...Ketten a hideg hóesés is kellemesebb!...

Sűrű pelyhekben esett a hó, már rég befedte az utakat, nem igen akadt olyan autó, vagy bármilyen jármű, amelyik nekivágott volna ilyenkor az utaknak. Egy álmos kis lakótelepen mégis egy alak tűnt fel, láthatólag az ABC-felé tartott. Nagy léptekkel haladt a térdig érő hóban, nagy kabátja egész vizes lett mire átért a boltba. Kirázta a hajából a havat, és kicsiket dobbantva a lábával a bejárathoz ment. Ám ilyenkor még az is bezárt, nem üzemelt semmi, az emberek otthon voltak a meleg kis lakásukban, és semmi pénzért nem mozdultak volna ki onnan. Így hát Josh visszaindult a kisebb hótengeren át a menedék felé. Már egy hete nem evett, lassan leesik róla a bőre, olyan sovány szegény, de milyen erő van benne! Semmi kis energiával utat tör magának a hóban, és kis idő alatt átér a lakótelep másik végébe, ahol legalább nem nedves a talaj.

Beérve az árkádok védelme alá leül, összehúzza magán a kabátot, és összedörzsöli két kezét, nehogy elkapja a fagy, nem veszítheti el még egy ujját. Már így is meg kell birkóznia egy újsággal, ha olvasni támad kedve. Kint a hó pedig csak szépen esik az égből, és egy pillanatra mintha önmagát látná a nagy fehérségben. Idegesen nevetve nyugtázza, hogy csak a képzelete játszik vele, de nem! Megint látja a fiút, aki most belép az árkádok alá a hóesésből.
- Szia. – köszön a srác és ajkán szép mosoly, ül, amint kirázza hajából a havat. – Már vártam mikor ülsz ki ide.
- Mi vagy? Tán rémlátomás vagy szellem? – kérdezi Josh ijedten, mire a „rém” elneveti magát és leül a zavart srác mellé. – Nem. Jake-nek hívnak, te meg Josh vagy, ha nem tévedek. – arcán még mindig szép, bátorító, meleg mosoly.
- És mit akarsz tőlem? Nincs semmim, csak a kabátom és a cipőm ér valamicskét, de azt úgy is odaadom, ha nem bántasz. – bizonygatja még mindig ijedten Josh, de Jake csak nevet, boldogan mintha semmi gondja nem lenne a világon, és tényleg, neki talán nincs is semmi gondja, neki tán van „otthona”!
- Tőled, én semmit nem akarok, csupán szeretem nézni a hóesést. – hangja kedves, szelíd dallamú, érdekes csengésű. Kabátján ugyanolyan szakadások vannak, mint Josh-én, mintha ikrek lennének, de valahogy mégsem, neki hideg kék szeme van, bizonytalanságot és hideget áraszt, de Jake szeme más. Az övé mélykék, és valahogy az ember inkább mellé ül le egy hideg délutánon, mert egyből jobb kedve lesz, éltető meleg járja át a testét pillanatok alatt.
Egy ideig nézik a hóesést, egyikük sem szól, Josh arcáról kezd eltűnni a félelem, inkább most zavarodott, de Jake! Ő csak mosolyog, de úgy ám, mintha nem lenne más feladata ezen a világon csak, hogy mosolyogjon, és tényleg, ettől még Josh-nak is jobb kedve támad, már nem fázik, sőt még egy halvány mosoly is megjelenik az ajkán. Tán ennek a különös fiúnak a viselkedése, vagy csak, az hogy jelen van, már a jobb kedvre deríti az embert, és nem kell más hozzá, mint egy boldog, minden gondot elfeledő mosoly.

Jake csak nézi a havat, ahogy az apró hópelyhekben legördül az égből, és halkan dúdol valami dallamot, Josh nem is ismeri, de hamar észreveszi, hogy ő is azt dúdolja. Már nem is érdekli a hideg, meg az hogy éhes, sem az hogy vaj holnap mit fog enni, ha nem lesz nyitva az ABC, hogy lopjon valami csekély ételt. Csak dúdolja a dalt együtt Jake-el, aki feláll, és nevetve kilép a hóesésbe nyomában az éneklő Josh-al.