Mosolygó könnyek a légvárak felett (spanyol etikett)

Indiánok hada nyargal a körúton, üldözik a hatosvillamost. Valahonnan felülről dübörög a kép. Ló vagyok, fáj a patámnak az aszfaltkemény, de a villamosban is ülök, és hogy miért történik ez nem tudom. Santana gitárszólózza közben a hohoanagyhorgász zenéjét. A valódi szöveg helyett ismételgeti: ezt hallgasd „lassúkéz”!

Jaj. A hirtelen felüléses ébredéstől megszédülök, az órára pillantva megugrik az adrenalin szintem: elkések! Az indiánok felszállnak a villamosra lovastul és elutaznak az agyamból, ami kitisztul ahhoz, hogy visszafeküdjek, pedig nekem ma semmi rohannivalóm nincsen.
A konyhában dolgozik bennem az automata. Teáskanna, kakaós bödön, serpenyő, víz, tej, kakaópor, cukor, fehérjebomba az izomépítő Rajminak hat tojásból, plusz szalonna, méz, kalács a kakaó mellé Rolnak…
Három, rokonságszálból szövődött barát együttesének tagja vagyok, egyre inkább rabszolga szerepben.

Büdös lyuknak hívjuk a klubbot. Százalékos arányban kifejezve nem éri meg az időt múlatni benne. Olykor okoz azért kellemes meglepetést. A mai banda tucatféle utánozós díját feldobta a gitáros szólója. Szemmel láthatólag társait is megdöbbentette mikor belekezdett, mikor úgy tűnt sosem hagyja abba, szerencsére elég részeg volt már hozzá, hogy folytassa. Az erős túlzással tömegnek titulált nép nem rajongott annyira ezért, de engem lenyűgözött magányos szelíd-vad panasza a semmibe meredve. A dobos próbálkozott néha egy-egy itt a vége tam-tammal, hiába, társa másutt járt, valami elvont, zárt világban… Egy szakadó húr visszahozta közénk. Mosolygott egyet, lenyúlt a söréért, valaki szólt, hogy technikai szünet.

Törzsvendégként, no meg mert a haverunk társa a tulaj, kijárt nekünk egy foglalt zug a kócerájban. Igazából oda igyekeztem pisilés után, mikor az említett költemény megtorpantott. Kezemben a megmaradt zsepikkel (valami csoda folytán volt papír a vécében, sőt kéztörlő a csap mellett) amolyan elsősorosként bámultam végig a művet és még azután is kicsit a művelőt.
Összeakad a tekintetünk, a hatás elmúlt, múlok vele.

Az asztalunknál valami golyós logikai feladvánnyal szórakoztatják magukat a srácok. Ma egyensúly napunk van, három fiú, három lány felállás. Általában a lányt monóban szoktam képviselni, ezúttal Roland aktuális felfedezettje és annak barátnője csatlakozott hozzánk. A felfedezett Kati, a barátnő Kinga. Rol minden alkalmat kihasznált, hogy a Katiról alkotott véleményemet megtudja. Kedves lány, értelmes, szolid, szokatlan a tesó eddigi vadászatait tekintve. Persze, hogy szimpatikus. Egyre inkább az az érzésem Roland nekem akar megfelelni azzal, hogy felcsípte. Ahogy a harmadik fiút, a bölcsen ritkaszavú, okos, mitöbb jóképű Gergőt azért hurcolták ide lakótársrokonbarátaim, hogy összeszűrjenek vele.

