Nyugtalanság

Kemény léptek koppannak az utca kövén. Masszív csizmatalpak tapossák dühödten a földet, csattogva, akár pofonok egy pimasz kölyök, a világ orcáján. Ahogy a sápadt napkorong átbucskázik a koszosszürke égbolt peremén, úgy ébredezik a sötétség, s tér vissza lelkébe a nyugtalanság. Miérteket hiába kérdez, a válaszok sikamlós testű hüllőként csúsznak ki kezéből. Csak az érzés marad. A különös nyugtalanság, a vibráló feszültség, mi egyre inkább kitörni kész, elgyengítve test-börtönének gátjait. Ez a lendület viszi előre, ezért söpör végig az utcákon. Nyomában vihar kél, halálukban színpompás ruhát öltő levelek libbennek nyomába, szél kap elszabadult fürtjeibe, rég látott ismerősök nyúlnak utána, hogy fékezzék.
De nem csillapszik a hév, hát a vágy sem enyhül. Mennie kell tovább, míg a gyarló test fáradtsága egy kis időre elcsendesülésre nem bírja az elmét. Tovább hajtja vére, tovább űzi a vágy, de az enyhülés, mit remél, úgy tűnik, hiú ábránd. Mert hiába egy új nap, a kör újrakezdődik, az érzés visszatér.

Nem ő kezdte. Az élet volt az, kinek csapásai alatt kétrét görnyedt, majd megtanult újra egyenes derékkal járni. Önmagáért, vagy csupán dacból, már nincs jelentősége, de talpon van, s halad tovább előre, emelt fővel, ámde immár sokkal éberebben, s meglehet bizalmatlanabbul is tán, bele az ismeretlenbe.
De a sebek helyén hegek maradtak szívén, tüskék maradtak lelke mélyén, melyeket hiába próbált eltávolítani, egyelőre vele maradtak. Hát változott. Megkeményedett. Vagy csak maszkot öltött, mi önmaga elől is rejti már saját fájdalmát, félszeit, gyávaságát? Újabb tűnékeny válaszok, miket megtalálni remél. Ám hiába űzi, kergeti őket, mint vadász az áhított vadat, minduntalan nyomát veszíti. De vajon a vad tűnékeny, vagy ő az, ki hagyja folyton elmenekülni, félvén az igazsággal szembesülni?

Az idő homokszemmei észrevétlen gyorsasággal pörögnek le az ujjai között. S emlékek csak azokból válnak, melyek ideig-óráig megtapadnak a kezén.
Barátságok kovácsolódnak, erősebbek, akár a legkeményebb acél, majd mégis, váratlanul törnek ketté, akár a megfáradt penge.
Szerelmek tüze lángol fel, megperzselve nem csupán a párt magát, de a körülötük lévőket is, hogy aztán úgy hamvadjon el, mint csonkig élő gyertya, saját megolvasztott világába fúlva.
De az életexpressz feltartóztathatatlanul robog tovább, s nem szállhat ki, hisz a jegye csak oda szól, hova vele e különös vonat zakatol. Nem tudhatja, mi vár rá a következő állomáson. Nem sejtheti, jó vagy rossz időszak következik élete hullámvasútján. Bármit hozhat a következő pillanat.

Léptek követik egymást, távolság foszlik semmivé zabolázhatatlan szágudása által. Az út túl rövid, vagy a lendület nagy? Hiába a hideg, az ismerősként ráköszöntő est, a szemerkélő esőcseppek, mik pillájára ragadva kristályos ragyogásba vonják a környéket. Menni kell, tenni kell valamit, meg nem állhat. Tovább viszi lába, akkor is, ha fáradt.
A monoton mozdulatok sora, a fülébe üvöltő zene ismerős taktusa egy ideig még lekötik figyelmét. Aztán gondolat kél. Önálló, akaratos, mint bármelyik e földön tengődő lények közül. Céltudatos ostromával az elme kel birokra. Talán mit keres, tőle megkapja.
Félsz? Talán jól is teszed.
Remélsz? Őrizd meg a reményt, amíg csak teheted.
De ne feledd, mindez csak azt jelenti, hogy élsz, bármilyen mederben folyjék is életed.
"Haladj együtt az árral, az élet áramával." Mert változást csak úgy érhetsz el, ha tudod, mi ellen hogyan érdemes küzdened. A sodrással szemben hiába kapálózol, csupán az erődet fecsérled. Hát tanuld meg elfogadni, mit megmásítani nem lehet, s formáld azt, mit hatalmadban áll, kezdve önmagaddal, hogy végül magát a világot tedd magad és mások számára is jobbá.
Idomulj, akár a víz, mi formáját, alakját változtatni kész, cseppjéből mégis tenger lesz, lassú folyásán nem is látod, mégis irdatlan munkát végez úgy, hogy közben végig önmaga marad.

De vajon mennyire maradhat önmaga? Mennyire kell magát a társadalom, a divat, mások normáihoz idomítania? Bármit tesz, tetteit környezete befolyásolja. De mindeközben a saját akarata az erősebb, vagy a mások elvárása?
Megteszi-e mindazt, mit tenni vágyik, vagy netán saját magát beszéli le róla, bátorságát vesztve, saját cselekedeteit bénítva?
Képes-e engedni a vágyaknak, a természet, egy város, a nagyvilág hívó szavának, vagy fészékében megbújva ábrándozik csupán ölelő karokról, erdő csendjéről, kicsiny hazája, vagy akár a nagyvilág csodáiról?
Álmait éli, vagy életét álmodja?

Egyetlen szikra ébreszt kósza ötletet. Leírja mindezt. Fehér lapra ró hát tintaszín betűket, meg-megtorpantva az utcát koptató léptek lendületét, hogy míg az elme száguld, a kéz követhesse, egyetlen gondolat se vesszen most feledésbe. Hogy segít-e mindez, nem tudja. Talán e lap se végzi másként, mint megannyi társa, fiók mélyén megbújva, csokornyi feledett tervvel, mélyenszántó gondolattal, lelkes elhatározással együtt ítéltetve az enyészet mindent elnyelő ölelésére.
Vagy..
Vagy a sorok végén, átolvasva mindazt, mi egy csapásra szakadt ki belőle, szembenéz azzal, mivel eleddig a konfrontációt kerülte. S talán akkor rájö végre, hogy a válaszok, amiket oly lelkesen keres, rég ott vannak, önnön magába rejtve.