló nevetős gyerekek. A szülők halálsápadtan nézték végig a sokkoló műveket.

- Hol rontottuk el? - kérdezte remegő ajkaival az édesanya, inkább magától, mint a férjétől. Ápolt körmeit végigfuttatta mézszőkére festett haján.
Az elegáns tanári szoba elegáns tanárnője a lehető legegyüttérzőben nézett az elegáns párra.
- Iskolánkban - kezdte mondandóját, az elnyújtva kiejtett szó után szándékosan szünetet hagyva - volt már példa hasonló esetekre. És huszonkét évnyi tapasztalattal a hátam mögött állítom, hogy nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. A rengeteg amerikai film, a televízióban látható töméntelen erőszak sokszor ezt okozza a hasonló korú gyerekeknél. Azonban ezt kinövik, s nem lesz belőlük feltétlenül a képeken látható gyilkosok valamelyike! - felnevetett, talán megnyugtatónak szánta, de semmi esetre sem úgy sült el e szándéka. Egy kényszeredett mosolyra azért futotta elegánséktól. Tulajdonképpen kényszeredetten mosolygott mindenki.
- Szóval, azt mondja, nem kell nagyon félni...?
- Nos, a fiú értelmes, kicsit talán elevenebb, mint kéne - újabb nevetése már kellemesebb hatást ért el: a szülők arcára kiült a pironkodó elégedettség, mint minden emberére, ha viccesen rosszalló és dicsérő szavakat hall.
- Azonban pedagógiai kötelességemnek éreztem megkérdezni önöket - folytatta -, hogy nincs-e valami gond otthon? Természetesen számíthatnak a diszkréciómra.
- Nézze, én odafigyelek a fiamra, nincsenek olyan problémáink, amelyek ilyen irányba torzítanák a... a fantáziáját. Sok tévét néz, ez a helyzet, azt hiszem - mondta az édesanya a lehető legszenvtelenebb arccal, aggódását igyekezvén leplezni.
- No meg a számítógép... - tette hozzá a leginkább csak hallgató édesapa. Mehetnékje volt.
- Így van. A gyerekek többsége odavan azokért a szörnyűségekért...
Hosszú percek teltek el jelentéktelen társalgással, míg a formális elköszönés véget nem vetett neki.
A szülők beszélgettek még erről a kocsiban, de már sokkal enyhébben aggódtak.
A tanárnő különleges elégedettséggel pakolt, majd távozott ő is.

*

Az anya fáradtan nyitott be a szűkös helységbe, s e mozdulattól könyökéig csúszott ősöreg táskája. Elgyötörten húzta vissza a vállára. A tanárnő mosolyogva köszöntötte, hellyel kínálta, majd viszonylag hamar a lényegre tért. Rendkívül fiatal, lelkes volt, s pályakezdő lévén kicsit zavarba jött minden szülő előtt.
- Nos, azt hiszem, sok újat nem mondhatok - kezdte még mindig mosolyogva. Természetesnek hatott, izgulásán túl érezhető volt, hogy szereti a tanítványait. - a kisfia remekül tanul.
- Örülök neki... - s valóban örült, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ez láthatóvá váljék rajta.
- Nagyon jó esze van!
- Igen, tudom. - az anya végre mosolygott egyet, a tanárnő szívéről pedig sziklák hullottak le: a lelkesedését már majdnem lerombolta az asszony kedvtelensége.
- Kicsit talán komolyabb, mint a többiek, de azért az elevenségére nincs panasz. Úgy kellett lerángatnom a fáról a cimborájával együtt! - csengően felnevetett. Az anya kedvelte.
- Eeegen... nekem nem kell bemutatni - melegen elmosolyodott.
- Mutatnék pár rajzot... egészséges lelkületre utalnak. - a fiókból vastag, festékmaszatos papírköteget húzott elő, rövid válogatás után vendége elé tolt néhányat közölük, majd visszapakolt.
- Nézze csak: csupa élénk szín, napocska minden sarokban... - csicseregte a tanárnő. Az anya gyönyörködött.
- Ez a kedvencem! - egy festett képet húzott elő a többi alól. Három embert ábrázolt. Arcukon széles vigyorral kapaszkodtak egymásba. Csodálatosan természetes, ártatlan gyermeki szívről tanúskodott. A szigorúan arányos magasságbeli különbségek az apa, az anya és a kisfiú között, valamint az alakok tulajdonságainak látványos eltúlzása egyaránt jellemzőek voltak egy kicsi kézre. Az asszony torkában fájdalmas gombóc keletkezett, de az élet felvértezte a fájdalmak kimutatása ellen. Mosolya azonban így is eltűnt, s hűvösen így szólt:
- Szépek.
A tanárnő kissé értetlenül nézett rá. Zavarát igyekezte leplezni.
- Bizonyára remek családi háttérrel rendelkezhet, ez kitűnik a rajzokból.
- Jó a kapcsolatom a fiammal.
- És az... - a nő nem hallgatott kellemetlen előérzetére.
- Elment. Négy éve.

A tanárnő roppant fontosnak találta az asztallapot tanulmányozni. Rövid, de évmillióknak tűnő kínos csendjüket csak egy ablakhoz csapódó légy zümmögése szakította meg néha-néha.
- Nos, hát akkor, azt hiszem, mindent elmondtam, amit lehetett.
- Igen...Hát... köszönöm.
- Én köszönöm, hogy befáradt.
Elbúcsúztak.
Az anya - könnyes ízt érezve szájában- a szokottnál gyorsabban járt, kis termetéhez óriásikat lépett. Mellkasából egy négyéves sóhaj tört fel, majd felsietett egy tömött buszra.
A tanárnő pedig sokáig maradt még egyedül, s már nem érezte olyan jól magát.