Feleslegesen fáradtak. Két, érzéseket ölő csalódás után, mélységesen elegem van a partnerkeresés komoly formáiból. Ez a Gergő, pedig nem Az a típus, akivel el lehet játszani az egy-két-há… éjszakás kalandot, ezt rögtön felmértem. Márpedig jelenleg nálam ez fut. Ha a testem kíván valamit, keresek hozzá valakit. Ínyenc különösebben nem vagyok, tarolni se tarolok, a legtöbb esetben pár csók, néhány szó, mozdulat után véget ér a kaland, egy egyszerű: - mostmárhagyjál – mondattal. Ha mégsem, akkor eljutunk az ágyig, ehhez kell némi plusz, no semmi különös, apróságok, csak számomra fontosak, meg se tudják soha mik voltak azok. Ahogyan az sem érdekel, melyikük milyen érzésekkel fogadja, amikor elküldöm. Kedvesen, hidegen, vagy dühösen. Tőlük függ, a hogyan. Tisztában vagyok vele, hogy egyrészt régi elveimmel ellentétesen cselekszem, másrészt a múltamat tekintve teljesen normális reakciófélének könyvelem el. Legalábbis ezzel mentem magam. Amire leginkább ügyelek, hogy még azelőtt történjen meg a búcsú, mielőtt túl szorossá válna a kötés a másik oldalon. Az enyém stabilan negatív feléjük. Néha testet kell adni a vágynak. Ennyi. Olyan érzelmi sivárság van bennem ebben az irányban, olyan valaki ébredt fel a lelkemben, aki jobban sajnál egy letépett pitypangot, mint egy megtiport érzésű ágypartnert. Az ilyen gergő-típusokat hagyom, annyira nem lettem elvetemült. Különben is, az ilyenek hordozzák a nehéz szakítás fogalmát, amit utálok. Tudom, hogy ez nem normális 21 évesen. És őszintén nem érdekel. Ez a sodrás. Sodródom, megakaszt pár szikla, leránt némi örvény, felpörget és visz a víz tovább.

A lányok elhúznak táncolni. Jobb híján egymással, mert a lovagok még mindig a hülye golyóikkal játszanak. Roland tekintetét követve felfedezem, hogy Kati helyett az enyhén szólva kurvának öltözött és viselkedő Kingát nézegeti. Kinga a barbicsalád törzsébe tartozik, 100 fölött már számológépet használ, három szóból egyet ír le helyesen, azaz az agya teljesen tiszta és fogékony maradt a hímek által kibocsátott jelekre. Tehát veszi az adást, ennek megfelelően mozgása több, mint erotikus.
Tűnődöm, a katifélének miért ilyen barátnője van? Talán, hogy kiszűrje az én édes Roland tesómhoz hasonló még fejlődésben leledző farokférfiakat.

- Innék egy sört. Meghívsz? – a kérdés mellé egy kéz is nehezedik a vállamra, tulaja, A Gitáros. Másik kezével zsírosan fénylő haját kotorja el az arcából, kivillan alóla a már ismerős félmosoly.
A bennem élő jég semminemű döbbenetet, vagy hasonlót nem engedélyez.
- Szerintem már eleget ittál. – felelem.
- Amire te gondolsz az csak ezektől van. – és az asztalunkra dobja a cigisodró kellékeit. Mellém ül a padra.
Nem nézek a többiekre, anélkül is tudom milyen pofát vágnak.
- A góré jó fej, kiosztott fejenként két üveg sört, hogy ne száradjon ki a torkunk. A szendvicsem meg a furgonban maradt, ezzel arányosan a vércukorszintem – füttyent eggyet és mutatja a lefelét. – Szóval?
Szinte szúr a tekintetéből áradó belső lobogás, ó igen, szerektől felpörgetett, de akkoris.
- Nem kéne előtte egy röpke behízelgéssel egybekötött névcsere? – köpöm a gúnyt – Ilyen hogy: Szia, Dili vagyok, deszép vagy, dejószagod van, jóacicid, egészéletembenrádvártam…
Felröhög, kivesz a dobozkájából egy előgyártott darabot és rágyújt. Gyűlölöm a cigit, a füstöt, a drogok minden származékát. Rám fújja a bűzt. – Ilyeneket szoktak mondani neked? Bevésődött és elhitted? Túl girnyó vagy ahhoz, hogy a sarkon keresd meg a lukravalót, ezért egyelőre beéred az ilyen nyálgép szövegekkel ugye?

