Novellák - 130.oldal

Azt mondják a halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Minden jó és rossz emlék újra felelevenül. Minden élményt újra átélünk.
És most itt vagyok. Nézem a testem mellett kétségbeesve, magába roskadó embert. Nem nyúl hozzám, csak néz. Némán sír, csak rázkódik a válla, és a szeméből könnyek szöknek útjukra...

Gyakran megesett, hogy éjjelente alkoholban úszott. Szexuális lebegésben. Hogy miért csinálta ezt az egészet? Félt. Ennyi az egész. 18 éves és erős. De félt. Rettegett. Rettegett attól, hogy ez az egész véget ér egyszer. Vége szakad mindennek. Nem voltak céljai, csak reményei...

A barátom az, egy kórházban van. Vörösre kisírt szeme, se megfáradt tekintete van. Egy üvegfal mögött áll. A másik oldalon én vagyok. Minden oldalamon gépek vannak.
Belép az ajtón barátom, zokog. Leül az ágyamra és megfogja a kezem. Azt hajtogatja, hogy sajnálom, míg a sírástól el nem csuklik a hangja.
Sajnálom őt, sajnálom az egészet, nem akarok mást, mint átölelni Őt...

A nő csípője ring a zenére, közben osztja az észt vagányul, a mellei táncolnak, a szája mocskos szavakra kerekedik, szid és utál mindenkit. Furcsa, nem a szokásos le kéne kapni érzés kerít a hatalmába. Jó lenne megütni! Igen erre gondolok. Szívesen belevágnék abba a nagy arcába. Soha nem ütöttem meg nőt...

Mindent és mindenkit hibáztatott. Az élettől nem kapott semmi jót.
Megpróbálok hozzáérni, de nem tudok, mintha egy titkos erő fogna le, próbálok kiáltani, de hang nem hagyja el a torkomat.
A madárka elrepül, megérezvén a lány sorsát.
A lány felállt, erőt vett magán, arca beesett volt, de szemében ott élt egy kis szikra, az elhatározás csillogása. Már nem sírt, igaz a levegőt még nehezen vette...

Márt csak ez kellett. Egy gyilkossági ügy kora reggel. Felháborító, hogyan gondolkodjon az ember, ha nem hagyják, hogy rendesen kialudja magát! Dörmögve magában kikászálódott az ágyból, és felhúzott egy farmert. Kicsit megtornáztatta izületeit mindkét lábában, majd felkattintott egy kis falilámpát...

- A francba, megdöglött! – hőkölt vissza ijedten egy tizenhat év körüli fiú. Gyerekes hangja őszinte rémülettel adózott a rettenetes látványnak.
- Húzás innen! Mire vártok, barmok!? Azt hiszitek, én voltam? Különben is, nem látott senki! Nyomd már az a gázt, tökfej! – hisztériázott a bandavezér, főleg azután, hogy Szilárd, a jól kereső értelmiségi szülők féltett csemetéje csak másodjára tudta elindítani pörgő kerekű autóját...

Nem volt túl szép srác. Nem tolongtak körülötte a lányok, vagy ha tolongtak, akkor csak azért, mert kiönthették neki a szívüket, vagy csak egyszerűen beszélgetni akartak. (Persze ez is jelenthetett valamiféle vonzódást.) Rá mindig támaszkodtak, mindig meg is hallgatott mindenkit. A vállára vette azokat a problémákat, amikkel nem is ő küzdött...

Félúton megcsörrent a mobilom, nevetgélve vettem fel, miközben Zoli a fülemet puszilgatta. Anyu volt az: - Hol vagy? – kérdezte, én nevetve válaszoltam: - Zolival, de nagyon rossz a vonal. Bárcsak annyira rossz lett volna, hogy ne halljam a következő mondatát! Ólomsúlyként nehezedett rám anyu távoli, sírással küszködő hangja. Még ma is tisztán hallom azt a fájdalmas mondatot: - Ne menjetek be a kórházba! A nagyi meghalt…

Reméltem, hogy csak a vakító napsugarak csalfa játéka, amit látok… Nem, mégsem. Az ott az én barátom! Hirtelen tisztán látok mindent, nem vakít többé a nap, minden valóságos. Zoli és egy idegen lány! Kéz a kézzel, test a testtel, szem a szemmel érintik egymást. Boldogok. Hirtelen megszédülök, balga naiv fejem a mélybe húz. Végigpörög zakatoló, parányi agyamban milyen szép is volt, amikor engem ölelt így. De már mást ölel…