- Ki ez a pöcs? – Roland eddig bírta a némát. – Ismered? Tulajdonképpen tökmindegy, mert mindjárt a taknyán távozik!
- Faszfej – kuncog a vendégem, pöccint egy adag hamut a földre – szólíthatsz Kis pöcsnek!
- A kurva anyádat! – ugrik fel Roland, ami ennél érdekesebb, hogy a nyugalom szobra is mellőlem, elkapja Rol lendülő karját, iszonyatos harag az arcán.
- Az anyámat senki nem szidhatja! Engem néz! Rólam beszélj!
Az ölembe repült cigi tovább folytatja útját, mert felpattanok én is. Rajmund, az ártatlan lélek, a triónk trije, sápadtan ugyan, de kész csatlakozni Rolandhoz, ugyanakkor tőlem is vár valami jelet. Gergő bölcsen (jól sejtettem az) csak figyel. Ötven kiló „girnyómat” latba vetve lököm odébb új ismerősünket, megszüntetve a karfogót.
- Hú de jó vicc volt, most már unom. – közlöm – Mulassatok tovább, mi elmegyünk sörért.
- Oké! – egyezik bele és nyugszik le a gitárvirtuóz fűszedő. Végigmér, nem felejti el összemarkolni a kellékeit az asztalról és megyünk.
Roland többször ismételgeti a nevem, visszát kérve, tanulgassa csak, kérje csak, imádja a balhét, ezúttal elmarad.

Mint bennfentes, bejáratos vagyok az éléstárba. Sör helyett szalámis zsemlét és citromos ásványvizet kap a foglamamsincs kicsoda. Jóízűen zabál. Éjfél múlt, ketten a büdöslyuk konyhájában vagyunk a senkik.
- Szívesen. – morgom. Valahogy furcsa, hogy van nálam érzéketlenebb valaki és pont egy légtérben velem.
Csettint a nyelvével – Ezért lettetek teremtve – csámcsogja – ápolni a hím testét, lelkét. - Meghúzza a buborékvizet, kiköpi a citromkarikát és a képembe büfögi a szalámisörbagószagot. – Elküldhettél volna a picsába. Mér nem tetted? – változik a hangszíne, emberibbé, a szókincs az marad.

Nem válaszolok. Nem tudnék mit. Miután befejezi az evést, ér még meglepetés. A nagyapám kardigánjára emlékeztető nyúzott felsőjének zsebéből fogkefét kotor elő és a mosogatónál precízen használja is. Aztán ugyanilyen alapossággal bagót sodorgat.
- Ha rágyújtasz – ügyelek minden szó hangsúlyozottságára – akkor elküldelek az általad említett helyre. Nem hinném, hogy bármelyikünket nagyobb veszteség érné, csak megemlítem.
Eltűnődik ezen. – Add a kezed! - az övét nézem. Hosszú körmök a gitárhoz...
Rázom a fejem, nem akarok hozzáérni. Erre villámmozdulattal megragadja a csuklóm és az ujjaimat a pulcsija alatt végigvezeti a karján. A könyökén tapintom a csomókat.
- Anyai örökség. Az izületek gyulladása, torzulásos deformációt okoz. Pontosan nem tudni mikorra leszek tolókocsis kripli. Nála azután jött elő, hogy megszülettem, nálam 20 évesen. Pokoli kínokkal jár, a gyomromat szétrágták már a gyógyszerek. Mégis – készül közben a cigiféle – a legrosszabb az itt van – mutat a fejére – a gondolat. Mikor lesz az, hogy már nem tudom átfogni a gitár nyakát, és nem érzem a húrokat. Ez – emeli az orrom elé a bűzrudat – mindkettőn segít.
- Nem segít, csak áltat.
- Honnan tudod? Próbáltad?
- Nem kell leugranom a feneketlen szakadékba, hogy tudjam a következményeit. Ez az egész nem más, mint menekülés, pótszer és majmolás – itt sorolok pár nagy nevet a zenetörténelemből, akiknek kellett ez-az briliáns működésükhöz, egyre több, egyre más…

- Ismered ezeket? – csodálkozik el, ahelyett, hogy ellentámadna.
- Ja. Apám zenéi. Meg egyébként is, mindegyik örök.
Talán másképp gondolja, a cuccost bezsebeli. Most már menni kellene, elköszönni…
- Végighallgattad a ricsajt, amit műveltem. Miért?
A társalgás idejével egyenes arányban tisztul tovább a beszéd.
- Vannak perverzióim.
A nevetése sem sátáni már. Elmeséli az életét, pedig nem kérem és nem bíztatom. Jó ideje nem érdekelnek a sorsok. 25 éves, késői gyerek, az apja már hatvan, az anyja tavaly tavasszal halt meg. Szerbiában éltek, a bátyját agyonlőtték a saját kertjükben a szemeláttára. 10 éve él itt Magyarországon. Főiskolára jár, informatikát tanul. Két bandával is zenél, ezekkel barátként, másutt kevéske pénzért. Ó persze, mondták már mekkora tehetség – reagálja le, mikor megjegyzem – csak éppen neki nincsenek kapcsolatai és úgy általában mindenki leszarja már a technika csodái mellett, hogy ki, mit tud valójában.
Roland többször csörgeti a mobilom, hazamennének…áldásom rá. Ezen tesó megsértődik. Órák múlva a kinti csendre felfigyelve tápászkodok, majdnem belealudtam a még mindig „nem tudom a nevét ki” meséjébe. Megrázó és őszinte mese. Úgy hiszem hidegen hagy mégis. De ezt csak hiszem. Mert hinni akarom. Hűvös megjegyzéseim, a reagálatlanságom a tragédiasorra, aminek az ellenkezőjét nyilván megszokta, különlegessé tesz a szemében. Árulja el ezt is.
Kint vacogunk az utcán. Valahogy el kellene köszönni.
- Két hét múlva újra játszunk itt.
Dzsekije alól kilóg a rémes kardigán. Mellette a gitártok, az is lóg.
Remek. Még a banda nevét sem tudom. Nem is kérdezem meg. Megcsipogtatom a kocsit a távnyitóval, nőiesen gőzöm sincs róla merre parkoltam le.
- Aludhatok nálad? – kérdezi bónusz játékként, mikor én már lenyomtam a gémovert. – Nekem nincsenek perverzióim. Csak kurva fáradt vagyok, kurva hideg van és kurva soká megy vonat haza.
- Kurva jó. – kötök bele a szóba. – Kurvára örülök neki. Kurvára megtisztelsz. Minden kurva kurvául kurva boldog lenne. Nem!
Perszehogy hazaviszem. A telefononom smst ír az apjának, mert az övén nincs pénz, hogy Pesten marad.

Nehezen alszom el. Mi a fenét csináltam? Nem értem magam.


Roland téblábol elő elsőként a konyhazajokra.
- Te még itthon vagy? – a kérdése olyan szemrehányó jellegű.
- Csak a szellemem. Ez itt, amit látsz, csupán látomás.
Hamarosan rájövök miért zavarja olyan nagyon, hogy ma házőrző vagyok. Az édes kis Kinga (Kati helyett) szambázik elő bugyiban, újszülöttre szabott toppocskában.
- Fuj, büdös zsír szag. – csicsergi. Otthonosan bevonul a fürdőszobába.
- Nem fogom feleségül venni. – telepszik az asztalhoz a tesó és átadja magát a kakaószürcsölés-függőségének.
Bánom is én. Kevergetem a tojást, nehogy leégjen.
Az történik, hogy Kingus, valamint az én szállóvendégem éppen összefutnak a közlekedőben, amire remek a rálátás a konyhából. Roland kis híján belefullad a reggelijébe.
- Ne merj megszólalni, – figyelmeztetem. – különben Kinga nagyon fog fázni odakint azt garantálom.

Más ember ébredt, másnak látom. Az éjszakai flegma helyett, szórakozott, esetlen, szinte már bájos fiú. Kezet nyújt Rolnak: – Jó reggelit, heló, Péter vagyok. - A „Péter-t” kimondva rám néz. Biccentek, jelezve értettem. Van neve.
- Őt Rolandnak hívják és néma.
- Béna is? – vigyorog Péter, keze kézfogásra várva a levegőben. – Bocs, hülye vicc. Kézfogás… olyan maradi dolog, errefelé nyilván nem divat. Esetleg adhatok egy puszit?
Roland felugrik, kapok tőle egy ezt még megbánom pillantást és visszavonul Kingával kárpótolni magát. Azt hiszem ebben a percben döntöm el és egyúttal mondom ki: - Van kedved velem tölteni a napod?

A tavasz szeszélye kedvemre tesz. Napragyogásban éledezik, lélegzik fel a természet. Pétert nem tudom rávenni, hogy lóra üljön, ezért csak a lovarda területén mozgatom meg kicsit az enyémeket. Kisétálunk a Duna-partra, lóval azért jobb lett volna. Kérdez, mesélek hát vissza, jóval tömörebben az övével ellentétben. Tanulgatom a jogot. Sportoltam, már nem. Azt legalábbis nem, amit annak tartok. A lovakkal igen. Enyémekkel, másokéval. Hobbiszinten. Meghökken amikor a férj szót kiejtem.
- 21 vagy igaz?
- Aha. – Célzás a korán voltam hülyére. Értem. Minden félszavát. Semmit nem akarok tőle. Semmit. Emlékeztetem magam.
- Nyerőszám. – legyinti el a komorságát annak amit ez jelent. – Mi is van azzal a sporttal?
- Törölte a lépem egy teherautóval történt szorosra sikerült kontaktus. A sportorvos szerint ez elég indok, hogy kivonjon a forgalomból.
Lepöcköl egy bogarat a hajamról. - Rosszul léptél. – zárja rövidre ezt a fájdalmas témát is.
Szeretném megérinteni.

Hazaérünk, kiürült a ház. Bekeverek egy pizzatésztát, mert megemlíti, hogy szereti. Ehhez is értek? Hát persze, ősi, titkos, olasz családi recept. Közben a lemezeim között turkál. A szuper hifit Rollal közösen vettük. Minden darabját, mikor mire volt pénz. Felváltva szól a hangfalakból Hendrix, Deep Purple, Doors, Black Sabbath, Zeppelin, Rolling Stones, Uriah Heep, Kinks, végül tartósan Pink Floyd. Sül a pizza. Péter elmerül a zenében nyakig. Előkapja a gitárt, jár rajta a keze, tolmácsolja mit, miért, meg hogy kellene valami szerkó, hogy szóljon is. Nem baj, én így is élvezem. Túlzottan is. Kapom rajta magam. Ülök előtte a szőnyegen és bámulom azt a ragyogást, azt a tegnapit a színpadról. …Julia Dreams…
Szeretnék hozzábújni.
Amikor a kezét nyújtja, hogy magához hívjon, akárcsak Rol, figyelmen kívül hagyom. – Kész a pizza.

Sms, email, telefon. Ha pestre jönnek dumálgatunk zene után. Kritizálok olyat, amihez nem értek. Érzem csupán borzalom és büntetés a fülemnek. Nevet. Marokszám szedi a gyógyszereket.
Tanulás közben a gépen váltunk szót. Jó ez a virtuÁL világ, elég egy rongyos póló a randihoz, no meg kit zavar a lekváros pofa. Magány, pénztelenség, az apja depressziója, alkoholba fojtott bánata, az övé… hidegen kezelem, nem merülgetünk sajnálatba egyikünk felé sem soha. Bíztatom, bántom, nyugtatom, idegesítem. Viszont.

Kiejtek egy filmcímet, máris jön a zene tőle. Szól a gitár a fejhallgatóba, tekintettel a körülöttem élők érzékenységére inkább abba. Néha lekapom… dobhártyaszaggató élesség… jaj. Dühösen leteremtem érte. Nem is tudom mennyit kínlódik, hogy mindez szép legyen… Leplezi, mennyire megtiporja ahogy én taposok a művein. Nekem játssza. Csak nekem. Hát persze. Mintha ismeretlen lenne előttem a művészek exibicionizmusa és a mentális orgazmus az elkövetés közben. Utána a katarzis, aztán a mégsemjó mélypont, végül az üresség, megint isteni szikra, hogy újra kezdődjön az egész.

Mindent kiolvasok és megtanulok a kórságról, amivel együtt él. Rövid üzenet: felkelni se tud, csak a „fáj” van, kellenék és senki sem ilyenkor. Telefonon osztok parancsot, mit hogy tegyen, vegyen be és a nyafogást pedig hagyja abba! Közben szenvedek. Érte, miatta, vele.

Eljön a nap, mikor megsúgja azonos ranggal szereplő szavakként, hetek óta egy szál cigi, egy korty pia se volt, én vagyok mostmár a drog. Megrémít, ugyanakkor örülök és teljes zűrzavar bennem. Végül a rettegett: szeretlek.
Szárnyakat kapva repül egekbe, én a pokolban barangolok. NEM AKAROM. Sokáig tart, míg ezt képes vagyok megüzenni neki. Ő csak azt kéri, mondjam a szemébe. Mondjam!

Soha életemben ennyi szépet, szóban, zenében, csúnyát beszélve kedvességhegyeket emelve belőle, senkitől nem kaptam és senkit sem értettem még jobban, ahogy engem sem más. Ez annyira szép, meg mindaz, amit a lelke rejteget, ami már nem méltó hozzám és amibe, ha belemegyek magammal rántom csupán a feneketlen mélybe, ahol nem létezik az érzés: szerelem. Mert én csak szeretem. Mástól meg fogja majd kapni. Biztosan tudom. Ezért küldöm el, VÉGE.

Soha életemben ilyen sértéseket, ennyi gyűlöletet, szóban, zenében, szépeket beszélve ocsmányságtornyot emelve, senkitől sem kaptam és senkit sem értettem meg ennyire, ahogy ő már engem nem.
Péter, miattad tudok sírni újra és ez nagyon nagy dolog - mondanám, de titok. Aztán a hangfalak előtt kuporogva, a zenéit hallgatva, dühösen könnyet és taknyot törlök, ha a szemébe kell, hát legyen! Ruhákat kapkodok, a szokás diktálja felül és alul is legyen valami, a bakancsba zoknislábbal kell belebújni. Roland kiveszi a kezemből a kulcsot, látva eszement állapotom, azt mondja ő vezet. Rá hagyom.

Zenélnek aznap este, hazai környezetben jóval nagyobb siker a semmi is. Meglátom. Részeg. Szétfolyt arc, zavaros szem. Cigit kunyerál józanabb tengő-lengő csajoktól.
- Hú roppant büdöset fingottam, szóródjatok szét. – javasolja a lányoknak és telefonál.
Rezeg a mobil a zsebemben. Engem hív. Én csináltam ezt vele? Mit tennék még, ha a szerelmesdi játékba is belemennék? Jó hogy láttam ezt és szörnyű. Én nem ezt akartam, akármennyire fáj, igazam nekem van, és már a szemébe se akarom mondani. Szerettem a különlegest, elkápráztatott. Nincs még egy ilyen valaki. Miközben a varázs magához láncolt, láncot dobtam rá magam is. Ki tudja hány alkalom veszett oda, míg lekötöztem önzőn, amikor megtalálta volna az igazit?
Ringatom magam, mint egy autista a gondolatok zajának ritmusára. Rol átkarol: - Menjünk innen!

Takaróba burkolózva állok az ablaknál és nézem a hóesést. Piszkot, szennyest takar be az ámító szépség, hogy majd mikor eltűnik még szembetűnőbb legyen a mocsok. A hó alatt én vagyok?
Érintésre rezzenek. Gergő ölel, szorít magához.
- Mi a baj? – szelíd kérdés.
Visszabújunk az ágyba. Még simogat kicsit, aztán békén hagy. Hetek alatt megtanulta, nekem így jó. Én mellette megtanultam az állandóságot megbecsülni és azt szeretni, hogy el tud így fogadni. Az smsre gondolok, amit tegnap kaptam Pétertől.
A lány olyan, mint én, a haja, a szeme barna, nincs lova, utálja a marcipánrózsát, a bort nem… szóval nem olyan. És a mosolyjel.

Kövek mázsája gördült le rólam, csodálkoztam: hogy nem rengett bele a föld? És egy halvány érzés. Évekkel korábban, lehettem volna a barna lány helyében én is…

Igen. Lehetett volna így is. Újra vannak könnyeim. Mosolyognak.